NAPLÓK: Nyakas Legutóbbi olvasó: 2025-10-20 05:23 Összes olvasás: 3864Olvasói hozzászólások nélkül| 26. | Krisztina: bástya | 2025-09-27 19:14 | | Köszönöm, nem ígérem mára, de látok valamit ebben. Szép estét! | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 25. | Nyakas: Krisztina | 2025-09-27 12:58 | | Nem tudom, mit jelent az"első" meg a "második" . Szerintem nem kell az engedélyem ahhoz, hogy bármit is írj, de ha úgy érzed, hogy kell, én megadom. Üdvözlettel: a "BÁSTYA" | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 24. | Krisztina: ez az ! | 2025-09-24 17:53 | | Klassz bástya vagy nyakas.. Kicsit olvastam tőled. Hatalmas az első.. :) Van tehetséged , a tollad fut, kissé másképp írnám meg a kettőt gondolkodom rajta. Nem ígérem mostra, de másra ha megengeded szeretném.. | |
| 23. | [tulajdonos]: Porba firkált versek | 2025-09-24 15:48 |
A HATOSON
A Moszkva téren egy indításra váró 6-os villamos középső kocsijának egyik végében álltam. A szerelvény felé még igyekeztek néhányan, ki lassabban, ki gyorsabban. Láttam, hogy felém is szaporázza egy régi ismerősöm. Hosszan megszívta a cigarettáját, cipőjével eltaposta az eldobott csikket, és felugrott a peronra, mert már csukódott is a kocsi ajtaja.
— Szevasz! — köszöntem neki, de rögtön megbántam. Rájöttem, hogy nem is az ismerősöm, csak nagyon hasonlít rá. Összetévesztettem őket.
Viszonozta a köszönésemet. Azt hittem, ez csupán egy udvarias gesztus, de ő mellém állt.
— De jó, hogy látlak. Már keresni akartalak. — folytatta rögtön a köszönés után, és megkapaszkodott egy fogantyúban, mert a villamos már a Széna tér felé zötyögött a váltókon.
— Azért van a villamos, hogy valahol találkozzanak a haverok — vigyorgott rám kedélyesen.
A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam, elkerekedett szemmel nézhettem rá, de nem zavartatta magát, belevágott a közepébe:
— Látod, most a hatossal utazom, mert nem járok haza az Ostrom utcába. Tudod, nem vagyunk együtt az Évával. Kirúgott. Persze igaza volt. Ismersz, milyen szemét vagyok. Volt egy kis kaland, ő meg rájött. Tagadtam persze, tagadtam, de kirúgott. Meg hát sok volt a pia is. Most aztán a válóper. Nem tudsz egy jó ügyvédet? Mit csináljak? Visszaköltöztem a Faterékhoz. Mint a régi szép legényidőkben. Az Évával meg huzakodunk a lakáson. Képzelheted anyámat! Hát nem boldog. Ha csak meglát rágja az életem, milyen marha vagyok, mert az Éva legalább kordában tartott. Megjöhetne már az eszem. Meg ilyenek. Tudod, szereti az Évát. Pedig hát anyós. Fiús anyósban ritka az ilyen. Szóval egy pokol. Gondolhatod. Az Éva! Az meg látni sem akar.
Zavarban voltam, szégyelltem magam. Mi vagyok én? Kukkoló. Közbe akartam szólni, de ömlött belőle a mondanivaló. Kezét a vállamra tette, és témát váltott:
— Te figyuzz! Kéne egy jó állás. A meló helyemen fasírtban vagyok azzal a hülye főnökömmel. Ismered a mondást? Főnökben ritka az okos.
Elnevette magát.
— Szóval összejöttünk, jót ordibáltunk egymással. Kellene valami új meló. Valami izgő-mozgó. Nem bírok megülni a seggemen. Anyagbeszerző. Furikázás. Nem tudsz valamit? Az a ciki, hogy épp nincs jogsim. Begyűjtötték. Tudod a pia. Így aztán maradt a hatos villamos.
„Kinek a gatyája selyem,
Az utazzon KLM-en.
Kinek a gatyája klott,
Az repüljön Aeroflot”
— dúdolta egy ismert dallamra a fülembe, persze hamisan, közben barátságosan mellbe pöccintett. — Most aztán a jogsim után is kaparhatok. Szóval összejött. Na meg itt az Éva is…
A villamos nagyot döccenve állt meg a Mechwart térnél. Kihasználtam, hogy hosszabb lélegzetet vett.
— Te bocsi! — ragadtam magamhoz a szót. — Igaz, hogy amikor felszálltál, köszöntem neked, de nem ismerjük egymást. Piszkosul hasonlítasz valakire. Ne haragudj, de hát nem ismerjük egymást.
— Az nem lehet! — szakított félbe ellentmondást nem tűrve. — Ha te köszöntél, én meg visszaköszöntem, akkor tutira találkoztunk már valahol. Akkor valahonnan tutira ismerjük egymást.
Egy pillanatig gondolkodott és kivágta:
— Figyuzz! Biztos a suliból. Hová jártál? Én Angyalföldön fárasztottam a tanerőt.
— Nem, ott biztos nem, de talán az egyetemről… — mondtam kicsit kétségbeesetten.
Szinte felnyerített.
— Egyetemről? Hát úgy nézek én ki, mint aki egyetemre járt. — Persze! Vertem a kaput, mint Frédi a flinsztonban, hogy „Vilmaaa, engedj beee!” Na ne hülyéskedj!
Töprengett egy kicsit.
— Te, figyu! Nem melóztál te véletlenül Újpesten?
— De — csúszott ki a számon. — a Chinoinban. Egy hónapig. Egyszer szakmai gyakorlaton, de rég volt.
— Na látod! Tudtam én, hogy ismerjük egymást. Biztos arrafelé találkoztunk. Villamoson. Kocsmában. Sörözés. Focimeccsen. Szotyola. Hajrá Újpest!
— Figyuuuzz! Biztos, hogy ott találkoztunk valahol.
Talán a nyakamba is ugrik, ha nem áll meg a villamos a Margit-hídnál. Én már az ajtó kilincsét fogtam.
— Te! Szia. Le kell szállnom. Sietek. Várnak.
— Szevasz! — lapogatta még meg a hátamat — Jó, hogy találkoztunk. Dumáltunk egy kicsit.
Még utánam kiáltott:
— Kár, hogy sietsz. Megihattunk volna valamit.
Visszaintettem neki. A villamos már a Margitsziget felé robogott a hídon.
Így tettem szert egy régi barátra, akit azóta sem láttam. | |
| 22. | [tulajdonos]: PORBA FIRKÁLT VERSEK | 2025-09-04 14:00 |
MÉG A STEWARDESS IS TUDTA
Ebben a történetben nem az eredeti nevükön említem a szereplőket. Akik ismerik őket így is tudják kiről van szó, akik meg nem azoknak mindegy.
A jó nevű budai fiúgimnáziumban osztályunk, „a IV. B”— magunk közt csak így emlegetjük — összeszokott, összetartó társaság volt. Persze az évek során 5-6 tagú kisebb klikkek, közelebbi baráti kapcsolatok is kialakultak. Az én 7 tagú csapatom az érettségi után is, a mai napig, együtt maradt, pedig már a hetvenes éveinket tapossuk. Még mind a heten élünk.
Fiatalon együtt jártunk kirándulni, házibulizni, Illés-koncertekre, balatoni vitorlázásokra. Aztán a családjaink is összeszoktak.
Péter is a baráti társaságunkhoz tartozik. Villamosmérnök, és mindenféle kütyük nagy barátja. Mindig a legújabb kell neki, már ha a pénztárcája megengedi. Kicsit sznob, szereti a jól értesültet játszani, keresi az ismertebb emberek társaságát. Munkája miatt gyakran utazott külföldre, távolabbi országokba, többnyire repülővel.
Osztálytársunk volt Kelemen Laci is. Nem tartozott a jobb tanulók közé. A bölcseleti tantárgyak kimondottan távol álltak tőle. Azért úgy közepes eredményekkel elevickélt az érettségiig. Zárkózott fiú volt, nem tartozott egyik klikkbe sem. Azt is csak később tudtuk meg róla, hogy már gimnazistaként vitorlázórepülő volt, és voltaképpen az aviatikán kívül semmi sem érdekelte. Repülőmérnök lett, a Malévnál dolgozott fedélzeti mérnökként.
Péter, azután, hogy ezt megtudta, repülőútjain mindig érdeklődött a stewardessnél, hogy Laci a gépen van-e, és mert sokszor ott volt, hát találkoztak. Laci bevitte a pilótafülkébe, így sok pilótával megismerkedett, akikkel aztán egy társaságba is eljártak. Lacival elválaszthatatlan jóbarátok lettek. Lassan Laci a mi társaságunkba is, afféle kültagként, beépült, és elláttak bennünket mindenféle pilótatörténetekkel. Laci foglalkozása az osztály többi tagja előtt is ismertté vált.
Fazekas Tyutyu — majd mindenkinek volt valamilyen beceneve — lévén színházi ember, szintén gyakran utazott repülővel. Egyik repülőútján megkérdezte a stewardesstől:
— Legyen szíves! Mondja, a Kelemen Laci nincs véletlenül a gépen?
A stewardess mosolyogva válaszolt:
— Nincs. És a Péter sincs itt. A IV. B-ből jelenleg egyedül maga van a fedélzeten.
| |
| 21. | [tulajdonos]: porba firkált verek | 2025-07-29 20:22 | Írtam hozzá még egy negyediket is.
A KIS TUDÁST ELTITKOLNI NEM LEHET
Ebben a negyedik történetben egyetlen illetlen szó sem lesz
Jutkát is az egyik vakációs munkavállalásomkor a gyárban ismertem meg. Akkor már egyetemista voltam, másod vagy harmadéves lehettem. Jutka a gimnázium harmadik osztályát végezte volna el, ha nem buktatták volna meg matekból. Várta az augusztus végi pótvizsga. Az egy hónapos nyári munkát a szülei szervezték meg neki büntetésül: „Hadd tanulja meg a gyerek, milyen nehéz a munkásélet.“Mivel lány volt, velem együtt irodában kapott feladatot, valami adminisztrációt.
Persze beszélgettünk, s hamar megtudtam a matematikával történt összetűzését. Csodálkoztam, mert az egyéniségétől valahogy idegen volt ez a történet. Kimondottan kis okoska volt, nem vallott rá, és látszott, hogy nem tudja kezelni ezt a problémát, fogalma sincs hogy kezdjen neki a pótvizsgára való félkészülésnek.
Megsajnáltam,. Másrészt vonzott a lehetőség, hogy egy kis extra zsebpénzre tegyek szert. Ki is próbáltam, hogy fogadóképes-e az okításra
-Jutka, -mondtam neki egy nap -ha akarod segítek felkészülni a pótvizsgára. Végzek itt a munkával, és augusztusra visszajövök a bolgár tengerpartról. Három hét alatt méltányos órabérért átveszem veled az anyagot, garanciával. Ha megbuksz a pótvizsgán nem kel kifizetni a tandíjat. A hét négy napján délutánonként elmegyek hozzátok, két órát foglalkozom veled, és minden napra, délelőttre, és a hét másik három napjára példákat adok amiket meg kell oldanod. Jól gondold meg, hogy hajlandó vagy -e nekilátni, mert utálok feleslegesen dolgozni. Beszéld meg a szüleiddel is, hogy vállalják-e.
Másnap mosolyogva közölte, hogy a szülei elfogadták az ajánlatomat, és megígérte, hogy szót fogad nekem, és fel akar készülni.
Minden a terveim szerint történt, Jutka csont nélkül levizsgázott, nem is elégségest, de közepes jegyet kapott. Végül is a jeles azért túlzás lett volna. A szülei megköszönték a fáradozásomat, és megkértek, hogy foglalkozzak további is a lányukkal, készítsem fel az érettségire. Elvállaltam. Hetente kétszer egy órát foglalkoztam vele, sőt egy osztálytárs barátnője is csatlakozott a tanórákhoz.
Rövid idő múlva mindketten az osztályuk matematikus krémjéhez zárkóztak fel, feleletek, dolgozatok csupa négyes, jeles. Egyébként az osztály nem túl jó átlagot mutatott fel a matematika tantárgyból. Megállapítottam, hogy a tanáruk ejnye-bejnye, nem valami kiváló pedagógus volt. Rosszak voltak a módszerei, motiválni sem tudott.
A lányokat mind félévkor, mind év végén, a szerzett jegyeik ellenére , a biztonság kedvéért, közepes osztályzattal értékelte.
Elérkeztünk az írásbeli érettségikig. Mindkét lány hibátlan dolgozatot írt, csak jeles érdemjegyet lehetett a lap aljára írni.
Jutka sírva közölte velem az örömhírt, Kétségbe volt esve.
Az előírás ugyanis az volt, hogy akiknek az írásbeli osztályzata kettővel jobb lett mint az év végi bizonyítvány érdemjegye, azoknak külön bizottság előtt szigorított szóbeli értségit kellett tenni.
Hiába mondtam Jutkának, hogy ne féljen, megbuktatni már nem fogják, legrosszabb esetben hármast kaphat, nem tudtam megvigasztalni.
-Jutka -mondtam neki -mért nem tettél abba az írásbelibe néhány apró hibát, ha már ennyire félsz a szigorítottól?
Laci -mondta könnyek között -az embernek van az a kis tudása, hát hogy tudná azt eltitkolni. | |
| 20. | [tulajdonos]: PORBA FIRKÁLT VERSEK | 2025-07-20 14:49 | HÁROM ANEKDOTA
Mindhárom történetet úgy mondom el, ahogy megesett. Talán vaskosabbak, szókimondóbbak, mint amilyeneket egy úri társaságban elmesélni illik, de savuk-borsuk veszne, ha finomkodni kezdenék. Persze lehet, hogy manapság sokan nem is értik miről beszélek, és lehet, az elmúlt hatvan-egynéhány évben annyit változott a világ, hogy csodálkozva kérdik: Mi is volt ebben a vicc?
1. AZ ASZÚESZENCIA, AVAGY ODA EGY LEGENDA
Amikor ez történt a fiú -és a lánygimnáziumok még szigorúan külön intézmények voltak, s még uraztuk a tanárainkat. Csak később mikor már benőtt a fejünk lágya, engedték meg nekünk, engedtük meg mi is magunknak, hogy Béla bácsiként, Bandi bácsiként, Laci bácsiként forduljunk hozzájuk. Akkor már osztályfőnökünket is, aki korban hozzánk közelebb állt, közös megegyezéssel Géza bátyánknak szólíthattuk.
A múlt század hatvanas éveinek elején az iskolákban még kötelező volt az orosz nyelv tanítása és tanulása. Csak az volt a különbség, az 56 előtti évekhez képest, hogy egy másik nyelvet, németet, angolt esetleg latint is kellett a középiskolákban választani mellé. Az oroszt nem szerettük, épp csak annyira törtük benne magunkat amennyire feltétlen szükséges volt, az oroszórákat viszont élveztük.
Az orosztanárunk Bandi bácsi francia- német szakos volt, s valahol az Ural közelében hadifogolyként ismerkedett meg a nyelvvel. Hazatérve, mert egyrészt csak erre volt kereslet, másrészt tanárban hiány, kénytelen-kelletlen ezt tanította.
Az órákon, a nyelv tanítása közben, többnyire eszébe jutott valami érdekesség, s a feleltetést feledve hosszas mesélésbe kezdett rengeteg ismeretet megosztva velünk. Így vezetett be minket a fotózás technikai részleteibe, a szénakaszálás, gyűjtés, szárítás és kazalrakás rejtelmeibe, tőle tanultam meg francia szöveggel énekelni a Marseillaise-t, és tőle tudom milyen sokféle módszerrel lehet a halakat kifogni a vízből. Tőle hallottam először az Erdélyi Szépmíves Céh-ről, Kemény Jánosról, a marosvécsi helikoni írótalálkozókról, és már magam sem tudom agytekervényeim zegzugaiban rejtező mennyi mindenről.
Május végén, hogy az iskolában csend és nyugalom legyen, amikor a végzős évfolyam az írásbeli érettségi dolgozatokat írja, az alsóbb évfolyamok osztályainak két-háromnapos úgynevezett tanulmányi kirándulást szerveztek, bérelt busszal vagy vonattal, az ország valamelyik távolabbi vidékére: városokba, üzemekbe, múzeumokba.
Mikor Bandi bácsi megtudta, hogy abban az évben Észak-Magyarország lesz a kirándulásunk célpontja, és hogy a programban egy tokaji pince meglátogatása is szerepel, az egyik oroszórát a tokaji szőlő-és bortermelés, az aszúkészítés csínjának-bínjának ismertetésére fordította.
Elmondta, hagyományosan milyen szőlőfajtákat termelnek Tokajban, ezekből miféle borokat és hogyan erjesztenek, milyen szerepe van a tokaji bor különleges aromájában a pincékben tenyésző nemes penésznek, mi az a gönci hordó, hogyan szüretelik szemenként a töppedt aszúszemeket, miképp készül aztán ezekből a borok királya 3-4-5- puttonyos tokaji aszú.
Előadásának csúcspontja az aszúeszencia volt.
– A kézzel szemenként leszedett aszúsodott bogyókat felöntik a présbe, és a préselés előtt, amit a saját súlyánál fogva kinyom az az aszúeszencia. Ez az ital drágább, mint az arany, csak a királyok engedhették meg maguknak a fogyasztását. Ők is csak ritkán- mondta pátoszosan, és szavai nyomán képzeletünkben egy mesebeli, varázslatos, csodatevő folyadék, valami életelixír jelent meg.
A kiránduláson aztán megtörtént a tokaji pincelátogatás. Bolyongtunk a gönci hordók végeláthatatlan sorai, a tartályok, kádak, szűrők, szőlődarálók között, és láttuk a falakon a szakállként lógó nemes penészeket. Egy idősebb pincemester kísért végig bennünket a hosszú labirintusban. Szikár, rátarti és szófukar ember volt.
A pincelátogatás végén a két kísérő tanárunknak a fogadóteremben borkóstolót rögtönzött, csak úgy állva, a kerek tölgyfaasztalnál. Üveglopóból csorgatta az aranyló nedűt a decis poharakba.
Az fiúk többnyire már a pince előtt az utcán üldögéltek. Csak néhányan tébláboltunk a nagy asztal körül, és hallgattuk, mint hányják-vetik a világ dolgait a felnőttek.
Az osztályban Katona Janika volt a legkisebb, mégis Ő szedte össze a bátorságát, hogy a nagyok beszédébe belekotyogjon:
– És mondja Pista bácsi- fordult az öreg pincemesterhez- az aszúeszenciától be lehet rúgni?
Az öreg fenséges magasból nézett le a kis kíváncsira. Fejét a vállára támasztott üveglopóra hajtotta, és minden szót jól megrágva adta meg a választ:
-Mitő’ fiam?…Az aszúeszenciátó’?… Berúgni?…Fosni lehet attó’ akkorát,… mint ide Bodrogkeresztúr!
Mit mondjak? Fuldokoltunk a röhögéstől.
2. A HADNAGY ÚR TUDJA MI AZ ILLEM
Ez is a diákéveink idején esett meg. Nem is eshetett máskor, mert Géza bátyánk, az osztályfőnökünk, a neves irodalomtörténész, minket érettségiztetett utoljára, később már csak a különböző magyar és külföldi egyetemeken osztotta a tudást.
Nagyszerű tanár, pedagógus, és ember volt. Sajnos csak volt, mert már nincs közöttünk.
Ebben az időben még gimnáziumi tanárként, a nemzet napszámosaként, a serdülő ifjúság szellemi épülésén kellett munkálkodnia, és hetente kétszer-háromszor, délutánonként, esténként a Dolgozók Esti Gimnáziumában is helyt kellett állnia.
Ide a munka mellett, a munka után azok járták, akik a kellő időben nem tudták, vagy nem akarták megszerezni az érettségi bizonyítványt, aztán mégis, az élet úgy hozta, szükségük lett rá.
A mi gimnáziumunkban akkoriban főként katonatisztek koptatták az általunk 2 óra tájban elhagyott padokat.
Valahol, valami igen fontos elvtárs úgy döntött, hogy a Magyar Néphadseregnél minden tiszt legalább érettségivel kell, hogy rendelkezzen.
Ezek a tisztek többnyire faluról felkerült fiúk voltak, akik a tényleges katonai szolgálatuk letöltése után tisztesként, tiszthelyettesként a seregben maradtak. A falu nem nagyon várta őket vissza. A gépek a Tsz-ben kiszorították őket a földekről, hát a laktanyákban próbáltak megélhetést találni, s különböző tanfolyamokon, továbbképzéseken átesve elindultak a ranglétrán felfelé. Tiszté válva, parancs az parancs, a gimnáziumba is bekényszerültek.
Az egyik ilyen Géza bátyánk által tanított katonás osztály elérkezett az érettségihez, és történetesen a vizsgabizottság elnökének egy hölgyet jelöltek ki az illetékes hivatalban.
Folytak az érettségi vizsgálatok annak rendje és módja szerint, mígnem egy jó svádájú hadnagy nem került sorra. Magyar nyelv- és irodalomból kidolgozva a kihúzott tételt, Katona József: Bánk bán-ját, nagy lendülettel kezdett a cselekmény ismertetésébe, s a dráma egyik csúcspontjához érve ígyen vágta ki a rezet:
– És akkor az Ottó felcsinálta a Melindát.
Géza bátyánk elvörösödött, aztán elsápadt, aztán megint elvörösödött, és felháborodottan fordult a katonához:
– Na de Hadnagy Úr, nem tudná ezt, mégis, valahogy másképp kifejezni.
A vizsgázó azonban nem zavartatta magát. Karját széttárva, széles mosollyal adta meg a választ:
– Tudni, éppen tudnám tanár úr, de az elnöknő előtt, ugye, mégsem akartam.
A LÓ KANTÁRJA
Ez a történet nem kapcsolódik közvetlen az iskolához, de ez is a diákkoromban esett meg. Gimnazista koromtól kezdve a vakációban egy hónapra munkát vállaltam, hogy megkeressem a nyaralásra valót, és legyen egy kis zsebpénzem, ne a szüleimtől kelljen kunyerálni.
Minden évben ugyanabban a híres, nagy gépgyárban dolgoztam, generátorokat, transzformátorokat, hatalmas villanymotorokat gyártottak a világ minden részére. Munkát az egyik fémforgácsoló üzemben, esztergák, marógépek, köszörűk, véső és gyalugépek között kaptam, mint afféle kisegítő segédmunkás. Persze később mikor már egyetemista voltam az irodába helyeztek, és az úgynevezett “diszpécsereknek” segítettem a munkaszervezésben.
Az üzem olajozottan szervezetten működött az üzemvezető irányításával. Voltak adminisztrátorok művezetők , gépmunkások, segédmunkások és volt Margit a takarítónő, aki az irodák, raktárak , mellékhelyiségek tisztaságáról gondoskodott. Ő volt a “szaladj lányom” is -bár lánynak már nem volt éppen nevezhető- akit ide- oda küldözgettek, például a főnökök reggeliért a kantinba.
Egy nap az egyik diszpécser a kezébe nyomott egy borítékot, hogy vigye el az
igazgatósági épületbe. Valami módosítandó rajz volt benne.
- Margit!-mondta neki- Felmész az első emeletre. Az ajtóra ki van írva “technológia”. Oda bemész, és ezt átadod a Kantár elvtársnak.
(Akkoriban mindenkit elvtársak illet, kellett szólítani. Az “Úr,”az “Asszony,” vagy “Kisasszony” megszólítás káros kapitalista csökevénynek számított. A “kartárs” még csak-csak bocsánatos bűnnek.)
-Margit! Jegyezd meg! Kantár elvtárs. Gondolj a lóra. Annak van kantárja. Arról eszedbe fog jutni.
Margit elballagott az igazgatósági épületbe, megtalálta az első emeleten az ajtót. Egy jókora irodában találta magát. Az íróasztalok, rajztáblák között vagy harminc-negyven ember tett-vett. Senki se törődött vele.
Margit csak állt a ajtóban, látszott rajta, hogy nagy gondban van.
Kis idő múlva felcsattant. Hangosan elrikkantotta magát
-Milye, milye van a lónak
Egy pillanatra megfagyott a levegő. Mindenki hallgatott – majd egyszerre tört ki a nevetés.
Mert hát, valljuk be: mindenkinek eszébe jutott valami. Csak épp nem a kantár.
| |
| 19. | [tulajdonos]: Porba firkált versek | 2025-07-19 14:50 | KÉTSÉGEK
Én a strucc, csak egy futómadár vagyok,
Bár van szárnyam, repülni nem tudok,
Ha nagy bajom van, alá dugom fejem,
S kétségbe esve várom végzetem.
De közben mindig azon gondolkodom:
Pazarló ez a természet nagyon,
Ugyan két szárnyam minek, mért is vagyon,
Nekem nincs csak egy buta kobakom. | |
| 18. | [tulajdonos]: Porba firált versek | 2025-06-28 20:06 | KÁROS SZENVEDÉLYEK
Sohasem dohányoztam
Mert az árát elittam | |
| 17. | [tulajdonos]: Porba firkált versek | 2025-06-18 18:28 | A NAGY ÖTLET
A szomszédom a suszter,
Egy agyafúrt kis ember,
Azt mondta tegnap reggel,
Hogy a cipőm talpára,
Majd egy smirglit ragaszt fel,
Hogy a járdát koptassa,
És ne kopjon a talpa.
Így az sosem megy tönkre.
Kiírta ajtajára:
„ITT TALPALÁS ÖRÖKRE”
Én lopva ezt alája:
„ÍME, A SZAKMA ÖKRE”
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
