A szerethetőségről. Suzanne Vega elfelejtette, hogyan kezdődik az „I'll Never Be Your Maggie May” –az a száma, amelyet Rod Stewartnak írt válaszul az öregedést undokul kifigurázó „Maggie May”-re. Hiába kezdett bele kétszer is a dalba, csak harmadjára sikerült végigénekelnie. A második tévesztésnél a közönség jóindulatúan tapsolni és hujjogni kezdett, én is tapsoltam, mintha azt üzentük volna: semmi baj, Suzanne, eddig is szerettünk, de most még annál is jobban.
Koncert után összefutottunk B.-val. A szokásos stílusát hozta, amitől egy idő után mindig kényelmetlenül érzem magam. Amilyen meleg színű ruhákban jár, olyan hideget áraszt magából. Mint a dementorok a Harry Potterben – ha túl közel kerülsz hozzájuk, kiszippantanak belőled minden életörömöt. B. viszont adott egy hasznos tanácsot: a zöld paradicsomot szárastul kell leszedni, felakasztani valahova, úgy pár nap alatt bepirosodik. Jön a hideg, holnaptól már mínuszok lesznek, ezt is B.-tól tudom. Be kell hoznom a kaktuszokat és a muskátlit, mielőtt megfagynak. Erre figyelni. Dementorok meg amúgy nincsenek is.
Az előző bejegyzésemhez más videó tartozik, mint amit feltettem. Régebben azokkal a képekkel az eredeti Lsia Gerrard-zene volt fenn a YouTube-on, most nem találom. Az alábbi képek is tamulságosak.
„Az „öreg” Gismonti nagyjából annyi idős lehet ezen a felvételen, mint most a lánya, Bianca, akit tegnap láttunk a BMC-ben” – írom a Facebookon egy videó fölött. Milyen érdekes, hogy nem azt írom, „akit tegnap hallottunk.” Eszembe jut, mit mondott a középső fiam két éves korában, amikor takarítás közben megtaláltam egy ágy mögé esett Lisa Gerrard-CD-t, és feltettem róla egy számot; azt a számot, amit naponta hallgattam, amikor ő még a hasamban volt.
– Anya, látom a zenét. – Hallod, nem? – Nem, anya, én látom – feleli, és a szemében a tükörképem mellett megjelennek annak a világnak a képei is, amelyben egykor naponta együtt jártunk.
– Téged is hallak, Anya. Hallom, ahogy ott állsz.
Az utóbbi mondat már a már gyerekként is vak Ray Charles szájából hangzott el a „Ray” című filmben.
A gondosan össze-visszára szerkesztett világból kilóg a rend lába.
Halak beszélgetnek így fejükkel az akvárium falának ütközve. A víz alól, ami éjszakánként ellep, csak buborékok jutnak a felszínre. Pedig tudnék mit mondani, és szívesen hallgatnám, mit üzen a vízen túli világ.
Safety is an illusion, ez volt Sophia válasza arra a kérdésre, biztonságban érzi-e magát a cipőjében. Sophia a legújabb fejlesztésű humanoid robot.
Fehér atlétában, alsónadrág nélkül jön ki a szobából. Előre, hátra billeg a pénisze, a golyói jobbra, balra lötyögnek. A táskája felé hajol, most a fenekét látom. Szép. Túl hamar találja meg, amit keresett. Elnéztem volna még egy darabig. Egy órája még veszekedtünk. Nem tudom felidézni, min.
Mi illik, mihez nem. Egy pötty alakú vers, ami belül kockás vagy csíkos, önmagában még nem biztos, hogy szép. Legfeljebb csak bizarr. De ha több ilyen belül kockás vagy csíkos pöttyöt kötetbe szerkesztünk, amelynek kívülről jó szabása van, érdekes eredményre juthatunk, akkor is, ha nem mindenki szereti a pecsvörköt.
A feje hátul egy tenyérnyi folton kopasz. A kezét elől összekulcsolja, úgy áll ott sokszor teljesen egyedül az elsősorban, mint egy felkiáltójel, mintha az Isten testőre lenne. Szelíden mosolyog, ezt most nem látom, de odaképzelem az arcára a mosolyt, amit annyiszor láttam már, és sose hiszem el. Összekulcsolt kezébe egyszerre tudok egy csokor virágot és pisztolyt képzelni. Vagy lángpallost. Úgy tartja, mint az úttörő ünnepségeken a zászlórudat. Kb. hatvan éves lehet, vagy több, olyan jól tartja magát, hogy nehéz megállapítani a korát. Elképzelem, hogy valamikor fiatal volt és szerelmes, és az a mosoly, amit most nem hiszek el, még valódi volt.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, egy hatalmas máglyát, amelynek a tetejére előre, önként felfeküdnék. Úgyis eretneknek neveznének később. Na, persze. Sokkal inkább elképzelhető, hogy amikor már minden elromlott, fityulát öltök, mint II. Miklós felesége és lányai, és kimegyek a frontra a tűzvonalba fejeket kötözgetni, sebeket tisztogatni. Beleszeretnék egy féllábú katonába, akit várna otthon az asszony és minimum két gyerek, így legalább plátói lehetne a szerelmünk, a megvalósulók olyan bonyolultak, a haza érdeke, a népességpolitika lehet, hogy megkövetelné, hogy nekem is csináljon egy gyereket, de nem tudna szegény, nem azért, mert féllábú, hanem mert én túl lennék már rég a menopauzán. Hallgatnék hát, és törölgetném tovább a sebeiből a gennyet.
Nem lesz tűz. A szkafander lassan hozzánő a bőrömhöz, optimális hőmérsékleten tart, méri a szívverésemet, átengedi a levegőt, jól elvagyok a belsejében, mint almában a kukac.
A gondosan össze-visszára szerkesztett világból kilóg a rend lába.
Halak beszélgetnek így fejükkel az akvárium falának ütközve. A víz alól, ami éjszakánként ellep, csak buborékok jutnak a felszínre. Pedig tudnék mit mondani, és szívesen hallgatnám, mit üzen vízen túli világ.
Safety is an illusion, ez volt Sophia válasza arra a kérdésre, biztonságban érzi-e magát a cipőjében. Sophia a legújabb fejlesztésű humanoid robot.
Fehér atlétában, alsónadrág nélkül jön ki a szobából. Előre, hátra billeg a pénisze, a golyói jobbra, balra lötyögnek. A táskája felé hajol, most a fenekét látom. Szép. Túl hamar találja meg, amit keresett. Elnéztem volna még egy darabig. Egy órája még veszekedtünk. Nem tudom felidézni, min.
Mi illik, mihez nem. Egy pötty alakú vers, ami belül kockás vagy csíkos, önmagában még nem biztos, hogy szép. Legfeljebb csak bizarr. De ha több ilyen belül kockás vagy csíkos pöttyöt verset beteszünk egy kötetbe, amelynek kívülről jó szabása van, érdekes eredményre juthatunk, akkor is, ha nem mindenki szereti a patchworkot.
A feje hátul egy tenyérnyi folton kopasz. A kezét elől összekulcsolja, úgy áll ott sokszor teljesen egyedül az elsősorban, mint egy felkiáltójel, mintha az Isten testőre lenne. Szelíden mosolyog, ezt most nem látom, de odaképzelem az arcára a mosolyt, amit annyiszor láttam már, és sose hiszem el. Összekulcsolt kezébe egyszerre tudok egy csokor virágot és pisztolyt képzelni. Vagy lángpallost. Úgy tartja, mint az úttörő ünnepségeken a zászlórudat. Kb. hatvan éves lehet, vagy több, olyan jól tartja magát, hogy nehéz megállapítani a korát. Elképzelem, hogy valamikor fiatal volt és szerelmes, és az a mosoly, amit most nem hiszek el, még valódi volt.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, egy hatalmas máglyát, amelynek a tetejére előre, önként felfeküdnék. Úgyis eretneknek neveznének később. Na, persze. Sokkal inkább elképzelhető, hogy amikor már minden elromlott, fityulát öltök, mint II. Miklós felesége és lányai, és kimegyek a frontra a tűzvonalba fejeket kötözgetni, sebeket tisztogatni. Beleszeretnék egy féllábú katonába, akit várna otthon az asszony és minimum két gyerek, így legalább plátói lehetne a szerelmünk, a megvalósulók olyan bonyolultak, a haza érdeke, a népességpolitika lehet, hogy megkövetelné, hogy nekem is csináljon egy gyereket, de nem tudna szegény, nem azért, mert féllábú, hanem mert én túl lennék már rég a menopauzán. Hallgatnék hát, és törölgetném tovább a sebeiből a gennyet.
Ne lesz tűz. A szkafander lassan hozzánő a bőrömhöz, optimális hőmérsékleten tart, még ad némi levegőt is, jól elvagyok a belsejében, mint alma belsejében a kukac.
Tiszta ágyneműbe bújni, langyos esőben bőrig ázni, tüzet bámulni, folyóparton kavicsok közt kotorászni; teleszedni a zsebemet gesztenyével, otthon egy hét múlva kidobni az egészet, a járda szélén egyensúlyozni, megkóstolni a másik fagyiját, a madártej fehér habját belemártani a sárga részbe; táncolni bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között; a délutáni napfény vonulását figyelni a falon, átúszni a másik alatt, érezni, ahogy a hasa végigsiklik a hátamon, a gyerekeim talpát masszírozni, a negyvennyolcas lábúét is, élvezni, hogy van szemem és fülem, látok, hallok, ha gyengébben is, mint régen, mozog a kezem, a lábam, fel tudok kelni az ágyból, ha egyre nehezebben is, van mit enni, a gyerekeim megeszik, amit főzök, van mivel főzni, fűteni, van kivel beszélgetni, van kivel veszekedni, van mire emlékezni, van mit elfelejteni.
Közlekedőedények igenis vannak! Vagy legalábbis voltak. Hiszen a lábasnak miért lettek volna lábai?!
És a vaslábast készíthetnék gyorsacélból, ellentétben a személy- illetve teheracéllal.
Azt hiszem, a gyorsacél nem áll meg minden bakterháznál.
Aztán ott van az ételhordó. Persze, hogy közlekedik. Na, ezt csinálhatják teheracélból.
Nyilvánvaló, hogy a pálinkafőző edény közlekedő. A cefre gőze elég hosszú utat jár be, mire szeszként kicsöpög. És a szlogen is a közlekedésre utal, iszik, vagy vezet?
De közlekedő edény az a köcsög is, aki elém vágott, és már azt is tudjuk, hogy nemi identitása sem a szokványos.
Majdnem biztos vagyok abban is, hogy a kémcső (spy tube) is közlekedik, és mindezt titokban. Van nála gyorsabb rokona is, a göreb.
A kuktafazék és a gőzmozdony rokonságát tagadni se lehet, és a benne fővő füstöltcsülkös bableves illata is élből megindító. Hiszen a csülök egy disznó közlekedéséhez elengedhetetlen, a futóbabot meg mindenki ismeri.
A zebrán való közlekedés.
Alapvetően elhibázott ötlet volt a közlekedési szakemberektől, hogy a zebrát választották. Közismerten szelídíthetetlen állat, természete a szamáréra hajaz, az eleje harap, a hátulja rúg, a közepe ráz, mögötte meg büdös. Azért választották, mert könnyebb csíkokat festeni, mint mondjuk egy sündisznó tüskéit, pedig a statisztikák szerint nagyságrendekkel gyakoribb, hogy sündisznó megy keresztbe az úton, mint zebra.
Erről jut eszembe, Velencében mit festenek fel a gyalogátkelőnél? Én már nem emlékszem, de akármit, azt biztosan nem vízfestékkel.
A zebra az úton engem állatbarátként egyébként is megvisel. Egy fekvő állat, amin szinte másodpercenként áthalad egy autó. Egyre laposabb és vékonyabb, Már azt se látni, hol volt a feje, hol a lábai. Szomorú.
Mi ez? Egy ló - pizsamában? Vagy egy szökött rab-ló talán, ki csomózott lepedőkön mászott le a börtön falán?
Az apja egy fekete ló, anyja pedig fehér kanca, s döntetlenre állt benne a bőrszínt adó gének harca?
Olyan, mint egy kottafüzet... Vagy egy tigris blek-end-vájtban! - Kétszínű vagy! - szólsz jogosan, - s mert nagyot rúg -, igen bátran! ,,,,,
Horizontális egy zebra, ha vízszintes a csík rajta. Vertikális, ha a zebra függőleges csíkú-fajta!
Egy másik ember szövegével foglalkozni olyan, mint amikor vendégségbe megyünk, vagy egy idegen bolygóra, földrészre látogatunk. Nem viselkedhetünk úgy, mintha a vakok országában járnánk, akkor sem, ha van egy fél szemünk.
Montírozás. Én így nevezném. A „közlekedő edények” elnevetés elnevezés továbbra sem tetszik. Amilyen erős a képi fantáziám, lábosokat, fazekakat, serpenyőket látok magam előtt, ahogy buszra szállnak vagy átkelnek a zebrán. És elképzelem, mi történhetett szegény állattal, hogy ott fekszik az úttest közepén az edények jövés-menésének kitéve magát.
Az „elnevetés”-t áthúztam. Kíváncsi vagyok, fog-e látszani.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
