NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 23:55 Összes olvasás: 71773Olvasói hozzászólások nélkül| 509. | vajdics: hiba-hiba-hiba | 2019-10-24 17:01 | 1. félkörívben, fenyegetően
2. Egy pillanatra még hálásnak éreztem magam: milyen kíméletesek ezek az „átszabók”.
3. Rémültem fordultam volna hátra, de nem kellett, mert a világ fordult meg velem.
(Én most ennyit találtam. Ha van még hiba, bárki figyelmeztethet, hálával fogadom.) | |
| 508. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-24 14:46 | 2019. október 24.
Cseléd voltam álmomban. Dajka.
Egy nagy háznál szolgáltam, valószínűleg több nemzedéken át, mégsem éreztem magam öregnek, később legalábbis, amikor nagy bajba kerültem, kiderült, hogy mindössze gimnazista korú lehetek, úgy nagyjából tizenhat-tizenhét éves. Az egyik gazdasszonyomtól, akit valószínűleg csecsemő korától én neveltem, halálakor kaptam egy ajándékot: két csipkésen áttört, gyöngyház fényben játszó, lyukacsos korongot. Akkorák voltak, mint egy szemüveg lencséi. És mintha valóban azok lettek volna; mintha láttam volna a mozdulatot, ahogyan egy kéz kifordítja a két korongot egy szemüveg keretéből, és átnyújtja nekem. Talán törött volt már az a keret. Vagy, ha nem is volt törött, a távozónak nem volt már rá szüksége. Megilletődve forgattam a két kerek lencsét, éreztem, hogy különleges kincsem van: ha belenézek, a résein keresztül nézhetem a világot.
Ekkor azonban ott termett egy ráncos öregasszony a kíséretével, és azt állította, hogy az a két korong az övé, tőle loptam. Ott álltam egyedül a túlerővel szemben. Nem volt senki, aki emlékezett volna a régi gazdasszonyomra, akit én neveltem fel, és szeretett engem. Nem volt senki, aki el tudta volna képzelni, hogy én rám ilyen értékes örökséget lehet hagyni. De nem szedték el tőlem rögtön a kincsemet, csak megfenyegettek, hogy egyszer érte jönnek, készüljek.
Mintha párbajt ajánlottak volna. Az öregasszony egy hosszú kardot villogtatott, a hívei félköríven fenyegetően álltak mögötte. Egy bútorok nélküli, apró szobába szorultam be a hatalmas ház egyik félreeső zugában. Csak egy ágy volt benne, amire nem mertem lefeküdni, nehogy elaludjak. Kétségbeesetten néztem körül, eszköztelennek éreztem magam és magányosnak. Valahonnan előkerült egy fehér nyelű, széles pengéjű kés. Megnéztem az élét és a hegyét: tompa volt. Nem tudtam elképzelni, hogy képes lennék annak az öregasszonynak a szívébe szúrni vele. Letettem magam mögé a padlóra. Akkor vettem észre, hogy mezítláb állok a téglaszínű, hideg csempén. A fal vakolatlan kövén nedvesség csordogált. Cellába kerültem? Így, ha akadna is valaki, aki a segítségemre tudna sietni, nem értesíthetem őket, sosem tudják meg, hogy bajban vagyok. Nem számíthatok másra, csak a magam erejére és a tompa élű késre. Ekkor, mintegy varázsütésre, ott termett Tóth Zsuzsa, a gimnáziumi barátnőm, aki ismert engem, nem hihette egy percig sem, hogy hazudok; hogy képes lennék lopni.
Vártam, vártunk. Hogy a túlerővel szemben is megküzdhessünk a nekem ajándékozott kincsekért. De az ellenfél nem jött. Talán végre fellélegezhetek. Ám ekkor megnyikordult az ajtó közvetlenül az ágyam mellett. Akkor már feküdtem, mert nagyon fáradt voltam, és már majdnem aludtam. Egyedül. voltam a cellában megint. Zsuzsa sehol. Felálltam, hogy megnézzem, ki áll a vastag faajtó mögött. Az öregasszony volt az. Leskelődött. Ekkor jöttem rá, hogy a párbajfelhívás csak kamu, a hátam mögött akar megtámadni, alattomban, amíg alszom. Félnem kellett hát újra.
Hirtelen rám jött a pisilhetnék, elindultam egy alkalmas helyet keresni. Össze-vissza bolyongtam egy csillárokkal, színes perzsaszőnyegekkel és gobelinekkel díszített épületben. Emeletről emeletre mentem, a felfelé vezető lépcsőkön is egyre lejjebb lévő szintekre jutva. A lépcsők alján tálcás pincérek mutatták az utat. Egyszer csak ott találtam magam egy tágas alagsori helyiségben. Egy pulton asztallap nagyságú vágódeszka állt, mellette kerek élű bárd, mögötte egy tagbaszakadt, kötényes férfi. Tudtam, hogy engem fognak darabokra vágni. És egy hang, mintha egy recept használati utasítását mondaná fel, sorolta a műveleteket: darabokra vágunk, üstbe teszünk, kifőzünk, hogy létrehozzunk egy másik nőt, aki majd nem emlékszik semmire az előző életéből, de sokkal szebb lesz, és vonzóbb, mint azelőtt: a tökéletes nő. Tudtam, hogy nincs menekvés.
Egy férfi, valami orvosféle, akinek az agyában a „recept” megfogant, már jött is felém mindkét kezében egy-egy injekciós tűvel. Körém tekerte a karját, mint valami polip, és belém fecskendezett egy anyagot, amiről lehetett tudni, hogy el fogok tőle aludni. Az egyik tűt a fejembe nyomta, a másikat a lábamba. Akkor már egy orvosi ágyon feküdtem. Nem fájt a szúrás, és abban is biztos lehettem, hogy a darabolást sem fogom érezni. Egy pillanatra még hálásnak éreztem magam: m
ilyen kíméletesek ezek az „átszabók”. Nem akartam mégsem beletörődni a dologba.
Nem tudtam, mikor kezd hatni az altatóanyag. Utolsó erőmmel feltápászkodtam az orvosi ágyról, és elindultam, hátha találok valahogyan egy egérutat. Ekkor eszembe jutott a barlang, amiben már sokszor jártam korábbi álmaimban. A föld alá kellett hozzá leereszkednem mindig, jó mélyre. Nedves, melegvizes hely volt, mint egy termálfürdő. A falain a kiálló kövek, ha megtapogattam őket, puhák és lágyak voltak. Tudtam, hogy csak ott lehetek biztonságban, akkor is, ha csak álom az egész. Erősen emlékeznem kellett, meg kellett találnom az átjárót, hogy az alagsornál is lejjebb kerülhessek. Találtam egy lépcsőt, ami ezúttal tényleg lefelé vezetett. Szinte repültem, úgy rohantam örömömben, hogy megvan, amit keresek, és végre megmenekülhetek.
Három szintet kellett bejárnom, közben több ajtó is utamat állta, de mind nyitva volt. Megérkeztem végre a barlangomba. A közepén narancsvörös, gőzölgő tó. Le akartam vetkőzni, hogy megfürödjek, ám akkor jobb kéz felől egy polcon megláttam a fenti bárd és a vágódeszka kicsinyített másolatát. Oda voltak téve, emlékeztetőül. Rémültem fordult volna hátra, de nem kellett, mert a világ fordult meg körülöttem. Estélyi ruhába öltözött szalonvendégek özönlöttek felém pezsgős pohárral a kezükben; a férfi, aki odafent a két injekciós tűt belém szúrta, diadalmas mozdulattal mutatott felém: a kísérlet sikerült. A vendégek tapsoltak, mosolyogtak, talán még valami zene is szólt.
Meg voltam rendülve: tényleg sikerült elaltatniuk, és csak álmodtam a menekülést? Amíg aludtam, feldaraboltak, és átszabtak valamivé, hogy vonzóbb legyek, mint amilyen vagyok? Mennyi idő eshetett ki az életemből, amíg ez történt? Alig mertem magamra nézni, de kíváncsi is voltam. A ruhám tűnt fel legelőször: egyszerű, szegényes ruha volt. Semmi csillogás. Megtapogattam a karomat, a törzsemet; nem voltam kövér, de extra csinos sem. És nem volt bennem semmi látványos, ami miatt ünnepelni kellett volna, hogy mennyivel tökéletesebb lettem. Találtam egy fali tükröt, lopva belenéztem. A vendégek és az „átszabóm” addigra már el voltak foglalva magukkal.
Lilásbarna fejkendő volt rajtam, az arcom egyszerű parasztlányarc. De hát, én nem változtam semmit, csodálkoztam, ugyanaz az vagyok, aki voltam. Hát, nem látják? Ekkor jelent meg a férjem, gyönyörködve nézett rám. Nem ismert fel. Én viszont felismertem őt, és ez nagy megkönnyebbüléssel töltött el: én nem felejtettem el semmit! A kísérlet nem sikerült. A férjem hinni fog nekem, ha felidézem azokat az emlékeket, amelyeket csak mi ketten ismerünk. Szaladni kezdtem fel a lépcsőn. Szóltam a férjemnek, hogy fusson velem ő is. Hagyjuk ott az ünneplő társaságot. Legyünk szabadok.
| |
| 507. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-23 13:25 | 2019. október 23.
Egy négy év körüli, tejfelszőke kisfiú az erdőben megkérdezte a nevemet. Jókora terméskő volt a kezében, láthatólag éppen el akarta dobni, amikor a mellette álló ősz hajú férfi (az apja, vagy inkább a nagyapja) rászólt, hogy vigyázzon. A fiúcska kezében megállt a kő. Kb. öt lépés volt köztünk, amikor rám köszönt: Szia! Szia, feleltem. Hogy hívnak, kérdezte. Megmondtam. És téged, fordultam vissza, mert addigra már elhaladtam mellette. Márton, felelte.
Baszd meg, Annuska! | |
| 506. | [tulajdonos]: emlékezzünk | 2019-10-23 11:16 | Kedves Naplóm!
2018. december 1-én írtam az alábbi sorokat. Megosztom veled újra, emlékezzünk rá együtt.
Szakállas öregember toporog botjára támaszkodva a maximum másfél méter széles futóút közepén, jobbra-balra billeg, nem tudom eldönteni, melyik oldalról kerüljem, hogy ne lökjem félre, mire odaérek, felgyülemlik bennem a türelmetlenség, kedvem lenne belefújni egy papírzacskóba, és eldurrantani az öreg füle mellett: ez itt futószőnyeg, édesapám, ki van írva, csak futóknak, runners only, hm? Nagy megkönnyebbülés, hogy nem szólalok meg. Balról kerülöm ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a szőnyeg betonpadkáján futkározni. És az. Megkönnyebbült lélekkel feltétlenül az.
A Normafánál járok, a fejemben meg Oscar Schindler és Amon Göth nagyszabású beszélgetése jár a hatalomról és az erőről. Az erő az, magyarázza, Schindler, amikor indokolt lenne, hogy öljünk, de nem tesszük meg. Göth – akinek az a kedvenc szórakozása, hogy az erkélyéről, mintha csak verebekre vadászna, lelő mindenkit, akit nem talál elég fürgének, minden lent tevékenykedő lomha zsidót – ledöbbenve hallgatja „barátja” okfejtését. Szerintem te részeg vagy, mondja ijedten, pedig ő van berúgva, de hirtelenjében nem talál más magyarázatot az övétől teljesen idegen gondolkodásmódra, pár pillanatra mintha ki is józanodna, még másnap másnaposan is a hatása alatt áll annak, amit hall, és egy pár óra erejéig a kegyes uralkodók szerepében tetszeleg. Még a tükör előtt is gyakorolja a megbocsátó pózt, két ujját a magasba emeli, mint egy császár. Aztán megunja a játékot, idegesen piszkálni kezdi a körmét, és a következő pillanatban már megint a kezében a pisztoly, gondolkodás nélkül lövi le a kisfiút, aki nem tisztította ki a kádját, mert nem tudta, hogy lúggal kell eltávolítani a rárakódott vízkövet.
Mindannyiunkban ott rejtőzik valahol a mélyben egy SS-tiszt. Megakadályozni, hogy azt csináljon, amit akar, nem kis hatalom.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 505. | vajdics: újabb javítások | 2019-10-22 11:56 | 1) nincs szükségük
2) a viszonylag keskeny valagával és a bili nagyságú melleivel | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 503. | [tulajdonos]: nevekről-mellyekről-valagakról | 2019-10-22 11:31 | 2019. október 22.
Kedves Naplóm!
Mai mottóm: „Az erősek, amilyen kemények,/ olyan védtelenek.”
Irigylem a zsiráfokat. Nincs szükségünk napi két óránál hosszabb alvásra. Azt is úgy oldják meg, hogy pár percre hunyják csak le a szemüket ácsorgás közben. Állatkerti körülmények között láttak már fekve alvó zsiráfot is.
Ma fordítás közben rátévedtem egy oldalra (MORPHEUS' Movie catalog), ahol többek között a Gógyi felügyelő című mesefilm (?) epizódjait ismertetik. Elbűvölő dolgok vannak benne. Ilyenek:
„Tükörkép átok.
Hárpia néni és Tutyimutyi égnek a vágytól, hogy örömet szerezzenek felettesüknek, Bogarasnak. Ennek érdekében Megalopolis városában szétszórnak egy olyan varázsitalt, ami minden tükörbe néző személyt megdupláz. Megbénul a városka, amikor a varázslat hatására a túlburjánzott népesség az utcára nyomul. Jákobnak és Mauriziónak a saját másodpéldányaik segítségével kell megoldaniuk, hogyan vessenek véget a varázslatnak még mielőtt túl késő lenne.”
Amúgy a mimikrin gondolkodom mostanában, kedves Naplóm. Az állatok kicsiségük tudatában nagyobbnak mutatják magukat, mint amekkorák. Olykor vicces formában, lásd bohóchal. Máskor undorítónak vagy ijesztőnek igyekeznek látszani, lásd a hernyót, a varangyot. A gyilkos galóca harsány színeivel előre figyelmezteti áldozatát, hogy veszélyes. Pedig csak fél ő is, hogy megeszik reggelire. Az emberek sem különbek. Mekkora arc mögé kell bújnia annak a pici, szorongó emberkének, aki úgy hívja magát Óz. Mindenki törékeny, akkor is, ha nem tudja magáról. What small potatoes we all are, mondja az angol. De nem erről akartam most írni, hanem Annuskáról.
Annuskának az apai nagymamámat becézték a rokonok és az ismerősök. Széles vállú, termetes özvegyasszony volt, az a fajta, aki nem a fenekére, hanem a mellére és a hasára hízik. Anyu alkatra éppen az ellenkezője volt: a csípője és a combja kerekedett ki mindig, amikor meghízott. A mellei viszont akkor sem tudtak vetekedni az anyósa hatalmas bájaival, amikor tejtől duzzadtak. Kapott is érte elég fitymáló megjegyzést. Azért gondolom, hogy így lehetett, mert amikor egyszer kamasz koromban a kádban fürödtem (akkor már volt fürdőszobánk, az egész utcában először nekünk) Vajdics mama, leánykori nevén Kapási Anna, rám nyitotta az ajtót, végignézte, ahogy megfürdöm, és azt mondta: „Neked is olyan kicsi mellyeid lesznek, mint anyádnak. Nekem ilyen idős koromba’ már akkorák voltak, mint egy bili.” Évtizedekig küzdöttem a tudattal, hogy túl lapos vagyok. Annak ellenére, hogy a gimiben a fiúk, akik a lányok különböző testrészeit osztályozták évekig, mellkategóriában mindig nekem adták az első díjat. Azt mondták, szép alakja van. De nekem ez nem volt elég a gyógyuláshoz, ahogyan az sem volt elég, hogy amikor a gyerekeim megszülettek, mindig volt elég tejem, és sokáig szoptattam őket. Mind a három fiam megvolt már, amikor egy pszichodráma-műhelyen megszabadultam a rám sütött pecséttől.
Hát, ilyen volt Annuska, az én apai nagymamám a nagy valagával és a bili nagyságú melleivel. Amikor megszülettem, nagyon szerette volna, ha engem is Annának neveznek. Apu benne lett volna a dologban, de Anyu ellenállt („nem is tudom”, miért). A kompromisszum kedvéért lettem Anikó. Vajdics mama azt mondta, ilyen név nincs. Úgy, hogy a nevemmel sem voltam kibékülve soha. Szívesebben lettem volna Anna. Olyan szép név. Szebb, mint az Anikó. És most bárki becézhetne (vagy csúfolhatna) Annuskának, kedve szerint.
| |
| 502. | [tulajdonos]: mai-extra | 2019-10-21 22:54 | Carraspeó un poco, aclarándose la garganta.
„Krákogott egyet, hogy a torkát megtisztítsa”, vagyis: "megköszörülte a torkát".
Szeretlek, magyar nyelv! Te quiero.
| |
| 501. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-21 14:13 | Kedves Naplóm!
Azt olvastam az iszaptúró gébről, hogy a mellúszóit lábként használja, és azon kívül, hogy az iszaprétegben csúszkál, képes a mangrovegyökereken felmászni, és akár – most figyelj! – hatvan centimétert is tud ugrani. Én erre nem lennék képes! A szárazföldön az iszaptúró úgy marad meg, hogy vizet tart a szájában, és forgatja a fejét, mintha gargalizálna. Némi oxigént a bőrén keresztül is fel tud venni. Viszont ezek a lehetőségek korlátozottak számára. Perceken belül újra vissza kell térniük a vízbe, hogy benedvesítsék a bőrüket, és újra vizet vegyenek a szájukba. Ha veszélyforrásra lesznek figyelmesek, tüstént visszaugranak a biztonságot jelentő iszapba.
Tudtad ezt, Naplócskám? Én nem. Az élet szép.
Valami Lajos nevű kúszógébről is olvastam valahol. Szerintem Szörnyeteg Lajos az, csak gébnek álcázza magát. Nem tudom, miért kényszerült erre a korlátozott életmódra, csak sejtéseim vannak.
| |
| 500. | [tulajdonos]: más-hiba-is-van | 2019-10-20 16:55 | Kedves Naplóm!
Megtaláltam a Bedebunk Sária és az iszaptúró elnevezés közötti etimológiai láncszemet. Az iszaptúrót sárhalnak is nevezik. Sárhal. Sária. Minden mindennel összefügg.
A kisebbik fiam, L. először hagyta le tegnap úszásban a legnagyobbikat. Az egy éve még duci kis srác, a nyáron rengeteget nyúlt. Már nem emlékszem, hogy júniusban vagy júliusban töltöttem öt napot Anyunál, mikor hazajöttem, esküdni mertem volna, hogy L. centiméterekkel magasabb, mint amikor utoljára láttam. Július elején volt ez, már emlékszem, amikor Majával az OPT-én jártunk.
Gondolkodtam tegnap, mi az, amit a világon a legjobban szeretek. A madártejen kívül. (A madártej a jelszavam valahol, ahol ilyen kérdésekre kellett felelni: kedvenc városa? kedvenc írója? kedvenc étele? Ehhez képest, azóta, hogy a második gyermekem megszületett, és a szomszéd asszonyom beadott az ablakon egy egész fazéknyit a habos sárga csodából, nem ettem madártejet. Október közepe volt, amikor a középső fiam született, aranyló ősz, mint most is.)
Szóval, gondolkodtam tegnap. A budaőrsi uszodában kaptam meg a választ, ahol a férjemmel egy teljes sáv a miénk lehetett, és felváltva átúszhattunk egymás alatt, ahogyan szoktunk: hol én merültem le a mélybe, hol ő, mint két összeszokott, öregedő delfin (vagy iszaptúró hal?). Az egyik körben én következtem volna, de azt hittem, ő jön, és elfelejtettem lemerülni. Majdnem egymásnak ütköztünk, de csak összeért az arcunk. Felnevettem. Olyan felszabadultan, ahogyan már régen. Szeretem ezt az egymás alatt átúszkálást, jobban, mint bármit. A madártejről le lehet mondani évtizedekre. Erről nem.
(Mellékszál: a nagyobbik fiam sokáig csúfolódott rajtunk hazafelé jövet, mert a „sávunk” szélén talált egy lefordított táblát, amelyen egy felirat arra kéri az úszókat, hogy fokozott figyelemmel közlekedjenek abban a sávban, mert ott hátrányos személy úszik.)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
