Beírásod megmelengette ki-kihagyó, egyre fáradtabban pumpáló öreg szívemet!
Írtam vagy másfél oldalt, és az egészből csupán egy szóval akadt problémád.
Tibor, mi akkor 97%-ban azonosan gondolkodunk, mi lehetne ez más, mint egy bimbózó kapcsolat kezdete, fogunk mi még egymás vállát lapogatva vidáman anekdotázni, katonaélményeket mesélni egy karaffa vörösbor mellett!
Egyébiránt köszönöm a felajánlott segítséget, nem kell helyettem szégyellni magad, mindkettőnknek van ezzel elég dolga magának is.
Nekem például azért, hogy nem tettem meg mindent. Nem emeltem szót kellő hangerővel, ha méltánytalanság ért, és nem tettem meg azok helyett se, akik erre képtelenek – a periféria, ahova szorultak, olyan messze van, hogy hangjuk elenyészik, mielőtt felérne a kolostor teraszára -, nem szembesítettem elégszer a felelősségükkel azokat, akik asszisztáltak egy ország kiközösítéséhez a civilizált világból.
Hogy neked milyen okod lenne a szégyenkezésre?
Nem írom le, felesleges, szemmel láthatólag előző írásomból is csak egy szóra volt reakciód. Pedig volt néhány téma, de úgy látszik, feldolgozható adagokban kellett volna csöpögtetnem, és én már nem pazarlom az időmet a kísérletezésre, ez már így marad, a megoldás nincs a bakancslistámon.
Kedves Tibor, tudom, ragaszkodsz az utolsó szó jogához, megígérem, hogy nyilvánossá teszem!
1.) A "nem akciózást" a magam részéről természetesen csak és kizárólag a Dokk felületeire értettem. 2.) A sunyiságra vonatkozó megjegyzésed miatt szégyenlem magam. Csak éppen HEL ETTED...
Belátom, nem a tőlem elvárható gondossággal jártam el, és nem az általad művészeti-irodalmi portálnak tartott Wikipédián kutakodtam.
Vétkemet megmagyarázni nem lehet, de azért magyarázkodnék csöppet, hátha javít némileg megítélésemen, a YouTube-ra léptem fel, ahova – nem olyanok, mint én, hanem – igazi költők is felteszik verseiket, ahogy Te, vagy jónéhány közös ismerősünk.
Éppen beírtam a keresőbe, hogy „kortárs magyar költők”, de már az enter leütése előtt a szemembe ötlött „A magyarok döntöttek” -cím - némileg hajaz a Nemzeti dalra -, na, mondom, ez a portál egyre okosabb, eddig kellet néhány betű, hogy befejezze helyettem a szót, és lám, már a gondolataimat is kitalálja, már ágyaztam is be a naplóba.
Aztán néztem csak meg a videót, mindegy most már, nagy bajom csak nem lehet belőle, rajtam kívül a YouTube szerint 2,2 millióan látták már – pedig csak két hete tették fel -, és 116 (egyszáztizenhat) lájkot szedett össze.
Biztosan van a matematikának olyan kevéssé ismert szabálya, amely alapján ebből is kijön a 97%, de én csak szigorlatoztam matekból, azt is ötven éve, fejlődik ez a tudomány is, lemaradtam.
Látom kedves Tibor, hogy Te már háromnegyedkilenckor írtál rám, ne haragudj, hogy csak most reflektálok! Le kellett mennem a műhelybe, biztosan rosszul teszünk valamit, úgy hallottam, hogy a nyugdíjak megőrizték a vásárlóértéküket, de a nejem – diplomás, lánykorától dolgozott egész életében – nyugdíja még most, az emelés után se éri el a százezret, valahogy nem fedezi ugyanúgy a vásárlásainkat, mint akár egy éve, így aztán hetvenegy évesen is verem a vasat mint a magányos kamasz a faszát, nem panaszként mondom, szívesen dolgozom, a szeplő a dolgon az, hogy akkor is kéne, ha nem szívesen csinálnám.
Kedves Tibor, ismerjük egymást évek óta, tudom, hogy amennyiben válaszolsz erre, az valami sommás lesz, és a végére odaírod, hogy a magad részéről lezárod az ügyet, és többé nem reflektálsz.
Én ebbe – ha szomorúan is – de belenyugodnék, bár felesleges lenne, ha valaki a jövőben bármi olyat ír, aminek a tartalmával nem értesz egyet, ugyanúgy ráugrasz majd, és bár elismert költő, ráadásul egy irodalmi portál résztulajdonosa vagy, nem verstanilag értékeled, hanem sommásan és politikailag, ráadásul a tőled már megszokott, véleményem szerint sunyi módon.
Nem hiszem, hogy alaposabban bele kéne mélyednem a témába, bár megtehetném, de semmi kedvem hozzá. Ha valaki lelkesen tapsikol egy olyan hatalomnak, amelyik engem – nem más nevében beszélek! – folyamatosan szegényít, egyre mélyebbre taszít, naponta megaláz (szégyenszemre csak az áruló 3%-ba sorol stb.), képes naponta az arcomba hazudni, hadnagyain keresztül rámpirít, ha neki nem tetszőt mondok, nos, azzal legfeljebb nem leszünk barátok. Ez meg már nem oszt, nem szoroz, amikor az embert a szakadék felé lökdösik, nem számít, ha közben valaki még szidja is. Az már csak annak számíthat, manapság ilyenekből akár egy Kossuth-díj is összejöhet.
Enyhítettem a fűtési gondjaimon, legalábbis házam egy jelentős hányadán, ráadásul teljesen ingyen!
Egy döntés kellett hozzá, mondhatnám, hogy egy tollvonással intéztem el az egészet.
Átneveztem a nagyszobát télikertnek. Mintegy harminc négyzetméter, ott a 9C° nem is rossz, sőt, ha a házamat hirdetném, sokat javítana első olvasásra, hogy egy garzonnyi télikert is tartozik hozzá.
Azon még töprengenem kell, hogy a fűtésről leválasztott emeletet hogyan hívjam ezentúl, talán nyaralónak, külön előnye, hogy nem kell utazni ha nyaralni akarunk, elég felmenni a lépcsőn.
Vagy tíz éve megjavíttattuk a tetőt, így le kell mondani fent a télisportokról, pedig fenn tovább megmaradna a hó, a falak lassan melegszenek át.
Aztán valahol olvastam, hogy ezen a télen már több, mint száz ember fagyott meg - ebben az aktuális hideg még nincs is benne -, és közülük többen voltak azok, akik saját, de fűtetlen lakóhelyükön fagytak meg.
Érdekes, hogy az alapvetően pozitív kicsengésű „szociális” – szó nálunk lassan elveszíti pozitív jellegét, gondoljunk a szociális hálóra, a szociális tűzifára, a hálót, mint már tudjuk, alapvetően sorosbérenc civilek üzemeltetik – mentesítve az államot -, a tűzifánál meg most tartanak októbernél, majd a billencs ráboríthatja májusban a járandóságot a szociális temetéskor lapáttal szögletesre paskolt halmokra.
Nekem szerencsém volt, hogy pár éve – összeszedve az összes tartalékot – áttértem a kondenzációs kazánra, hiába volt modern, faelgázosító kazánom, pont akkor járt le a miatta felvett svájcifrankos hitelem – erről majd máskor, még csak most hegednek a sebek, nem akarom feltépni -, de amikor egy nap alatt háromszor mentem le spárgába a fa letalicskázása közben, át kellett értékelnem a jövőt, engem nem csábít a gondolat, hogy a spárgáktól lazuló csípővel könnyebben menne a szülés, öregek vagyunk, már nem tervezünk gyereket, szóval még az olcsó tűzifa korszakában tértünk át a gázra.
Azt gondolhatnánk, hogy nagy dolog, egy zuhanó repülőről egy süllyedő hajóra menekültünk, de nem egészen így van.
Egy nagyteljesítményű kazánnal nem lehet „éppen hogy csak” fűteni, ráadásul a kevés fa is drága, már vagy százezer egy köbméter, régen ennyi pénz elég volt egy télre, a gázkazánnal pedig beférek az ársapka alá, és még azt is elmondhatom közben, hogy egy gyönyörű télikertem van.
Az utolsó kampány, ami az eszembe jut, a „száraz november”, legalább akkora faszság, mint az, hogy ritkábban járjunk repülővel, aki megengedheti magának, hogy gyakran repüljön, az nem is fog lemondani róla, aki meg mellőzni tudja egy hónapig a piát, annak nincs is miért.
Száraz november. Lófaszt, fűtetlen tél! Ezt egyre könnyebb betartani!
Százan fagytak meg.
Fél köbméter tűzifa árán lehet kapni hálózsákot mínusz húsz fokra. Lehet, hogy segítség, de lehet, hogy nem.
Egy idős, beteg ember nehezen kászálódhat ki belőle, pedig gyakran kell, enni, inni meg a toalett, az orvosság, főzni-mosni-takarítani stb. Meg aztán arra is nehezen veszi rá magát az ember, hogy a meleg zsákból kibújjon abba a rettenetbe, amit minden lélegzetvételkor érez, könnyebb útnak vélheti, ha inkább szorosabbra hunyja a szemét és álmodja a meleget. Az ilyen álmok egyre hosszabbak, és lehet, hogy az egyik nem ébredéssel ér véget.
Viszont jó a hálózsák arra, hogy a környezet kicsit felszabaduljon egy lelki teher alól, nem kell már annyira figyelni az öregre, hiszen van hálózsákja.
Meg a tepsisek se basszák össze a kezüket, zsákostól teszik a Szentmihály lovára, és így nem is olyan büdös.
Ettől függetlenül jó dolognak tartom a hálózsákot, át lehetne vészelni a néhánynapos extrémhidegeket, de semmiképpen nem pótolja a környezet figyelmét.
Egy szakértő – nem tudom már melyik, már mindenki szakértő, csak én nem – mondta a TV-ben, hogy aggasztó jel lehet, ha valahol azt látjuk, hogy nappal is ég a villany, vagy napok óta nem füstöl egy kémény, pedig szokott. Vagy esetleg nincs lábnyom a hóban, noha napok óta nem esett.
Most kivételesen maximálisan egyetértek a szakértővel.
Fel kéne melegíteni magunkban az évek óta hűlő egymásra figyelést, aztán ha kitavaszodik, újra utálhatjuk a másikat a jövő télig!
Vasárnap hajnali négykor szoktak kezdődni az UFC szervezésében bonyolított ketrecharc-közvetítések a Sport1-en.
A felületes szemlélő számára borzalmas küzdelmek, de az itt résztvevők felkészült sportolók, ritkább a komoly sérülés, mint mondjuk egy női kézilabdameccsen, hiszen itt vannak szabályok, de a lányok küzdelmében – ha az elfajul - nem szorítja semmi korlátok közé az indulatokat.
Egy érdekes mellékszál: - Egy bajnoki meccs ötször öt perc, egyperces szünetekkel, félóra hihetetlen koncentráció, ha valaki csak egy másodpercig nem figyel, nagy eséllyel veszít. És a meccs után nyilatkoznak, ne gondolja senki, hogy a kabaréjelenetekben kifigurázott focista-módra, hanem az esetenként százmilliós nézőszámhoz méltóan. Pedig sokan közülük olyan szegénysorból jöttek, hogy talán egész családjukból ők tudnak egyedül olvasni.
A győztes tisztelettel beszél a vesztesről és fordítva.
Persze időnként a hájp része, hogy egyes szavakat ki kell fütyülni – már az ismétléseknél -, de hát ez küzdősport és nem szavalóverseny.
Egyet nem tapasztaltam csak, hogy valaki elhárította volna a mikrofont, pedig náluk még elfogadható is lenne a „haggyá, most fáj a fejem” – mondat.
Érdekes mellékszál vége.
Szóval van olyan küzdelem, ahol a győztes is annyit kap, amennyi másik háromnál a vereséghez is elég, olyan is van, hogy nagy különbséggel nyer az egyik, de mint írtam, ők igen felkészült sportolók, viselik a vereséget - sőt, tanulnak belőle -, és a győzelmet is a helyén kezelik, mindegyik önként megy a ketrecbe, és vállalja a kapott és adott pofonokat, rúgásokat.
Kiemelem: Önként.
És ebben különbözik a ketrecharc az osztályharctól. Mert abba születni kell, mint a sündisznónak az autópálya túloldalára.
(Ez a bejegyzés az eredeti kérdésre született, figyelmen kívül hagyja a naplótulajdonos válaszát a saját kérdésére.)
Gyurcsi, úgy tűnik, biztonsági játékot játszol, hiszen azért választod ezt a témát, mert arra számítasz, hogy ebből jól jöhetsz ki, hiszen elképzelhetetlennek tartod, hogy valaki ezzel a döntéssel egyetértsen.
De ha már így felvetetted, megpróbálom összeszedni a gondolataimat. A "megyéből legyen újra vármegye"-döntés először értetlenséget váltott ki belőlem, aztán megszoktam. Egyébként nincs semmilyen közvetlen haszna. De amúgy kellene, hogy valami közvetlen haszna legyen? Cselekedeteink egy része racionális, haszonelvű, materiális töltetű, de gyakran érzelmi alapon cselekszünk. Például mi hasznunk van abból, hogy ajándékozunk? Csökken a vagyonunk, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy a megajándékozott hálás lesz. Vagy egy hobbi, amely a legtöbb esetben csak viszi a pénzt, egyre gyarapodó gyűjteményünkre többet költünk, mint amennyit ér, de nem tudunk, nem akarunk belőle kiszállni, mert része lett az életünknek.
Vagy nézzük a településneveket. Soroksár, Cinkota, Dömsöd, Pilisszentkereszt, Veszprém, Kiskőrös, Nyírbátor, Sárvár, Fonyód stb. lakói nyilván ragaszkodnak a településük nevéhez. Ezen nincs is mit magyarázni. A nagyobb egység, a megye, a "vármegye" egy ezeréves valami, csak nekünk sikerült egy olyan országba születnünk, amelyiknek a történelme szakadásokkal, ha úgy tetszik, rendszerváltozásokkal van tele. Egy angol ezt nem nagyon érti, nekik is volt részük ilyenben néhányszáz éve, de azóta lenyugodtak ezen a téren. Náluk természetes, hogy az ő megyéjük "grófság". És grófság volt a nagyapjuk nagyapjának ükapja idején is. Miért lenne más, ha egyszer ezt a nevet kapta valamikor régen. A sugalmazott szándék arra irányul, hogy azonnal valamiféle újramelegített feudalizmustól kezdjünk aggodalmaskodni, ennek összes rekvizitumával, jobbágyságtól az első éjszaka jogáig. Nagy borzongás, nagy sóhaj, ezek a bitangok ezt akarják. És minden újra a helyére kerül, jó helyen vagyok, jól gondolkozom a világ dolgairól. Az ész újra és újra eljátssza a maga kiszámítható játékait, kicselezi magát és bevágja az öngólt. Nyilván a másik oldal ugyanezt játssza, csak annak azért kisebb a tétje, mert ők elég nagy előnnyel vezetnek, belefér néhány öngól.
Amúgy a vármegye valamiképpen a maradiság szimbólumaként rögzült a fejekben, de azt az egyet nem szabadna elfelejteni, hogy a királyi hatalommal szembeni nemesi ellenállás színtere volt, ami azzal járt, hogy az idegenszívű és -lelkű Habsburg uralkodóink sohasem tudtak olyan hatalomra szert tenni, mint birodalmuk más részeiben.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
