NAPLÓK: Lássuk a medvét Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 04:12 Összes olvasás: 12809| 6. | [tulajdonos]: kórság | 2011-08-02 10:57 | Egy korai emlékezés. A kezdet, az első este nagyon itt motoszkál. Nem történt semmi különös.
Csapatnyi gyerek, akinek a fegyver romantika, és a fegyelem nyűg, meg amit még hallottunk.
Meg, hogy nem férfi, aki nem volt katona. Én azért kihagytam volna. Akkor még. Bár alig van panaszkodnivalóm. A hajam négycentis, az arcom beesett, a szemüvegem hatalmas, kerek, el is neveznek mindjárt Lennonnak. S valamiért senki nem piszkál. Elvergődünk vonattal Nagykanizsáig, és esszük a megszokott vacsorát, babgulyás. Finom. A gőzölgő leves mellől visznek valakit fogdára, szinte még civilben, ma sem tudom miért. A fáma szerint pimaszul válaszolt. Civil volt, mi más. Más. Nem közülük való. És nem is akart közéjük tartozni. Azóta sem láttam.
Az első éjszaka ágyanként kettesével aludtunk. Egy népzenész sráccal kerültem össze, hosszan beszélgettünk, míg álomba nem szédültünk a fáradtságtól. Másnap hosszabb-rövidebb utazás vette kezdetét. A végcél újabb laktanya, újabb város, ott újabb társak, más körülmények. Hegedűs bajtársam csak véletlenül bukkant fel, másik századnál képezték ki, csoda tudja mire. A határnál, a tényleges, állandó helyünkön ismét egy körletbe kerültünk. Sőt a felettese voltam. De a lényegre. Együtt voltunk szolgálatban. Sorompóőrt kellett játszania, én pedig ültem a fülkében, útlevelekbe nyomtam a pecsétet, ilyesmik. Lehet, hogy mégsem voltunk egy szolgálatban. Fussunk neki. Kora reggel keltettek, hogy az egyik emberem eltűnt a szolgálatból, a fegyverét odahagyva átsétált a határon, a jugoszláv határőrök térítették magához, az volt a benyomásuk, mintha részeg lenne, vagy félig-meddig eszméletét vesztette volna. Kapott egy pohár konyakot, meg elé raktak egy pikáns újságot, és akkor visszajött. Így elsőre komikusnak tűnt a helyzet, de hogy az én rajomba tartozik, fene sem tudja, mi a baja, nekem is bajom lehet még ebből, gondoltam. Kivonták a forgalomból, kórházba került, vizsgálgatták, kezelték, egy alkalommal fel kellett nyitnunk a szekrényét, nem tudom mi után kutattak. Lassan jöttek a hírek, végül kiderült, az a őrszemelhagyás, egy váratlan epilepsziás rohamként értelmezendő, s mert bármikor újra előállhat hasonló állapot, vagy kisebb fokú tudatkiesés, le kell szerelni. Leadta a felszerelését, de nem búcsúzott el. Így emlékszem. Ő leszerelt, én meg ott maradtam még egy ideig a semmi közepén, s nem nagyon tudtam kivel szót érteni.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 5. | imre: részlet egy elbeszélésből | 2011-07-09 16:38 | Két héttel karácsony előtt, B. lassan mászott fel a hatalmas őrtorony fából készült létráján. Mikor felért a három-négy emeletnyi magasságba, kinyitotta az ajtót, és belépett a minden oldalról üvegablakokkal határolt térbe. Levette válláról a géppisztolyt, és a falhoz támasztotta, majd cigarettára gyújtott-ami persze szigorúan tilos volt- és kinézett az ablakon. Már jóval a fák lombkoronája felett volt, így láthatta a havas szántóföldeken túli országutat, ahol a sötétben néha egy-egy autó fényszórója mozgott. B. tulajdonképpen szeretett itt lenni, a toronyban – ez az én elefántcsont tornyom – gondolta. Itt legalább volt ideje gondolkodni, és a külvilágtól is majdnem teljesen el tudta szigetelni magát. A laktanya az erdő közepén volt, a legközelebbi lakott település is több kilométerre. Az erdőt átszelő országút volt az egyetlen kapocs a külvilághoz, és a titokban magánál tartott zsebrádió, amin zenét és híreket szokott hallgatni. Itt szinte teljes csend uralkodott, csak néha csörtetett egy kisebb-nagyobb vad, őz, vagy róka errefelé. Óránként egyszer zúgni, recsegni kezdett a vezetékes rádió, amin le kellett jelentkeznie az őrparancsnoknál. B. tudta, hogy ezt a karácsonyt sem fogja otthon tölteni, ahogy az előzőt sem, és már hónapok óta nem volt eltávozáson, és még belátható ideig nem is lesz. A felettesei valamilyen csip-csup vétség miatt nem engedték haza, és az egyetlen szórakozási lehetőség a kantin volt, ahol napi egy üveg sör elfogyasztása volt engedélyezve. Igaz, hogy volt egy televízió is, amin a híradót, és az esti filmet lehetett megnézni, és egy néhány ezer kötetes könyvtár, ami hetente kétszer egy órát tartott nyitva. B. leginkább olvasni szeretett, amíg a többiek biliárdoztak, vagy kártyáztak, ő beült egy sarokba egy könyvvel, egy üveg üdítővel, és egy csomag cigarettával.
De most a toronyban ült, és nézte a havas tájat. Majd megfordult, leült, és mivel olvasni már sötét volt, ezért kavargó gondolataiba merült.
Ősszel került új szolgálati helyére, pedig már azt hitte, hogy véget értek az áthelyezgetések. Persze, a hadseregben sohasem lehetett tudni, mit hoz a holnap. Előző helyén, egy kisvárosban, a hírközpontban kapott volna beosztást, már meg is nézte a szigorúan tikos gépet, amivel dolgozott volna, de egy protekciós miatt mégis a tüzérekhez került. Itt, az erdő közepén pedig, minden másnap szolgálatba kellett mennie, és e mellett írnoki teendőket is ellátott. Ide viszont egy focista miatt került, úgy látszik, mindig mások miatt helyezgették ide-oda. Egyszer, egy szombat délután, a barna pokróccal letakart ágyán feküdt, és olvasott. A kályhában pattogott a tűz, a társai vagy aludtak, vagy a kantinban múlatták az időt. Egyszer csak felült az ágyon, a könyv az ágyra esett. Ebben a pillanatban egy távoli könyvtárban, egy lány egy könyvet vett le a polcról : „Ki volt Edgar Allen?” – B. tisztán látta a címét. A lánynak hosszú, barna haja volt, kreol bőre, és mandulavágású szeme. Hosszú, kék ruhát viselt, és B. tudta, hogy a lánynak lábujjhegyre kell állnia, hogy a szájával elérje B. száját. A látomás eltűnt, B. az ágyon heverő könyvre pillantott, a barnás borítón ugyanaz a cím volt: „Ki volt Edgar Allen?”
A toronyban már majdnem teljes sötétség uralkodott. A szemközti sarokban valamilyen szokatlan fehérség kezdett terjeszkedni, és lassan világítani. A ködből egy emberi alak körvonalai bontakoztak ki. Guggolva jelent meg, majd lassan kiegyenesedve felállt. Tulajdonképpen semmi szokatlan nem volt rajta, fiatalosnak látszó, középkorú férfi volt, fehér nyári öltönyben, és zöld ingben. Fehér bőre és fehér haja világított a sötétben. Csak a szeme volt különös, úgy tűnt, hogy vörösen izzik, mint az őrtorony fűtését biztosító hősugárzó fűtőszála.
– Szervusz, B. – mondta a látogató.
– Ismerjük egymást? – kérdezte B.
– Hát már nem emlékszel rám? Ilyen gyorsan elfelejtettél? Egyébként szólíthatsz nyugodtan Q-nak.
– És mit kívánsz tőlem?
– Emlékszel egy bizonyos Pontius Pilátusra?
– Olvastam róla.
– Hát persze – mondta gúnyosan Q.
– Meg Jézusról is olvastál.
– Természetesen – válaszolta nyugodtan B.
– És az a bizonyos Centurio?
– Arról is.
– És arról is csak olvastál, amikor ezen az őszön két idegen ült le az asztalodhoz, éppen akkor, amikor betértél egy sörre a Szomjas Tüzérbe, hazafelé az eltávozásról?
B. erre már nem tudott mit mondani, ezért inkább kinézett az ablakon. Észrevette, hogy elkezdett esni a hó, de olyan különös módon, mintha fekete madarak szárnyai csapkodnának a hópelyhek között.
Erre már B. is emlékezett. Valóban, két idegen ült le az asztalához, és szóba elegyedtek vele. Már nem tudja, miről beszéltek, de – miután egyszer félrenézett – a sör íze gyanúsan megváltozott. Felpattant a helyéről, gyorsan egy bankjegyet adott a pincérnőnek, fogta a táskáját, és faképnél hagyta a két idegent. Az különösen gyanússá vált, hogy elkezdték követni. A kisvárosi parkon át elkezdett rohanni, a jól ismert úton, a laktanya felé. Tudta, hogy csak ott lehet biztonságban. A két idegen először csak tisztes távolból követte, majd egyre közelebb jöttek. B. érzékelte, hogy veszélyben van. Közben hatni kezdett az idegen anyag. Úgy érezte, villámok járják át a testét, és emberfeletti erővel rendelkezik. Talán puszta kézzel meg tudna állítani egy száguldó vonatot is. Úgy látta, a kezéből energianyalábok lépnek ki, a tér minden irányába. Közben elérkezett a kisváros főutcájához. Tudta, hogy bajban van, nagyon nagy bajban. A két férfi tántoríthatatlanul követte.
A következő kép, amire emlékezett, hogy a kapuügyeletes kilép az őrbódéból, leemeli válláról a géppisztolyt, csőre tölti, és a két idegenre fogja. – Takarodjatok innen, különben lövök! – ordította.
Másnap reggel B. zúgó fejjel ébredt. Miután megmosakodott, és felöltözött, szóltak neki, hogy az elhárító tiszt várja. Felment a parancsnoki épület lépcsőházában az első emeletre, és jelentkezett az ügyeletesnél. Az ügyeletes telefonon szólt, hogy megérkezett. Aztán intett neki, hogy bemehet. A katonai elhárítás parancsnoka egy hatalmas irodában ült, az ajtóval szemben, a szoba túlsó végében elhelyezett íróasztal mögött. B. szabályszerűen jelentkezett.
– Üljön le! – mondta neki a tiszt. B. helyet foglalt a tágas bőrfotelben.
– Meséljen nekem a tegnap estéről!
– Sajnos, nem emlékszem semmire.
– Mennyit ivott?
– Csak néhány üveg sört.
– Más nem volt?
– Milyen más? Ja, értem. Talán valamit beledobhattak az italomba.
– Kikkel volt?
– Nem ismerem őket.
– Emlékszik még valamire?
– Sajnos, nem.
– Ugye tudja, hogy marha nagy mázlija volt? – mondta a tiszt. – Ha a kapuügyeletes nem lép közbe időben… Leléphet!
– Őket én küldtem, mint már bizonyára kitaláltad. – mondta Q. Csak fel akartalak ébreszteni, de úgy tűnik, korai volt. Látom, most is gondjaid vannak, nem minden megy úgy, ahogy szeretnéd. Tudom, hogy régóta nem voltál otthon. Azt is tudom, hogy van egy lány, akit szeretsz, de ő nem vesz tudomást rólad, és van egy másik, aki téged szeret. Rajtad múlik, hogy melyiket választod. Azt hiszem, én tudnék segíteni neked. Egyébként nem tudom, miért vagy még mindig itt. Gyere velem, és neked adom az egész világot!
– Tűnj el! – sziszegte B., és cigarettára gyújtott.
– Ha szükséged lesz rám, tudod, hol találsz. – felelte Q., és köddé vált.
B. úgy érezte, már sohasem lesz jó kedve, soha az életben. Mintha ólomból lenne az egész világ. Mit is mondott az előbb Q.? Hogy ő tudna segíteni. Ugyan minek? Majd ő segít saját magán. Hiszen itt van nála a megoldás, a falhoz támasztva. Elnyomta a cigarettát egy hamutartóként használt üres konzervdobozban. Előre hajolt, kinyújtotta a kezét a fegyverért. Megfogta, kihajtotta a válltámaszt, kibiztosította a géppisztolyt, és maga felé fordította. Bal kezével fogta a csövet, és a szájába vette. Hideg fémíze volt. Jobb kezének hüvelykujját a ravaszra helyezte. Na most gyere, Q., most aztán beszélhetsz! – gondolta.
Hirtelen zajt hallott kintről. Gyorsan kivette a szájából a csövet, és óvatosan visszafordította a fegyvert a rendeltetésszerű irányba. Felállt, és az ablakhoz lépett. A kerítésen éppen egy férfi mászott át, idegen egyenruhában. B. kinyitotta az ablakot, és kikiabált : Állj, ki vagy?
Az idegen nem reagált. Állj, vagy lövök! – kiáltotta B. és a levegőbe lőtt. Az idegen egyenruhás férfi ment tovább. B. a vállához emelte a fegyvert, és célzott. Lőtt, és a behatoló elterült. B. a rádióhoz lépett, és az őrparancsnokot hívta: – Egyes számú felállított őr, jelentkezem. Jelentem, rendkívüli esemény történt. A szomszédos, de elég távoli őrtornyok reflektorai elkezdték pásztázni a terepet, minden irányban. B. bekapcsolta a saját reflektorát. Lent feküdt a lelőtt férfi, fehér haja, és fehér öltönye beleolvadt a hó fehérségébe.
Szilveszter délután volt, és esett a hó. B. jókedvűen ment az utcán, kezében néhány üveg pezsgőt vitt egy reklámtáskában. Odaért a négyemeletes házhoz, felment az elsőre, és becsengetett egy ajtón. A kreolbőrű lány nyitott ajtót. Bementek az előszobába, B. levette a kabátját. Jó, hogy eljöttél – mondta a lány. És hogy jókedvű vagy.
– Igen, mert végre szabadságot kaptam, és itt vagyok nálad – felelte B.
– Akkor igyunk valamit – javasolta a lány. Harisnyás lábain úgy járt, akár egy macska.
Kiment a konyhába, poharakat hozott, és egy felbontott üveg bort. Töltöttek, ittak. Azután megint ittak. A lány B. elé állt, és átölelte a nyakát. Jó, hogy eljöttél – súgta. Elvégre barátok vagyunk – felelte B. mosolyogva. Átölelte a lányt, és lassan leereszkedtek az előttük levő ágyra. Az ablak előtt havas faágak mozogtak a szélben, és néha úgy tűnt, de csak az alapos szemlélőnek, mintha egy fehér hajú arc nézne be mosolyogva az ablakon.
A szombat délutánokat szerette a legjobban, talán azért, mert olyankor minden lehetségesnek tűnt, és talán azért is, mert olyankor szokott találkozni a mesterével.
– Üdvözöllek, fiam! – szólt a Mester.
– Üdvözöllek, Mester – mondta B.
– Úgy látom, gondterhelt vagy megint.
– Igen, Mester. Hallom az emberek gondolatait, de nagyon kevés van közöttük, amelyik Isten gondolatait tükrözi vissza. Ezért aggódom.
– Megmondhatod az embereknek, hogy jó hírt hoztam. Nem sokáig kell szenvedniük. Már csak hét év van hátra.
– Hogyan? Azt mondtad, hogy senki nem tudhatja az órát, és a napot.
– Igen, de ez a hét év nem is az idők végére vonatkozik. Gyere, mutatok valamit.
A mester felvitte B-t, olyan magasra, ahonnan a Föld már csak egy kis, kék gömbnek látszott, pontosabban, akkora volt, mint egy futball-labda. Sokan voltak odafönt, és mindenki a Földet nézte. A földrészeken az országok, mint apró dominók sorakoztak egymás mellett. Egyszer csak, valahol Ázsiában, megmozdult az egyik dominó, és eldőlt. Keletről nyugat felé egymás után dőlt el az összes, míg végül az egész folyamat körbe nem érte a földet. Közben azt mondta egy hang a némán figyelő tömegből: „az eltűnt idő ellenségeit eltörlik a föld színéről”.
A Mester, és B. visszatért. Egy ideig hallgattak, azután a Mester megkérdezte:
– Van még valami, amit kérdezni szeretnél?
– Igen. Sokszor úgy érzem, hogy az emberek csak érdekből keresnek meg. Így nem tudok segíteni nekik. Nem tudom, mit tegyek.
– Egyelőre csak azokkal törődj, akik szeretettel közelítenek feléd. A többiekkel ráérsz később foglalkozni. Ja, és Q-val vigyázz. Megint készül valamire.
Szilveszter után B. boldogan, és elégedetten tért vissza a bázisra. Kellemes bizsergést érzett a szíve körül, ha a lányra gondolt, akit már a barátnőjének tekinthetett. És még jobban örült, amikor közölték vele, hogy előléptették, nem kell többé őrségbe mennie, mert elfoglalhatja új beosztását a hírközpontban.
Az éjszakákat szerette a legjobban, amiket a szigorúan elzárt szobában, szolgálatban töltött. Az ablakokat fekete függöny takarta, így még nappal is égett a lámpa. Itt teljes magányban, és nyugalomban volt. Csak a híradó berendezések kijelzői, és kis lámpácskái világítottak, miközben egyhangú zúgásukat hallgatta. Csak néha jött be egy-egy hívás, amit tovább kellett kapcsolnia, vagy nagy ritkán egy kódolt üzenet. A kód mindennap változott, és neki kellett dekódolnia, és utána átadnia az ügyeletes tisztnek.
A gépek álmosítóan zúgtak. B. általában olvasni, vagy gondolkodni szokott ilyenkor, de most elkalandoztak a gondolatai.
Amikor már másodszor hívták ki az eredményhirdetéskor, és újból átküzdötte magát a sorokon, kiment, átvette a különdíjat is, megköszönte, meghajolt, és visszament a helyére. A díjátadás után kiment a folyosóra, levegőzni. Leült egy padra, letette maga mellé az oklevelet, és a tárgyjutalmat, és éppen rágyújtani készült, amikor egy lány vált ki a tömegből, és leült mellé.
– Megengeded, Mester, hogy leüljek? Egyébként J-nek hívnak, mondta a lány, és a kezét nyújtotta. Szép, ápolt keze volt, és amikor B. megfogta, érezte, hogy milyen puha, és bársonyos a bőre.
– Ne szólíts mesternek, hiszen még tanítványnak sem lennék méltó. Egyébként miért kérsz engedélyt, ha már úgyis leültél?
– Gondoltam, beszélgethetnénk. És különben is, már az első nap kinéztelek magamnak.
– Akkor miért vártál mostanáig?
– Mert mindig olyan sokan voltak körülötted, ezért nem mertem hozzád közeledni.
– És, mit kívánsz tőlem? – kérdezte B.
– Mesélj nekem valamit! – kérte J.
– De én nem tudok mesélni, ahogy történeteket sem tudok írni. Inkább elmondom neked egy álmom. Egy hegytetőn álltam, és láttam, hogy közeleg a vihar. Fekete felhők jöttek szédítő sebességgel. Amikor fölém ért a felhő, villámok kezdtek csapkodni. Az egyik eltalált. Aztán egy következő. És minden egyes villámcsapással nagyobb, és erősebb lettem. Végül akkora lettem, mint a hegy. Hát ennyi az álom.
– De hát ez csodálatos! Köszönöm, hogy elmondtad! Sejted, mit jelenthet?
– Fogalmam sincs. – mondta B.
Másnap reggel az állomáson álltak, hogy előző este történt-e még valami, azt nem jegyezte fel az emlékezet. Búcsúzkodtak egymástól, ahogy szokás.
– Majd írok! – mondta J.
– Én is írok majd. – felelte B.
Azután elindultak a könnyű, reggeli fényben, J. vonata jobb oldalon állt, és kelet felé indult, B. vonata baloldalon állt, és nyugatra indult.
A géptávíró kattogása riasztotta fel szendergéséből. Egy üzenet érkezett:
Feladó: ismeretlen, címzett : B.
„Az ember az abszolútumban ismeri fel önmagát. A jelenlegi világciklus vége felé közeledik. Az evangéliumi értelemben vett idők jeleit nem elég csak a világban keresnünk, de az emberi lelkekben is keresnünk kell azt. A cél a metafizikai felébredés. Ennek három feltétele van:
Univerzális orientáció
Transzparens egzisztencia
Éberség.”
Éppen a titokzatos szöveget olvasta, amikor kivágódott az ajtó, és az ügyeletes tiszt rontott be rajta. Riadó!- ordította. A kettes toronyban valaki főbe lőtte magát!
Amikor éppen szolgálaton kívül volt, szívesen töltötte az időt a parancsnoki épület emeletén, a kávézó előtt. Itt üvegpohárban szolgálták fel a kávét, és rá is lehetett gyújtani. A szemközti falon egy hatalmas térkép függött, amin vörös nyilak szemléltették a saját, és kékek az ellenséges csapatok mozgását. Ha megnyomott egy gombot, apró izzók kezdtek világítani a térképen, piros és kék színben villódzva, szemléltetve csapataink diadalmas előrenyomulását, és az ellenség gyáva meghátrálását. B. még mindig a titokzatos üzeneten gondolkodott, amit természetesen nem továbbított, hiszen ő maga volt a címzettje. Ismert a századában egy fura alakot, egy Harlequin – szerű figurát, róla el tudta képzelni, hogy meg akarja tréfálni. Egyszer kölcsönkapott tőle egy könyvet, el is kezdte olvasni, de nem nagyon értette. A fiú lelkendezett, hogy a szerző szerinte nemzetük legnagyobb írója, csak eddig agyonhallgatták. De ő valószínűleg nem férhetett a géptávíró közelébe, akkor vajon ki küldte a szöveget? Talán az a szegény ördög, aki nemrégen főbe lőtte magát? Igen, ő bejuthatott valamelyik irodába, vagy alközpontba, és elküldhette az üzenetet. Öngyilkosságát viszont senki nem értette, hiszen rendezett családi körülmények között élt, minden hétvégén hazament, szerelmi csalódás lehetősége sem merült fel. Azt rebesgették, hogy a katonai elhárítás ügynöke volt, és ezért hasonlott meg önmagával. De ő nem küldhette az üzenetet, hiszen az őrtoronyban volt.
„Az idők kezdetén kísérlet történt arra, hogy a szellemi erők teljesen és maradéktalanul birtokba vegyék magukat. Ezt nevezik sátáni atrocitásnak.”
B. főhadnagy elhagyta az ütegét, amely a Vár és a Citadella között volt felállítva. Volt. A lövegek szétlőve, az emberei meghaltak. Az ellenség már a kapuknál. B. arca fekete volt a koromtól. Hétrét görnyedve szaladt a lángoló házak között, szakadt egyenruhában. B.-t az egyetemről hívták be, már utolsó éves volt. Utoljára a menyasszonyával sétált a Várban, még az ostrom előtt. A menyasszonya magas, szőke lány volt, és mindig nevetett.
A védők már a kitörést tervezgették. B. tudta, hogy be kell jutnia a főparancsnokság bunkerébe, ahol talán még működnek a híradó berendezések. Végre eljutott egy alagúthoz, ahonnan lefelé vezetett egy meredek lépcső.
Amikor lejutott a bunkerbe, kaotikus látvány fogadta. Mindenhol össze-vissza rohangáló katonák, szétszórt papírok, dobozok, felborult székek, asztalról lelökött írógépek. Teljes fejetlenség mindenütt. Az egyik folyosón végre megtalálta a rádiós szobát. Az ajtót nem őrizte senki, kinyitotta, és belépett. Szerencsére a rádiókat és géptávírókat nem szerelték le, és úgy tűnt, hogy még működnek is. Leült az egyik gép elé, és elkezdte leadni az üzenetet.
Amikor kilépett az utcára, furcsamód könnyűnek és szabadnak érezte magát. Már nem érdekelte semmi, sem a háború, sem a saját sorsa. Elkezdett kutatni a zsebében, ahol az ezüst cigarettatárcáját tartotta. Még talált benne egy szál szűrőnélküli cigarettát. Gyufát is kotort elő a zsebéből, és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, és utána lassan fújta ki. Az egyik téren csoportosulásra lett figyelmes. Különböző alakulatokhoz tartozó katonák gyülekeztek, néhány tiszt is volt közöttük, nyilván a kitörési parancsra vártak. B. elindult feléjük. Egyszer csak fütyülő, süvítő hangra lett figyelmes. Akna! – futott át tudatán a felismerés. Hasra vágta magát, de a gránát éppen oda csapódott, ahol ő feküdt.
Először nem látott semmit, csak fehérséget. Minden fehér volt, és nem lehetett tudni, hogy ez meddig tart. Nem voltak irányok sem, se fent, se lent, se jobbra, se balra. És hangok sem voltak, sem érzetek. Nem érezte a testét. Nem tudta, hogy hogyan, és mivel lát. Ha egyáltalán ő az, aki lát, és látásnak lehet nevezni ezt a szüntelen fehérséget. Ugyanakkor mégis úgy érezte, hogy ez valamiféle puhaság is egyben, amely körülveszi. Valamikor, nem tudni mikor, és hogyan, a fehérség egy meghatározhatatlan pontján, elkezdett megváltozni valami. Sűrűsödni, összeállni kezdett a homogén fehérség, majd egy alak kezdett kibontakozni a ködből. Egy emberi alak, fejjel lefelé.
– Üdvözöllek Aquitániában, mondta a fejjel lefelé álló. Én leszek a vezetőd.
– De miért állsz fejen?- kérdezte B.
– Te állsz fordítva, fordulj meg!
B. tett egy fordulatot, és így már valóban szemtől szemben álltak.
– Gyere utánam – mondta a Vezető, és B. követte.
Lassan oszlani kezdett a ködszerű fehérség, és előtűntek a csillagok. De minden irányból, mintha közöttük haladnának. A fejük fölött, alattuk, minden oldalról, csillagok látszottak. Lábuk alatt egy fénylő ösvény haladt, jól látszott, hogyan ível át a felmérhetetlen téren. Elszórtan, itt-ott, bolygók is lebegtek az űrben, de ezek sokkal közelebb voltak, mint a csillagok. A bolygóknál távolabb, de a csillagoknál közelebb egy fénylő gömb látszott a messzeségben. Ez ennek a bolygórendszernek a Napja, mondta a Vezető.
– Mindjárt megmutatom a bolygót, amely itteni tartózkodásodra rendeltetett. B. szóhoz sem jutott az ámulattól. Végül leszálltak.
Zöldellő dombvidéken álltak meg. Körben mindenhol, a domboldalakon, egyforma, egyszintes házak álltak, kis előkerttel. Itt fogod tölteni a rád szabott időt – mondta a Vezető. – Földi idő szerint huszonegy évet leszel itt, de négyszáznak fogod érezni. Nagyon sokat fogsz tanulni, mielőtt újra visszatérsz.
Egy tavaszi reggel, B. felsorakozott a többiekkel együtt. Előző este már leadták az egyenruhát, és az összes felszerelést. A fegyverét sajnálta a legjobban, igaz, azt nem sokszor használta. Már túl volt a reggelin, a kávén, és az első cigarettán.
Utoljára indultak el a jól ismert útvonalon, a kapu felé. Amikor odaértek, a kapuügyeletes – akivel sohasem voltak jóban – egy kis üveg pálinkát nyomott a kezébe. Sok szerencsét! – mondta. Amikor B. kilépett a kapun, úgy érezte, élete legszebb napja van. Kiabálva, ugrándozva rohantak ki az országútra, integetve az összes elhaladó autónak, míg végül egy autóbusz megállt, és felvette őket, hogy elvigye a legközelebbi városba, ahol vonatra szállhatnak.
Csak sokkal később, évek múlva fog rájönni, hogy ott volt igazán boldog, az erdő közepén megbújó laktanyában, és ott vesztette el a csatát, amikor nem tette meg azt a kétségbeesett, de hősies lépést, amit akkor még megtehetett volna. Mert a démonok már szabadlábon járnak, és senki emberfia nem állíthatja meg őket, az idők végezetéig. És most már minden nappal egyre sötétebb lesz, hiába minden erőfeszítés, mert egyre gyorsul a hanyatlás, és a Sötét Kor, a Vaskor be akarja teljesíteni önmagát, mindaddig, míg csak füstölgő romok maradnak a világból, és végül a Mindenható kegyelemből magához veszi a még megmaradt igazak lelkét.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 4. | viga: medve | 2011-07-08 14:35 | | az első sorozáson, tizenhét évesen e-kategóriát kaptam, vagyis ideiglenesen alkalmatlannak nyilvánítottak, miután ráállítottak a mérlegre. ez kicsit, nagyon is szégyellni való dolog volt, koszorús pisti és a többiek mind megfeleltek, én pedig eminens módon megbuktam a vizsgán, bár mindenkinek eldicsekedtem vele. egy év múlva, a második sorozáson is valami hasonlóra számítottam, nem baj, mondták, majd könnyűbúvár lesz, ezen röhögött később mindenki, akinek elmeséltem, azt persze nem kérdezték, tudok-e úszni, az a-kategóriát viszont szó szerint kellett venni és érteni. bulgáriában, az aranyparton négy évvel korábban úszóversenyt rendeztek a négy országból összeverbuvált úttörőknek, illetve háromból, mert rajtunk, a lengyeleken és az oroszokon kívül a bolgárok otthon voltak. a vonaton nem találkoztam kalauzzal, viszont a kiszáradt rákokat, amiket nagy örömmel gyűjtögettem a parti homokban, visszafelé ki kellett dobnom, annyira büdösek voltak, csak a kagylók maradtak emlékül, meg egy puha műbőr borítású diplomata táska, amivel a gimnáziumot kezdtem, iszonyú büszke voltam rá, de már mindenkinek, legalábbis a fiúk közül, volt, ha nem is annyira elegáns és persze gyorsan múlandó, mint az enyém. hatalmasat csattantak az órán, amikor mintegy véletlenül eldőltek, néha sorozatlövéseket adtunk le velük, egymás után borultak a táskák, be akarták tiltani őket, de mi akkor már nem viseltünk iskolaköpenyt sem, nehezen bírtak velünk, kéthetente már szabadszombat is volt. zászlófelvonás minden reggel, és egy korábbi táborban, ugyanabban a városban, ahol később katonáskodtam, meg kellett tanulnunk népitáncolni, hogy vigyünk valami hungarikumot a bolgár úttörőknek. népitáncolni tehát tudtam, csak úszni nem, a szám persze akkor is nagy volt, hát betettek többekkel egy csónakba, irány a tenger, visszatartottam a levegőt, próbálgattam a csónakban, meddig bírom ki a víz alatt, hátha ki tudok valahogy gyalogolni. legalább kétszáz métert bevittek, irgalmatlanul nagy távolságnak tűnt, és mire kigondoltam volna, mennyit tudok futni víz alatt kétszázon, már be is parancsoltak a tengerbe, kicsit megkapaszkodtam a csónak szélében, aztán elengedtem, lesz ami lesz, küzdöttem-fuldokoltam. utolsónak, vagy tíz perc késéssel értem ki a mólóhoz, segítő kezek húztak fel, a beton lenyúzta a hasamról és a lábamról a bőrt, jártányi erőm sem maradt, remegtem, a társak hősként ünnepeltek, különben is én tudtam majdnem a legjobban közülük oroszul, de ez nem volt nagy kunszt, mert senki nem tudott semmit, és aztán kiderült, hogy én sem, aki megmentette a magyarok becsületét, bátran belevetve magát az élet viharos tengerébe, amire egyiküknek sem volt bátorsága, én meg a cápákra gondoltam, akik elől menekültem, persze nem voltak sehol, de úszás közben nem láthattam hátra. volt tehát tapasztalatom úszással, tengervízzel, meg különben is lesz oxigénpalack a hátamon, gondoltam, úgy persze kicsit nehezebb leszek, viszont jobban kapok levegőt. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 3. | viga: medve | 2011-07-08 12:03 | | apám íróasztala fölött, a falon lóg egy háromdimenziós nagymagyarország plasztiktérkép, egy vörös csillagos medve van rátűzve, ahogy kivonulóban a keleti-kárpátokat döngeti. most majd megismered a magyarok istenét, csapott a konyhaasztalra az öklével, apám, amikor megjött a behívóm. akkor már bántam, hogy felvettek az egyetemre, sokat meséltek a katonaságról, de persze nem tudhattam, és talán már most sem tudom, milyen lesz, illetve volt táposnak lenni többnyire tirpák gumik és öregek között. a szóbeli felvételire busszal mentem, sikerült belehúznom bánk bánba, nagy ferónak a mozgó világban megjelent mondatával kezdtem, ezzel a gyufát is kihúztam. feltétlenül kíváncsiak voltak arany jános köreire, ha lett volna bennem elég félsz a következő majdnem egy évtől, talán elszavaltam volna a földi békákat, ahogy szanaszét görögnek. aztán jött a nep-korszak, már mindenkinek nagyon ebédelhetnékje volt, hát beszéltem inkább a gulágról, amit akkoriban tudni lehetett róla, vagyis bevetettem az érettségin alkalmazott trükköt, a revizionizmus témakörét azzal kezdtem, hogy nagy imrét rehabilitálni kellene, ezt a szerben hallottam, át is térhettünk e plágiumtól nem mentes mondat után a bétételre, az állam erőszakszervezet, hugy es tiü látjátok szümtükhel, tehát összesen két mondat, na jó, a felvételi kicsit több volt, nem számoltam, mennyi, de elég hamar végeztem. ültem a szökőkútnál, néztem a verebeket a szitáló napsütésben, csipegették a morzsákat, volt még egy fél kiflim, megosztottam velük. amikor apámnak telefonáltam a buszköltségből és az ebédre vett kiflik, van ilyen szó, ha nem lenne, ki kellene találni, vásárlása után megmaradt két húszassal, nem nagyon értette a dolgot, miért nem megyek haza, én meg nem mondtam, hogy elfogyott a pénzem, stoppolni nincs kedvem, elfogyott a két húszas is a hosszú, mély hallgatásban, csak ültem a szökőkútnál, nem nagyon gondolkodtam a jövőn, az égi madarak, ha lehet ilyet mondani egy, illetve több verébről, csipegették a morzsát, szőke fiú, szőke fiú, kiabált messziről egy szép szőke lány, nem tudta a nevemet, aztán odajött hozzám, évfolyamtársam volt a gimnáziumban, ő is felvételizni jött, elhívott magukhoz, három nagyon kedves lánynál vacsoráztam és aludtam, másnap együtt mentünk haza busszal, fizették az én jegyemet is. most majd megismered a magyarok istenét, csapott jobb híján az asztalra apám, azóta nem mert megütni, amióta, amikor nekem akart jönni, figyelmeztettem, hogy visszaütök. vidám és jó voltam, s tán kissé konok, ha bántottak vélt igazamban. negyven forinttal a zsebemben indultam útnak, a vonaton még át kellett szállni, néhányan sört ittak, arra emlékszem, én pedig egyre idegesebben szívtam egymás után a cigarettákat. amikor leszereltem, éva nem várt az állomáson. | |
| 2. | [tulajdonos]: Titokvédelem | 2011-07-08 00:08 | "Első lépcsős" rakétásoknál szolgáltam, mint szerelő. Böhöm nagy szállítók és kilövőállványok voltak rendszeresítve nálunk, olyanok, amik nyolc kerék meghajtású, több tíz tonnás, két, egyenként nyolchengeres ZIL motorokkal szereltek valamelyik orosz gyárban. Amikor bementem közéjük, hogy összehangoljam a tizenhat henger "lovainak" munkáját, hogy beállítsam a fordulatszámot, a hűtőventillátorok sipító hangja olyan volt, mintha ezer meg ezer éhes ragadozómadár keringett volna a fejem fölött.
Három napos hadgyakorlatra mentünk velük egyszer a nagyszállási kerek erdőbe. Természetesen géppisztolyokkal őriztük a hadititkot, a gépeinket egyetlen ellenséges szem se lássa meg sem a földön, sem az égből. Álcahálók, éjszakai mozgás, bunker, minden volt ott, ami csak kell egy ilyen játékhoz. Természetesen sikers volt a hadgyakorlat, az ellenséges német haderőt megtévesztve kilőttük az összes virtuális rakétánkat, már csak a laktanyába való bevonulás maradt hátra. Tisztjeink már mind hazamentek,hogy az otthoni csiripörit egyék ubisalival, aztán leöblögessék néhány sörrel. Mi, odakint maradtak pedig kellemes semmittevéssel vártuk az éjszaka sötétjét, amikor megejthettük a bevonulást. Hiszen ezekkel a járművekkel csakis éjszaka lehetett vonulni. Egy fiatal hadnagy maradt velünk kinn az erdőben, aki a többi tiszt távollétében nem átallott tegeződni velünk. Volt egy-két liblingje, akikkel együtt iszogattak, míg volt mit. Aztán amikor elfogyott az utolsó sör, az utolsó korty pálinka is, az egyik tizedes rábeszélte, hogy ugorjanak el a kilövőálvánnyal az általa nagyon jól ismert tanyára, ahol kerítésszaggató, fináncot sosem látott pálinkát főzött a gazda. Néhány másodpercnyi rábeszélés után el is indult a hadnagy a tizedessel, meg a sofőrrel a tanyára. No merre? Természetesen toronyiránt, át az erdő melletti réten. Csak azt az egyszerű tényt felejtették el, hogy ez a monstrum legalább negyven tonna volt. Mentek, mendegéltek, zúgatták a ZIL motorokat, mígnem a szörny hasa le nem ült a rét vizenyős közepén, és se előre, se hátra nem volt hajlandó mozdulni. Fényes nappal volt. Egy darab ideig próbálkoztak a motorokkal, de hamar rájöttek, hogy ez így nem megy. Odarendelte a hadnagy az egyik szállítót, amire ötven méteres drótkötelet tettünk, azt beakasztottuk az állvány farába, s adj neki! A vaskampó kiegyenesedett a drótkötélen, de így sem mozdult meg az a fránya állvány. Mit volt mit tenni, értesíteni kellett a laktanyát, a parancsnokot, mert valami megoldást mégis csak találni kellett. a parancsnok terepszemléje, és dühe lecsillapodása után kirendeltette a szomszéd laktanyából a lánctalpas darut, ami harckocsikat emelgetett, mint a tollpihéket. Ki is jött teljes legénységgel a lánctalpas, és úgy kiszedte a mocsárból a kilövőállványt, mint egy makettet. Az ellenséges műholdak felől éktelen kacagások hallatszottak az égből,aztán visszatelepültünk az álcahálók alá, megvárni az estét a bevonuláshoz.
A hadnagy futit kapott, fizetéscsökkentéssel spékelve. Mi, sorállomány megúsztuk, hisz csak parancsot teljesítettünk. A pálinka jelen esetben mások gigáját marta szét, ám a világbéke egy pillanatra sem ingottmeg, hiszen éjszaka vonultunk be a laktanyába. A parancsnok bozontja néhány ősz hajszállal szaporodott, és a feljebbvalóinak küldött jelentésében sem szerepelt az eset.
Tehát mindezt csak n találtam ki. :-) | |
| 1. | [tulajdonos]: Áldott emlékű katonaévek | 2011-07-07 23:34 | Nos, akkor ez a napló szabad minden Dokkernek, aki prózában szeretné azokat az áldott emlékű hetvenes-nyolcvanas éveket katonatörténetekkel visszaidézni.
A napló jelszava: medve
Kérem, hogy lehetőleg kerüljük el e naplóban a személyeskedést és egyéb sallangokat, idézzük meg a kor atmoszféráját, ahogy azt Baltazár már lényegre törően megfogalmazta.
Jó szórakozást, emlékezést, hujj, hujj, hajrá! | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
