NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 16:56 Összes olvasás: 55784| 525. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 3 | 2023-08-30 07:57 | III. fejezet
Természet a művészetben
Legutóbbi előadásomban bolygónkhoz való kapcsolatunk tényeit mutattam be, azt a meglehetősen gyászos utat, ahogy, keresztülgázolva a világon az ember nagyrészt tönkretette azt – az otthonát, amely egyáltalán lehetővé teszi számára, hogy az Univerzumban létezzen. Most a kérdés másik oldalát, a pszichológiait szeretném megvilágítani. Azért is beszélek erről, mert szerintem mindig törekednünk kell arra, hogy a tisztán tényszerű és tudományos, valamint a tisztán értékorientált megközelítés között, az élet e két, általában külön tárgyalt része között kapcsolatot teremtsünk.
Kezdjük talán a gyakorlati problémákkal. Ma már eleget tudunk ahhoz, hogy az eddig okozott károkat helyrehozzuk és, hogy tartózkodjunk a további károkozástól. Ehhez rendelkezésünkre áll a szükséges információ és tudás. Azonban, ahogy ezt megszokhattuk, a dolgok megcselekvésének képessége és megcselekvésének valószínűsége között nagy különbség van. Könnyedén meg tudjuk határozni azokat a természetvédelmi módszereke t, amelyeket azonnal be kéne vezetnünk, azonban nagyon nehéz elérni, hogy meg is tegyük azt, amit meg kellene tennünk.
Először is, egy kielégítő természetvédelmi program bevezetése megköveteli, hogy rengeteg emberrel kommunikáljunk. Végül is a világon több százmillió szegény paraszt és munkás van, akinek a munkájára egy ilyen program, amennyiben az valóban hatékony, hatással lenne. A kapcsolatteremtés a legnehezebb ezekkel az emberekkel. Miután sikerült kapcsolatba kerülni velük, a következő probléma abból áll, hogyan lehet meggyőzni őket arról, hogy a régi gazdálkodási módszerek helyett jobbakat használjanak. Az emberek száma rémisztő ütemben növekszik. És minél nagyobb nyomást gyakorol természeti erőforrásainkra a népességnövekedés, annál nagyobb az élelemtermelés növelésének és a kifosztó jellegű módszerek használatának kényszere. Az embernek egyszerűen nincs más választása, minthogy ezt az évet túlélje. Élelmet pedig már az amúgy is súlyosan károsított talajból kell kisajtolnia. A németben van egy kiváló kifejezés e kihasználó jellegű gazdálkodás meghatározására. Ők ezt rablógazdálkodásnak (Raubwirtschaft) hívják.
Most pedig vegyük számba azt az egyszerű pszichológiai tényt, hogy az embernek különösen nehezére esik olyan módon cselekednie, ami hosszú távon nyilvánvalóan jó neki, rövid távon azonban megnehezíti az életét. Ez azon legkomolyabb problémáink egyike, amellyel sok más összefüggésben is találkozunk majd. Hogyan lehet demokratikus úton meggyőzni embereket arról, hogy olyan módszereket alkalmazzanak, amelyek hosszú távon előnyösek ugyan, rövid távon azonban kellemetlen következményekkel járhatnak? Hogyan győzhetünk meg embereket arról, hogy ne rombolják tovább a talajt, miközben évről évre egyre több élelemre van szükségünk? Ez nem csupán szervezési kérdés, és nem is csupán a tőke felhasználásának kérdése, hanem annak a kérdése is, hogyan érhetjük el, hogy bizonyos gondolatokat az emberek magukévá tegyenek. Úgy tűnik, rendkívüli nehézségekbe ütközik, hogy elérjük ezt a sok millió embert, és meggyőzzük őket annak elfogadásáról, ami jelenlegi tudásunk szerint a legmegfelelőbb, anélkül, hogy totális ellenőrzést vagy kényszerítést alkalmaznánk.
A kényszer egyetlen alternatívája a meggyőzés és az oktatás. Sajnálatos módon ezek a demokratikus módszerek rendkívül időigényesek, de nekünk a folyamatos, nagyarányú népességnövekedés miatt kevés időnk van. Viszont, tekintettel arra, hogy a demokratikus szabályok elkötelezettjei vagyunk, mégis e kettő áll rendelkezésünkre. Ebből következően meg kell vizsgálnunk, milyen mentális légkör szükséges ahhoz, hogy megfelelően viszonyulhassunk bolygónkhoz, lakóhelyünkhöz. így aztán az etikai kérdéseket, az élet általános filozófiai kérdéseit, sőt a művészi kifejezés és érzékenység problémáját is felül kell vizsgálnunk.
Kezdjük az erkölcsi problémával. Milyen kapcsolatot kellene kialakítania az emberi fajnak a Földhöz? Az utolsó előadásban említett tényekből a legnyilvánvalóbban annak az aranyszabálynak kellene következnie, hogy az ember nem csupán embertársaival, hanem az állatokkal, sőt az élettelen világgal is jó kapcsolatra törekszik. A szabályt, amit, ha tetszik, így is megfogalmazhatunk: ne kívánd másnak, amit magadnak nem kívánnál, nemcsak az ember-ember közötti kapcsolatban, hanem az ember-természet kapcsolatban is alkalmazni kellene. Ez az erkölcsi szemlélet teljességgel haszonelvű. Ha azt akarjuk, hogy a természet kegyes legyen hozzánk, nekünk is kegyesnek kell lenni hozzá. Nyilvánvaló, ha károsítjuk vagy tönkretesszük a természetet, akkor a természet is károsítani fog minket, tönkreteszi az embereket.
Megjegyzendő, hogy az az erkölcsi kiindulópont, mely a természetet jogokkal ruházza fel, és amely az ember a természettel szembeni kötelességeivel is számol, nyugati filozófiai hagyományunkban nem létezik, sőt még a középkor teológiai-skolasztikus hagyományában sem, amely pedig a legtöbb konzervatív keresztény egyházat még mindig ortodox módon határozza meg. E helyett azt a meglehetősen döbbenetes álláspontot képviselik, hogy az állatoknak nincs lelkük. Ebből következően a keresztény egyházak szerint az állatoknak nincsenek jogaik, nekünk nincsenek kötelességeink velük szemben, és dolgokként kezelhetjük őket. Érzésem szerint ez a doktrína teljességgel nemkívánatos és nélkülöz minden realitást, hiszen nemcsak ahhoz nincs jogunk, hogy az állatokat dolgokként kezeljük, hanem még ahhoz sem, hogy a dolgokhoz dolgokként viszonyuljunk. Katasztrofális következményekkel jár, ha élettelen tárgyakat dolgokként kezelünk, és kényünk-kedvünk szerint kihasználjuk azokat. Az egész bolygónkhoz élő szervezetként kell viszonyulnunk, a bármely élő szervezetnek kijáró szeretettel, gondoskodással és megértéssel. Ha nem így viselkedünk, akkor a világot, amelyben élünk, megsemmisítjük és ez a megsemmisített világ végül minket fog megsemmisíteni.
Ebben az összefüggésben rendkívül hasznos lehet számunkra a görög hubris fogalma. A hubris az elbizakodottság, önhittség és hatalommánia motiválta indokolatlan erőszak. A görögök meg voltak győződve arról, hogy az istenek soha nem állnak szóba azzal az önhitt emberrel, aki hubrist követ el. Érdekes módon a görög gondolkodásmód szerint a hubris nem csupán egy másik emberrel, hanem a természettel szemben is elkövethető. Aiszkhülosz A perzsák című tragédiájában Xerxésznek nem csupán az a bűne, hogy a görögök megszállásával hubrist követett el az emberek ellen, hanem a természettel szemben is vétkezett. Természet elleni bűne a mi szemünkben bocsánatosnak tűnhet: hajókból épített hidat a Hellészpontoszon. Az elv azonban tökéletesen igaz és jogos: a természettel szemben is lehetnek bűneink, és ezek legalább olyan elítélendőek, mint a másik emberrel szembeni indokolatlan erőszak. Szerencsétlenségünkre a zsidó-keresztény hagyomány nem vette át ezt a gondolatot. Ez utóbbi hagyomány alapvető meggyőződése szerint az ember, a teremtés ura, valahogy független a természettől, és ebből következően azt tesz vele, amit akar.
Az ember a természettől való függetlenségének gondolata tulajdonképpen meglehetősen új. A primitív ember mindig a természet részének tekintette magát. Bensőséges és alapvető aggodalommal az iránt, amelybe mélységesen beágyazottnak tudta magát. A primitív emberek e felfogásukat a totemizmusban juttatták kifejezésre. A totemizmus meghatározza az ember állatokhoz való viszonyát, sőt hangsúlyozza a velük való egységet. A termékenységi rítusok kidomborítják azt a tényt, hogy az ember szexuális tevékenysége azonos más hasonló természeti történésekkel, hogy a kettő gyökereiben függ össze. Ez a gondolat húzódik meg a többistenhívő felfogások és a természeti tárgyak istenítése mögött is. így nézett ki a primitív világkép, és maradványait még évszázadokkal a kereszténység elfogadása után is fellelhetjük Nyugat-Európában, például az úgynevezett boszorkánykultuszban. Ezek lényegében az ősidőkből ránk maradt termékenységi kultuszok voltak. Általában azonban a primitív ember természettel való egységének gondolatát a civilizált világ körülbelül a Krisztus előtti hetedik, nyolcadik században kezdte maga mögött hagyni. E gondolatot felváltotta az a meggyőződés, hogy az ember valamilyen módon független a természettől, hogy az istenség is független az érzékeléstől, tapasztalattól, és a természetnek nem része. Ezt a folyamatot figyelhetjük meg Indiában a jainizmus1 és a buddhizmus megjelenésével, a Közel-Keleten a héber próféták felbukkanásával, az antik görögöknél pedig Pythagorasz és az orfeuszi vallás felemelkedésével.
A közelmúltban némi ellenirányú folyamat, hogy úgy mondjam ellenforradalom tanúi lehettünk. Azt mondhatjuk, hogy az a forradalom, amelyet száz évvel ezelőtt Darwin munkájának, A fajok eredetének megjelenése jelentett, az ember természethez való visszalépését, a primitív ember természettel való egységének felfogását jelentette. Olybá tűnik, mintha valamely spirális folyamaton mentünk volna keresztül. A kulturális evolúció korai szakasza a totemizmus volt, majd abba az öntudatos szakaszba jutottunk, ahol éles határvonalat húztunk az ember és a természet közé, most pedig pontosan a totemizmus pontja felett, tehát annak tudományos analógiája szintjén találjuk magunkat. A természethez kapcsolódó régi, megérző jellegű hozzáállásunkat ökológiai gondolatok váltották fel. A totemizmus az állati viselkedés tudományos leírásává alakult. A többistenhit az organicizmus biológiai filozófiájává vált, amely szerint az organizmusok mind egy, nagyobb organizmus részét képezik.
Ha végiggondoljuk, tökéletesen világossá válik számunkra, hogy elválaszthatatlanul egyek vagyunk a természettel, hogy életünk teljességgel természeti környezetünktől függ. Mindenki elvégezhet egy egyszerű kísérletet, amely lehetővé teszi számára, hogy megállapítsa, milyen mértékben is függ a természettől – még akkor is, ha a televízió és az autók világában él. Elegendő egy ruhacsipesszel összecsipeszelnie az orrát és ragasztószalaggal leragasztania a száját, és hatvan másodperc múlva máris meglátja, mire is képes a természeti környezet nélkül.
Azonban nem csupán fizikailag függünk külső környezetünktől, hanem – méghozzá rendkívül érdekes módon – pszichológiailag is. Erre D. O. Hebb2 és John C. Lilly3 kísérletei mutattak rá, amikor a "korlátozott környezet" hatásait kutatták. Amennyiben az embert teljes mértékben elvágják a külső környezettől, akkor elképesztő, és a legtöbb esetben nagyon kellemetlen dolgok történnek vele. Különös, rémisztő látomások és rémálmok törnek tudatunkba. így arra a megállapításra kell jutnunk, hogy még tiszta elmeállapotunk megőrzéséhez is a külvilág ingerei szükségesek. Nem csupán arról van szó tehát, hogy a külvilág tart minket életben, hanem arról is, hogy a külvilág óv minket meg az őrülettől. Ha jobban megvizsgáljuk ezt a kérdést, akkor meg kell állapítanunk, hogy nem csak közvetlen környezetünktől függünk fizikailag és pszichológiailag is ilyen erősen, hanem az időben és térben is távoli környezettől is. Magától értetődő például, hogy egész életünk a napban lejátszódó fizikai eseményektől függ. Az is meglehetősen világos, hogy létünk folyamatossága távoli hegységekben, trópusi és sarkköri területeken lejátszódó eseményektől függ, hiszen időjárásunk ezeken a helyeken alakul. Az olyan túlnépesedett területek, mint Anglia és Nyugat-Európa léte tőle távoli területek eseményeitől függ, amelyek fölött politikai befolyással nem bír. Mi történik Nyugat-Európával, ha az Újvilág már nem rendelkezik exportálható felesleggel? Ezt senki sem tudja, de a probléma politikai jelentősége nyilvánvaló.
Függünk továbbá a távoli régmúltban megtörtént eseményektől is. A világ legnagyobb része még mindig szenet és olajt használ. Ezek az erőforrások ősrégi események eredményei. Kézenfekvő tehát, hogy a legközvetlenebb módokon függünk a világtól. A világgal való közvetlen összefüggésünket, egy kvázi-organikus egész létezést, az ökológia tudománya tanulmányozza. Ez egy meglehetősen újkeletű tudomány. Az ökológia szót nem egészen száz évvel ezelőtt Ernst Haeckel találta ki. Ő írta le azt az alaptényt is, hogy az élő szervezetek finoman kiegyensúlyozott közösségekben élnek, sőt azt is, hogy ez az egyensúly igen könnyen felborítható.
Az ökológia egyértelműen világossá tette számunkra, hogy az ember megrohamozta azokat a területeket, ahova az angyalok még belépni is féltek, és, hogy az emberi tudatlanság, butaság és önhittség a természetes egyensúlyt mindenhol riasztóan kibillentette. Az előző előadásban az elerdőtlenedésről és a talajromlásról beszéltem. Ezen igen feltűnő példák mellett számos hasonló kisebb léptékű példa is bizonyítja ezt a folyamatot. Említésre méltó, hogy mindig csak felborulása után vesszük észre, milyen kényes egyensúlyt sértettünk meg. Tudatosul bennünk, milyen lehetetlen előre látnunk cselekedeteink eredményét, különösen akkor, amikor egész egyensúlyi rendszereket borítunk fel, amikor egyetlen rész megzavarása az egész rendszert billenti ki. Vegyük például azt az egyszerű esetet, amikor néhány évvel ezelőtt a természetvédelmi szolgálat a Grand Canyon északi részén található Kaibab erdőben élő különleges szarvasok védelmére szánta el magát. Már csak néhány ezer szarvas élt ezen a területen. Úgy gondolták, a szarvasokat az elszaporodott hegyi oroszlánok veszélyeztetik, ezért nagy részüket kivadászták. Ennek eredményeként a szarvasállomány négyezerről csaknem négyszázezerre emelkedett. A szarvasok aztán a Kaibab erdő jelentős részét lelegelték, majd szörnyű járványok törtek ki közöttük, és úgy hullottak, mint a legyek. Az egyensúly csak a hegyi oroszlánok újratelepítése után állt helyre, amikor ezek leölték a legbetegebb szarvasokat. A túllegelés megszűnése óta az erdő ismét magához tért és a szarvasok is jól érzik magukat.
Mindig történnek hasonló dolgok. Skandináviában a sólymokat irtották ki, mert azok veszélyeztették a fácánokat és foglyokat. Ezek aztán túlszaporodtak, megbetegedtek, majd csaknem kihaltak – és a sólymokat kénytelenek voltak újratelepíteni. A víziló Afrika hatalmas területeiről való kiirtása még furcsább dolgokat eredményezett. A tavak és folyók halállományának táplálékát nagyrészt a vízilovak székletében található icipici állatok szolgáltatták. A vízilovak kiirtása után a halak is kipusztultak, és a helyi lakosság azóta sokkal kevesebb fehérjét eszik. Nyilvánvaló, hogy amikor befolyásolni akarjuk a kényes ökológiai egyensúlyt, akkor ezt legtöbbször ügyetlenül és otrombán tesszük, hiszen valójában fogalmunk sincs arról, mit művelünk.
Az egyensúlyt nem csupán az egyes elemek rombolásával tesszük tönkre, hanem új részek közbeiktatásával is. A kínai rák Hawaiion és a nyugat-indiai szigeteken való elterjesztése rémes eredménnyel járt, de a nyúl Ausztráliában, Patagóniában és a világ más tájain való meghonosítása egyenesen katasztrofális állapotokat hozott létre. Egyedül Ceylon úszta meg tűrhetően a nyúltelepítést. Itt ugyanis, szerencsére, a mérgeskígyók korlátozzák szaporodásukat. A mérgeskígyók, függetlenül attól, hogy nem kedveljük őket, többet használnak nekünk, mint ártanak.
Mindez azt mutatja, hogy kapcsolatunkat a világgal mennyire óvatosan kell alakítanunk. Csak a szeretet és tudás elegye teszi lehetővé számunkra a világban való továbbélésünket, és a szeretetből és tudásból gyökerező cselekvés teszi lehetővé, hogy utaljuk valahogy a természetet. Emlékeznünk kell arra, hogy az ember paradox teremtmény. Egyrészt teljes egységet képez a természettel, ugyanakkor kivételes állat is, hiszen képes helyzete tudatosítására, sót meghatározó és sokszor rémes módon a természet befolyásolására is. Akár tetszik nekünk, akár nem, felelősséget kell vállalnunk mindazért, ami a Földön történik. Ha nem vállaljuk ezt a felelősséget, és ha nem a rendelkezésünkre álló tudás és a természet szeretete alapján cselekszünk, akkor tönkre fogjuk tenni a minket tápláló Földet és kiirtjuk fajunkat.
Mondottam volt, hogy a darwinizmussal, magasabb szinten ugyan, de a primitív állásponthoz tértünk vissza: egységünket a természettel ma már felismerjük, és törekszünk az e felismerésen alapuló racionális cselekvésre is. Egy rövid kitérő erejéig talán érdemes megemlítenünk, hogy a modern természetfelfogás sokban hasonlít a hagyományos kínai felfogáshoz. Intuitívan és nem tudományosan ugyan, de a kínai gondolkodás a modern tudományos felfogást sok tekintetben megelőzte. A természetről alkotott kínai felfogás mindig különbözött a nyugati elképzelésektől. Először is, a kínai gondolkodók, nem úgy, mint az európai filozófusok, soha nem gondolkodtak anyagban. Az európai filozófusok mindig azt kérdezték: ez meg ez mi? Ezt a kérdést a kínaiak soha nem tették fel, helyette azt kérdezték mi a kapcsolat ez és az között? Manapság a modern tudományt egyre inkább az jellemzi, hogy inkább a kapcsolatokat, mint az anyagot kutatja. A kínaiak nem csupán a kapcsolatokról, hanem az erőterek kölcsönös akció-reakció mezőjében kialakult előzetes harmóniáról is gondolkoztak.
E felfogás gyökereit már a taoista filozófia alapjainál a Krisztus előtti hatodik században megtaláljuk. A Krisztus előtti negyedik századi Chuang Tzu (?) filozófiája rendkívüli hasonlóságot mutat a későbbi modern organicista felfogásához. A kínaiak szerint a dolgok azok, amik, és a mintázatok rendszerében elfoglalt helyzetük jellegzetességei alapján reagál az egyik a másikra. A kínai felfogás szerint az egyéni mintázatokat a Nagy Mintázat, a Tao foglalja magába. A mechanikus ok-okozati összefüggés (amely a biológiában amúgy is alkalmazhatatlan) egyáltalán nem érdekelte őket, viszont már igen korán organikus fogalmakat alkalmaztak. Furcsa, különös módon ez az organikus, organicista életfelfogás a 18. században végül Európába is eljutott, és a filozófus Leibnitzre meghatározó hatást gyakorolt. Kínából a jezsuiták hozták magukkal filozófiafordításaikat és Leibnitzet elsősorban annak a 12. századi neo-konfuciánus Chu-Hsinak (?) a filozófiája ragadta meg, aki a taoista és a konfucionista felfogást egyesítette. A maga részéről Leibnitz később meghatározó hatást gyakorolt sok organicista filozófusra, például Whitehead, Needham, Bertalanffy, Smuts és Lloyd Morgan is továbbgondolták Leibnitz gondolatait. Az alapvető kínai fogalmat, a Taót egy kozmikus erőtérhez is szokták hasonlítani. Ez az erőtér nem csupán a fizikai világban, hanem a spirituális világban is hat: a dolgok azok, amik, és a kozmikus mintázatban elfoglalt helyzetük szerint egyszerűen úgy viselkednek, ahogy viselkednek.
A természeti környezetünkhöz való helyes viszonyulás kialakításához egy olyan megfelelő mentális légkör szükségeltetik, amelyben mind az erkölcs, mind a filozófia fontos szerepet játszik. Azonban a helyes viszonyulás kialakításához nem elég az erkölcs és a filozófia. Esztétikai és szervezett érzékenységre is szükségünk van, amely lehetővé teszi, hogy művészi módon egy irányba tereljük a világgal szembeni érzéseinket és gondolatainkat. Régi és javíthatatlan Wordsworth-hódoló vagyok. Wordsworth, a legnagyobb angol költők egyike, azon embertársaink közé tartozik, aki alapvető gondolatokkal járult hozzá a világhoz való kapcsolatunk kialakításának kívánatos jellegéhez. Wordsworth úgy gondolta, hogy az ember és a természet egymástól közvetlenül függ, hogy az erkölcs a világhoz való kapcsolatunkban gyökerezik, és, hogy az isteni érzékelésére való képességünket leginkább a természeti világgal való kapcsolat segítségével fejleszthetjük. Például ezt mondja:
,,A tavaszi erdő egyetlen jele
többet mond az emberről
a jóról és rosszról
mint az összes bölcs együttvéve"4
Az Excursionban pedig így szól:
,,Az ima és a dicséret, a mégoly tökéletlen is,
csak a csendes kommunikáción szűrődhet át"5
Wordsworth rendkívül erősen érzékelte az ember természethez való kapcsolódását, és e kapcsolat jelentőségével is tisztában volt. Úgy érezte, hogy a természetben az ember legmélyebb gondolatait is felfedezheti, hogy a természettel való kapcsolat hozzásegíti az élet spontán, azonnali és mesterkéletlen megtapasztalásához.
Az európai költészet és művészet e meglehetősen újkeletű fejlődési iránya, amelyet számunkra Wordsworth is reprezentál, nagyon hasonlít a távol-keleti irodalomhoz és művészethez. A kínai és japán költészet és tájképfestészet műalkotásai szinte prófétikusan megelőlegezik Wordsworth természethez való viszonyát. A tizenhét szótagból álló furcsa japán művészeti forma, a haiku újból és újból, tömören és csalókán ezt juttatja kifejezésre. Nézzük például Basho versét, amely így hangzik:
Függőhíd
kúszik a szőlőinda,
életünkbe fonódik.6
Az élő anyag híd az ember és az anyagi világ között. Ugyanezt Wordsworth a Tintern apátságról írt felejthetetlen sorai így fejezik ki:
,, ...Szellemét
láttam meg benne, nagy eszmék vidám
izgatóját; valami áthatóbb,
fenséges értelmet, melynek lakása
a naplementék tündöklése és az
élő szél és a kerek óceán
és a kék ég; s az ember lelke mélyén"7
Ez a gondolat, amely a 19. századi Európában olyannyira meghatározóvá vált, a Távol-Keleten már sok évszázaddal korábban is teljesen elfogadott volt. Ezt nem csupán a költészetben, hanem a tájképfestészetben is megfigyelhetjük. Az emberi alakot nélkülöző tájkép legalább ezer évvel korábban feltűnt Kínában, mint Európában. A tájképfestészet valahogy mélyen vallásos, amennyiben a személyes tudattalan mögötti tudattalant kutatja és juttatja kifejezésre, és amely úgy van, ahogy van; személytelen és hozzám, mint a hozzá képest külvilághoz, nem kötődik. A tájképfestészet tehát nem csupán azért értékes számunkra, mert bemutatja nekünk a külvilág képeit, hanem a nagyobb Tudat mély és alapvető lényegét is felmutatja nekünk, azét a tudatét, amelyből az egyes ember tudata is ered. A 19. században Európában ez a megközelítés, ahogy ezt a szerencsétlen ,,természetmiszticizmus" fogalommal jelzik, hatalmas jelentőségre tett szert. A természetmiszticizmus az ipari forradalom pusztításaira adott egészséges reakció volt. Az ipari forradalom az egész világot egy elképzelhetetlen undormánnyal kente át, a városokat korlátlan növekedésnek indította, technológiai környezetet erőszakolt az emberre.
Wordsworth-nak sok költő követője, másolója és folytatója volt; az Egyesült Államokban elsősorban Whitman. A Talált napok8 című esszékötetének bizonyos darabjaira gondolok elsősorban, amely, a költészetében nem tapasztalható nyugalmat áraszt magából. Whitman költészetéből kiérződik, hogy mindig a nagyközönséghez szólt, de az agyvérzése után vidéken töltött napjait megörökítő Talált napok rövidke esszéi azt az érzést keltik, mintha itt csak magához beszélne. Leírja ahogy a mólónál ülve a jégmadarat szemléli, ahogy egy kőrisfacsemetét tanulmányozva megérzi az élet értelmét, ahogy egy gyönyörűséges tölgy alatt üldögél. Wordsworth természethez való vallásos hozzáállásának értékét a modern technológia fontoskodó, nyüzsgő világában bárki megértheti.
Mára, és ez a tény engem meglehetősen elkedvetlenít, a 19. század tájképfestészetének és költészetének természeti miszticizmusa többnyire elpárolgott. A kortárs művészek mintha megadták volna magukat az új technológiai környezetnek, és a természeti környezetre már nem figyelnek. A festészet a tájképfestészettől visszafordult a nem reprezentatív jellegű festészethez, az absztrakt formák használatához, amelyeket a tudati események jelképes kifejeződéseinek mondanak, számomra ezek a munkák azonban többnyire kevésbé fejeznek ki bármilyen tudatállapotot, mint például a Sung festők, Constable, Turner vagy az impresszionisták tájképei. A költészetben is valami hasonlót figyelhetünk meg. A kortárs költészet többsége az én ízlésemnek túlságosan is elvont. Absztrakt frazeológiát használnak, hogy megmeneküljenek a természeti dolgok konkrét, tényszerű leírásától. Elég ódivatú vagyok ahhoz, hogy egy másfajta viszonyulást szerencsésebbnek tartsak a természeti költészethez miszticizmushoz és tájképfestészethez. Ez természetesen nem lehetne olyan, mint korábban volt, hiszen a múltat nem ismételhetjük meg. Általános tendenciájában azonban egészségesebb és őszinte spirituális élménnyel telítettebb lehetne a művészet, ez pedig, különösen manapság, jó szolgálatot tehetne nekünk.
Láthatóan odajutottunk, hogy helyreállíthatnánk a Földnek okozott károkat, a továbbiakat pedig megelőzhetnénk. Azonban ez nagyon nem lesz könnyű, hiszen sok tényező az ellenkező irányba hat. Csak egy olyan mentális légkörben valósíthatnánk ezt meg, amelyben az emberek természetes módon cselekszenek a Föld védelmében. jelenlegi etikai rendszerünk továbbfejlesztésére van szükség tehát, egy olyan filozófiára, amelyet legszívesebben realista idealizmusnak hívnák, és amely megteremti az ember és a természet közötti harmóniát, és amely képes számolni a tényekkel. Végül pedig nem csupán jó etikára, jó filozófiára, hanem jó művészetre is szükségünk van. Egy olyan művészetre, amely lehetővé teszi számunkra, hogy ezen a problémán gondolkozzunk, hogy átérezzük azt. Sajnálatos módon, a 19. század megnyilvánulására adott kortárs reakció eredményeként ez a művészet manapság nem létezik. Úgy érzem, visszatérésére, arra, hogy a fiatal tehetségek felfigyeljenek rá, nagy szükségünk van. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
