NAPLÓK: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN Legutóbbi olvasó: 2025-05-09 20:27 Összes olvasás: 36821| 188. | [tulajdonos]: HALLGATNI ARANY | 2024-02-16 18:39 | A proletkult válasz rögtön egy habakukutyin.
Ennyi telik a "munkástagozattól".
Nem vette észre, hogy hallgatni arany. | |
| 187. | [tulajdonos]: SZAKMAI AGGODALOM | 2024-02-16 17:33 | ROSSZ ÉRZÉS NEM MEGGYŐZŐ FELKÉSZÜLTSÉGŰ VERSMŰHELY INDÍTÁSÁRÓL ÉRTESÜLNI A DOKK-ON: PLÁNE, HA ITT HIIRDETIK MEG: (Lásd a vonatkozó naplóbejegyzést)!
Vagy reménykedjünk?
Azért kérdem, mert közben új főszerkesztőhelyettes választottunk a DOKK-ra Szepes Erika egyetemi tanár személyében, ami új lendületet adhat a DOKK-on folyó (nem folyó?), de folytatható verselméleti munkához.
Ilyen egy hasznos délután munkaasztala nálam az Országos Széchényi Könyvtárban.
(Nagyjából minden szakkönyv ugyanott van még a 7. emeleti olvasóterem szabadpolcán mint 30 éve. Csak azóta bővült a szakirodalom.
| |
| 186. | [tulajdonos]: ÚJRATERVEZÉS | 2024-02-08 01:43 | HÚ DE SOK DOLGOM LESZ A HANGOMMAL (A LINKELT VIDEÓ NEM HAZUDIK)
Nagyon be kell énekelni, mert ezek szerint pontatlanul intonálok! (Azóta minden nap skálázom, hogy vénségemre ősz hajú bárd lehessek, ráadásul egyben a szabadvers megzenésítője)!
Ő pedig a következő dalnok. Egy éves kisunokám. (Lehet, hogy most látjátok itt utoljára fotón: jól nézzétek meg!)
Lentebb egy Csákányi Eszternek ajánlott versem is szerepel az éneklésről. (Húsz éves koromban Kaposváron éltem, a színház akkori fénykorában.)
https://twitter.com/PalocziAntal/status/1746057280590594470?fbclid=IwAR2b1SkI29DsIcZ3HO3bvJYh8Y8gaobSm42nz06qhtSahrLmG_qKM-Z6A48
-------------------------------------------
A NAGYFÜLŰ EMBER
(Csákányi Eszternek)
Nevetséges volt a nagyfülű ember.
Csak ült a nézőtéren, szemüveges hosszú arcát
kissé félrefordította és szőrösek voltak a fülei belül.
Ezt még a zeneiskola folyosóján vettem észre.
A színpadról nem lehetett látni, mégis látni véltem fülében a
szőrpamacsokat, miközben Scarlattit énekeltem.
Egyszer, gyakorlás közben az énektanárnőm, aki zongorán kísért,
megállt:
- Magának annyira szép a hangja! Ez egy Mozart-tenor!
Ökölvívó edzésről jöttem aznap. Hetente háromszor a kaposvári
Dózsába jártam. Vállig érő hosszú hajam volt. A meleg májusi
délutánon megmostam, az énekóra alatt száradt meg és az alja
közben begöndörödött. „Mozart-tenor?!” Nem is tudom,
hogy a boksz és a sok lány mellett miért jártam még mindig énekelni.
Azt hiszem, mert kért rá az anyám...
A vizsga-előadáson a nagyfülű ember felesége is a két Scarlatti dalt
énekelte. Talán Mozart-altként?
Ez is fölöttébb nevetségesnek tűnt. De az végképp komikus volt,
hogy ennek a gyermektelen, kiöregedett nőnek egész keskeny
ajkai voltak, rúzzsal mégis cakkos szájat festett magának. S arcát,
a férje mellé ülve, ő is kissé félrefordította és egyforma fejtartással
figyeltek.
Néztek és füleltek.
De vajon mi volt az a nevetséges arckifejezés, amellyel hallgattak
engem?
Mindketten meggörnyedtek ültünkben, az arcuk bárgyún megnyúlt,
mintha elvesztették volna önuralmukat. A szemük tágra nyílt és csillogott.
És csak lassan tértek a végén vissza, de a tapssal mintha
lemaradásukat akarták volna behozni...
Ma már talán tudom, mi volt ez.
Én, akiből végül nem lett semmi, azt hiszem:
a csodálatuk kifejeződése!
És ma már azt is tudom, hogy a nagyfülű ember festőművész volt,
a felesége franciatanár és hogy neki nem a keskeny, hanem az a
cakkosra festett volt az igazi szája.
| |
| 185. | [tulajdonos]: BESZÉLGETÜNK | 2024-02-07 23:48 | Marczinka Csaba írja kommentben a facebookra is feltett alábbi jegyzetem alá. Ide is áthozom a replikámmal.
MARCZINKA CSABA
A teljesen szabad verssel az a baj, hogy kevésbé variálható...
VÁLASZOM:
És még nincs megírva igazi "verstana". Olyan szólamnyomatékok, olyan mondatdallamok finom egyensúlyán, kompozícióján áll vagy bukik a "zenéje", hogy az nincs tudatosítva. Azt hisszük csak úgy "van" mert "szabad". Miközben "kötött" de a maga fel nem fedezett, nem kategorizált, nem rendszerbe foglalt törvényei szerint. Ez olyan, mintha egy nonfiguratív kép alkotásakor húznál egy vonalat SZABADON a bekeretezett képre a festő állványon. És utána a másikat is SZABADON szeretnéd odarajzolni. És nem teheted. (A kép elrontása nélkül.) Nem vagy SZABAD. Minimum egyensúlyt kell teremteni. De az még mindig kevés. Mert mit szeretnél mondani vele? Csak firkálsz? És akkor még csak a formáról beszéltünk. Nem a tartalomról. Vagyis vissza az irodalomhoz, a szabadvers tartalmáról, amelynek meg kéne határoznia a formát. Mint Kassák első világháborús versének az Eposz Wagner maszkjában. Amikor a srapnel repeszek süvítése külön bekezdéseket követelt. Egyébként azóta megnéztem. Első blikkre úgy rémlik, Deák-Sárosi nem foglalkozik érdemben a szabad verssel legújabb "nagyverstanában", ami irodalmi botrány. Vagy legalábbis anakronizmus. | |
| 184. | [tulajdonos]: KORR | 2024-02-07 13:16 | | Nemes Nagy Ágnes | |
| 183. | [tulajdonos]: KULTURÁLTAN KÖZELEDNI | 2024-02-07 05:42 | MINT ELŐZŐ bejegyzésemben írtam, kíváncsian veszem majd meg Deák-Sárosi László új 500 oldalas verstankönyvét, A háromszólamú vers címmel. Mert remélem, hogy legalább 50 oldalon foglalkozik benne a szabadverssel. Ahogy azt eggyel lentebb, a szabadversről írott esszéje legvégén Nemes nagy Ágnes is sürgetőnek vélte.
Nem tudom, Deák-Sárosi mennyit szentelt ennnek a minden eddigi szakkönyvet fölül múló terjedelemben. A Szepes-Szerdahelyi 300 oldalas könyv 3 oldalt. Kecskés András A vers hangzásvilága című könyv azonban 120 oldalon már 20 oldalt. És ő is arra hívta fel a figyelmet, hogy e téma egyelőre mennyire feldolgozatlan.
Azt tudom viszont előzetes információk alapján, hogy Deák-Sárosi foglalkozik az ír balladákkal, nagyon helyesen. És prozódiai vizsgálatokat végez az énekelt szövegek hangzóinak nyelvészeti megfigyelésével.
Ami a költészetnek, ha azt katedrális építésnek fogjuk fel, az anyagtana.
Prozódiát tanulmányozni, e hasonlatnál maradva olyan, mintha mészkő kockák anyagszerkezetét vizsgálnánk, melyik mit bír el és hová illeszthető.
Nélkülük összedőle a ház.
Eredeti ír nyelvű szöveget tanulmányoz, nem az angol fordítást. Ez nagyon fontos, tudom a török dalok eredeti török szövegeit vizsgálva. (Ráadásul az ír nyelv és a török, a magyarral együtt ragozó nyelv, szemben az angollal és az európai nyelvekkel, de erről majd máskor, többet.)
Az alábbi fotón én is egy ír dallamot játszom el James Joyce-nak, illetve a szobrának, szobathelyi performanszomon. A Bloomsday* alkalmával. (Ez egy nemzetközi irodalmi megmozdulás. Részletek a lábjegyzetben.) Az Ulysses című Joyce-regény főhőse, Blume, ebben a szombathelyi házban született. Az író dublini és trieszti (ott is élt sokáig) szobra mellé egy szombathelyi szobrot is állítottak.
Régi népdalnak gondoltam, s bár már azt sem tudom hol hallottam, de megjegyeztem mert tetszett és áthangolt gitáron meg is tanultam.
Ashli Babbit, a Capitólium ostrománál agyonlőtt tüntető haláláról erre a dallamra tervezem egy angol nyelvű ballada megírását.
Ebben a twitterben ezt játszom el. Vagyis ugyanazt, amit "Joyce-nak", s pár szóban a ballada tartalmát is felvázoltam. (Akit érdekel, annak lefordítja a twitter.)
A tartalma az lesz, hogy balladai alteregóm, vagyis maga a dalnok, mindenáron meg szeretné állítani a tüntetésre igyekvő dühös Babbitot.
Előre ismerve a Sorsot.
Hogy beszélgessen vele - "nem lehet a társak már várnak".
Ne menj, igyunk meg egy kávét, csak két percet adj - "nem lehet, sietnem kell".
Akkor legalább (mintha már nem tudna mást kitalálni) engedd, hogy megcsókoljalak!
"Mit képzelsz vén kujon? Hogy lehetsz ennyire aljas, ilyen becsületes arckifejezéssel!"
És és haragszik és ellök, és megy, megy, megy
és lelövik.
Persze rímes, angol szövegben. Amelynek a főhős neve, Ashli Babbit az első két szava.
Tudnom kellett, egyáltalán milyen dal, milyen dallam ez.
Mégis műdal lenne, és talán jogdíj köteles?
A facebookon kerestem egy ír dalokat éneklő társaságot és föltettem ezt a twittert és már jöttek is a kedvesebbnél kedvesebb válaszok.
https://twitter.com/PalocziAntal/status/1356167187208298496
Megtudtam: régi ír népdal, többen és több szöveggel felhasználták már. Nem jogdíj köteles - használjam nyugodtan én is népdalként, az ősi módszerrel, ezt javasolták.
Megadták azt is, melyik a legismertebb feldolgozása. Nagyon örültem neki.
Mert nagyon pozitívan és bátortóan fogadták a megkeresésemet, pont most, amikor (10-én) Dévai Nagy Kamilla Krónikás zenede elnevezésű iskolájába megyek meghallgatásra. Ahol a legidősebb tanítvány 70 éves. (A szondi két apródja című balladát viszem.)
Lentebb a megadott ír balladát is meghallgathatjátok, de előbb itt a szövegének az eleje és a fordítása.
I am a young fellow that's easy and bold
In Castletown Conner I'm very well known
In Newcastle West I spent many a night
With Kitty and Judy and Mary
Fiatal fickó vagyok, aki könnyű és merész
Castletown Connerben nagyon jól ismernek
Newcastle Westben sok éjszakát töltöttem
Kittyvel, Judyval és Maryvel.
A Babbitt ballada lehetséges verziója, az eredeti szövegrímeinek részleges felhasználásával is megkezdhető.
Nálam majd a fiatal, szép Ashli Babbitt lesz ---"easy and bold"
Aki az ő amerikai városaiban volt -----------------"very well know".
És nem éjszakákat töltött el, hanem a capitóliumi
tüntetésre siet a három csajjal: "With Kitty and Judy and Mary."
Az ír ballada:
https://www.bing.com/videos/riverview/relatedvideo?q=limerick%20rake%20lyrics&mid=E9F62021AF82BE50120AE9F62021AF82BE50120A&ajaxhist=0
Ez most megint olyan nekem, mint amikor Londonban először mentem át a Temze gyalogos hídján a modern művészeti múzeumhoz (Tate galéria).
A 10 milliós nagyváros áttekinthetetlen káosza szétnyílt előttem mint a Vörös tenger, és száraz lábbal kelhettem át rajta.
Mert kulturáltan közeledtem hozzá.
Harminc éve ismerem ezt a szép, misztikus, mert titokzatos ír balladát. A volt kommunista gyerekkor és ifjúkorból velem maradt zsibbadt szomorúsággal. Úgy érezvén, sosem jutok el a "közelébe".
Harminc éve gitározom és nem tudtam mi ez.
PEDIG CSAK MEG KELLETT VOLNA KÉRDEZNI.
----
*
A BLOOMSDAY kezdetben írországi, mára nemzetközivé vált évente megtartott irodalmi ünnep, mely nevét James Joyce Ulysses című művének egyik főszereplőjéről, Leopold Bloomról kapta. Azon a napon (június 16-án) tartják, amelyen a regény cselekménye játszódik, 1904-ben.
Az első Bloomsday-t dublini irodalmárok kezdeményezésére a fiktív események valós ötvenedik évfordulóján rendezték meg.[1] A Joyce-kultusz az 1980-as évektől öltött egyre nagyobb méreteket, a regény helyszíneit felkereső irodalmi turisták száma ekkortól szaporodott meg. A jubileumi, 2004-es Bloomsday öt hónapos rendezvénysorozattal (ReJoyce 2004) egészült ki.
Magyarországon 1994-től rendeznek Bloom-napot,[1] Szombathelyen: Leopold Bloom édesapja, Virág Rudolf ugyanis Szombathelyről kivándorolt magyar zsidó. Az Iseumon kívül 1997-től a Fő tér 40–41. alatt felavatott Blum-ház szolgál a rendezvények színhelyéül, mely házban egyébként korábban valóban élt egy Blum nevű család is.
| |
| 182. | [tulajdonos]: NEMES NAGY A SZABADVERSRŐL | 2024-02-01 11:39 | Filip Tamás naplójában Bátai Tibor naplóját említi, amelyben Nemes Nagy Ágnes Megjegyzések a szabadversről című esszéje olvasható.
Mivel éppen Deák-Sárosi László A háromszólamú vers című poétikai szakkönnyvét készülök megvenni, amelyről Filip szintén említést azzal, hogy átfogó „teljes” verstannak gondolja, kikerestem Nemes Nagy esszéjét s át is hozom ide, Bátaitól.
Kíváncsi vagyok, hogy Deák-Sárosi vajon hány oldalon taglalja a szabadverset, amelyről lentebb Nemes Nagy sürgetően írja, idézem: „… száz szónak is egy a vége –: tanulmányoznunk kell a magyar szabadverset, minél alaposabban és minél sürgősebben.”
Mint tudjuk, a Szepes-Szerdahelyi 300 oldalas „nagyverstan” összesen 3 oldalt szentelt ennek. Ezért a minket később az egyetemen verstanból vizsgáztató társszerző, Szepes Erika már arra kötelezett, hogy a 120 oldalas „A vers hangzásvilága” című Kecskés András „kisverstanból” is készüljünk. Mert abban a szabadverssel a szerző 20 oldalon keresztül foglalkozik.
Deák-Sárosi most még nagyobb „nagyverstannal” rukkolt elő, amely 500 oldalas.
Ebben talán ő már legalább 50 oldalt szentelt a szabadversnek? (Amennyit Nemes Nagy és Kecskés András nyomán szerintem kellene?)
Merem remélni!
Én majd ilyen szemszögből veszem górcső alá Deák-Sárosi kötetét.
Ez a félév – a jelek szerint –a verstan és a szabadberstan féléve lesz ezen az oldalon. Jó kezdésnek érzem Nemes-Nagy alábbi esszéjét. Köszönöm Bátainak, hogy felrakta a Dokk-ra, s Filipnek, hogy emlékeztetett rá!
Ezen az oldalon is itt helye! (A képillusztrációt én mellékeltem hozzá.)
-----------------
(Nemes Nagy Ottlik Gézával a Balatonon)
-----------------
Nemes Nagy Ágnes
MEGJEGYZÉSEK A SZABADVERSRŐL
.
∙∙∙∙∙∙∙∙∙1. Előrebocsátom a szabadvershez fűzendő megjegyzéseim bevezetéseként, hogy mindaz, ami itt következik, nem elsősorban tudományos jellegű.*. Egy gyakorló költő és műfordító praxisból levont néhány tapasztalata: ez a fő anyaga mondandómnak. Továbbá bevallom és bocsánatot kérek érte: el fogok kalandozni más területekre is, nemcsak a szorosan vett verstan körére. Ez a szabadversről szólván elkerülhetetlen.
∙∙∙∙∙∙∙∙∙2. Mindnyájan tudjuk: költészet és próza határvonala, amely évezredeken át biztosnak, világosnak tetszett, századunk eleje óta homályossá, vitatottá vált. Mindenki, aki verssel foglalkozik, észrevette ezt, ma már azonban rendelkezésünkre áll jó néhány irodalomtudósnak, sőt nyelvésznek, sőt egyéb tudományágak művelőinek véleménye is, akik mind eltűnődnek ezen az újonnan felmerült vitakérdésen. Vagy 3000 év óta semmiféle kétely nem rágta a szívünket; ahogy Gérard Genette is minden röstelkedés nélkül megfogalmazza: próza az volt, ami prózában, költészet az, ami versben íródott. A metrum – a megkülönböztető kritérium – viszonylagos állandósága elősegítette ezt a különbségtételt; jelenléte vagy hiánya eldöntötte a „költészet vagy próza” kérdését.
.
E metrumközéppontú költészetfogalom a XIX. század végétől folyamatosan (vagy szakításszerűen) lebomlott. Előttünk áll „egy metrikai kényszerektől megszabadult költészet”, és ennek törvényeit, milyenségét kutatni nemigen lehet másképp, mint azzal, ha „a” költészet mibenlétét is kutatni kezdjük. Ha nem a metrum teszi a költészetet, akkor mi teszi? Ez a kérdés áll az irodalomtudomány előtt mint megvizsgálandó. Vannak, akik ragaszkodnak a költészet és a költészeten belül a vers hagyományos fogalmához, amelynek központjában a szó tágabb értelmében vett metrum áll, a nyelv elemeit „szótagokig ritmikusan rendező” szöveg (Szerdahelyi). Nem is lehet vitatni ezt az önmagában logikus álláspontot, azzal a megszorítással, hogy ez a felfogás a költészet sokkal szélesebb birodalmában egy bizonyos résszel foglalkozik, a metrumos költészettel, s szerinte csak ez a metrumra épült költészet lehet a verstan tárgya. Nevezik ezt a fajta költészetet versnek, szemben a költeménnyel (már Kassák is így használta a két szót), nevezik kötött versnek, szemben a szabad verssel stb. Hogy költészet és metrumba szedett közlés nem azonos, azt mindig minden költő tudta. Hadd hozzam fel itt kedvenc Csokonai-idézetemet: „A verscsinálás nem poesis; mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében áll: a verscsinálás pedig csak a szózatok hangjának bizonyos regulákra vételére, s külső elrakására ügyel, hogy azok harmóniával szálljanak az ember fülébe. A honnan lehet valaki jó poéta, ha mindjárt verset nem ír is; és ellenben jó verset írhat valaki, de azért nem poéta. Legjobb, ha a kettő együtt van.” Körülbelül ugyanezt így fogalmazza a mai tudós. „…egyre meghatározóbbnak tűnnek a költői nyelv szemantikai aspektusai.” (Genette)
.
Az egyik eléggé szélsőséges álláspontot a kérdésben Jean Cohen képviseli, mondván, hogy a költészet egy nyelvfajta (genre de langage), amely a prózához képest úgy határozható meg, mint eltérés (écart) a normához képest. (Ennek a véleménynek is vannak bőséges előzményei. ) Sőt nemcsak az eltérést hangsúlyozza Cohen, hanem a szabálysértést, a „botrányt” mint a költői nyelv lényegéhez tartozót. E tételét bizonyítja különféle korok költői szövegeinek összehasonlításával (francia klasszikusoktól, romantikusoktól, szimbolistáktól véve részleteket). Oda konkludál, hogy az „eltérés” a klasszikusoktól máig egyre fokozódik, a költészet mintegy saját lényege felé haladva „befelé fejlődik”. Ezt a végső következtetést sokan nem osztják (én sem), megjegyezve, hogy az eltérés akkor tölt be költői funkciót, amennyiben jelentésváltozás eszköze, így az expresszivitás eszköze, vagyis logikai, de főleg emocionális gazdagodást jelent. (Egy másik komoly ellenvetés: „Elegendő-e az eltérés, hogy költészet jöjjön létre?” Cohen válasza: „A stílus hiba, de nem minden hiba stílus.”)
.
I.A. Richards, az Új Kritika atyja, viszont az „eltérést” nem nyelvi-stilisztikai síkon ragadja meg a műalkotásban, hanem az egymástól eltérő, sőt ellentétes lelki impulzusoknak végül is összhangzóvá rendezésében. Megközelítése alapjában lélektani. Gondolatmenetéhez kölcsönveszi Coleridge megjegyzését, amit az a képzeletre tesz: a képzelet „…ellentétes vagy össze nem illő minőségek egyensúlyában vagy kibékítésében mutatkozik meg… a szokásosnál erősebb érzelmi állapotban, melyhez a szokottnál nagyobb rend társul”. Ezt tartja Richards a költő legfőbb képességének, azt ti. hogy: „Olyan érzések, amelyek általában keresztezik egymást, összeütköznek, függetlenek és megzavarják egymást, benne tartós egyensúlyban egyesülnek.” Az ellentétes lelki impulzusok összehangolására mint kiemelkedő példát, a tragédiát hozza fel. Kevésbé békés eredményre jut Tinyanov, hasonló kiindulásból. Szerinte: „Az irodalmi műalkotás formáját mindig dinamikus formaként kell tudomásul venni.” A dinamikus forma pedig nem az összetevők „egyesülése, összeolvadása által jön létre… hanem kölcsönhatásuk következtében, tehát azáltal, hogy a tényezők bizonyos csoportja dominánssá válik a többi fölött. Eközben a domináns tényező deformálja a többit.” Ne gondoljuk, hogy amiért Genette és Cohen kifejezetten a költői szöveget vizsgálja, Richards és Tinyanov pedig lélektani vagy általános műelméleti megállapításokat tesz, azért nagyon is távol vannak egymástól. Mindnyájan – és rajtuk kívül még olyan sokan és oly sok megközelítésből – a mai művészet, a mai költészet által feltett alapkérdéseket próbálják satuba fogni. Az eltérés, az expresszivitás, az ellentétek egyensúlya, a dinamikus formafelfogás, a dominancia, a deformálás – mind olyan fogalmak, amelyek a mai költészetelméletekben minduntalan visszatérnek.
.
∙∙∙∙∙∙∙∙∙3. Mik hát a modern, új költészetnek, illetve az új módon felfogott mindenkori költészetnek a jegyei? Itt részben ismétlem az eddigieket, illetve kölcsönveszem Széles Klárának a táblázatát – annak egy részét –, amelyet az új kritika (New Criticisme) műosztályozásáról készített. Ezek szerint a jó mű (mai vagy régi) jegyei:
1. MAGASABB RENDŰ MŰ∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙2. ALACSONYABB RENDŰ MŰ
.
.
I.A. Richards
.
különleges, heterogén∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙párhuzamosan futó,
ellentétes impulzusok∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙hasonló irányú impulzusok
„inkluzív” költészet∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙„exkluzív” költészet
szintetikusan∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙korlátozó, kiküszöbölő
szervezett mű∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙módon szerkesztett mű
.
„sokcsatornás”∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙„egycsatornás”
érdeklődést kíván,∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙érdeklődést kelt,
az érzelmek∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙egy emóciót ábrázol:
kontrasztjait is∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙pl.: szomorúság,
tartalmazza,∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙vidámság, büszkeség,
komplementer∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙vágyakozás stb.
impulzusokkal él:
„ironikus”, így kiállja az∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙∙nem állja ki az iróniát
ironikus kontemplációt
.
.
Allan Tate
.
szokatlan asszociációk........................................megszokott asszociációk
intenzió és extenzió.............................................ezek nemléte vagy
egysége a tenzióban............................................alacsony foka
célja nem a közlés, a............................................célja a közlés,
tolmácsolás............................................................a „kommunikáció
(ide kapcsolhatjuk.................................................fallációja”
Barthes megjegyzését:
a művészet olyan kód,
amely önmagára
vonatkozik)
.
.
T.S. Eliot
.
„amalgamating.......................................................nem ötvöz diszparát
disparate..................................................................élményeket
experiences” –
diszparát élmények
ötvözése
kaotikus, rendkívüli,.............................................átlagemberi
szabálytalan emberi..............................................tapasztalatokat nyújt
tapasztalatokat nyújt
a metafora elemei távol.......................................a metafora elemei
vannak benne.........................................................közel vannak
.
.
Ezra Pound
.
össze nem illő.......................................................összeillők egyesítése;
gondolatok egyesítése........................................vagy: össze nem illő
(példa: Metafizikus...............................................gondolatok,
költők, Poe)...........................................................de egyesítésük hiánya
.
.
Valéry
.
nyelvet csinál a nyelven.......................................nem szakad el a nyelvszo-
belül..........................................................................kástól,
...................................................................................illetve a megelőző
...................................................................................költői nyelvszokástól
.
.
Világos, hogy a magasrendű és a kevésbé magasrendű költészet ilyen felfogása nem jöhetett volna létre a XX. századi világköltészet panorámája nélkül. Bár az idézett szerzők számos klasszikus költői példát is említenek, mégis úgy hat ez a táblázat, mint a modern költészet védőirata, normáinak összefoglalása, betörése az irodalomtudományba. Mert hogy a modern költők így fogják fel a költészetet, az természetes, de így fogja fel immár – uti figura docet – az irodalom szaktudósainak jó része is.
.
Jellemző, hagy a költészet tényezői közt itt szó sem esik verstani kérdésekről. Úgy látszik, olyan tizedrendűvé vált itt a metrum vagy nem metrum problémája, a kötött vers vagy szabad vers kérdése, hogy meg sem említődik. Mi azonban igenis térjünk vissza hozzá előbb-utóbb, nemcsak azért, mert témánk a szabad vers, hanem azért is, mert nem feledhetjük: évezredeken át a verselés, a versifikáció volt a költészet elválasztó kritériuma a prózától. Nem dobhatunk oda csak úgy 3000 évet, mélyebb mérlegelés nélkül. A magam részéről azt hiszem, hogy a költészet fogalma természetesen jóval szélesebb a metrikus, a kötött vers fogalmánál, ezt a mindenkori költészet bizonyítja: puszta versifikáció nem költészet (Csokonai). De különösen élesen szemünk elé tárja ezt a tényt a XX. századi költészet képe, amely viszont a költészet érvényes hatótényezői közül nagymértékben és nemegyszer elfogultan kirekeszti a vers kötött mivoltát. Ez a világhelyzet. A magyar költészet helyzete viszont elég speciális; a legújabb időkig, a 60-as évekig, vagyis a neoavantgarde költészetig, nálunk a világirodalmival egy időben jelentkező magyar avantgarde eléggé a margón maradt. Mindenki tudja ezt. Ezért van, hogy a magyar szabadvers problematikája, leírása, tárgyalása alig van jelen a szaktudományban. Ezen próbálunk most mindnyájan változtatni, miközben tudatában kell lennünk annak, hogy a „szabadvers” csak részkérdése a „modern költészet” sokkal nagyobb kérdéscsomójának.
.
∙∙∙∙∙∙∙∙∙4. Megpróbálom kiemelni – az előzők és saját tapasztalataim alapján – a költői szöveg fő tényezőit. Nem hiszem, hogy ezzel a kis táblázattal, logikai hálóval most már körülkerítettem a költészet lényegét, nem hiszem, hogy csakugyan feltaláltam a puskaport. Bizony könnyen lehet, hogy más fogalmakat is társíthatunk az általam kiemeltekhez, bár hiszem, hogy ezek valóban minden költészet (művészet) alaptényezői közé tartoznak. Számukat azonban esetleg meg lehet szaporítani, lehet talán föléjük egy nagyobb fogalmat helyezni, amelynek ezek csak aláfoglalói, lehet másképp kapcsolni őket. Pusztán arról van szó, hogy a gyakorlat vezetett el engem ehhez a néhány fogalomhoz, amelyeket, ha költészetről van szó, vagy gyakorlati verselemzésről, nem jó szem elől téveszteni. E három (usque négy) tényező, amelyet lényegesnek tartok, a következő:
.
.
.............................Kiemeltség/eltérés......Rendezettség......Érzékletesség
.
Ha ezt a fogalmi hálót a szabadversre rávetítjük, úgy találjuk, hogy a kötött vershez képest a szabadvers:
.
.............................eltérése..................rendezettsége..................érzékletessége
.............................nagyobb...................kisebb................................másra (is) irányul
.............................................................................................................más eszközökkel
.
Kiemeltség/eltérés.
.
Kiemeltség és eltérés nem szinonimák, bár vannak egymást átfedő részleteik. Hagyományos, vizuális kiemeltsége például a versnek a prózához képest, hogy sorokba tördelt, legalábbis az írástörténet egy pillanatától kezdve. A szabadvers ezt a kiemeltségi tényezőt egyáltalán nem veszi semmibe, sőt erősen használja, nemcsak a puszta sorképzéssel, hanem a papíron való verselhelyezés módozatait szaporítva, egészen a képversig vagy azon is túl. (Persze ennek is van előzménye az európai lírában.) Érdekes, amit Éluard mond erről: „A költeményeket mindig nagy fehér margók, nagy csend-margók veszik körül.” A költői állapot megteremtésének egy lehetősége ez: a lap fehér síkján elrendezett szavak (Genette). Jól megmutatja ezt Cohen egy szellemes példával (egy napihírt versnek tördelve):
.
.........................................Tegnap a hetes főútvonalon
.........................................Egy személygépkocsi
.........................................Száz kilométeres sebességgel nekirohant
.........................................Egy platánfának
.........................................A benne ülő négy utas
.........................................Meghalt.
.
Ilyen elrendezésben, mondja Cohen, a mondat már nem próza, a szavak megelevenednek, sodrásuk van. S ezt nemcsak a grammatikailag rendellenes tagolás okozza, hanem az a tördelés, amit „legszívesebben megfélemlítőnek neveznék”. A központozás elhagyása is ezt szolgálja a modern költészetben, vagyis a kiemeltséget, másságot a prózához képest: elmossa a nyelvtani viszonyokat, és azt célozza, hogy a költemény úgy szerveződjék a lap néma terében, mint tiszta szókonstelláció (Genette).
.
Kiemeltséget, eltérést jelent már maga a verses forma, a hagyományos megverseltség is. Itt átfolyik a kiemelés kategóriája a „rendezettség”-ébe; ez máskor is megtörténik. Az általam föltételezett kategóriák nem statikusan, apodiktikus körvonalakkal válnak el egymástól, széleiken átfedik egymást, viszonylatot képeznek. A szabadvers eltérése – miközben sorokba tördeltetik – már csak kötetlenségénél fogva is nagyobb az eddig kialakult versbeszédhez képest.
.
Rendezettség.
.
Sok minden tartozik ide, az anyag elrendezése, vagyis a vers szerkezete, a stilisztikai eszközök – trópusok és figurák, valamint egyebek – elhelyezése, léte, nemléte, mennyisége-milyensége, továbbá olyan alapvető természeti és lélektani, esztétikai hatású rendeződések, mint az ismétlés, sorozatosság, különféle szimmetriák, aránykérdések stb. Mindenesetre én a rendezettséget döntő kategóriának tartom, azért is helyeztem középre. Ha egy (két) szóval kellene felelnem arra, hogy mi a költészet (művészet) alapkritériuma, azt mondanám, hogy az érzékletes rendezettség. Ennek fejtegetését most mellőzve, térjünk vissza szorosan vett tárgyunkhoz, a szabadvershez. A hagyományos vers jegye a bizonyos fajta, a metrikus rendezettség, amely a szabadversben eo ipso kisebb. Meg kell azonban különböztetnünk legalább két típust a szabadversen belül, én Elekfi László megnevezését használom (bár a különbségtétel általános): versszerű és prózaszerű szabadverset. Hogy mik ezeknek a jegyei, azt később, gyakorlati példákon szeretném bemutatni, a magyar szabadvers két kiemelkedő darabján.
.
Érzékletesség.
.
Meg kell különböztetnünk az elsődleges, akusztikai érzékletességet, amely természetesen a néma olvasásban sem vész el, sőt a modern líra bizonyos fajának „hangzó”, „orális” mivolta előtérbe kerül (mint azt Kecskés András is megjegyzi a francia verselméleteket összefoglaló tanulmányában). S persze ismerjük az érzékletesség másik faját, amely a szavakkal való szenzuális benyomáskeltést szolgálja, s amely így elsőrendűen stilisztikai kérdés. Mint eleve bocsánatot kértem érte, most is bele kell kontárkodnom nem verstani területek kérdéseibe. Nagyjából mindenki egyetért abban, hogy a szabadvers, az avantgarde, illetve a modern költészet kérdését nem lehet pusztán verstani megközelítésből megoldani. Okvetlen szükséges áttenyerelni más területekre is, megszüntetni a gőgösen merev határvonalat például verstan és stilisztika közt. Csakis több szakágazat összefogásával remélhetjük, hogy egyáltalán valamely megállapodásra juthatunk e nehéz, kényes, komplex jelenségeket illetőleg. – Tehát: a szabadvers, az avantgarde vers (a két fogalom nem mindig tételezi föl egymást, csak túlnyomórészt) érzékletessége másra is irányul – állítom –, mint a hagyományos versé. A költészetben eddig kevésbé vagy nem szerepelt területekre is irányul; ezek közül mint szembetűnőt, kettőt említek: az álom, a tudattalan megérzékítését, evokálását, beemelését a versbe s egy ettől nagyon eltérőt: a szociális, társadalmi problémakör heves, kiáltványszerű betörését a költői tárgyak közé. Elmondani, megérzékíteni, bevésni az olvasóba az ember, főleg az elnyomott ember társadalmi állapotát: különösen az expresszionista vers célja ez, kiáltásesztétikája nagyrészt ezt szolgálja. Míg az álom, a tudattalan főképp a szürrealisták ügye – bár éles határvonalat húzni a kettő közé nem lehet. Ami a „más” eszközi jellemzőket illeti, mindössze két, stilisztikainak nevezhető eszközt említenék meg, amely mindenféle, régi és új avantgarde-nak – így a szabadversnek – jellemzője: a szabad asszociációt és az összetett hasonlatot. A szabad asszociáció fogalma közismert, az összetett hasonlatra viszont felhoznék egy példát Éluard-tól:
.
.........................................Mindig csillagok almán fészkelő
.........................................Hajnal-tyúk-aljból rebbent illatok.
.
Legalább 3 kép, észrevevés egyesül itt: csillag-alom, hajnal-tyúkalj, rebbenő illat, amelyek szorosan vagy lazábban kapcsolódva külön-külön is vonatkozásba lépnek, latens metaforákat, érzékleteket hordozva a zsebükben, ilyeneket, mint: illat-madár, illat-fény, ég-udvar és a végleg elhallgatott, ki nem mondott hajnali szél, amely azonban az egész képhalmazt átfújja. Az összetett hasonlat többrétű, mint a hagyományos, s részeit, gyakran ellentétes részeit, mintegy egymásba ömleszti, egyetlen egységként mondja ki. A meglepetést szolgálja ezzel – az avantgarde kedves célját –, és a meglepetés erejével sokszerű, komplexül érzékletes benyomásokat sugall. (A metafora elemei rendszerint távol vannak itt egymástól, ahogy Eliot mondja.) Példának idézhetném itt a fél világirodalmat, de csak két Kassák-metaforát említek: anyámnak citromfeje lett a szegénységtől, és a kakas aranyspirálisokat kukorékol. Fölösleges magyarázgatni őket, minden komplexségükben világosak és: a mai költészet megszületése előtt elképzelhetetlenek.
.
∙∙∙∙∙∙∙∙∙5. Mondandóm zárórészéhez érve, a verselemzéshez, reflektálni kívánok arra a gyakran felmerülő ellenvetésre, miszerint a hagyományos verstan teljességgel alkalmatlan avantgarde, egyáltalán modern versek megközelítésére. Miközben lelkes híve vagyok a különféle szakágazatok társulásának, az „interdiszciplináris” kapcsolatoknak a mai költészet elméleti feltárásában, sőt enélkül a feltárást lehetetlennek tartom, ugyanakkor eszem ágában sincs elvetni a verstan jól bevált, világos kategóriáit ott, ahol használhatók. Bolondság volna kategorikusan elvetni e kategóriákat – magunkat gyöngítenénk vele. Annál is inkább bolondság volna, mert a magyar szabadvers egyik típusának, a versszerű típusnak az elemzésében nagyon is segítségünkre vannak.
.
Füst Milán: Egy bánatos kísértet panasza című verse közismert. Egyenesen belevágok a közepébe, a vers metrikus elemzésébe. A szöveg elsősorban jambusi lejtésű: 20 sorból tisztán jambusi: 8; anapesztussal futamított jambus 2; jambikus félsor 5. A versnek tehát 12 és fél sora jambus – trocheusi sora: 1; trochaikus félsora: 4 (bár ezek közül van, ami másnak is, főleg futamított jambusnak értelmezhető). Anapesztikus-daktilikus: 4 sor plusz 3 félsor. Ez a csoport is – olykor – másképp értelmezhető.
.
Szembetűnő a versben a cezúra jelenléte. Cezúrátlan sor egy van (az első); cezúrás: 14; eldöntetlen, így is, úgy is felfogható 5.
.
A sorhosszúságok eltérőek. 5 verslábból álló sor van 1; 6-ból álló: 2; 7 verslábas 9; 8 verslábas 6; 9 verslábas 2. Döntő többségében vannak a 7 és 8 verslábból álló sorok (15).
.
Érdekes a 9. sor zárórésze: „Mikor hazaérkezének várurunk dús szekerei éji időben.” Ez a négy rövid szótag: „szekerei”, egész szabályosan egy spondeust vagy daktilust helyettesít; ha az állna a „szekerei” helyen, hogy: „hintai” (s ez illene is Füst Milán archaikusan modern ízléséhez), szabályos hexametervég volna. Ritmusa azonos egy Babits-vers sorával: „…bivalyokat / ölni dühíti”. Nagyon ismerős ez a sorvég nekem: talán van is valami neve az antik verstanokban. De ha nincs: akkor is igen szép és főleg expresszív; jobb a „szekerei”, mint a „hintai”. Ritmusvárakozásunknak ellentmondva fölhívja magára a figyelmet: a gyorsan gördülő „szekerek” drámai fontosságára – amelyek majd, tudjuk, ezt a szegény, Mihály nevű kísértetet elgázolják.
.
A versben tehát nincs olyan sor, amely nem volna értelmezhető a hagyományos verstan alapján. Miért szabadvers mégis? Természetesen azért, mert metrikus jellege nem egységes (a sorok különféle hosszát nem is érdemes említeni): hol emelkedő, hol ereszkedő, hol 3 morás, hol 4 morás verslábakat használ. Megjegyezhetjük: Adynál például még sokkal eltérőbb ritmussugallatokat találhatunk. Ady viszont legtöbbnyire rímel, és bonyolult következetességgel versszakol; ezt Füst ritkán teszi.
.
Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy Füst Milán különösen kötött verset ír a magyar szabadversen belül. Kitűnik ez egy másik híres, versszerű szabadverssel összehasonlítva, Babits: Mint különös hírmondójával. A Különös hírmondó hexameter alapra épített, négyes sorokba rendezett vers. 40 sorából tiszta hexameter 13; „kishibás” 7; hexameter sorvégű (az eddigieken kívül): 7. Hatlüktetésű sor, sok daktilussal: 8–9. Ez utóbbiak és a még fennmaradók nem értelmezhetők egyértelműen metrikailag (legfeljebb analógiásan csapódnak a hexameterekhez). Ilyen – nem értelmezhető – sorok a Füst-versben nincsenek.
.
Füst Milán versében a hagyományos verstani eszközökből megtalálható a sorképzés, a versszakolás, a cezúra, a versláb. Nem található a szigorúan következetes verslábképzés (sem a szigorúan következetes sorhosszúság); bár általános metrikai jellege világos: emelkedő jellegű, jambikus-anapesztikus. Úgy hat, daktilikus sorvégeit is beszámítva, mint valamely bonyolult antik strófaszerkezet egymásutánja, olyan szerkezeté, amelyben különféle metrikai elemek, emelkedők, ereszkedők, jambusok és daktilusok vegyülnek. (Pl. mint az alkaioszi.)
.
A bánatos kísértet panasza szabályos és szabálytalan zeneiségének vegyülésével állandó meglepetést kelt az olvasóban, valami borzoló metrikai + nem metrikai hatást. Nyilván ebben van a versszerű szabadvers lényege, ezért találták fel és használják a költők: egyrészt beleringat a hagyományos vershatásba, másrészt folyton ki-kizökkent belőle. Megszokottság és meglepetés, hagyományos rendezettség és eltérés együttese adja ki sajátos expresszivitását. – Füst Milán stilisztikája viszont – egy nagy költő egyéni stilisztikája – teljes egészében szimbolistának nevezhető; nem nyúl avantgarde eszközökhöz.
.
A zenei, a versszerű szabadvers persze nem magyar sajátosság; tele van vele a világirodalom. Apollinaire-t említhetem, St. John Perse-t (aki pláne prózaversben gyakorolja az erős metrizáltságot), Rilkét és annyi mást. Ez a „vers libéré” világa. A vers libéré természetesen mindenütt a saját nyelvterületnek hagyományos ritmusait rejti bele szabadversébe; ahogy a mi Füst Milánunk a magyar antikos, patinás hangzást, úgy a franciák főleg a francia alexandrint, a 8-asokat, többnyire már a romantika által megkezdett lazításokkal. A versszerű szabadvers, a hagyományostól kicsit eltérő szövegalakítás a ma születő magyar verseknek is egyik leggyakoribb formája.
Most nézzünk meg egy másik, klasszikus magyar szabadverset, Kassák Mesteremberek-jét.
A vers elemzésekor nagyjából le kell mondanunk a hagyományos verstanról, bár itt sem teljesen. A vers 20 sorból áll. Egyetlen sor (a 10.) kivételével minden sorban van cezúra, sőt ezt a 10. sort is – esetleg – felfoghatjuk cezúrásnak. Van azonban a főcezúra mellett rendszerint egy mellékcezúra is a hosszú, átlagosan 20-nál több szótagszámú sorokban, méghozzá rendszerint a sor második felében, a főcezúra után. Ilyen szerkezetű a 20 sorból 12; fordított szerkezetű 4 – vagyis a főcezúra előtt található a mellékcezúra. 1 sor két főcezúrás; 3 sor eltérő beosztású. E három eltérő az 1., a 10. és a 20. sor. (Véletlen ez a szimmetria.) Négy vagy több szakaszból állónak elképzelhető az első, a 13-as és a zárósor. Hogy ezekben hol a cezúra (ill. mellékcezúra!), abban leginkább a műszeres mérésen alapuló statisztika dönthet. Magam vitathatatlannak tartom a sorok döntő többségében az egy fő- és egy mellékmetszetet.
.
A sorok tehát általában 3 részre, három beszédszakaszra különülnek el. Ezek értelmi szakaszok (szólamok), amelyeket egy hangsúllyal mondunk ki, a hangsúlyig emelkedő, onnan ereszkedő hanglejtéssel. Szótagszámuk általában 6–9 szótagig terjed. (Kb. 58 szakaszból kb. 42-é.) Szükséges ezt megjegyezni, mert nem művészi szövegek szakaszai sokkal hosszabbak lehetnek.
.
E beszédszakaszoknak egymásra-következése, úgy ahogy van, a nem teljesen egyenletes hullámverésre emlékeztet, amelynek egy-egy hullámtaraja egy-egy hangsúly. S ha eddig fölszeleteltük a versszöveget, hogy eljussunk legkisebb szakaszáig, most össze kell raknunk, egészében kell megtekintenünk. Mert miből következik ez a nem egyenletes, de nem is túlzottan egyenetlen, egy középarányos körül mozgó hullámzás? A mondatszerkezetből, illetve a vele együtt járó mondatlejtésből. A vers főleg kijelentő mondatokból áll, méghozzá – többnyire – mellérendelő mondatokból, azonos értelmi-érzelmi súlyú (azonos hangerővel, hasonló lejtéssel ejtendő) részmondatokból. Alárendelés is van a szövegben, bár nem sok: két „mint”-tel kezdődő hasonlat; a 2. sorban szereplő „hősök”-höz tartozó két párhuzamosan szerkesztett, vonatkozó névmásos jelzői mellékmondat: kiket… akik: a „lokomotívok”-hoz tartozó ugyancsak két, párhuzamos célhatározó mondat; és végül (az utolsó előtti és azelőtti sorban) megint két célhatározó: „hogy új fajtát…” „s örüljenek az új költők”. Összetett alárendelés egy van: „s örüljenek az új költők, akik”… a vers végén.
.
Párhuzamosan futó sorozatmondatok következnek hát egymás után a versben, szavaik sokszor azonos nyelvtani esetben. (Tehát nem ellentéteket tartalmazó, kontrasztos gondolatok jellemzik ezt a verset – korántsem úgy, ahogy az új kritika tudósai kívánják. Ennek a versnek azonban éppen ebben van az esztétikája: egységességében, egy cél felé futó, világos indulat- és gondolatmenetében. Vagyis nincs olyan művészetelméleti norma, ami kizárólagosan üdvözítene.) A gondolatritmus itt is, mint más szövegekben is, előhívja az azonos vagy hasonló nyelvtani alakokat, és befolyásolja a hangzást. A fő sorozatosság a versben egy igesor, amely a többes szám első személyhez kapcsolódik. Ez az igesor: nem vagyunk, sem vagyunk, távol vagyunk, ülünk, sírtunk, áldomást tartunk, életet dobunk, építünk stb. A vers nyelvtanilag is kimutatható lényege ebben a többes szám első személyben van, a „mi”-ben. Más sorozatok, ismétlések is csatlakoznak a fő ismétlődéshez: sem tudósok, sem papok, sem hősök; akik hevernek a tengerek fenekén, hegyeken, mezőkön, az egész világban; azbesztből, vasból, gránitból; félre az álomdekorációkkal, holdvilággal, orfeumokkal; építünk: felhőkarcolókat, Eiffel-torony mását, hidakat, acél mítoszokat stb.
.
Ezt a sorozatosságot, gondolatritmust, amely az első nemleges, tagadással kezdődő versszerkezeti rész után (Mi nem vagyunk tudósok…) egyenletesen halad a maga útján (s voltaképpen az első részt is magába foglalja), kétszer szakítja meg más típusú mondat. Két felkiáltás ugyanis: Igen! (a 9. sorban), valamint: S félre az álomdekorációkkal! stb. (a 12. sorban). Ez kevés. Az avantgarde e típusában sokkal több szokott lenni a váratlan hangváltás. A későbbi Kassák sokkal több felkiáltással él, közelebb lépve az expresszionizmushoz. Ezek a felkiáltások tagolják majd nagy versét is, A ló meghal, a madarak kirepülnek-et, és annyi mást, valamint tagolják majd az indulatszavak, a hangutánzások vagy a szöveg nélküli (értelem nélküli) mondókák, beledúdolások, belefüttyentések a sorokba (Hó-zsupp, segítsetek, latabagomér, ó talatta, föl-föl, hm igen, ó dzsiramári stb.). Élesen megváltoztatják ezek a mondat tempóját és lejtését.
.
Visszakanyarodva a sorozatossághoz, a gondolatok és szavak ritmusához: ezek egyik kiugró példája a zárósor. 5 tulajdonnév, 5 városnév ugyanazzal a helyhatározóval, mind három szótagú és hozzájuk egy hatodik, 4 szótagú, eltérő ritmusú. A zárósor ritmusa kiugróan erős, és ez is a mondatforma, a felsorolás következménye. Lehetne ugyan metrikai hasonlóságokat keresgélni e sorhoz (Szabó Lőrinc: Szeretlek, szeretlek, szeretlek; Faludi: Fortuna szekerén okosan ülj), de fölösleges volna, sőt félrevezető. Ami metrikus ebben a sorban, az a zárószakasz: És Budapesten. Nem vitás: hexameteráthallás ez, a végképp nem metrikus vers döntő helyén úgy hangzik, mint egy diadalmas trombitahang. Egyébként a sor:
.
.........................................Rómában, Párizsban, Moszkvában, Berlinben,
..........................................................................Londonban és Budapesten
.
ékes példája annak, hogy a metrum nem azonos a ritmussal. A sor ritmusa evidensen erős, bár metrikus keretben – a legvégétől eltekintve – nem elemezhető. A zárósor arra is példa, hogy a tartalom, a szemantikai sík, a mondatszerkesztés és a hangerő hogyan társulhat egymással. Az utolsó előtti sor már emelkedik, bejönnek a versbe az „új költők”, az idők „új arcát” énekelve (az új költők új dala már előbb is nagy érzelmi-társadalmi súlyokat hordozó szintagma volt, nemcsak nálunk), majd a zárósor, felsoroló földrajzi neveivel, szóvarázsával egyre nagyobb hangerőt követel tőlünk, majdhogynem a kiáltásig fokozódót, a „Budapest” szóban különösen. Rendkívül szerencsés a „Budapest” előtt az „és”kötőszó. Itt ugyanis hirtelen le kell engednünk a hangunkat: az „és” a sor leghalkabb, leghangsúlytalanabb szava. Hogy utána a sor legerősebb hangsúlya következzék, hogy kicsattanjon a vers a „Budapest” szóban. A zárósorban tehát egyesül a jellemző sorozatosság és a versben ugyancsak megtalálható „kiáltás” akusztikai hatása.
.
De még más is található e zárósorban, amely a magyar költészet oly érdekes helye. Érzékletesség is található benne, egy földrajzi neveken át kitáruló szimultanista távlat, amely az előbb említett vershatásokkal együtt emeli fel az olvasót egy magas pontra. A vers érzékletességi szférája különben részint képanyagával, részint lexikájával jellemződik. Képanyagának szenzualitása erős: üvöltő, tüzes lokomotív, bitang vér, csúnya, tömpe ujjak, zengő acél mítosz, megbontatlan anyag, álomdekoráció stb. – de még egyáltalán nem található benne az összetett hasonlat, vagy a szabad asszociáció verseszköze, ami később Kassákban is ugyancsak meg fog sűrűsödni. Jellemzőnek és szenzuálisnak találjuk azonban lexikáját. Egy addig versben alig szerepelt, magyarul először bemutatott terepre visz minket a költő, a város peremére, munkásvidékre, amelyet addig versben alig szerepelt szavak, főleg anyagnevek jellemeznek. El sem tudjuk ma már képzelni, milyen megdöbbentően hathatott a vers születése idején ez a konstruktív, ipari líra, az anyagok pátosza: azbeszt, vas, gránit, bazalt, acél, szén és lokomotív, felhőkarcoló és tenger alatti kábel. A vers érzékletessége inkább evokatív, mint képbe fogott.
.
Összefoglalva: A Mesteremberekben a hagyományos verseszközök közül megtalálható a sorképzés, a cezúra. Ritmusa erősen eltér a hagyományostól; alapja a mondat. E ritmus (gondolatritmus) főleg a lazán egyenlő, körülbelül hasonló beszédszakaszok által valósul meg: ezek a párhuzamos nyelvtani szerkezetek hangzó megtestesülései. A fő ritmusívet részismétlések támogatják, felkiáltások teszik akusztikusan mozgalmassá. Jellemző a versre emelkedő, kiáltásig fokozódó, ünnepélyes indulatíve, élőhangra komponált szónoklatszerűsége; érzékletességének megnevező, evokatív jellege.
.
..........................................................................*.*.*..........................................................................
Nem hinném, hogy szükséges volna itt a tanulságok levonása. Tanulság voltaképpen csak egy van – száz szónak is egy a vége –: tanulmányoznunk kell a magyar szabadverset, minél alaposabban és minél sürgősebben.
| |
| 181. | [tulajdonos]: VISSZA AZ ALAPOKHOZ | 2023-04-11 16:31 | 
Mai költészetnapi gondolatként vissza az "alapokhoz"!
Hadd jöjjön egy őskori ausztrál szabadvers, amelyet a bennszülöttek énekeltek és táncoltak. Ez a fajta „esztétikai megszólalás” minden költészet előfutára, s talán már több tízezer éves. Szerelmi varázsdal, pontosabban egy nőbűvölő ilpindzsa ének. „Az ausztráliai őslakó szemében – írja Róheim Géza A csurunga népe című könyvében – a szerelem, megkülönböztetve az egyszerű nemi feszültségtől, nem természetes dolog. Csak varázslattal magyarázhatja, hogy egy nőt éppen egy bizonyos férfi miatt „ráz ki a hideg”. De ha megvan ez az érzés, akkor olyan ellenállhatatlan, mint a bűvölés és úgy csap le, mint a villám. Íme a sorképzés és a szöveg intenzitása jelzi (ha nem is tördeltem verssé), hogy verssel (szabad verssel) állunk szemben. Egyes szavak jelentése lejjebb olvasható.
„Mali fánál ül gondolkozva/ Gondolkozva ül/ Négykézláb megy zörgő bumeránggal,/ A kemény földön lábát dörzsöli össze!/ Ó kettős szivárvány! Ó kakadu hangja, / Ifjú legény vagyok én!/ Ijedten ülnek az alknarincsák! /A bokrokat borzolja a szél! /A nátándzsával a bozótot szórja szét,/Csillog a matati!/ Villan a csilára!/ Beszél a pénisz, / Mozog a nátándzsa!/ Ijedten ül az alknarincsa/ egy helyen maradva,/ kinyújtott lábakkal,/ Amint ül úgy erősödik,/ Alnarincsává válik,/ Amint ül, folyik a vagina,/ Amint guggol/ A folyadék áramlik,/ Jönnek rohanva,/Árad a vérük,/ Holdember kergeti/ Vörösen villogva,/ Én csak ott ülök,/ Ifjú legény vagyok én!/ Én csak ott ülök, /Vörösen csillogva/Zúg a búgófa,/ Mozog a natándzsa,/ Vágyódva jönnek,/ Ugrálva jönnek. / Jönnek a lányok,/ Várom őket!/ A vörös homokon/ Felcsap a villám,/ Felcsap a földről/ Felcsapó villám!”
Róheim értelmezése szerint: „A phallikus dal nyitját a büszke refrén adja meg: „Ifjú ember vagyok én!” A beszélő pénisz errigált péniszt jelent és a dalt betetőző felcsapó vagy emelkedő villám szimbolikus betetőzése az érzelmi alaptónusnak. A villámot az arandák a víz péniszének nevezik és a villám „emelkedése” kétségkívül a szimbolizált tartalom átvillanása a fedő jelképen. (Pontos természeti megfigyelés: a villám nem /csak/ „a mennyből „ csap le: kisüléskor a föld elektromos töltései lentről áramlanak fölfelé. P.A.) A fehér fejdísz (a csilára), a rojtos péniszfedő (a matati), a búgófa és a nátándzsa mind ugyanazt a vágyat szimbolizálják. Ami azonban magyarázatra szorul, az az alknarincsa. Alknarincsa azt jelenti, szemet elfordító. A házasság előtt minden nő alknarincsa, de egy sem marad végig alknarincsa. Mit jelent az, hogy a fiú alknarincsát akar szerezni búgófával? Először is egy alapvető különbséget jelent a férfi beállításában. Vi et armis akarja-e meghódítani a nőt, vagy varázslattal: hős vagy poéta? (…) Az alknarincsa ugyanis rendszerint egy messziről jött nő, aki, amint a dalból is látható, egy ellenállhatatlan erőnek engedve, oly sietséggel érkezik, hogy a húst is nyersen eszi meg, fut, rohan a villámok dicsfényétől övezett ismeretlen férfi felé. Alknarincsa az a nő, aki nem akar. Az ilyen nőt varázsigével lehet megszerezni.” (…) S hogy megy a „bűvölő” udvarolni? Először egy asszony képét rajzolja a homokba. Erre leteszi a búgófát és a matatit (péniszfedő rojtot) és a csilarát (fejre való zsinór), a lalkarát (csont, amelyet az orrsövénybe dugnak). Mindezekre társai ráolvasnak, azaz eléneklik a varázsige megfelelő sorait. A férfi közben feketére festi a homlokát és piros festékből karikákat rajzol a szeme köré, majd lassanként felveszi mindezt. Most teljes díszben van, leül a földre méltóságteljesen és várja, hogy a többiek ráolvassanak a testére . Ha ez megtörtént, akkor fölkel és a siker biztos tudatával megy az asszonyok közé. Közbenjáró gyanánt elküldi valamelyik rokonát ,rendszerint egy lányt. A lány aztán elmondja a férfinek: „Ez az asszony szerelmes beléd”, mire a férfi adja a meglepettet. Így kívánja az illendőség. Az ilpindzsát („körülkerítést”, vagyis a szerelmi érintettséget) nem szokás bevallani. „Hogy lehet az? Én semmit sem csináltam” , így illik felelni. De a közbenjáró ezt már ismeri. „Dehogynem –mondja – úgy jöttél, mint a villám, és ő beléd szeretett”. | |
| 180. | [tulajdonos]: KÉP | 2023-04-11 07:52 |  | |
| 179. | [tulajdonos]: TERMÉSZETI NÉPEK | 2023-03-31 08:27 | BALTAZAR naplójában olvasom "Claude Lévi-Strauss nagy reményekkel ment az Amazonas vidékére, abban bízott, hogy romlatlanságot talál az ott élő népek között, de csalódnia kellett. Csalódását megírta a Szomorú trópusokban."
Claude Lévi-Strauss tévedett. Ha... és amennyiben...
... tényleg ilyen prekoncepcióval ment a "vadak" közé, s főleg ha azt nem tudta elengedni.
Szerencsére nekünk magyaroknak is van egy csodálatos etnogrfáfusunk, aki szintén prekoncepciókkal ment ki a "vadakhoz" 1938-ban, mint képzett Freud-tanítvány, aki a szintén Freud tanítvány, Bonaparte Mária hercegnő finanszírozásával mindenáron az Ödipusz komplexust vagyis "bűnt" akarta kimutatni a bozótlakók viselkedésében.
És ehelyett "romlatlanságot" talált.
Olyan szexuális viszonyokat, amelyben ismeretlenek voltak bizonyos modernkori "állatiasságok" (perverziók).
S végül el tudta engedni téves prekoncepcióját.
Megelégedvén azzal, sőt, minden képzeletét felülmúlta az, amit talált.
Róheim Gézának hívták.
Apró érdekesség.
Az ausztrál bozótlakónál nem az számít nevetségesnek, akinek kicsi a pénisze, hanem akinek nagy. S van is tanmeséjük az ilyen férfiről, akinek szexuális túlzása mindig fordított arányban áll a vadászó képességgel.
Az ilyen nevetséges figura a MALPAKARA.
Róheim írja: ha valaki bejelenti, hogy a malpakaráról akar mesélni, máris mindenki dől a nevetéstől.
Íme, valami a világvallások előtti őserkölcsiségről.
Sőt, magáról az ősemberről. Hiszen - s erre Róheim külön figyelmeztet - az ausztrál bozótlakók kultúrája összehasonlíthatatlanul ősibb mint akár az afrikai bennszülöttek, vagy a dél-amerikai indiánok kulturája.
Róheimnek szerencséje volt.
Még megtalálta utolsó cafatait ennek a szétvert, megalázott kiirtott kultúrának - egy valahai virágkor emlékfoszlányaiban, amit kutathatott. Még talál ősi adatközlőket a kihalásuk előtti pillanatban, akik 30-40 ezer éves korra utaló meséket és mondákat tudtak. Egyáltalán az, hogy rengeteg meséjük, igen gazdag mondakincsük, zenéjük sőt, költészetük van, megdöbbentette Róheimet.
Ezt tartotta lényegesnek.
Nem azt, hogy ínséges vészkorszakokban esetleg az Andokban lezuhant rögbicsapathoz hasonlóan tartják fenn magukat. (Elhalt társaik húsából.) Ettől még az őserkölcsiségük változatlan maradt. És ez az ősemberi közösségek valahai erkölcseire utal.
Például a vadász hagyományosan NEM ehet náluk a zsákmányból.
Nem is dicsekedhet vele.
Ha meghozta, akkor egy közeli bokorban illik hagynia. S amikor az őt fogadó öregek észreveszik, hogy véres a lándzsája, azt illik mondani: "Hoztam valamit - ott van a bokorban".
Mire az egész csapat odasereglik és ujjong örömében.
S akkor osztják szét a húst - mindig hagyományosan az öregeknek hagyva a zsiradékot és a legjobb részeket. S a vadász csak akkor ehet, ha neki is adnak. Ha kevés, akkor fordul még egyszer.
Ez az önzés feletti altruizmus olyan erős bennük, hogy amikor Róheim lekváros üvegébe az egyik kislány egyszer beledugta az ujját, akkor utána csak félig nyalta le, a másik felével odaszaladt a nagypapájához, hogy ő is megkóstolhassa.
Ez a fajta romlatlanság számít kulturáltságnak náluk, nem az, hogy eltartják-e a kisujjukat a kókuszhéj csészétől, ha isznak.
Sokadjára olvasom Róheim Géza minderről írt A CSURUNGA NÉPE című könyvét. Most is nálam van. (Az ausztrál bozótlakük gondolkodása olyan ősi, hogy azt sem tudják, hogy a gyermek a szeretkezésekből fogan. Ők úgy tudják, a Csurungákhoz (őseik szelleméhez) imádkozva eshetnek csak a nők teherben.
Mert ilyen ostobák?
Nem. Hanem mert logikusan következtetnek.
Ha igaz lehetne, hogy a nőknek a szeretkezésektől lesz a gyereke, akkor a nőknek állandóan szülniük kellene.
Miért?
Mert állandóan csinálják.
---
Nekem újságíróként volt szerencsém megismerkedni ausztrál bozótlakókkal.
Nekik - illetve az egyiküknek - köszönhetem, hogy életközepi válságom során nemváltam el.
S most milyen hálás vagyok utólag, hogy a természetes családomat megőrizve fogadhatom a kisunokámat, mint új "kisbozótlakót" - akivel a kultúra és a civilizáció fejlődése újra kezdődik. És megismétlődik. Most még nem tud beszélni - csak gagyog mint a főemlős. Aztán megtanul - ahogy maga az emberiség. Ősember lesz - majd fokozatosan egyre modernebb.
Csak nálunk - a mi családunkban és az én életfilozófiámban - meg kell őrizni minél többet a természeti népek vitalitásából.
Ezért szerepel a kötetem címlapján is a természeti "meztelen népek" stílusában az alteregónk. (Én, a feleségem és a "kísértő" sosem "MI VAGYUNK" ha már fotón vagy leírt szövegben az "olvasóra köszönünk". Az már műviség. Ábrázolat. "Alteregó".)
Többet később.
Aki kinyitja ezt a képet, meglátja ausztrál barátunkat. Akiről majd hamarosan novellát írok, mert én tényleg neki köszönhetem, hogy nem váltam el.
Réz András filmesztéta mutatta be őket a művelt közönségnek, amikor itt járt a tánccsoportjával európai körúton. S én újságíróként kísértem őket. (Egyébként az ő grafikai arcképe volt "Az Olimpia arca. Goomblar Wylo 17 éves koráig missziós iskolában nevelkedett, megtanult franciául is. Ezután szökött vissza a bozótba, hogy megtanulja ősei kultúráját. )
Réz figyelmeztetett minket, hogy ők tényleg olyan bennszülöttek, mint a Krokodil Dundee című film szereplője. Amikor az amerikai csaj le akarja fotózni őket. S az egyik meglengeti az ujját-
- Aaaa!
- Nem akarja, hogy elraboljam a lelkét?
- Rajta maradt a kamerasapka!
https://twitter.com/PalocziAntal/status/1307349201517457410 | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
