NAPLÓK: Elszalasztott lehetőségek Legutóbbi olvasó: 2024-05-01 07:22 Összes olvasás: 40869Olvasói hozzászólások nélkül| 11. | sticka: csúsztatás | [tulajdonos]: Judit | 2011-02-09 07:35 | | Biztos vagy benne, hogy nem csúsztatsz? Én úgy gondolom, mindenki látja, érzi a fordulókat, csak nem akar, nem mer hinni a belső hangjának. Mint a játék, amikor bekötött szemmel rábízod magad a másikra, hogy vezessen. Eljátszod, a teljes bizalmat, tudod, mikor közeledtek az oszlop felé, mégis hagyod, hogy nekivezessen és koppansz. Van aki felvállalja a "csalás"-t, és megáll az oszlop előtt. Más meg, ha bizonytalan, meri résnyire nyitni a szemét, hogy elkerülje a koppanást. | |
| 10. | [tulajdonos]: Judit | 2011-02-09 01:59 | Számomra nincs egyik a másik nélkül.
Tartósan nincs.
A plátóiság hosszabb távú fenntartása egyfajta önkielégítés. És önfelmentés.
Kiváló táptalaja a szenvedésnek ... és persze a költészetnek.
Áthallgattam Budáról Pestre. Minden héten. Kitartóan. Szomjúhoztam a bölcsésztudást, és persze vártam a pillanatot, amikor újra találkozhattam csoporttársammal, a neves filmesztéta lányával, Judittal.
Kapcsolatom Katival már lazulóban. Egy fiú ügy miatt. Az ő fiú ügye miatt. Bár a "helyreállítás" folyamatban volt, egyikőnk sem bízott a sikerben. Kikukucskáltam a résen, s Juditot láttam ... egyre élesebben.
De Judit sokkal fiatalabb volt nálam. Minden értelemben. Hamvas gyümölcs, melyet kézbe vehettem, csodálhattam, de beleharapni nem mertem. Úgy éreztem, ő már nem jár nekem.
A foglalkozások után ottmaradtunk. Magyaráztam neki a valószínűségeket, statisztikákat, tapasztaltságommal, tudásommal suvickoltam önképemet. Elértem, amit akarhattam, csodálni kezdett, kismestere lehettem.
Plátói szintre emelkedtek együttléteink ... grrr ... megspékelve vállérintéses kézrátételekkel és egyéb finom érintéses utalásokkal.
De nem értettük egymás nyelvét e testbeszédekben.
Nekem vélhetően nem volt szükségem többre, mint ábrándokra, érzésekre, amelyek felemelnek, vágyra és a kielégítetlenség okozta szenvedésre, hogy nagyon sajnálhassam önmagam Kati csalása miatt. Álmokra melyeket agyammal vihettem tovább. (Ha Katival abbamaradt volna a szex, akkor talán Judit képével a kezemben maszturbálok.)
És, ha ceruza lett volna a kezemben, akár értékelhető verseket is szülhettem volna. De akkoriban nem írtam, illetve csak tanulmányokat ide, diplomamunkát oda.
Hosszú hónapok teltek el így. Én megkaptam. De ő?
Később Dóri is hozzánk csapódott. Egyidősek voltak.
És amikor Katival a helyzetünk kilátástalanná vált Dórit cipeltem az ágyamba.
Évekkel később újra találkoztam Judittal. Jót beszélgettünk, de éreznem kellett az indirekt szemrehányást a szavaiban, amiért csak a válláig jutottam, holott a derekát kellett volna átfognom.
Benne volt a találkozásban (ennyi idő után is) egy lehetséges folytatás, de ekkor feleségem már első lányunkat hordta a szíve alatt.
Nem láttam őt többé.
Tudjuk vajon hol fordul(hat) az életünk?
Felismerjük a pillanatot?
Én nem. Engem csak a szél sodor(t) ... | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 8. | [tulajdonos]: A fiúk nem sírnak | 2011-02-08 01:20 | Tudtad?
Szerintem Hilary Swank legjobb filmje. Feltétlenül nézd meg, bár, ha nem vagy elég edzett, lassú szövésű unalmasnak találod majd.
Látnod kell Agnieszka Holland alkotását, a "Teljes napfogyatkozás"-t is. Pillanatképek Verlaine és Rimbaud életéből.
Oscar Wilde "magánéletét" pedig mindannyian ismerjük.
Már elmúltam húsz. Az egyetemista lét napfényes oldalán. Imádtam barátom barátait, a boldog fiatal párt. Kerestem az alkalmakat az együttlétre, de kapcsolatunk mindvégig "szekunder" maradt.
Nagyon tudtak élni. Mindaz, amiről én csak álmodtam, nekik eszköz volt. Ők egymásnak, lakás, pénz, társasági élet ...
Egy alkalommal barátom nem hívott hozzájuk. Másnap elmesélte, hogy lefeküdt velük ... mindkettőjükkel.
Döbbenet - néhány nap múlva irigység és vágy.
Hónapok vagy évek múltán Ildi és barátja elhívtak. Nem volt senkim. A Kálvin-térnél állapodtunk meg egy presszóban. Beszélgetés, pálinkák, illúziók építése, rombolása.
A szomszédos asztalnál egy tündéri roma (félig, vagy tán egészen az?) fiú üldögélt. Átültem hozzá. Jól éreztem vele magam - nagyon.
Néhány órával később kiderült a a cechem felét tudom csak kifizetni. Bár ígértem, hogy otthagyom a személyimet és hozok pénzt, a szikár felszolgálót ez nem hatotta meg. Miután többen, együttes erővel kidobtak (pedig semmi ellenállást nem tanúsítottam) a srác elég durván "lefejelt". Ömlött a vér az orromból, Ildiék vittek el hozzájuk.
Másnap elmesélték, hogy csókolóztam a fiúval, amit a felszolgálók rossz szemmel néztek.
Visszajöttek a képek, kétségbeesetten kerestem a cédulát, ahová feljegyeztem a fiú címét, de sehol sem találtam.
Egy hét múlva lett csak újra emberi formám, nem jártam be, újra és újra előhoztam az akkori este történéseit.
Ez a lehetőség is elúszott.
Ma sem tudom, milyen lehet egy fiú szerelme.
Mit szólsz sticka? Akarod ezeket (is) hallani?
| |
| 7. | [tulajdonos]: "Show time" | 2011-02-07 05:53 | Talán emlékszel Bob Fosse kitűnő filmjére. Legyen! "Show time"
Nem azért másolom ide régi naplómból az alábbi sorokat (és nem ezért a korábbiakat sem), mintha bármi értékük lenne. Inkább múltidézés, szembenézés ... franc tudja.
Vagy mégis?
Lehet, azt szeretném, hogy láss. Engem.
"Hülyéket" akarok látni a falakon
obszcén verseket, alig észrevehető indulatfoltokat,
a márvány csendjében meglapuló,
a "rendelkezést" elvetemült nyíltsággal tagadó
tudattalan megnyilvánulásokat,
suhanó árnyakat néma oszlopok között,
elszánt krétadecket szétmorzsolódni
misztikus épületek kopasz falán,
huszonnégy órás életüket újrajátszó majompofákat,
amint megbotránkozva sírnak
bemocskolt értékeik levizelt maradványain.
A város rideg sivárságát akarom látni,
kihalt nyomortelepek beomlott tűzfalait,
koromtól mámoros, kocsmás hordókban élő
lezüllött állapotokat, visszataszítóan kérkedő,
magamutogató, nyálas kurvákat,
meggyűrt nyakkendőt, visszavonhatatlanul elhízott
ujjak matatását egy szétcincált fehérnemű
undortól remegő korcain,
egy dohos kamra sötétségében szuszogó élvezetet,
önelégült sliccgombok közül kikandikáló
kíméletlenül nyirkos erőszakot.
Széttaposott utcákat akarok látni,
elhibázott sorsok kényszer-lábnyomát,
szétloccsant agyvelők fagyott tócsáin csúszkáló
kora hajnali spontán hisztériát,
szétrohadt virágszigetek zúzmarás betonágyain
hazug kábulatban hentergő csalódásokat,
tarka neonáradat kilátástalan küzdelmében,
életnagyságú reklámfotókat leköpdöső önkényeskedőket,
elrágott köteleket, szétzúzott kordonfigurákat,
undor-rabszolgák artikulálatlan üvöltését,
harag-robbanást egy koncert részeg pillanatában.
Minden más volt, mint aminek látszott. - Én is.
Mindig mást akartam csinálni, de mindig mást kellett.
És én tettem, az élet nem állhat meg ... de létezett egy párhuzamos világ, amelyből csak az ellenállás (melankóliája?) szivárgott át a valósba.
Itt nem akartam, ott nem tudtam valamiféle "maximumot" nyújtani.
Döngtek lábam alatt a hétköznapok.
Bár szerettek, s én szerettem, nem éreztem magam szabadnak.
Nem éreztem magam "egy"-nek.
Sokszor nem éreztem jól magam ebben a paranoiában, de nem voltak eszközeim a megoldásra.
Később lett ... de nem tudtam vele élni ... elszalasztottam.
Fél évig vártam rá, s utána fél évig hazudtam önmagamnak.
Analízisbe járhattam, de nem voltam még érett (vagy elszánt?) arra, hogy teljesen levetkőzzek.
Jól éreztem magam e kettős világban? S bár láttam zsákutcásságát, inkább az előnyeit akartam élvezni? Azt mondani, lásd megfelelek neked, de közben ("félre") leszarlak?
Mindent elmondtam a terapeutának az egyik világról, és semmit a másikról.
Kidobott pénz, arcátlan hazugság, dermedtség ... merénylet.
Fél év után elmentem Ausztriába fekete munkásnak.
Ma "csak a nemszépre emlékezem".
Te hogy állsz a múltaddal? | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 5. | [tulajdonos]: Aludtam rá egyet | 2011-02-06 14:43 | .. és most megint benéztem ide.
(Jó lenne már lehiggadni, és azt eldönteni, mit kezdjek széthullani látszó életemmel.)
Úgy érzem, a maradék 997 elszalasztott lehetőségem kiterítésének csak kevés értelme lenne. Ha igazán őszinte akarok lenni hozzád, el kell mondanom, ez a napló valójában azért született, mert gőzöm sincs, hogyan követhetném meg Payer Imrét.
Mindig ott motoszkál bennem, kommunikálni veled csak akkor érdemes, ha tudok adni valamit, nem válaszokat, (ennyire önhitt nem vagyok), esetleg újabb szempontokat.
Amiket tegnap elővezettem ... nos, azok aligha ilyenek.
A tiédhez nem tesznek hozzá, én pedig már rég megbarátkoztam velük.
Bocs, hogy fölöslegesen terheltem a szervert ...
"Maradok tisztelettel ... valóság" | |
| 4. | [tulajdonos]: Miafranc az a marketing? | 2011-02-06 01:15 | Ha valaki azt válaszolta volna az előző bejegyzés utolsó kérdésére, hogy igen, jobban tetted volna, ha dobolni tanulsz, és nem az írással próbálkozol, komolyan elgondolkodtam volna rajta.
Általában magabiztos vagyok, tudom mi a "frankó".
Problémamegoldó típus, a munkám is ez.
Az arra kijelölt helyen, a megfelelő időben, cigivel a kezemben, némi szeretet utáni vággyal a szívemben remek élményekkel szoktam gazdagítani a kollégáimat. (Megjegyzem, vicceket mesélni nem tudok, és igazán jó történeteim sincsenek.) Talán csak piciny dicsekvésnek tűnik, ha azt mondom, keresik a társaságomat, szeretnek. Jó érzés. Tulajdonképpen ezért vagyok még ott. És a relatív szabadságért (ha beteg volt valamelyik gyerek, mindig én maradtam otthon, megtehettem), minden más a távozásomat sürgeti.
"A főnököm olyan Isten, kinek szárnya van, de ereje nincsen."
(Szerintem ez az egy igazán jó számuk van: "Vidéki sanzon".)
Lefelé halad a cég. Rohamtempóban. Nem 2008 vége óta, a bajok korábban kezdődtek. (A részletek "marketing szempontból" lényegtelenek.)
Miafranc az a marketing? - teszem fel újra a kérdést, és tettem G.A. úr érkezése pillanatában is. (Igen, "X"-ben.)
G.A. negyedik volt a sorban, az ő regnálása 7 hónapig tartott. Mielőtt kimutatta volna a foga fehérjét legtöbbünkkel "elbeszélgetett". Már akkor gyanús kellett volna legyen a dolog, amikor azt mondta: "te, mint a főnök bizalmi embere".
Te hogyan reagáltál volna erre, amikor tudod, nem vagy az? Amikor pontosan tudod, a főnököd sorozatos baklövései miatt van a cég ilyen helyzetben?
Látod, én nem voltam ilyen "faszagyerek".
Legyezte a hiúságomat ott, abban a pillanatban, tán még az is átfutott az agyamon: ez a fickó két mondat után kiderítette mennyire intelligens vagyok, hogy annál a nem kevésnél is többre lennék képes ... és így tovább.
Ma már tudom, mindenkinek ezt mondta - lám egy "jólfésült" kókler két perc alatt a bizalmamba férkőzött. Ennyire védtelenek vagyunk?
A beszélgetés alig tartott tovább 15 percnél. Ha visszagondolok, nem szólt másról, mint önmaga dicséretéről, hogy így lesz, meg úgy lesz neki is van egy sikeres utazási irodája, és az ott szerzett tapasztalatai révén az ittenit is (mely a cég egy szelete) pillanatok alatt az egekbe röpíti.
(Később olvashattam a neten, hogy perelték többen is az irodáját, amely azóta csődöt is jelentett.)
És persze információt gyűjtött a kollégáimról. Kérdezgetett erről is, arról is.
Szerencsére "áldott jó természetemnek" (a titkoknak mindig végállomása szoktam lenni, és ebben nincs kivétel), kiadott infók miatt nem kellett utólag szégyenkeznem.
Csupán egy dolgot tartottam fontosnak elmondani neki: eddig egyetlen marketinges elődöd sem hozott egyetlen üzletet sem, aki előtted volt (egy évig) sem tett többet, mint lecserélte a weblapot - egy gyengébbre.
Persze hozzátettem: a te szakmai tudásod alapján remélem, ez most nem így lesz.
Grrr. Hogyan tudhattam volna megítélni a szakmai tudását? Én csak elhittem amit mond ... Miafranc az a marketing?
Az elszalasztott lehetőség néhány nap múltán jött el.
Összehívott jó néhányunkat, és vázolta az elképzeléseit. Az első néhány perc után azt mondta, ő nem híve a munkahelyi demokráciának, ebben a hierarchiában a diktatórikus vezetési stílust preferálja.
Mindenki megszeppent, nálam pedig elindult valami. Fölfelé a gyomorból egészen az agyamig. Fogalmam sincs miről beszélt ezután még majd egy órán keresztül.
Ott lüktetett bennem, szólalj már meg:
"öcskös, te itt keversz valamit. a sorrendet biztosan. az asztalra először, de ne a bakancsot ... héé álljon meg a menet ..."
De nem szóltam semmit. Az ujjamat szoptam, ha úgy tetszik.
Valami azért neki is átmehetett szavak nélkül is, mert bár sokan panaszkodtak, hogy nem köszön vissza nekik, nekem mindig előre köszönt.
A kézfogása pedig ... nos, arról "leszoktattam" egy idő után.
Én mindig úgy gondoltam, nekem nincs veszítenivalóm. (A "butikba" is mindig úgy mentünk fel, hogy előtte konstatáltuk: "valaki figyel".) Most is úgy érzem.
De ott, akkor tehetetlen voltam ...
G.A. egyetlen ténykedése:
No, kitalálod?
Igen.
lecserélte a weblapot - egy gyengébbre.
(És persze nyomtattatott szórólapokat jó pénzért, melyet senki sem látott, és szétszóratta jó pénzért ... ez alatt a hét hónap alatt legalább ötéves fizetésemet vitte el.)
A cég ma még rosszabb helyzetben van, mint ő előtte.
Változhatott volna valami, ha idejében jelzem: kókler-szagot érzek?
Ki lesz a következő?
| |
| 3. | [tulajdonos]: Dob vagy gitár? Esetleg penna? | 2011-02-05 19:10 | Köszönöm sticka :-)
Most még itt vagyok, a festék szárad, pihenő.
Vagy kikapcsolom magam, lefestem a maradék szegőléceket is, s az lesz a pihenő?
Másik történet.
Jenővel egy gimibe jártunk, esetenként együtt fociztunk a hamzsabégi töltés mellett. Iszonyat jól cselezett, bár én sem voltam kutya. Egy alkalommal nem volt csukám, zokniban rúgtam a bőrt. Másfél óra elteltével csak a zoknim szára maradt, a talpamon semmi vászon, csak bőr (az enyém).
Jenő zenekarban kezdett gondolkodni. Dobost keresett. Iszonyatjófej művészettörténet tanárom engem ajánlott neki. Megkérdezett, de én akkor már gitározni tanultam. Nem sejtettem, miről maradok le. (Nem tudom persze "mégis kinek az élete" lett volna, ha pengetőről ütőre váltok?)
Ennyiben maradtunk. Később abbahagytam a gitártanulást.
Voltak dolgaink ...
Próbáltunk együtt dalszöveget írni, de a közös sem az övé, sem az enyém nem volt. Egy barátunk azt mondta grafomán vagyok, ezért volt a próbálkozás.
Később Jenő némi parkán hozzáadásával megoldotta a problémát.
Befutott... szerintem nagyon.
(Most épp megint Magyarországon van, pár hete összefutottunk, hív focizni, egy sörre, de valahogy mégsem jön össze. Nem keresem, nem tudom miért.)
Pennám jegyezte le akkoriban:
Egy homo sapiens a lét felfoghatatlan mélységei fölött
gyártmánystruktúrája tüneményeit ambicionálja,
én vagyok.
Birtokba véve a várost fémgőzös leheletével
a folyékony vasiparengedélyen lovagolva,
újra én.
Urbanizált agyam légbuborékait szűrve
a Panel Igazságainak szobrait öklendezem
én.
Megundorodva az emancipáció leértékelt partitúráitól,
exponált szerelmeim sörétzaját nyalábolom
én.
Loggiám káváján rohadnak egóm elsorvaszthatatlan szimbólumai,
és nyakamban ingyenjegyem egy újabb hétköznap akasztására,
én.
Borostás arcképem fanatikus mikrokozmoszában
misét celebrálok egy megapolisz üdvözüléséért
én.
A konzumstanicli hipnotikus ontogenézisébe
embrionális állapotom metamorfózisával zuhanok
én.
Egy kaotikus disszonancia részeg hullámain
idegösszeroppanásaim ápolom bűntudattal
én.
Gőzkalapács-metronóm döngi költészetem bioritmusait,
tudattalan kombinációim őrületében
én vagyok.
Később abbahagytam jó időre az írogatást, nem volt ki rúgjon egyet az ülepembe ezért vagy azért.
Lehet, hogy dobolnom kellett volna inkább? | |
Olvasói hozzászólások nélkül
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
