Még sosem gondolkodtam el azon. hogy jó-e az ha elgondolkozom bármin is. Nyilván az hiszen csinálom, talán túl gyakran is. Nyilván nem hiszen ugyanazt az időt valami hasznosabbra is fordíthatnám. Persze hogy mi hasznos, és mi nem, az megint csak lehet elgondolkoztató. Persze az ilyen elgondolkozásokból szinte soha nem jön ki semmi. Vagy szinte mindig a semmi jön ki. Ez utóbbi legalább pozitívnak hangzik. Mert itt a semmi az eredmény, és ez nem semmi.
Nem jutottam közelebb, sebaj majd legközelebb. (Mikor legközelebb?...gondolta a medve).
Persze hogy nem. Ki akarna azok alapján amit iskolákban tanultunk különböző költőkről? Mert mi is történhet egy költővel? Például: - Lelövik párbajban. - Lelövik erőltetett menetben. - Meghal tüdőbajban, vérbajban vagy rákban - Öngyilkos lesz. - Halálra ítélik és vagy ki is végzik, vagy eltűnik. - Eltűnik egy csatában vagy meghal várostrom közben. És még sorolhatnánk. Nyilván senki nem akar ilyen sorsot, még akkor sem ha azt is megértjük vagy érteni véljük, hogy az itt felsorolt vagy éppen fel nem sorolt megpróbáltatások nem függetlenek attól hogy az elszenvedőjük olyan költő lett akit ma is olvasunk. Viszont: a verseket sokan szeretjük. Akad aki még késztetést is érezhet az írásra. Nem azért mert KÖLTŐ akar lenni hanem mert azt érzi hogy muszáj. Az én maszek megfogalmazásomban: "Ha nem írok akkor viszket". Aki érti az érti, aki nem akarja érteni az így járt. Aki szerint ez keveset akarás ott meg elég nagy baj lehet a toronyban. Mi másért akarhatna írni valaki mint azért mert írni akar. Dicsőségért? Pénzért? Biztos akad olyan is, talán össze is jött néhánynak, de ma szerintem elsősorban nem az ő műveiket olvassuk, hanem azokét akikre a fenti felsorolás alapján ráismerhetünk.
Szóval: Nem akarok költő lenni, csak írni akarok. Sőt lehet hogy azt sem akarok csak néha azt érzem hogy muszáj. Ezért vagyok itt egy irodalmi oldalon. A portáligazgatóság csak egy szükséges rossz, az alternatíva a Dokk bezárása volt, és akkor hová írná például Mekk Mester a válogatott bölcsességeit. Persze amit írok valószínűleg nem túl jó, és nem csak a felsorolt költőkhöz képest, mert ők nyilván nem az én súlycsoportom, hanen a saját elvárásaimhoz képest sem. De ez a Dokk alapszabálya szerint nem tilos: jogom van ügyetlen versfaragónak lenni, bár remélem nem leszek az idők végezetéig az. Előb utóbb vagy az ügyetlenség vagy a versfaragás megszűnik. Aztán a végén mind a kettő. Viszont az én megnyilvánulásaim a szolgálati közleményeken és az ehhez hasonló morfondírozásokon kívül legalább versek, még ha rosszak is. Az oldal rendeltetésének megfelelően.
Ki kell azonban térjek a kecskerímek kérdésére, amiknek eddig nem tudtam a pontos definícióját. Egyrészt miután most több versemben Mekk Mester idéződik meg, aki ugyebár egy kecske, némi kecskeség megjelenése a műben igazolhatónak tűnik. Még akkor is ha ez a kecskeség csak megbocsáthatatlan tudatlanságom következtében, mintegy véletlenül jelent meg. Mindegy: máglyára velem!
Másrészt mivel szeretnék tanulni, utána néztem, mi is az a kecskerím. Ezt találtam: "Játékos rímforma, amiben egy hosszabb hangsor két betű felcserélésével ismétlődik" Szerintem szoktam ilyesmivel próbálkozni, és gyanús hogy a Conquistadores napló utóbbi verseiben és van ilyen, de nekem nem tűnt úgy hogy ettől ezek rosszabbak lennének. Már csak azért sem mert amúgy is elég rosszak. A definíciónak pontosan megfelelő meg szerintem elég kevés van. De majd a szakértő kijavít. Vagy nem.
Ami a vitában való részvételemet illeti: érintett vagyok benne, mivel a vita nyilvános fórum(ok)on zajlik. Részt nem veszek benne, főleg nem ágálok, egyszerűen olvasgatok, az megindít bizonyos élettani folyamatokat, amiknek az egyik végeredménye lehet egy ilyen "kecskeség". Ami lehet hogy vacak, de legalább vers, ami pont olyasmi ami miatt a Dokk létezik.
Velem lehet beszélni, ha én leszek az utolsó, én becsukom. De honnan tudom majd hogy én vagyok az utolsó? Az hogy nem látok senkit magam mögött az nem jelent semmit. Főleg hogy lassan ugyanolyan jól látok hátra mint előre. Aztán meg mi van ha jön valaki ugyan mögöttem, de ő már nem akar kijönni. Vagy bemenni. Tényleg most tulajdonképpen kifelé, vagy befelé megyünk azon a kapun? Tegyük fel hogy kifelé. Miért ne akarhatnám hogy utánam is ki lehessen jönni? Ha nincs már bent senki, akkor nem is jön ki senki, akár nyitva van a kapu akár zárva. Ha meg van, akkor hagy jöjjön már ki akkor is ha nem látszik. Vagy legalábbis ha én nem látom. Ugyanez az érvelés érvényes akkor us ha befelé megyünk, csak fordítva. Szóval becsuknám én azt a kaput ha én lennék az utolsó, csak egyrészt soha sem lehetek biztos abban hogy tényleg én vagyok az utolsó, másrészt ha az vagyok, akkor semmi különbséget nem jelent hogy becsukom vagy nem. Úgyhogy az lesz a legjobb ha megállok a kapuban, megvárom amíg jön valaki és ha odaér, rácsapom a kaput az orrára. Onnantól oldja meg ő. De mi van ha senki sem jön?
Vannak olyan helyzetek amikor pontosan tudom hogy mit kell tennem, és vannak azok a helyzetek amik a valóságban is előfordulnak. Persze mint azt mindenki tudja, a valóság azoknak való akik nem bírják a drogokat. Lehet hogy fizikus is ezért lettem, mert akkor nem kell a valósággal foglalkoznom, kívülről mégis úgy tűnik. A versnek-is-csak-sötétben-távolról-kinéző izéimnél, meg még a látszattal sem kell foglalkoznom. Ezek után nem meglepő hogy gyakran elgondolkozom azon, hogy milyen lehet valaki másnak lenni mint aki vagyok. Lehetnék például okos: de ezt el sem tudom képzelni. Lehetnék esetleg erős: de az meg nem érdekel. Vagy lehetnék mondjuk gyors, de akkor meg nem tudnám utólérni magam. Mondjuk sokszor így sem tudom. Fogynak az opciók. Lehetnék szép, de az meg relatív, így lehet hogy már vagyok. Lehetnék buta, gyenge, lassú és csúnya is de ezekről már eddig is azt gondoltam hogy vagyok. Úgyhogy marad egyetlen lehetőségkénthogy az leszek aki vagyok. De hogy az meg kicsoda?
"mászni csak pontosan szépen..." vagy valami ilyesmi
Elhatároztam hogy felmászok, csak azt nem sikerült eldöntenem hogy mire.
Természetes választásnak tűnt a létra, de közelebbről és főleg alaposabban megvizsgálva elég instabilnak és hiányosnak tűnt. Egyrészt falnak támasztva és látható külső behatás nélkül is folyamatosan imbolygott, másrészt egyes fokai hiányoztak, mások pedig korhadtnak tűntek. Mindezeket figyelembe véve a saját magam valamint a létra további egészségérs tekintettel rövid ámde heves vita után úgy határoztam hogy más alternatívát kell keresnem.
Szintén viszonylag kézenfekvő megoldás lehetett volna a lépcső, ami hasonló hiányosságokkal rendelkezett. Volt olyan lépcsőfok ami repedéseket tartalmazott, néhány lépcsőfoknál a repedés kiérdemelte a lyuk minősítést, és akadt olyan is ami más fontos elfoglaltsága miatt nem volt jelen. Ezek alapján megállapítottam hogy a lépcső sem megfelelő választás.
Következő lehetőség a fára mászás, de a megmászandó objektumok ebben az esetben sem feleltek meg: volt korhadt, volt túl vékony ami pedig szilárdsági szempontból megfelelő lett volna az nem kínált elég kapaszkodási lehetőséget.
Felmászás szempontjából szintén gyakori választás a hegy illetve hegyek. Itt azonnal problémát jelent hogy megközelítésük jelentős költség és időráfordítást igényel. Negatív tényező továbbá a hegyek gyakran rendkívül kedvező időjárása és egyenetlen valamint sokszor csúszós felülete.
Mindezeket összefoglalva kijelenthető hogy semmi sem felel meg a felmászás támasztotta szigorú követelményeknek.
Úgyhogy elhatároztam hogy a semmire fogok felmászni. És azóta is mászom.
Érdekes ez a vita a Nagyító köeül mert lényegében mindkét állásponttal egyet tudok érteni. Jogos az is hogy ne kerüljön a Nagyítóba olyan vers aminek s szerzője nem fog tudni válaszolni. De jogos az az éev is hogy a versekről való beszélgetés/vita eszmecsere mindannyiunknak hasznos lehet akkor is ha a szerző már nincs jelen. Lehet hogy kellene egy NagyítóClassics ahol nem aktív szerzők műveit lehet átbeszélni "mi tanulhatunk belőle" célzattal, és maradna a Nagyító a Dokkon aktív szerzők és műveik megvitatására.
Szokolay Zoltán megérkezett ide elveszíteni a vitát, s ez abban a pillanatban megtörtént, amikor megpróbált a fejemre lépni. Még hogy rosszul interpretálom a Babits/Kassák vitát? Meg hogy nem arról szól, amit én állítok róla? De hát melyik állításomra gondol? Nem lehet, hogy netán ő interpretálja rosszul az én állításomat? Elég csak benyögni, hogy az rossz, azt hiszi? (HISZEN ÉN MONDTAM... S AKKOR - szerinte - CSAK ROSSZ LEHET?) Szokás így vitatkozni civilizált helyen? Nem. Mindig citátum kell, hogy mit mondtam - s a nézetemet vitató szerint mi a téves benne. Ezzel ő adós maradt. Így aztán nekem is elég most csupán megnyugtatnom őt: a Babits/Kassák vitában pontosan "AZ VAN BENNE" amit írtam erről. Vagyis e vitában tűnik fel először a Költészet körül keringő "rímes vers bolygó" társa, a "szabadvers bolygó" amely - ez a későbbi évszázadban derült ki - hatalmas. És nem csak azért, mert Kosztolányit, Adyt, Babitsot követően Kassák nyomán hatalmas magyar szabadversirodalom született, hanem a mert a világirodalomban - különöstekintettel Latin-Amerikára, mára ugyanez a helyzet alakult ki. Nem. Ennél sokkal fontosabb az azóta eltelt időben, hogy sorra felfedezték az orális ősköltészetet a világ "primitívnek" gondolt népeinél. S ezek szintén ősszabadversek. Miközben a laikus felfogás annak megértéséig sem jutott el, - és ez napjainkra "újratermelődött" - hogy A KÖLTÉSZET NEM A RÍM KÖRÜL KERING. Nem kiabálok csak kiemelek, mert nincsen félkövér. ((Nálam, de nem is érdekel, mert jobb így kiemelni, miközben - tényleg - nem kiabálok.)) Hogy a szabadvers bolygó mennyire hatalmas, vagyis mennyire régi, hogy talán több tízezer éves, azt a két vitázó 1916-ban még nem tudhatta. A korszak újművészetére érzékenyebb Kassákot mindebben a világirodalmi újdonság érdekelte. A filosz Babits pedig legfeljebb az írott kultúrát tudta (és akarta) felidézni az ókori birodalmakig visszamenően. Az 1916-os Babits/Kassák vita idején még nem derült ki, hogy az énekelt ősszabadvers akár több tízezeréves is lehet. Bár az kezdett kiderülgetni, hogy az úgynevezett primitív gyarmati művészeti tárgyak, faragványok, szobrok stb. mennyire kimagasló művészeti értéket képviselnek. Hogy egyáltalán NEM primitívek. Ehhez a modern képzőművészetnek kellett azokat újra felfedeznie. (Picasso egyszer csak elkezdett baltafejű hasogatott nőket festeni, portréként. Mire azt mondták neki, nem is hasonlít. Ő meg hunyorított: DEHOGYNEM! (Mert hát lakva ismeri meg az ember a másikat. Ő nem azt festette le, amilyennek a csaj látszott, vagy látszani akart, hanem amit MEGTUDOTT RÓLA. S ebben "érte utol" a primitív művészetet, nevetségessé téve a tartalmatlanul bájolgó "formakultúrát".) Róheim Géza 1938-ban fedezte fel Ausztráliában, a minden kultúránál ősibb és "primitívebb" - tényleg a kőkorszaki ősembert idéző - viszonyok között, hogy a szóművészet talán több tízezer éves. Egy szerelmi varázsdal kapcsán így ír erről A csurunga népe című könyvében, ahogy azt a Pálóczi SZABADVERSTAN napló 53. bejegyzésében idézem: "Az ausztráliai őslakó szemében – írja Róheim – a szerelem, megkülönböztetve az egyszerű nemi feszültségtől, nem természetes dolog. Csak varázslattal magyarázhatja, hogy egy nőt éppen egy bizonyos férfi miatt „ráz ki a hideg”. De ha megvan ez az érzés, akkor olyan ellenállhatatlan, mint a bűvölés és úgy csap le, mint a villám. Íme a sorképzés és a szöveg intenzitása jelzi (ha nem is tördeltem verssé), hogy verssel (szabad verssel) állunk szemben. Egyes szavak jelentése lejjebb olvasható. „Mali fánál ül gondolkozva/ Gondolkozva ül/ Négykézláb megy zörgő bumeránggal,/ A kemény földön lábát dörzsöli össze!/ Ó kettős szivárvány! Ó kakadu hangja, / Ifjú legény vagyok én!/ Ijedten ülnek az alknarincsák! /A bokrokat borzolja a szél! /A nátándzsával a bozótot szórja szét,/Csillog a matati!/ Villan a csilára!/ Beszél a pénisz, / Mozog a nátándzsa!/ Ijedten ül az alknarincsa/ egy helyen maradva,/ kinyújtott lábakkal,/ Amint ül úgy erősödik,/ Alnarincsává válik,/ Amint ül, folyik a vagina,/ Amint guggol/ A folyadék áramlik,/ Jönnek rohanva,/Árad a vérük,/ Holdember kergeti/ Vörösen villogva,/ Én csak ott ülök,/ Ifjú legény vagyok én!/ Én csak ott ülök, /Vörösen csillogva/Zúg a búgófa,/ Mozog a natándzsa,/ Vágyódva jönnek,/ Ugrálva jönnek. / Jönnek a lányok,/ Várom őket!/ A vörös homokon/ Felcsap a villám,/ Felcsap a földről/ Felcsapó villám!” Róheim értelmezése szerint: „A phallikus dal nyitját a büszke refrén adja meg: „Ifjú ember vagyok én!” A beszélő pénisz errigált péniszt jelent és a dalt betetőző felcsapó vagy emelkedő villám szimbolikus betetőzése az érzelmi alaptónusnak. A villámot az arandák a víz péniszének nevezik és a villám „emelkedése” kétségkívül a szimbolizált tartalom átvillanása a fedő jelképen. (Pontos természeti megfigyelés: a villám nem /csak/ „a mennyből „ csap le: kisüléskor a föld elektromos töltései lentről áramlanak fölfelé. P.A.) A fehér fejdísz (a csilára), a rojtos péniszfedő (a matati), a búgófa és a nátándzsa mind ugyanazt a vágyat szimbolizálják. Ami azonban magyarázatra szorul, az az alknarincsa. Alknarincsa azt jelenti, szemet elfordító. A házasság előtt minden nő alknarincsa, de egy sem marad végig alknarincsa. Mit jelent az, hogy a fiú alknarincsát akar szerezni búgófával? Először is egy alapvető különbséget jelent a férfi beállításában. Vi et armis akarja-e meghódítani a nőt, vagy varázslattal: hős vagy poéta? (…) Az alknarincsa ugyanis rendszerint egy messziről jött nő, aki, amint a dalból is látható, egy ellenállhatatlan erőnek engedve, oly sietséggel érkezik, hogy a húst is nyersen eszi meg, fut, rohan a villámok dicsfényétől övezett ismeretlen férfi felé. Alknarincsa az a nő, aki nem akar. Az ilyen nőt varázsigével lehet megszerezni.” (…) S hogy megy a „bűvölő” udvarolni? Először egy asszony képét rajzolja a homokba. Erre leteszi a búgófát és a matatit (péniszfedő rojtot) és a csilarát (fejre való zsinór), a lalkarát (csont, amelyet az orrsövénybe dugnak). Mindezekre társai ráolvasnak, azaz eléneklik a varázsige megfelelő sorait. A férfi közben feketére festi a homlokát és piros festékből karikákat rajzol a szeme köré, majd lassanként felveszi mindezt. Most teljes díszben van, leül a földre méltóságteljesen és várja, hogy a többiek ráolvassanak a testére . Ha ez megtörtént, akkor fölkel és a siker biztos tudatával megy az asszonyok közé. Közbenjáró gyanánt elküldi valamelyik rokonát ,rendszerint egy lányt. A lány aztán elmondja a férfinek: „Ez az asszony szerelmes beléd”, mire a férfi adja a meglepettet. Így kívánja az illendőség. Az ilpindzsát („körülkerítést”, vagyis a szerelmi érintettséget) nem szokás bevallani. „Hogy lehet az? Én semmit sem csináltam” , így illik felelni. De a közbenjáró ezt már ismeri. „Dehogynem –mondja – úgy jöttél, mint a villám, és ő beléd szeretett”. Idézet vége. S itt van most egy havaii cápatánc ének is. Hasonlít az ausztrál ősszabadvershez, pedig a két kultúrának semmi köze egymáshoz: az ausztrál őslakók minden óceániai gyarmatosítót megöltek - egészen Cook kapitány érkezéséig. A CÁPA-TÁNC Auj! Hozzám kapott a cápa, belém harapott a cápa, Lalakea, három-sor-fűrész fogával. Megnyílott Lono köre, zárát az órjás-cápa törte le. A tűz-szemű Niuhi – szeme lángot vet a mélykék tengerben. Ahu! Auj! Évről évre, mikor a vili-vili-fa virágzik, akkor harap a cápa-isten. Auj! Szájában tart az órjás-cápa. Ó, mélykék tenger! Ó, feketülő tenger! Hab-pikkelyes tengere Kanénak! Milyen gyönyörrel táncoltam én! Ahu! Auj! Most megesz a cápa-isten. --------------------- Ez most egy kicsit hosszú bejegyzés, de hát nem is komment téma ez, hanem szakdolgozati. Segít a komoly érdeklődőknek a "szabadversbolygó" jobb megismerésében. Ezért most szerepeljen itt a Pálóczi SZABADVERSTAN napló 8. bejegyzéséből is egy részlet. Mint ízelítő - és kedvcsináló - Kecskés András a vers hangzásvilága című könyvének mintegy 20 oldalnyi szabadvers fejezetéhez. Egy költőnek nem muszáj esztétának lennie. Elég ha "NEM TUDJA, DE TESZI" (az is jobb, mint aki tudja - elemezni - de nem tud olyat írni). Viszont annyi ostobázat, annyi hülyézet jelenik meg újra és újra szabadvers/rímes vers témában a laikus kommentfalakon, hogy nem árt megismerniük a szabadvers esztétikát egy kicsit tudatosabban a dokkereknek is. De lassan rá kell térnünk Mórotz Krisztina Papírsirályok című versének igazi elemzésére. Egyelőre még a „tévelemzés” szakszerűtlen maghatározásaival vitatkozva. Nézzük ezt például: „Éppen a gondolatisága, és a zeneisége miatt, nem lehetséges a naiv költészet. Ez a prózaversre is igaz. Csak az tud jó prózaverset írni, akinek nincsenek gondjai a kötött formákkal.” Leszámítva a vaskos tévedést, hogy csak az tud jó („nemvers”) prózaverset írni, aki ismeri a kötött („vers”) formákat (hiszen a közép-ázsiai dalnok is képes volt 1300 éve jó eposzt komponálni és énekelni, lásd az orkhoni türk rovásírásos feliratokat, aki nem ismerte (vagy nem tartotta szükségesnek) a kínai kötött formákat. Érdekes viszont, hogy az alliteráció művészete milyen korán megjelent, s ezek szerint először NEM a kötött, hanem a „szabadversben”! „Körür közüm körmezteg/ billir billigim bilmezteg, bolti”. Képes Géza fordításában: „Szemem szemlél szemetlen/ értő értelmem értetlen/ ámul.” Így siratja elesett öccsét Bilge kagán. (DOKK-érdekeség, hogy Czékmány Sándor, ha jól értettem vonatkozó bejegyzését, élt Mongóliában, az orkhoni felirat kőoszlopától nem túl messze, bár nem tudott a leletről.) Képes Géza ezt a türk szöveget az Ómagyar Mária siralommal is egybevetette: „Siralomtul sepedek/ buol aszok epedek” lásd: „Körür közüm körmezteg/ billir billigim bilmezteg”, mondván, hogy ugyanaz az érzelemfokozó fordulat, szövegritmus és alliteáció figyelhető meg benne, mint a 300 évvel korábban keletkezett türk „szabadvers eposzban”. Noha immár kötött formában. Ez viszont szintén azt bizonyítja, hogy nem a szabadvershez kell (illetve kellett) a kötött forma, hanem épp ellenkezőleg! A kötött forma kifejlesztéséhez kellett a több ezer esztendővel régebbi szabadvers hagyomány. De térjünk vissza Mórotz szabadverséhez, amelyik így kezdődik:
"Uram, futott ön tengerbe olajbogyóval a zsebében? " Nők szemének fényét látta-e bódulatában? Néztem csillogásuk. Szemem ha lámpafénybe hunyorog, szeplőket lát. Gyerekek kibomlott szalagjait, ha a napba nézek. A kagyló kérése: aludd ki magad. El innen, el, hol magát látom.”
Nos ez minden csak nem prózavers, hanem a SORKÉPZŐ SZABADVERS 1. Szólamsoros változat 2 . Mondatsoros változat 3. Sorhatároló változat, vagy a II.SORTAGOLÓ SZABADVERS 1. Sorváltó szabadvers (lazított vers) a.) Szólamnyomatékos elvű sorváltás b.) Szótagmérő elvű sorváltás c.) mértékkapcsoló elvű sorváltás 2. Mértéksejtető szabadvers kategóriák valamelyikébe tartozik. Hogy pontosan hová, ezt fogjuk a következő alkalommal meghatározni, mert még csak azután tárhatjuk fel, hogy milyen elvek szerint működik. Mórotz Krisztina szabadverse ugyanis működik, ha nem is hibátlanul, ezt határozottan le kell szögeznünk!"
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
