A vádlottak padján: Mysterium Carnale

NAPLÓK: A vádlottak padján
Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 17:07 Összes olvasás: 55788

823.	[tulajdonos]: Mysterium Carnale	2024-04-24 08:22
A kilakoltatott lélek… Németh Péter Mikola könyvbemutatójára „Isten halott! És mi öltük meg őt!” – adja a szájába a mondatot egy utcán futkározó bolondnak Nietzsche, s negatív tapasztalatai után arra gondolt, egy olyan új világrend jön, amiben az ember nem ismer el önmaga fölött semmiféle tekintélyt, nem ismer el más értéket, csak a puszta földi létezést. Csalódott a vallásban a filozófus, mert észrevette, hogy az emberek nem a hitük vagy a vallásuk szabályai szerint élnek, sőt, azt egyre inkább mélyen megvetik. Egy álszent világban élünk, vagy ahogy Mikola mondja: „Ránkfeketedő időkben”. Mint tudjuk, Nietzsche elméjének elborulását egy agyba-főbe vert ló látványa okozta halála előtt tíz évvel (ezekben az éveiben csak vegetált), ez a trauma okozta „lelkének kilakoltatását”. Gondoljunk bele: ekkor még csak „helyi” háborúk dúlták fel az egyes országok lakóinak életét, még nagyon messze voltunk az első, és a második totális világégéstől, a tömeges „lélekkilakoltatástól”. Talán a fentebb idézett mondat e két háború, vagy épp az atombomba ledobása után lett volna igazán időszerű, így és akkor csupán egy oximoron volt. Isten nagyon is él, és lám, az ember is nagyon is él, és lám, Nietzsche nem is volt annyira bolond, amikor egy olyan világot vizionált, amiben a „lovakat lelövik, ugye”? Mára ez sajnos evidencia. Isten halálhírének ÉLŐ cáfolata Németh Péter Mikola! Egész életével, költészetével nem is csak bizonyítja, inkább bemutatja: Isten van! A VAN az Isten! Isten halálhírének élő cáfolata volt a mélységes szeretettel és tisztelettel imádott Pilinszkyje, Kassákja, vagy Csontváryja is. A mindig komoly és szomorú Pilinszky egyik töredékében így ír: „örökös előkészület a bárány éjszakája. Időtlen előkészület a sírás ünnepélye.” (1966?) Ez maga a misztérium: az örökös előkészület (emlékezzünk csak a szüzekre az olajjal) először a halálra, majd végtelen előkészület a feltámadás és az örök élet örömére. Pilinszky ebben a lázas, örökös előkészületben élt, és mivel tudta, hogy nem a test, az anyag élete, milyensége, hibái, és nem is feltétlenül a lélek egyszerű, hétköznapi bűnei számítanak Isten előtt, ezért itt és most olyan életet élhetünk, amilyet saját lelkünk megenged számunkra. Amilyet megenged nekünk a saját, ki nem lakoltatott lelkünk! Pilinszky idején még könnyen elismerték, ha valakinek prófétai elhívása volt Istentől. Még másképp álltak a művészetekhez, az irodalomhoz, a versekhez az emberek. Abban az „átkosban” nagyobb rangja volt az emberi értelemnek, az íróknak, a költőknek, mint manapság: akkor a Hatalom tűrt, tiltott, vagy épp támogatott, mert még az istentelen kommunista ideológiai is elismerte, az embereknek KELL (csupa nagybetűvel írva) a szakralitás, a felsőbbség, az eszme, a misztérium, valami, amiben hihetnek, ami felemeli őket. Abban az időben Istent akarták csak „kilakoltatni” az emberi lelkekből, de rájöttek hamar az akkori „korifeusok”, hogy a kommunizmus (szocializmus és minden, ami politika) is csak egy vallás, és a vallás minden jegyével leírhatóak mind a „papjai”, mind a „hívei”. Ám, nem minden ember változott önálló gondolkodásra képtelen fanatikussá a múltban, s épp azért támogatta vagy tűrte a Hatalom a kultúrát, illetve annak részeit, mert EZEKTŐL az emberektől félt igazán. Nem akarta kihúzni náluk a gyufát! Mivel istenfélelem nem volt a hatalmasságokban, ezért az emberektől féltek. Így például Pilinszkytől is: mert nem értették, hogy teremthet egy egyszerű istenhívő ember néhány szóval egy egészen más univerzumot, és hogy hiheti el ezt neki, hogy követheti százezer, vagy millió más ember!!! Ez kérem nagyon veszélyes volt, nagyon veszélyes most is, és nagyon veszélyes lesz mindig is az épp aktuális földi Hatalomnak! Manapság már nem attól kell félnie Mikolának, vagy más költőknek, hogy esetleg csak tűrik, vagy netán tiltják: mostanában már nincs akkora értéke a szakrális szavaknak a nagy tömegek előtt (gondoljunk Hamvasra, mit mondott erről), és a prófétákat sem tűrik meg maguk között az emberek, mert a próféták mindig olyanra figyelmeztetik őket, amiket nem szeretnének abbahagyni, befejezni. A hibáikra. A bűneikre. Akkor sem akarnak hinni a prófétáknak, ha hosszútávon az amit mondanak, nekik jó lenne. Mostanában mástól kell félnie az alkotóknak: attól, hogy magányosakká válnak, magányossá teszi őket még tán az Isten is manapság, ahogy azt Pilinszky is írta: Király és királynő Magányossá tettél. Innét hűségem. Összetörtél. Ezért vagyok erős. Kifosztottál. Ettől ragyog palástom. Ülünk, fekszünk, sétálunk egymás oldalán. Olvasatomban ez a vers egyértelműen Istenről beszél, mint ahogyan általában Pilinszky folyamatosan azt teszi. De ennyi bevezető után térjünk rá a mostani örömünnepünkre, Mikola könyvére, annak bemutatására, ajánlására. A Mysterium Carnale, a Testté vált hittitok önmagában egy pofonegyszerű könyv lehetne. Léte, megszületése természetes, akár a szerzőjéé, legyen a kor a most, a jelen, vagy a majd, a jövő. Ilyen verseket, ilyen könyvet csak az az ember tud alkotni (itt most minden szerzőtársáról is beszélek), akinek mély, és természetes kapcsolódása van a Teremtőhöz, vagy a teremtett világhoz, illetve az élethez. Amikor Hozzá, a Teremtőhöz szól Mikola, tulajdonképpen nekünk beszél. Istennek ugyanis elég annyi szó vagy ima vagy cselekedet Mikolától, hogy felnézzen az égre, vagy ránézzen egy keresztre. Tőle nem vár többet az Isten, mert tudja, mit mondana. Neki! Mikola épp ezért tud kevés szóval is sokat adni az Úrnak. Persze ő is sokat kapott Tőle, van miért hálásnak lennie. Verseiben ugyanazt a tömörséget és egyszerűséget (bár sok esetben megfejtésre nehéz, de megérzésre könnyű sorokat) találjuk, mint mesterénél. A könyv Parancsolat című verse már egy egész hegyet zúdít ránk: „Legyen meg a Te akaratod/ a kilakoltatott lélekben.” Akinek ez a mondat nem okoz sérüléseket, az nyugodtan folytassa a könyv olvasását, nem lesz baja belőle, tőle, sőt… ám, akinek ez a mondat visszafordíthatatlan traumát okozna netán, az meneküljön a költészet elől, a versek elől, a könyvek elől, a költők elől – és/vagy GONDOLKODJON EL, miért nem tudja elviselni ezt a mondatot! Érdemes lesz. A 6-7. oldalon szereplő alkotások -a könyv összehajtásakor egymásra hajló oldalak- az űr sötétségét is szimbolizálhatják, ám átvilágítva rajtuk a Holtomiglan – Holtodiglan felirat üzenete világol, akár a Holdsugár, az épp telő Hold sugara. Összehajtva egy könyv két szemben lévő oldalát - így ÜZENNI - maga a misztérium. Nincs mese, az embernek használnia kell látásán kívül a fantáziáját, emlékeit, élményeit, amikor olvassa Mikola verseit. Az avantgard üzenetforma egyébként is megbontja a BEFOGADÓK versekről kialakított eddigi nézeteit, de épp ez is a cél a képversekkel, vagy a kötet illusztrált verseivel: észrevetetni, hogy soha sem csak a forma, hanem a tartalom ÉS a forma egysége az, ami igazán számít. Bár ordas közhely ez amit most mondtam, de igaz. (Csak zárójelben jegyzem meg: Ideje lenne a „közhelyeinket” újraértékelni végre.) A Passió című versének ajánlásában önmagáról így vall: „megálmodnám mindenki javára a világot, ha engedné, úgy, ahogy a Három Királyok, midőn Jézust köszöntötték.” Utalás ez arra, hogy adott esetben ő maga is átvállalna Jézustól feladatokat, részt venne ebben a Passióban tevőlegesen is. Kétértelműen fogalmaz, mert „a világot, ha engedné” sort lehet úgy értelmezni, hogy a világ nem engedi meg az álmodást, de úgy is, hogy maga Jézus nem engedélyezi az embernek az istenfiúi feladat átvállalását, akkor sem, ha azt örömmel tenné. Az az Ő feladata volt, és nem az emberé. A Fiesta című versében a „hétköznapjainknak keresztet ácsolunk” sor olyan költői alapigazságot mond ki, amit sokan megtettünk már mi, költők. (Talán ez is bizonyítéka, hogy az Isten Szelleme mindannyiunkban ugyanúgy működik. Már, ha hagyjuk.) A kötet címadó verse a Mysterium Carnale első, zárójelbe tett sora Weöres Sándor egyszavasára „hajaz”: TOJÁSÉJ, írta Weöres – HOMLOKÉJ, írja Mikola. Mindkét összetett szó egy-egy újabb hatalmas misztérium, egy óriási lehetőség arra, hogy a ki nem lakoltatott lelkünk önmagának keresse meg bennük azt, amit a szavak leírásával a költő (mint médium) nekünk üzen. A túloldali kottás dal Allelujája épp ezeknek az „egyszavaknak” megtalálására adott örömdala. (Közben ne feledjük el Mikola panasznélküli kijelentését: „Szavak pengéi vérzik föl nyelvem.” A (helyzetjelentés) című versben a Mesterrel beszélget. Igazi öröm, lendület, tréfás „odaszólás” ez Pilinszkynek, és még itt is, még most is olyan kőkemény mondatokat használ, mint az „egymásra szegzetten”, vagy az „egymást átvérző játékos őrületben”. Hát nem lehet teljesen szabad a fájdalomtól, a nehézkedéstől, a gravitációtól az ember? A versek között a Dialóg című Vigilia-idézet gondolkodásra késztető sorai a hit és a filozófia határainak egybemosódásáról vall. A Négysoros önismétlései felerősítik az utolsó sor „örömüzenetét”, az örök nőt, az örök anyát. A versben említett kő, kenyér, bor említése ezt a látszólag egyszerű, könnyed kis négysorost is szakrális hitvallássá teszi. A Triptichon három darabra „vágott”, elmosódott korpuszával szemben az Angyali üdvözlet élesen látható felirata szembe megy a szomorúsággal, és látszólagos zordsága ellenére akár egy kinyílt hármasoltár: örömre ad okot. A Főbe(n)járó üzenet képillusztrációi keretezik a költői üzenetet: „kifosztani érettetek a csendet”. Tehet mást Mikola? Van más lehetősége, ha kedves akar maradni az Úr előtt? Azonban ahogy múlnak az évek, bizony a legjobb szándékú próféta (ember) is elfáradhat. Az Úr imája 2000-ben című versének idézetei a kötet legszomorúbb sorai számomra: lám, mások IS belefáradtak (Babits, Pilinszky, Nietzsche, József Attila) már az életbe, és pillanatokra elveszítették a hitüket, vagy csak egyszerűen pörölnek Istenükkel. Mikola csak pöröl, s megint kér. Többes szám első személyben, mint mindig, a KÖZÖSSÉGRE, az emberekre gondolva. Igen, mi másra gondolhatna, ha nem RÁNK? Hiszen hivatása már a rólunk való gondoskodás, a figyelmeztetés, a szókimondó jobbító gondolatok átadása, s a vigasztalás: a csonkolt cédrusból erdő lesz, meglássátok! Visszatérő motívum a könyvben a horgany-, vagy rézfedéllel készített kereszt, ami a első oldalakon szereplő Holtomiglan -Holtodiglan üzenet után mint egy kártyalap kerül elő, s mégis, az egyik legtragikusabb történelmi eseményünkről „üvölt”, 1956- ról, és 2006-ról. Sorra említhetném az ikonikus verseket, de már csak egyet akarok megemlíteni, ami annyira jellemzően vall az avantgardról, mint művészeti kifejezőeszközről is. A Homo ludens című rövid, valóban játékos versben csak kérdez: „Itt ma már nincs hová visszakozz? De még csak egy-Istenünk sincsen? -Eljátszottuk titkon életruletten?” Aki bátor, válaszol. Ám mielőtt megtenné, kérem, gondolkodjunk el, nem elég csak önmagunknak válaszolni? Nem elég bizonyíték az „örökké tartó háborúk” közül a most a keleti szomszédunkban zajló? Hát nem ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak mindkét oldalon? Kapnak választ? Nem, nem, soha! mert Isten nem zsarolható. Sem szeretettel, sem imával, sem haraggal, sem békével, sem háborúval. „Szent” háborúval, „békeharccal” végképp nem! Nem térhetek ki és nem is akarok kitérni a kötet minden versére, legyenek azok igazi „lelki csemegék” Önöknek, olvasóknak. A kötet versei nem véletlenül szólalnak meg lengyelül is. Talán az egyetlen olyan nemzet a lengyel, akik a történelem viharaiban is mellettünk álltak, s hitünk is olyan mély és eleven, mint az övék. Ráadásul Vámosmikolán a lengyel-magyar kapcsolatnak sok évtizedes összefonódása van, amikor is menekülő lengyel katonákat fogadott be a falu hónapokra, a második pusztító háborúban. Sok barátság, sőt, házasság is született ekkor vagy utána, s az emlékezet, és a másik nemzet felé érzett szeretet a mai napig eleven a faluban. Már csak egy-két személyes emlékemet szeretnék elmesélni Önöknek: Mikolát 1986- ban ismertem meg – versein keresztül. Amikor könyvárus voltam Nyíregyházán, egyszer a hét verse volt pavilonom falán Mikola Poézis ’74 című verse, ami a Visszasejtesít című kötet egyik darabja. Olyannyira megfogott ez a verse, hogy végigkíséri életemet: hiszen mindannyian megfoghatatlan, múlandó szóáradattal teszünk valamit az ÉLETÉRT, ám ezeket VALAMI mindig elpusztíthatja, mert tehetetlenek, sokszor kiszolgáltatottak vagyunk. Illetve már megtettük amit megtehettünk. Aztán Mikolával valóságosan is megismerkedve említettem neki ezt a versét. Mit tett ő? Azt mondta: „Legyen a tiéd.” Igen. Megtartani csak úgy lehet bármit, ha nem ragaszkodunk hozzá túlságosan. Ha csak járjuk kijelölt utunkat, néha fáradtan, néha álmosan, néha álmodozva, néha éberen, néha bortól nehezült lélekkel. Mert az utunkat csak mi tudjuk végigjárni. Talán ez az egyetlen valóság, az egyetlen örök misztérium az életünkben a feltámadás örömhírén túl: az alkotó magány, amikor tudjuk, nem vagyunk egyedül!!! Mert Ő itt volt-van-lesz veled Péter! És ez a bizonyosság keményebb a legkeményebb kőnél is. „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám. 18 Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta. 19 Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is.” Gratulálok mindenkinek, aki ezen magyar-lengyel nyelvű kötet „szülésénél” bábáskodott! Isten áldása az Alkotón, Isten áldása az Olvasón! Karaffa Gyula 2024.04.23. Nagyoroszi

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!