NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 16:21 Összes olvasás: 55778| 529. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 6 | 2023-08-31 19:34 | VI. fejezet
Háború és nacionalizmus
Javaslom, hogy ma az egyik legzavarbaejtőbb kortárs jelenségről beszéljünk, a háborúról és a nacionalizmusról.
Talán érdemes először általános keretben, a biológia és a szemantika absztrakt nézőpontjából vizsgálni a háború és nacionalizmus kérdését. Gyakran halljuk, hogy a háború elkerülhetetlen, mert az ember harcoló állat, azonban biológiailag a háború jelensége – azaz ugyanazon faj szervezett csoportjai közötti konfliktus – nagyon ritka. Természetesen az egyik faj folyamatosan küzd a másik ellen, azonban kizárólag két teremténynél tapasztalhatjuk az egymás elleni háború jelenségét, az egyik a termeszhangya, a másik pedig az ember. E két teremtménynél még a tulajdon intézménye is közös. A termeszhangyák egy csoportja hatalmas mennyiségű élelmet halmoz fel, a szomszédos csoport tagjai pedig valóságos seregekkel harcolnak e készletek megszerzéséért. Annak ellenére, hogy nyelv nem áll e hangyák rendelkezésére, és így elvi vagy etikai fogalomrendszerük sincs, háborúskodásaik mégis elhúzódnak. Megfigyelték, hogy egyes küzdelmek öt-hat hétig is eltartanak, ami elég hosszú idő egy nyelv nélküli állat életében.
Az ember háborúi azért lehetnek sokkal-sokkal hosszabbak, mert nyelv és elvi fogalomrendszer is rendelkezésre áll. Képesek vagyunk, hogy tovább küzdjünk és gyilkoljunk, még akkor is, amikor már a pillanat szenvedélye elszállt, mert elképzeléseink, elveink, kategorikus erkölcsi szempontjaink ezek megcselekvésére ösztönöznek. Gondoljunk Matthew Arnold soraira: ,,A belátás óráinak feladatait a homály óráiban végezzük be."1 Ez nemcsak a pozitív, konstruktív feladatok esetében van így, olyan feladatoknál, amelyeket a belátás pillanataiban határozunk el, hanem sajnálatos módon a szenvedély, az előítélet óráiban kialakult, szörnyűségesen destruktív feladatok esetében is.
Az teszi lehetővé, hogy az ember a szentséget és a tisztán ördögit egyaránt elérheti, hogy kitarthatunk a könyörületesség és megértés, vagy a legalacsonyabb szintű ostobaság és gonoszság mellett, mert jelképrendszer áll rendelkezésünkre, és mert ideálokat és kategorikus felszólításokat vagyunk képesek megfogalmazni. Az időszakosság állapotában élő állat nem lehet angyal vagy szent, bolond vagy ördög. Megfigyelhetjük ezt, amikor két kutya verekszik, iszonyú dühvel támadnak egymásra, majd az egyik hirtelen leül, bolhászkodni kezd, és már el is felejtették az egészet. Az embernél ez azért lehetetlen, mert az ember küzdelmi motivációval is bír, kategorikus felszólító ideákkal, amelyek kötelességévé teszik a küzdelmet, és elítélik a megfutamodást.
Az ugyanazon faj közötti konfliktus – nem háború – gyakori jelenség. Azonban a természetes szelekció megelőzi, hogy az ugyanazon fajhoz tartozó állatok közötti konfliktus fatális következménnyel járjon. A farkast például különösen fenyegető és vérengző állatnak gondoljuk. A valóságban azonban, ahogy ezt a természet pontos megfigyelői megmutatták, és ahogy ezt például Konrad Lorenz a King Solomon's Ring című művében is olvashatjuk, a farkasok küzdelme soha nem végződik halállal. A farkas, amikor azt érzi, hogy vesztésre áll, akkor ellenfelének oly módon mutatja meg torkát, hogy az a nyaki verőeret könnyedén átharaphatná és így meg is ölhetné, ha akarná. Azonban a természetes szelekció jótékony következményeként a győzésre álló farkas ezt nem tudja megtenni. E helyett morogni kezd, majd hátat fordít. E magatartás evolúciós okai nyilvánvalóak: ha a hím farkasok halálra verekednék magukat a nőstények megszerzése érdekében, a faj hamarosan kihalna. Érdekes megfigyelnünk, hogy a parancs, amely tiltja a másik nyakának átharapását, az embernél nagyon ritkán tapasztalható, miközben a farkas folyamatosan és ösztönösen betartja ezt.
A háború, amelyet egy természetes konfliktushelyzet kiélésének kulturálisan kondicionált állapotaként írhatunk le, ennek tökéletes ellentéte, hiszen a szervezett konfliktust a rombolásig terjeszti ki, ugyanakkor nem ösztönös cselekvés. Rendkívüli jelentőségű emlékeznünk arra, hogy a háború csakúgy, mint azok a motiváló hatalmak, amelyek háborúba viszik az embert, biológiailag nem elkerülhetetlenek. Tekintettel arra, hogy társadalmilag kondicionált jelenséggel állunk szemben, ha akarjuk, akár dekondicionálhatjuk is magunkat, és így a háborútól megszabadulhatunk.
A háborút az emberi jelképrendszer kondicionálja tehát, és a jelen modern korban ez a nacionalizmus. Azt mondhatjuk, hogy a nacionalizmus egyfajta teológia – fogalmak, ideák és etikai. parancsok rendszere –, amely a szülő- és lakóhelyünkhöz, a hozzánk hasonló emberekhez való természetes ragaszkodáson alapul, amelyet azonban az absztrakcióra és általánosításra való képességünk következtében a természetesen jóval túlfokoztunk. A nacionalizmus az oktatás, egy hamis és mesterséges lojalitás megteremtéséhez minden eszközt felhasznál.
Itt röviden foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogy hogyan határozzuk meg a nemzet fogalmát. Több definíciós kísérletet is ismerünk, és nagyon érdekes, hogy e fogalmi rendszerek egyike sem öleli fel az összes ismert változatot. Nem mondhatjuk, hogy egy adott földrajzi területen élő népesség a nemzet, mert vannak olyan nemzetek, amelyek hatalmas, egymástól elkülönülő területeken élnek, mint például manapság a pakisztániak. Nem mondhatjuk, hogy egy nemzet tagjai egy nyelvet beszélnek, mert sok nemzet tagjai különböző nyelveken beszélnek. Még az olyan kis országban is, mint Svájc, három fő nyelv van, Indiában pedig több száz nyelvet beszélnek, melyek közül körülbelül húsz-harminc igazán fontos. (India nemzeti keretein belül megfigyelhetjük egy erős nyelvi patriotizmus jelenlétét, amely jelentékeny centrifugális erők létrehozására törekszik.) Egyesek a nemzetet egy egynemű fajállományként igyekeznek meghatározni. Ez azonban még akkor is teljesen hibás megközelítés, ha figyelmen kívül hagyjuk azt az apróságot, hogy senki nem tudja pontosan, hogy mi is az, hogy faj. Az Egyesült Államokban a népesség legalább tíz százaléka nem kaukázusi, mégis a szó legteljesebb értelmében amerikaiak. A sor végén megemlítem, hogy a valahai Népszövetség egyetlen működő meghatározást talált, amelyet feltételezésem szerint utódja, az ENSZ is átvett. E szerint a nemzet egy olyan társadalom, amely rendelkezik a háborúskodás eszközei felett. Tehát a leggyengébb és legkisebb egység is, mint például Líbia, ha rendelkezik a háború eszközeivel, akkor nemzetnek tekinthető, azonban egy olyan hatalmas és nagy népsűrűségű földrajzi egység, mint Kalifornia viszont nem nemzet, mert nem indíthat háborút.
Egészen elképesztő, hogy a társadalom nemzetként (azaz háborúviselésre alkalmas egységként) való önkényes definíciója milyen jelentős mértékben befolyásolja történelmünket. Emlékszem, hogy amikor húsz évvel ezelőtt Közép-Amerikában voltam és a térség történelmét tanulmányoztam, mennyire meglepett az ottani nacionalizmus különös története. Azért is érdemes részleteiben is tanulmányoznunk ezt a történetet, mert laboratóriumi kísérletként is felfogható, így könnyebben tanulmányozható, mint a nagyobb európai vagy más világjelenségek. A nacionalizmus jelensége 1821-ben kopogtatott Közép-Amerikában, amikor a spanyol gyarmatok fellázadtak a spanyol korona ellen, mert előzetesen a király isteni jogainak elvét összezúzta Napóleon, mikor is saját bátyját, Józsefet a spanyol trónra helyezte. (A spanyol lojalitás nagyszerű boltozatán e sarokkő brutális elmozdítása később az egész boltozat összeomlásához vezetett.) Közép-Amerikában ez azt eredményezte, hogy minden megye, amely előzetesen a spanyol birodalom tagja volt, nemzetnek kiáltotta ki magát, sőt egyes megyerészeket a megyéknek kellett visszahódítaniuk maguknak. Csak a véletlennek köszönhető, hogy Guatemala és Mexikó között nincs még egy Quezaltenango nevezetű kisebb államocska. Quezaltenango ugyanis kikiáltotta saját függetlenségét, azonban Guatemala a területet visszacsatolta önmagához.
Milyen következményekkel járt, hogy a nacionalizmus ilyen hirtelen jelent meg ezen a területen? Az egész terület népesség-összetétele ugyanolyan: egy spanyol kisebbség, alattuk pedig a meszticek, a spanyol zsidók és az indiánok, akik politikailag meglehetősen közömbösek voltak, a dolgok menete hidegen hagyta őket. Az általuk gyakorolt vallás – a katolicizmus és az ősi indián vallások keveréke – is hasonló volt a térségben, ráadásul gazdasági érdekeik is megegyeztek. Az emberek több mint háromszáz éven keresztül teljes békében éltek egymással, mert mindnyájan készpénznek vették, hogy ők a király alattvalói. És akkor a megyék hirtelen nemzetekké váltak – amely a definíció szerint nem más, mint háborúzni képes társadalmi egység – és a következő évszázad az egymás elleni küzdelem jegyében telt. E küzdelmek nem gazdaságiak voltak, hanem leginkább ideológiai alapú harcok a federalisták és nem-federalisták, a liberálisok és a konzervatívok között.
Ezek a történések egy különösen érdekes, kicsiny terjedelmű és egyszerű képlet segítségével mutatják meg nekünk az egész nacionalizmus kérdéskör önhatalmú természetét. Az egyik pillanatban az ember még nem nemzettag, a következőben már az. 1870 előtt a németek nem németek voltak, hanem a Szász vagy Bajor Királyság alattvalói, sőt Németország sem Németország volt, hanem Németországok. Aztán egyik pillanatról a másikra a németeket egyetlen országban egyesítették és szisztematikusan élesztgetni kezdték a német nacionalizmust. (A német nacionalizmus már Napóleon idején kezdetét vette, azonban az ország politikai egyesítéséig a nacionalizmus teológiája nem volt hivatalosan terjesztett eszme.)
A modern nacionalizmus története a francia forradalommal és az öntudatos nemzetállam kialakulásával kezdődött. Az egészben az a különösen ironikus, hogy a forradalmárokat lázba hozó nacionalista teológia segítette hozzá Napóleont ahhoz, hogy Európa jelentős területeit elfoglalja. 1811-ben már egy új Szent Római Birodalom létrehozását tervezte, melynek fővárosa Párizs, második legfontosabb városa pedig Róma lett volna, és amelyet egy alaposan kidolgozott legitimációs és a nemesség közreműködésén alapuló rendszer segítségével konszolidált volna. Számításaiból azonban teljes mértékben kifelejtette a nacionalizmus tényét. A birodalom létrehozása közben felébresztette azok nacionalista érzelmeit, akik ellen erőszakot követett el, így aztán hirtelen a Németországban, Ausztriában és Oroszországban feléledő nacionalizmus az egész internacionalista álmot szertefoszlatta. Pontosan ugyanaz, ami győzelmeihez hozzásegítette, ellene fordult és végül legyőzte őt.
A 19. század történelmében a nacionalizmus meghatározó szerepet játszott. Rendkívül érdekes, hogy még Marx Károly is, aki rendkívüli tudással és képességekkel megáldott ember volt, nyilvánvalóan alábecsülte a nacionalizmus erejét. Ebben a tekintetben ez a különlegesen előrelátó és tiszta elme sokkal kevésbé volt realista, mint a különben ködös gondolkodású Guiseppe Mazzini. Mazzini a nemzeti érzés egyfajta idealista teológiáját alakította ki, és világosan látta a benne látensen meghúzódó hatalmas erőt. Úgy tűnik, Marx valóban azt feltételezte, hogy a nemzeti patriotizmust hamarosan felváltja majd az osztálypatriotizmus. A történelem megmutatta, milyen hatalmasat tévedett, Marx pedig iszonyatosan meglepődne, ha tudná, hogy a kommunizmus ideológiája ma az orosz nacionalizmus legfőbb elvi eszköze.
A nacionalista hevület manapság is izzik, sőt újabb megtérteket tudhat hódolói között. Az összes volt gyarmati ország nacionalista lázban ég, amely nyilvánvalóan ugyanaz a tűz, amely 150 évvel ezelőtt Európát is hevítette. Ez egy olyan hév, amely tökéletesen illik a volt gyarmattartókkal szemben érzett gyűlölethez, azonban aránytalanul megnehezíti hatékony és modern államok kialakulását. Ez korunk egyik tragédiája. Az emberek mélységesen vágyakoznak a nemzeti függetlenség kivívására, mely egy olyan hatalmas, kvázi vallásos lázzal párosul, amely nagyrészt független a gazdasági és kulturális tényektől. Ez sok esetben nyilvánvalóan frusztrációhoz, társadalmi káoszhoz és különböző típusú diktatúrák kialakulásához vezet majd.
Most, hogy a nacionalista érzelmek még mindig ugyanolyan erősek, mint régebben, akár azt is állíthatjuk, hogy a nacionalizmus a huszadik század vezető vallása, mint ahogy már a tizenkilencedik században is meghatározó fontosságú volt. Úgy tűnik, a nacionalizmus még sokáig uralkodó vallás lesz. Mintha elhagytuk volna a Júdeában kialakult és a kereszténység alatt továbbfejlődött egyistenhitet valami különösen romboló vallásért, egy olyan megosztó vallásért, amely az emberiség egyes részeinek abszolút értéket tulajdonít, és amely pozitívan bélyegzi meg azokat, akik elfogadják a szomszédaikkal folytatott folytonos küzdelem eszméjét. Acton Lord 1862-ben azt mondta, hogy a nacionalizmus célja nem a szabadság és a felvirágzás, hanem kizárólag a nemzet megteremtése, amely mégiscsak egy absztrakt gondolat, és semmi több; a politikai állam melegágya és meghatározó normája egyben. Hozzátette még, hogy ez nem csupán anyagi, hanem erkölcsi romláshoz is vezet majd. Meg kell állapítanom, hogy ez igen figyelemreméltó jóslatnak bizonyult.2
Folyamatosan tudatában kell lennünk annak, hogy korunk minden történése, a népesség erőteljes növekedése, az emberi élet minden aspektusának nagyarányú technicizálódása, a nacionalizmus kontextusában történik. Ebből következően mindez egy rendkívül veszélyes minőség keretében játszódik le. Mégpedig pontosan azért, mert mindez korunk legerősebb kvázi vallásos lazának kontextusában és egy olyan világrend keretében történik, amely definíciója szerint azokat kötelezi el maga mellett, akik hiszik az egymással vívott háború és a folytonos háborús készülődés teológiáját.
Ez a háborús ethosz mára már abszurditássá redukálódott, ahogy azt számtalan ember, közöttük azok is, akik erőteljesen készülnek a háborúra, folyamatosan ismételgeti. A háború megnyerhetetlenné vált, melynek egyetlen elérhető célja a résztvevők teljes megsemmisítése, hatalmas területek civilizációjának és talán az egész életnek a felszámolása lehet. Ezt mindenki tudja, és mégis a világ döntéshozói – és ők nincsenek olyan sokan – oly mértékig a teologikus nacionalista gondolkodásmód foglyai, hogy akarva-akaratlan kényszeresen olyasvalamire készülnek, amelyről tudniuk kell, hogy az kizárólag katasztrófához vezet. Az a paradoxon tárul fel előttünk, hogy a ma rendelkezésünkre álló páratlan képességeket, tudást és munka ethoszt, valamint a hatalmas mennyiségű pénzt olyan tervek megvalósítására fordítják, amelyek nem életet, szabadságot és boldogságot, hanem megnyomorítottságot, szolgaságot és halált eredményeznek.
Ennek racionalizálására minden esetben a következő régi római mondás szolgál: ,,si vis pacem para bellum" (ha békét akarsz, készülj a háborúra). Szerencsétlenségünkre a legutóbbi kétezer évben mindenki e szerint cselekedett. Pitirim Sorokin, a harvardi professzor a rendkívüli alapossággal dokumentált könyvében megállapította, hogy a világ legtöbb nagy nemzete minden évszázadban 40-60 évet háborúskodással töltött.3 A háborús készülődés mindig háborúhoz vezetett, és nincs semmi, ami miatt azt gondolhatnánk, hogy ez most másképp lenne.
A dolgok jelen állásában az az egyik legriasztóbb, hogy a fegyverek felhalmozása a nyugati gazdaság, ezen belül pedig elsősorban az amerikai gazdaság meghatározó részévé vált. Az Egyesült Államok egész gazdaságát meghatározza, hogy a kormányzat megközelítően évi negyvenbillió dollárt költ fegyverkezésre. A lehető legtragikusabb, hogy a nyugati jólét alapjává egy olyan dologra való készülődés vált, amely csak a halálhoz vezethet. Nem új jelenség ez: a harmincas évek nagy gazdasági világválsága után a fellendülés nem bontakozott ki teljesen addig, amíg hozzá nem kezdtek a szisztematikus fegyverkezéshez. Angliában a harmincas évek végén ugyan hatalmas lakásépítési programba fogtak, de a munkanélküliséget ez sem szüntette meg teljesen, ahogy az Egyesült Államokban a New Deal szisztematikus bankjegy-kibocsátási és konjunktúraélénkítési intézkedései sem. Csak a hitleri fenyegetés hatására, amikor is ezek az országok nagyarányú fegyverkezésbe kezdtek, sikerült végül a munkanélküliség rémét száműzni. Félelmetes, groteszk paradoxon, hogy a Nyugat a Hitler-jelenségnek köszönheti a felvirágzást. Manapság pedig ugyanezt látjuk: az orosz versenytől való félelem késztet arra, hogy hatalmas összegeket fordítsunk a fegyverkezésre, és ez jelenlegi gazdasági fellendülésünk alapköve. A valamilyen módon ránk hagyományozódott érdekrendszer tartja fenn ezt az egészet, és hatalmas gondolkodói teljesítmény, valamint jelentős bátorság szükségeltetne ahhoz, hogy szakítsunk ezzel a hagyománnyal, egyszersmind megtaláljuk a gazdaság fenntartásának alternatív módját.
Milyen esélyeink vannak e kívánatos változás elérésére? Az egyik iskola szerint mindez elkerülhetetlen, ugyanis ez az emberiség sorsa. Azonban hogyan határozhatjuk meg a sors fogalmát? Nem hiszem, hogy maradi módon valamiféle külső hatásról beszélhetnénk, amely előre láthatná, hogy mi történik velünk, illetve valami tervet hozhatna létre, amelyhez mindnyájunknak alkalmazkodnia kell. A sors szociológiai felfogása rendkívül közel áll ahhoz, amit Tolsztoj a Háború és békében dolgozott ki nagy alapossággal. E szerint az elképzelés szerint a történelmi eseményeket nem egyének vagy kisebb csoportok választásai határozzák meg, hanem az megszámlálhatatlan névtelen emberi lény megszámlálhatatlan apró döntésének összege, amelyek egy egyirányba mutató általános tendenciában csúcsosodik ki. Pillanatnyilag ez a modern világ figyelemre méltó hatalomkoncentrációjának köszönhetően, nem igaz. A vasfüggöny mindkét oldalán viszonylag kis számú valódi döntéshozót találunk. Azt látjuk például, hogy az egész amerikai termelő gazdaság kétharmada ötszáz vállalkozás kezében van, és hogy ennek az ötszáznak csak tört része bír döntéshozó hatalommal is. E gazdasági elit tagjait megtaláljuk a döntéshozók között, az ország irányító piramisának csúcsán. E piramisban egyfajta triumvirátus jellegű hatalomtípust figyelhetünk meg: a politikai, a katonai és a gazdasági hatalom együttes jelenléte különleges erőkoncentrációt és gazdasági hatalmat eredményez. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy elképzeljük, hol találhatjuk meg a kiutat nehézségeinkből.
Nyilvánvalóan nagyon veszélyes, amikor a hatalom néhány ember kezében összpontosul. Ahogy Acton lord mondotta: ,,A hatalom korrumpál, és az abszolút hatalom teljes mértékben korrumpál."4 Másképp szemlélve azonban a hatalomkoncentráció reménységgel tölthet el bennünket, ugyanis ez azt jelenti, hogy a háború problémája nem csúszott ki a kezünk közül, nem vált teljesen embertelen erők problémájává, és azt, hogy az emberi akarat még mindig jelentős szerepet játszhat a probléma megoldásában. Amennyiben a nagy hatalommal bíró emberekben van valamelyes jóakarat, és amennyiben döntéseik befolyásolása lehetséges valamilyen módon, akkor mégiscsak jobb helyzetben vagyunk, mint akkor lennénk, ha teljesen embertelen erők kénye-kedvének lennénk kiszolgáltatva, amelyek kérlelhetetlenül egy adott irányba löknének bennünket.
Most tehát az a kérdés, mi a teendő az adott helyzetben? Hogyan bújhatunk ki a katasztrófa nyomása alól? Csak megyünk és megyünk, bár tudjuk, hogy a szakadék ott van. Vajon lezuhanunk-e a meredélyről? Nem tudom, de szerintem nem szükségszerű lezuhannunk. Legnyilvánvalóbban az erkölcsi buzdítás, tanítás segítségével kászálódhatunk ki a bajból, ha arra kérjük az embereket, hogy viselkedjenek már, legyenek jók, legyen eszük. Szerencsétlenségünkre azonban. a politikai tendenciák megváltoztatására az erkölcsi tanítás nem igazán hatékony eszköz – bár rosszul tennénk, ha értékét alábecsülnénk. Kimondhatatlanul fontos kezdenünk valamit a nagyarányú erőszak tényével szemben tanúsított furcsa erkölcsi érzéketlenséggel és közönyösséggel. Az egész emberi fajt érintő nagymértékű pusztítás gondolatát természetesnek és elkerülhetetlennek fogadjuk el. A népirtás gondolatát és az abszolút fegyverek létét szintén elkerülhetetlennek tartjuk, mintha nem is lenne más választásunk.
Az erkölcsi érzék kérdésében mintha valami kettős mércével lenne dolgunk. Emlékszem, nem sokkal a koreai háború után olyan cikkek jelentek meg, amelyek azt hangsúlyozták, hogy az amerikai gyalogság tagjainak többsége soha nem húzta meg a ravaszt. így a tényleges öldöklés a tüzérségre és a légierőre maradt. Ez azt mutatja, hogy a szemtől szembeni kapcsolat erős erkölcsi érzékenységgel töltött. Mikor azonban a kapcsolat távolabbi, azaz absztrakt és általánosított, ez eltűnik. A szőnyegbombázás és a hidrogénbomba kora a jóléti állam kora is; a biológiai hadviselésre való készülődés és a tömeges népirtással szembeni félelmetes közöny kora az a kor is, amikor emberek erőszakosan tiltakoznak az ellen, hogy kutyákat küldjenek az űrbe, és amikor az emberek borzasztóan érzékenyen reagálnak a gyerekekkel szemben elkövetett kegyetlenségekre.
Rendkívül érdekes, hogy mennyire más volt az emberek attitűdje a múltban tömeggyilkosságokkal kapcsolatban, mint most. A második világháború alatt, Magdeburg városának szőnyegbombázása idején, ami tulajdonképpen romok lángra gyújtása volt, nagyon megdöbbentett egy művelt kommentátor megjegyzése. Azt mondta, Magdeburggal ez utoljára a harmincéves háború idején történt meg, amikor Tilly csapatai kifosztották a várost. Annak idején olvastam ezt a történetet, és emlékszem a döbbenet és iszonyat leírására, amellyel egész Európa Magdeburg kifosztását fogadta. Ez a reakció jelentős mértékben különbözött a második világháború idején tanúsított reakciótól. Akkor egy hasonló pusztításhoz úgy viszonyultak, mint olyasvalamihez, amit meg kellett tenni, mint egy normális eljáráshoz, mintha semmi ok sem lett volna arra, hogy bárki is felháborodjon vagy tiltakozzon.
Úgy érzem, már az én időmben is jelentősen változott hozzáállásunk. Amikor kisfiú voltam, egyfajta viktoriánus optimizmussal azt képzeltem, hogy mindenki, aki kalapot hord, naponta fürdik és vasárnaponként templomba jár, teljességgel képtelen lenne az olyan attrocitások elkövetésére, amit például a törökök az örményekkel műveltek. Azonban az első világháború alatt megtapasztaltuk, hogy azok is képesek ilyesmiket elkövetni, akik kalapot hordanak és mindennap fürdenek. A civilizált ember jóságának képét, amit még gyermekkoromban én is hittem, felváltotta az ember alapvető rosszaságának képe, az emberé, aki mindenre képes. Ettől fogva egyre inkább biztosak lettünk az ember alapvető rosszaságának képében, és már nagyarányú pusztításokról is képesek vagyunk könnyedén beszélni. Még a gyerekek is, akik bizonyos játékokkal játszanak, ezt veszik készpénznek. Mélységesen megrázott, amikor a minap egy csoport gyerekkel találkoztam az utcán, és közülük, a keservesen síró legkisebb, így szólt a többiekhez: ,,adjátok ide a géppisztolyt".
Nagyon fontos, hogy mindenki, aki az oktatással, írással vagy a vallással valamilyen kapcsolatban van, megkísérelje az erkölcsi érzékünkön támadt skizofrén szakadék áthidalását. A jóléti állam és a népirtó abszolút fegyver együttes jelenlétének tudatos szétválasztása nem tartható tovább. Ki kell alakítanunk egy olyasfajta érzékenységet, amely az előbbin keresztül az utóbbira is hat. Bár úgy gondolom, hogy az ilyen tevékenység azonnali hatása nem túl látványos, mégis ez a legfontosabb feladatunk. Ki kell alakítanunk a megfelelő politikai cselekvéshez szükséges atmoszférát.
Az erkölcsi kérdés után most térjünk rá a politikaira. Itt rögtön azzal a ténnyel kell szembesülnünk, hogy a legtöbb ember, aki a fegyverkezési versenyben tevőlegesen érdekelt, az annak minden alternatíváját utópikusnak bélyegzi. Azonban, végső soron vajon nem ők-e az utópisták? Nem utópikus-e az a politika, amelyről mindenki tudja, hogy teljességgel destruktív? Realistának hívják magukat, én azonban utópista realistának nevezném őket. Valóban realisták az igénybe vett eszközök tekintetében, hiszen semmi sem realistább annál, ahogy az abszolút fegyver problémáját és előállítását kezelik, azonban semmi sem lehet kevésbé realista annál, ahogy a fegyverkezés végét elképzelik; ennek ugyanis nincs más vége, mint az emberi faj kipusztítása. Másrészt viszont az utópista idealista a sztratoszférában lebeg, és mindenkit jóságra, kedvességre és érzékenységre biztat, de a jó szándék megvalósítására semmilyen gyakorlati útmutatással sem szolgál. Tehát egyfajta realista idealizmusra vagy idealisztikus realizmusra van szükségünk, amely képes előállítani valamilyen elfogadható alternatívát a konfliktuskezelés egy masik szintjének megteremtésére, amelyben ez a fajta horror nem jelenik meg szükségszerűen.
Engedjék meg, hogy idézzek az 1946-ban írott Tudomány, szabadság és béke című könyvecskémből. Itt azt fejtegettem, hogy teljes mértékben szükségünk van arra, hogy a hatalom megoldhatatlan problémájának politikája helyett a figyelmünket a megoldható, ám sokkal sürgetőbb emberi szükségletek irányába fordítsuk. A San Francisco-i konferencia ürügyén a következőket írtam:
A San Francisco-i konferencián csak a hatalom kérdéséről volt szó. Az emberiség alapproblémáját, hogy van-e mit ennünk, egy lényegtelen mezőgazdasági bizottság hatáskörébe száműzték. Mégis teljességgel nyilvánvaló, hogy egy valamirevaló nemzetközi egyezmény csak akkor köthető meg, ha az egyrészt figyelembe veszi az emberiség hatalmas tömegeit érintő életbevágó problémákat, másrészt pedig olyan megoldási módokat talál, amelyek a háborút, vagy a háborús fenyegetést kizárják.5
Véleményem szerint ez a megállapítás még mindig helytálló, és boldoggá tesz, hogy egyre több ember gondolkodik hasonlóan, nevezetesen, hogy a másik világrenddel való konfliktus egyetlen elfogadható módja egy olyan jellegű konfliktus, amely mind a két hatalmi rendszer és ugyanakkor az emberiség hasznára is válna egyszerre, azaz az a típusú versengés, amely azt döntené el, hogy mely hatalmi rendszer képes a most nyomorban és alultápláltságban élő emberiség kétharmadának valamilyen elfogadható életet kialakítani.
Szerencsétlenségünkre a döntéshozók mindig is túlságosan jól tápláltak, így a létezés problémái hidegen hagyják őket. Ők maguk valószínűleg sok esetben az anyagi jólét túlságosan is magas szintjén léteznek, így a számukra adódó első kérdés az, hogy ki kivel verekszik. A néptömegeket azonban a létezés problémái foglalják el, így számukra az első kérdés az, honnan szerzik meg a következő étkezéshez szükséges élelmet. Az emberi faj kétharmadát adják azok az alultáplált néptömegek, akikkel senki sem törődik. A döntéshozók soha nem kérdezik ezeket a tömegeket afelől, hogy ők mit szeretnének. Vajon mit válaszolnának, ha egy közvélemény-kutatás keretében feltehetnénk nekik azt a kérdést, hogy ,,előnyben részesíti-e Ön a jelenlegi hatalmai politizálást és fegyverkezési versenyt, vagy esetleg szívesebben enne többet?" A kettő egyszerre nem lehetséges, ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogyha egyes országok bevételeik negyven-ötven százalékát a nem produktív fegyverkezés fejlesztésére fordítják, akkor képtelenek arra, hogy az elmaradottabb országok mezőgazdaságát vagy iparát fejlesszék. Ameddig tehát a hatalmi politizálás jelen rendszerét és a nacionalizmus jegyében fogant háborús készülődést fenntartják, addig az emberiség kétharmadának nyomora fennmarad, akik száma ráadásul ijesztő mértékben növekszik, hamarosan tehát jóval több lesz, mint kétharmad.
Ebben az összefüggésben szeretnék néhány bekezdést idézni abból a levélből, amit Sukarno, Indonézia elnöke írt múlt nyáron a New Statesman című angol hetilapba. A New Statesmun nagyon érdekes leveleket közölt, előbb Bertrand Russeltől, majd Nyikita Hruscsovtól és John Foster Dullestől. Sukarno végül a következőket írta:
Mi ázsiaiak vagyunk a parasztok a nukleáris nagyhatalmak sakkjátszmájában...
Mégis nagyon ostoba dolog lenne, ha figyelmen kívül hagynák Ázsia véleményét, A legnagyobb tisztelet hangján mondom, hogy a jelenlegi helyzet miatt egyre nő bennünk a neheztelés. A Nyugat hibáinak és erkölcsi csődjének áldozatai az ázsiai emberek.
Az ázsiaiak nem a civilizáció megmentőinek vagy a jövő bajnokainak, hanem a halál, a mi halálunk ügynökeinek látják a nyugatiakat...
Megvonjuk a jogot a Nyugattól, hogy tovább veszélyeztessen minket és jövőnket... A Nyugat ideje lejárt, csakúgy, mint a kommunizmusé és az antikommunizmusé is, és itt az ideje, hogy a totális erkölcsi szakadék széléről visszalépjen. A Nyugat kifejezett kötelessége, hogy a nyugati tudomány tudását és technikáját békés célokra fordítsa. Annak a kincsnek és tudásnak az egytizede, amit most a hidrogénbomba előállítására fordítanak, átalakíthatná hazámat...
Nem kérdés, hogy a Nyugat Ázsia erkölcsi vezetője lehetne. Az Önök erkölcsi irányítása először a gyarmatosítást jelentette számunkra, manapság pedig a nukleáris fegyverkezés filozófiai, erkölcsi, politikai és társadalmi csődjét jelenti...
Önök nyugatiak különbségeket hoznak létre az emberiség tagjai között, ezzel párhuzamosan azonban elvesztik az emberek szívéért és eszéért folytatott küzdelmet.6
Nagyon értékesnek tartom, ha más szemével láthatjuk magunkat, ha ezáltal felfoghatjuk, hogy mit gondolnak rólunk és mit várnak tőlünk a világ szerencsétlen kétharmadának vezetői.
Itt most nem áll módomban részletezni, milyen politikát kell kialakítanunk. Ezt nagyon világosan és egészen kiválóan megtette a Columbiai Egyetem professzora, Wright Mill, A harmadik világháború 0kai7 című könyvében, amelyet mindenkinek ajánlok. Kifejti, hogy ideális esetben milyen kellene, hogy legyen egy nyugati realista politika, meghatározza az amerikai politikai és a gondolkodásváltás irányát, mindazt, ami lehetővé teszi a "hatalmi elitre", azaz a társadalmi piramis tetején található döntéshozókra való nyomásgyakorlást. Mindeközben felszólítja az értelmiség tagjait, az oktatókat és írókat, tegyenek meg mindent egy olyan erkölcsi hangulat kialakulása érdekében, amely egy ilyen változást lehetővé tesz.
Azzal zárom ezeket a megállapításokat, hogy most talán kedvez az idő számunkra, hogy valamilyen megállapodásra jussunk. Nem azért, mert bárki beállítottsága is megváltozott volna, hanem azért, mert a technológiai haladás jelen helyzetünket különösen, ráadásul egy eddig ismeretlen módon veszélyezteti. Ahogy azt az Atomtudományok8 című lap egy cikke megállapítja, ma legalább tizenkét ország képes arra, hogy öt éven belül hidrogénbombát állítson elő, vagy ha nagyon sietnek, akkor még hamarabb is. Ezen országok között egyesek meglehetősen kicsik. A három nagy atomhatalom pedig mindenképpen el akarja kerülni, hogy rajtuk kívül más is rendelkezzen hidrogénbombával. Ekkor ugyanis a világhelyzet valóban fantasztikusan bizonytalanná válna, és a nagyhatalmak befolyása jelentős mértékben megcsappanna. Ha Lichtenstein és Monaco hidrogénbombával rendelkezne, akkor bizonyos mértékben egy szintre kerülnének az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval, amely ezen országok számára elfogadhatatlan. Ezért úgy vélem, ma jobb eséllyel foghatunk hozzá a lefegyverzéshez. A lefegyverzési megállapodás a nukleáris kísérletek betiltását is magába foglalná; így aztán valóban nehéz vagy lehetetlen lenne, hogy bármely más ország hidrogénbombát állítson elő. Úgy vélem, hogy a kísérletek betiltására ma nagyobb az esélyünk, mint a közelmúltban, és valószínűbb is, hiszen a kis országok bombaelőállítási lehetőségei jelentős mértékben megnövekedtek.
Azt is gondolom, hogyha minden szinten – az erkölcsi, a politikai, a hitbéli és a technológiai szinten – egyszerre közelítjük meg ezt a problémát, akkor van némi esélyünk arra, hogy kikászálódjunk abból a rémes helyzetből, amelybe saját butaságunk és tagadhatatlan jó szándékaink következtében, sajnos, mégis sikerült belekeverednünk. Van némi esélyünk egy olyan döntés meghozatalára, amely nem elvisz a szakadék széléig, hanem onnan talán időben visszaránt minket.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
