NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 02:27 Összes olvasás: 72294| 446. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-22 13:49 | 2019. szeptember 22.
„Ki beszél, a város vagy én?”
A város emlékezete. A Stúdió K Színház és a Rijekai Kulturális Központ előadása. Nyilvános főpróba a Színházak Éjszakáján. Az első percben eldől, hogy jó a darab. Ahogy Nyakó Juli feltűnik a színen, egy század eleji babakocsit tologatva, mint egy nyilvánvalóan hibbant, de végig rokonszenves clochard, akinek nem csak (és főleg nem csak) az öltözékén meg a rizsporos arcán látszik, hogy egykor úrinő volt, ahogyan a Monarchia élő relikviájaként előtűnik a ködből (mint később kiderül, a kivándorlókat szállító gőzhajó füstjéből) – az önmagában is mestermunka. A színpadon való jelenlét szobrát lehetne róla megfaragni. Ha nem szólna meg, csak a kitört kezű-lábú játékbabákat gyűjtögetné a babakocsiba némán, az is elég lenne. De megszólal, azon a hátborzongatóan mély, rekedtes hangján, amilyen nincs a világon senkinek, akit ismerek, és ahogyan a csendet megtöri, mintha egy város ablaküvegei törnének be, egyszerre mind. Italo Calvino Láthatatlan városok című könyvéből hangzanak el szépséges szövegek. A többit nincs időm elmesélni. Pedig történt még ott egy s más.
| |
| 445. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-21 16:45 | 2019. szeptember 21.
1) jött a vihar
tombolt a szél
dőltek a fák
törtek az ágak
zúdult a világra
a szent elmebaj
ahogy az orkán
torkán kifért
2) „Remember, remember
the fifth of November,
gunpowder, treason
and plot.
I see no reason
why gunpowder
treason should ever
be forgot.”
A középső fiunk tegnap este megnézette velünk a „V for Vendetta” című filmet. Ha hamarabb látom, a „Tűzijáték hangokkal” című versem egészen másként alakul.
3) Azonnal tudtam, hogy nem lehetnek igaziak azok a levelek. Túl színesek voltak. A sárgákat, a zöldeket és a rozsdabarnákat még elhittem volna, de a kékekről még álmomban is tudtam, hogy valószerűtlenek. Az elrendezésük is gyanús volt. Szabályos rendben, mintaszerűen ismétlődtek, világos volt, hogy nem véletlenül hullottak a medencébe: valaki szándékosan helyezte oda őket éppen abban a sorrendben. És ahogyan a vízben ringatóztak: mintha egy előre megkomponált zene ritmusára mozogtak volna egy láthatatlan zenész ujjainak érintése nyomán. Nem jöttem rá, hogy álmodom. Azt gondoltam, filmforgatáson vagyok, valami jelenet zajlik, a medence, a víz, a levelek, a színek és a ritmus – mind csak díszlet. Ülök a medence szélén, a szemem a leveleken, gyönyörű, gondolom, de nem hiszem el.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 444. | Gyurcsi: pratkikus | [tulajdonos]: kriminális | 2019-09-20 15:10 | A kisfiúatka bögyörője az atkakukac.
Anyukája eteti. - Na, csak még egy falatkát! - és egyenként tolja a szájába. Őz az atkatologató.
A fenti életkép Batkalórántházán játszódott. Ebből látszik, milyen atkuális tudok lenni... | |
| 443. | [tulajdonos]: kriminális | 2019-09-20 13:05 | Hiába szedték elő a döglött atkákat, nem találtak bennük nyomra vezető jelet.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 441. | [tulajdonos]: kies-kietlen-ki(em)bertelen | 2019-09-19 13:25 | 2019. szeptember 19.
1) – Ti el sem tudjátok képzelni, milyen nyomorúságos volt az élet abban a kibertelen világban – meséli az unokáinak a jövőbeli nagypapa, aki valamilyen csoda folytán túléli majd az internet világméretű összeomlását.
2) Piros bóbitás fekete harkállyal találkoztam az erdőben. Egy kidőlt fatörzset kalapált, az utolsó pillanatban vette csak észre, hogy arra járok, amikorra már jól megbámultam. Meglepődve kapta fel a fejét. Egy pár pillanatig mozdulni sem bírt, aztán tétován a sűrűbe totyogott. Nekem is nehéz volt megmozdulnom. Az alatt pár másodperc alatt is sikerült gyökeret eresztenem. Ki tudja, talán még most is ott állok, abban reménykedve, hogy egy ilyen piros bóbitás, fekete madár egyszer majd a rám kérgesedett fájdalmak alól is kiszedi a férgeket.
| |
| 440. | [tulajdonos]: javított | 2019-09-18 18:35 | 2019. szeptember 18.
Meghalt L. bácsi egy nappal azután, hogy meglátogattam. Apám bátyja volt, huszonhét évvel élt többet, mint az öccse. Nem ismertem igazán. 1937-ben született. Pár éves volt, amikor az apja, az én Vajdics nagyapám a háborúban elpusztult. Szegény volt a család, nem nagyon volt mit enniük a háború idején. Apám hét-nyolc hónapos lehetett, amikor a nagymamám már nem tudta tovább a melléből táplálni. Naponta kellett tehéntejet és búzadarát (grízt) szereznie, hogy a kisebbik gyermeke, Janika ne haljon éhen. A nagyobbik gyermeke, Lacika, már ehetett krumplit is. Vagy puliszkát. Elkészült a sparhelten egy kislábosban a tejbegríz. Mama megkavarta, ölébe ültette Janikát, és kiskanállal etetni kezdte. Hamar kihűlt a pép, nem kellett sokat fújogatnia. 1940 januárja volt, csak a konyhát tudták melegen tartani, de ott is folyton látszott a leheletük. Janika egész nap sírt, de ahogy a kanál a szájához ért, azonnal elhallgatott, és csak az evésre koncentrált. A három éves Lacika, aki addig a sarokban ücsörgött, felfigyelt a csöndre, és közelebb húzódott. Egy darabig csak nézte, ahogy a kiskanál ide-oda vándorol a lábas és a kistestvére szája között, aztán félig ámulattal, félig szemrehányással a hangjában megkérdezte: – Janikának tejbegríze van?
Ennyit tudok L. bácsiról, az egykori Lacikáról, aki huszonhét évvel túlélte az apámat, az egykori Janikát. Persze, tudok én többet is, de ennél jellemzőbbet nem.
| |
| 439. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-18 18:30 | 2019. szeptember 18.
Meghalt L. bácsi egy nappal azután, hogy meglátogattam. Apám bátyja volt, huszonhét évvel élt többet, mint az öccse. Nem ismertem igazán. 1937-ben született. Pár éves volt, amikor az apja, az én Vajdics nagyapám a háborúban elpusztult. Szegény volt a család, nem nagyon volt mit enniük a háború idején. Apám hét-nyolc hónapos lehetett, amikor a nagymamám már nem tudta tovább a melléből táplálni. Naponta kellett tehéntejet és búzadarát (grízt) szereznie, hogy a kisebbik gyermeke, Janika ne haljon ének. A nagyobbik gyermeke, Lacika, már ehetett krumplit is. Vagy puliszkát. Elkészült a sparhelten egy kislábosban a tejbegríz. Mama megkavarta, ölébe ültette Janikát, és kiskanállal etetni kezdte. Hamar kihűlt a pép, nem kellett sokat fújogatnia. 1940 januárja volt, csak a konyhát tudták melegen tartani, de ott is folyton látszott a leheletük. Janika egész nap sírt, de ahogy a kanál a szájához ért, azonnal elhallgatott, és csak az evésre koncentrált. A három éves Lacika, aki addig a sarokban ücsörgött, felfigyelt a csöndre, és közelebb húzódott. Egy darabig csak nézte, ahogy a kiskanál a lábos és a kistestvére szája között oda-visszvándorol, aztán félig ámulattal, félig szemrehányással a hangjában megkérdezte: – Janikának tejbegríze van?
Ennyit tudok L. bácsiról, az egykori Lacikáról, aki huszonhét évvel túlélte az apámat, az egykori Janikát. Persze, tudok én többet is, de ennél jellemzőbbet nem.
| |
| 438. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-16 16:18 | 2019. szeptember 16.
Megkérdeztem a nagybátyám feleségét: a Colombus utca 55-ben laktak évekig, két utcányira az Uzsoki kórháztól. Ott töltöttem életem első négy napját. Aztán jött a Mama, és felpakolt bennünket a vonatra, hogy életem első négy évét Körösújfaluban töltsem. Minden reggel odakészített Anyunak egy csésze frissen fejt tehéntejet, hátha így Anyunak is több teje lesz. De nem volt. Anyu húga, Gertrúd néni szoptatott meg rendszeresen. Egyik melléből VIOLA a másfél hónappal idősebb unokatestvérem kapott, a másik melléből én. Így képzelem, szeretném azt gondolni, hogy nem a maradékot szoptam ki. Így lett belőlem Gertrúd néni Hamupipőkéje. Mindig Viola volt a Szép, az Okos és az Ügyes. Gertrúd néni folyamatosan versenyeztetett bennünket, és mindig az ő a lánya került ki győztesen. Anyu nem vitatkozott. Az a másfél hónap korkülönbség örökös lemaradásban tartott. Hiába kezdtem el kilenc hónapos koromban járni, én még csak csetlettem-botlottam, amikor Viola már szaladt. Hiába tanultam meg hamar beszélni, Viola gyorsabb volt a beszédtanulásban is, és főleg magabiztosabb, mert mindig megkapta az anyukájától az elismerést. A kettőnk közötti különbség egyre inkább meglátszott a viselkedésünkön. Viola tündökölt, mint a Nap, én meghúzódtam az árnyékában. Megszoktam, hogy ahol ő jelen van, ott én csak rút kiskacsa lehetek. Ez mentett meg. A Papa, akiről halála után tudtuk meg, hogy rendszeresen megfogdosta az unokáit, hozzám nem nyúlt soha egy ujjal sem. Nem én kellettem neki Viola szépsége, tündöklése, magabiztossága lett a védőpajzsom. A húgaimmal ugyanez történt. Mindegyiknek megvolt a magabiztosabb fellépésű párja az unokatestvérek között.
| |
| 437. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-16 00:32 | 2019. szeptember 15.
Nem merem elkezdeni. Annyi vége van ennek a gombolyagnak. Nem tudom, melyik szálat húzzam meg, hogy ne gabalyodjon össze az egész. Kezdjem ott, hogy már a Laky Adolf utcánál jártam az 5-ös busz megállójában, amikor visszagyalogoltam az Uzsoki utcába, a kórház főépületéhez, mert látni akartam a helyet, ahol születtem? Nem számítottam ilyen szép épületre, fel volt újítva kívülről, belülről.
Vagy ott kellene kezdenem, hogy Marika nénitől a kettes belen, ahol a nagybátyám, Laci bácsi haldoklik, megtudtam, hogy életem első napjait náluk töltöttem a Colombus utcában, ezért a szülészet után még oda is elgyalogoltam? A házszámot elfelejtettem megkérdezni Marika nénitől, és ők most máshol laknak.
Vagy kezdjem Törpével, a negyvenöt éves cigányemberrel, aki ma ünnepelte a születésnapját, és ezt onnan tudom, hogy a Colombus utcába menet megbámultam egy romos házat az Erzsébet királyné útja és Laky Adolf utca sarkán? Először csak a stukkódíszes, málladozó homlokzat érdekelt, az már a kórházba menet is feltűnt, aztán észrevettem a plüssállatokat az ablakban. Zöld béka, majom, maci, kacsa, nyuszi, még egy maci. Az ablak belülről be volt deszkázva, kívül ücsörögtek az állatok eléggé megviselt állapotban. Volt valami nagyon kísérteties az egészben, főleg, amikor megláttam, hogy a kert is tele van plüssállatokkal. Egy kövekkel körberakott dombon és egy fa körül tömegével, a fűben szanaszét is állato. Pingvin, sün, zsiráf – ezekre emlékszem. Amikor az életnagyságú kacsát megláttam, nem akartam elhinni, hogy él. Pedig élt. Az udvar mélyén a sarokban, egy kb. másfél méter széles nyíláson át egy másik udvarra lehetett látni, ahol emberek ültek egy asztalnál. Beszélgettek. Mintha egy másik világhoz tartoznának. A szomszédok, gondoltam, és már el akartam indulni, de a kíváncsiság visszatartott. Jó napot, kiáltottam és integetni kezdtem. A szélen ülő férfi azonnal észrevett, és készségesen odajött a kerítéshez. Pár percig beszélgettünk. Volt valamikor egy boltja, onnan maradtak rá a plüssállatok. A dombocska alatt a kutyája nyugszik. Most csak egy kacsája van. Ne haragudjak, de egy kicsit be van rúgva, mert a barátaival épp a születésnapját ünneplik. Az igazi nevét nem árulja el, de hívhatom Törpének, mindenki úgy nevezi.
A szülészeten már véget ért a látogatási idő, de olyan elszántam léptem be a folyosóra, hogy a nővérek nem kérdezősködtek. Végigjártam az összes folyosót. Egy padon piros köpenyben hosszú hajú nő ücsörgött a férjével, nem volt nagy a pocakja. Egy másik nőnek a lift közelében viszont nagyon is tele volt a hasa gyerekkel. Kibámultam az ablakon. Ment le a Nap. Elképzeltem Anyut, ahogy ötvennégy évvel ezelőtt egy szép októberi estén ugyanezt a Napot nézi. Ötvennégy év egy Nap életében semmi. A tűzlépcsőn mentem le, a fokain a kő elég kopottnak tűnt ahhoz, hogy elhiggyem: Anyu is azon járt le a kertbe, ha sétálni akart. És biztosan akart. Akkoriban egy hetet is el kellett tölteni a kórházban szülés után. A földszinten alaposan megbámultam a kórház alaprajzát. Ön itt áll, mutatta egy piros pont. Megpróbáltam kitalálni, melyik pont jelölné azt a helyet, ahol először láttam meg a napvilágot: Ön itt született. Kétszárnyú üvegajtó vezetett az udvarra, magától tárult ki, amikor feléje léptem. Amikor megtorpantam, visszazárult. Kipróbáltam kívülről is: kinyílt, becsukódott, újra kinyílt, újra becsukódott. Mint egy méhszáj. Vissza kellette mennem az épületbe, elindulni újra a kijárat felé, végigjárni az egészet, mint egy szülőcsatornát. Megszületni.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
