NAPLÓK: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN Legutóbbi olvasó: 2024-05-19 18:16 Összes olvasás: 28909186. | [tulajdonos]: ÚJRATERVEZÉS | 2024-02-08 01:43 | HÚ DE SOK DOLGOM LESZ A HANGOMMAL (A LINKELT VIDEÓ NEM HAZUDIK)
Nagyon be kell énekelni, mert ezek szerint pontatlanul intonálok! (Azóta minden nap skálázom, hogy vénségemre ősz hajú bárd lehessek, ráadásul egyben a szabadvers megzenésítője)! Ő pedig a következő dalnok. Egy éves kisunokám. (Lehet, hogy most látjátok itt utoljára fotón: jól nézzétek meg!) Lentebb egy Csákányi Eszternek ajánlott versem is szerepel az éneklésről. (Húsz éves koromban Kaposváron éltem, a színház akkori fénykorában.)
https://twitter.com/PalocziAntal/status/1746057280590594470?fbclid=IwAR2b1SkI29DsIcZ3HO3bvJYh8Y8gaobSm42nz06qhtSahrLmG_qKM-Z6A48
------------------------------------------- A NAGYFÜLŰ EMBER
(Csákányi Eszternek)
Nevetséges volt a nagyfülű ember. Csak ült a nézőtéren, szemüveges hosszú arcát kissé félrefordította és szőrösek voltak a fülei belül. Ezt még a zeneiskola folyosóján vettem észre. A színpadról nem lehetett látni, mégis látni véltem fülében a szőrpamacsokat, miközben Scarlattit énekeltem. Egyszer, gyakorlás közben az énektanárnőm, aki zongorán kísért, megállt: - Magának annyira szép a hangja! Ez egy Mozart-tenor! Ökölvívó edzésről jöttem aznap. Hetente háromszor a kaposvári Dózsába jártam. Vállig érő hosszú hajam volt. A meleg májusi délutánon megmostam, az énekóra alatt száradt meg és az alja közben begöndörödött. „Mozart-tenor?!” Nem is tudom, hogy a boksz és a sok lány mellett miért jártam még mindig énekelni. Azt hiszem, mert kért rá az anyám... A vizsga-előadáson a nagyfülű ember felesége is a két Scarlatti dalt énekelte. Talán Mozart-altként? Ez is fölöttébb nevetségesnek tűnt. De az végképp komikus volt, hogy ennek a gyermektelen, kiöregedett nőnek egész keskeny ajkai voltak, rúzzsal mégis cakkos szájat festett magának. S arcát, a férje mellé ülve, ő is kissé félrefordította és egyforma fejtartással figyeltek. Néztek és füleltek. De vajon mi volt az a nevetséges arckifejezés, amellyel hallgattak engem? Mindketten meggörnyedtek ültünkben, az arcuk bárgyún megnyúlt, mintha elvesztették volna önuralmukat. A szemük tágra nyílt és csillogott. És csak lassan tértek a végén vissza, de a tapssal mintha lemaradásukat akarták volna behozni... Ma már talán tudom, mi volt ez. Én, akiből végül nem lett semmi, azt hiszem: a csodálatuk kifejeződése! És ma már azt is tudom, hogy a nagyfülű ember festőművész volt, a felesége franciatanár és hogy neki nem a keskeny, hanem az a cakkosra festett volt az igazi szája.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|