| az első sorozáson, tizenhét évesen e-kategóriát kaptam, vagyis ideiglenesen alkalmatlannak nyilvánítottak, miután ráállítottak a mérlegre. ez kicsit, nagyon is szégyellni való dolog volt, koszorús pisti és a többiek mind megfeleltek, én pedig eminens módon megbuktam a vizsgán, bár mindenkinek eldicsekedtem vele. egy év múlva, a második sorozáson is valami hasonlóra számítottam, nem baj, mondták, majd könnyűbúvár lesz, ezen röhögött később mindenki, akinek elmeséltem, azt persze nem kérdezték, tudok-e úszni, az a-kategóriát viszont szó szerint kellett venni és érteni. bulgáriában, az aranyparton négy évvel korábban úszóversenyt rendeztek a négy országból összeverbuvált úttörőknek, illetve háromból, mert rajtunk, a lengyeleken és az oroszokon kívül a bolgárok otthon voltak. a vonaton nem találkoztam kalauzzal, viszont a kiszáradt rákokat, amiket nagy örömmel gyűjtögettem a parti homokban, visszafelé ki kellett dobnom, annyira büdösek voltak, csak a kagylók maradtak emlékül, meg egy puha műbőr borítású diplomata táska, amivel a gimnáziumot kezdtem, iszonyú büszke voltam rá, de már mindenkinek, legalábbis a fiúk közül, volt, ha nem is annyira elegáns és persze gyorsan múlandó, mint az enyém. hatalmasat csattantak az órán, amikor mintegy véletlenül eldőltek, néha sorozatlövéseket adtunk le velük, egymás után borultak a táskák, be akarták tiltani őket, de mi akkor már nem viseltünk iskolaköpenyt sem, nehezen bírtak velünk, kéthetente már szabadszombat is volt. zászlófelvonás minden reggel, és egy korábbi táborban, ugyanabban a városban, ahol később katonáskodtam, meg kellett tanulnunk népitáncolni, hogy vigyünk valami hungarikumot a bolgár úttörőknek. népitáncolni tehát tudtam, csak úszni nem, a szám persze akkor is nagy volt, hát betettek többekkel egy csónakba, irány a tenger, visszatartottam a levegőt, próbálgattam a csónakban, meddig bírom ki a víz alatt, hátha ki tudok valahogy gyalogolni. legalább kétszáz métert bevittek, irgalmatlanul nagy távolságnak tűnt, és mire kigondoltam volna, mennyit tudok futni víz alatt kétszázon, már be is parancsoltak a tengerbe, kicsit megkapaszkodtam a csónak szélében, aztán elengedtem, lesz ami lesz, küzdöttem-fuldokoltam. utolsónak, vagy tíz perc késéssel értem ki a mólóhoz, segítő kezek húztak fel, a beton lenyúzta a hasamról és a lábamról a bőrt, jártányi erőm sem maradt, remegtem, a társak hősként ünnepeltek, különben is én tudtam majdnem a legjobban közülük oroszul, de ez nem volt nagy kunszt, mert senki nem tudott semmit, és aztán kiderült, hogy én sem, aki megmentette a magyarok becsületét, bátran belevetve magát az élet viharos tengerébe, amire egyiküknek sem volt bátorsága, én meg a cápákra gondoltam, akik elől menekültem, persze nem voltak sehol, de úszás közben nem láthattam hátra. volt tehát tapasztalatom úszással, tengervízzel, meg különben is lesz oxigénpalack a hátamon, gondoltam, úgy persze kicsit nehezebb leszek, viszont jobban kapok levegőt. |
