Visszatérnék még egy percre, ahhoz a nyelvi témához, amit érintettél. Írod válaszodban, hogy a maradandónak bizonyult szóhasználat egyik lehetséges oka; a régiesebb vagy emelkedett konnotáció. Ezzel szemben az általam viszonylag szárazon felsorolt nyelvalakító tényezők: az egyszerűség, érthetőség és hatásosság. Ebből a hármasból talán az utolsóba lehetne besorolni régies és emelkedett szóhasználat meglétét és fennmaradását.
Jól jött a kiegészítésed, hiszen bármilyen szárazak a legfőbb nyelvalakító szabályok, a nyelv egy csodás birodalom, tele van élettel, bármikor „megrázhatja” magát, és máris csúszik ki a reá vonatkozó szabályok alól. Ilyenkor lehet szertelen, vicces, közönséges, archaikusan emelkedett, de akár archaikusan gúnyolódó is, felhasználhat bármilyen eszközöket, hogy azokat a tartalmakat és érzelmeket a felszínre tudja hozni, amelyeket hathatós közreműködésével ki szeretnénk fejezni vagy közvetíteni igyekszünk egymás számára.
És ha már Petőfire hivatkoztál daloddal kapcsolatban, maradnék is ennél a példánál.
Befordultam a konyhára, Rágyújtottam a pipára, Azaz rágyújtottam volna, Hogyha már nem égett volna.
Szóval mi van? "Azazozik" Petőfi Sándor? Tehát már égett a pipa! Majd önmagát leplezi le, hogy tulajdonképpen nem is azért ment. Hát ilyen furmányokra képes a nyelvünk, és még sok egyéb másra. Számomra ezek után még az is vicces, hogy ezeket én írtam most Neked, nem pedig fordítva. "Mivelhogy" a füstölgő pipákhoz Te jobban értesz. :-)
Ha jól számolom, akkor nagyjából 195 évvel, 45 nappal és néhány órával ezelőtt született Petőfi (Petrovics) Sándor, aki a világirodalmon is rajta hagyta a keze nyomát. Több zsáner verséből született magyar nóta, ezek egyike ihletett meg engem az itt látható és hallható feldolgozás elkészítésére. Ha az elterjedt videomegosztóra kapcsolsz, a szövegét ott elolvashatod. Ahogy a szállodai szobaasszony szokta mondogatni: Remélem, sikerül beágyazni!
Nos, hazaértem: a naplómat a legelejétől kezdve végigolvasván ismét a jelenben vagyok. Tanulságok: számos bejegyzés elenyészett volna félkész állapotában, ha elmulasztom ezt a visszanézést. Mostantól ezeket a kis "betokozódott szennyeződéseket" szándékozom kicsit közelebbről szemügyre venni, hátha köréjük verejtékezhető egy kisebb-nagyobb igazgyöngyszem. Túlságosan mélyre nem kell merülni a felszínre hozásukhoz, egy-egy mélyebb lélegzetvétellel speciális berendezés nélkül is megoldható.
[ A biztonsági kód: 1zug, vagyis egy (sakk)lépés ]
Kedves Tibor, a lényegre tapintottál rá. A "Dicsértessék..." formula rögzült be, talán a régiesebb vagy emelkedettebb konnotáció miatt is; a másik formában még soha nem hallottam én sem. Érzelmileg ezért természetesen az előbbit preferáljuk, miközben nyelvtanilag (szótő, szenvedő alak, felszólító mód) pontosan ugyanazt jelenti mindkettő.
Kedves Miklós, érdekes a kérdés, viszont magam se tudom a hivatalos választ. Úgy gondolom, hogy a Dicsértessék az Úr már nem az eredeti, hanem a „szlengesített” változat, amelynek elődje a Dicsértessék a Jézus Krisztus lehetett, de a további elődöket én nem ismerem. Az ötletelés színvonalából nem is tudok kilábalni, de akkor legalább most erről a vonalról valamennyit. Nyelvünk általában a legegyszerűbb megoldásokra törekszik, nem szeret pazarolni. Az egyszerűség mellett a hatásosságot mindig magában foglalja, ez eredményességének és használati értékének egyik mutatója. Összefoglalva, egyszerűség, érthetőség és hatásosság. Ritka az a kivétel, amikor nem ezen elvek mentén szerveződik.
A Dicsértessék az Úr formula szerintem hatásosabb az általad írt Dicsérődjön az Úr változatához képest. Erősebb a felszólító jellege, mint saját magamra vonatkozóan, mint egy adott közösségre, mint a kívülállókra és így nyomatékosabb benne a cselekvésre késztetés.
Ezúttal, attól tartok, ellent kell mondanom: én nem látok értelmezési különbséget a "dicsérődjön az Úr" és a "dicsértessék az Úr" között. A kedvezményezett mindkét esetben az Úr, a valódi aktív résztvevő pedig, aki(ke)t a ceremóniamester felszólít dicsérésre, a közelebbről meg nem nevezett (egy vagy több) hívő.
Nem tudom a korrekt meghatározást, de az az érzésem, hogy a "dicsérődjön az Úr" formánál a felszólítás inkább az Úrra vonatkozik, míg a "dicsértessék"-nél azokra az emberekre, akiktől elvárjuk ezt a cselekményt.
Jobban értelmezhető lenne a "dicsérd" vagy "dicsérjétek".
Sokszor előfordul a mindennapi életünkben, hogy úgy használunk szavakat, kifejezéseket, hogy nem gondolunk bele mélyebben az értelmükbe: a szocializációs folyamatot követve megszoktuk, hogy az adott szituációban egy bizonyos szófordulatot használjunk. Ide tartozhatnak bizonyos köszönési formulák, amilyen például egy specifikus körben a „Dicsértessék!” üdvözlés. Ragadjuk most meg az alkalmat, és mélyedjünk bele kicsit jobban a környezetébe, használatába, jelentésébe, a szót alkotó komponensek elemzésébe.
Ez az üdvözlés egy egyetlen szóból álló hiányos mondat: van állítmánya, az alanya viszont nyelvtanilag rejtett, bár abban a körben, ahol használják, egyértelmű. Ebből a formából az sem derül ki, hogy ki a valódi cselekvő, aki dicsér. Elemezzük hát a szót a toldalékai vizsgálatával és fokozatos elhagyásával. A szó egy felszólító módú ige, és a végződése arra enged következtetni, hogy az alapige egy ikes ige, hiszen különben nem -sék, hanem -sen lenne a vége. Haladjunk tovább előre felé! A felszólításban szereplő -ss egy teljes hasonulás eredménye: a -t végű igékhez ilyen módon járul a felszólító mód -j jele: mind írásban, mind ejtésben mindkét találkozó mássalhangzó módosul.
A neheze viszont csak most jön. Megtanultuk ugyanis, hogy az -at, -et, -tat, -tet igei toldalék a műveltetés képzője, így első gondolatként erre gyanakszunk. Legyünk azonban alaposabbak, keressünk például formailag és tartalmilag is helyt álló analógiákat! Itt van például az „Aki […] az felkoncoltatik!” fenyegetés. A logika azt diktálja, hogy ez nem műveltető, hanem szenvedő (de még mennyire szenvedő), vagy a latin eredetet követve passzív szerkezet, még ha nem is túl gyakori. Van rá más példa is: „Hallgattassék meg a másik fél is!”
De térjünk vissza a vizsgálandó szavunkhoz: hogyan alakulhatott ki? A templomi szertartás része a „Dicsérjük az Urat!” alakú felszólítás imára, és ennek szenvedő változata lehet a „Dicsértessék az Úr!” De miért nem a megszokottabb szenvedő szerkezetet használják, „Dicsérődjön az Úr!” formában? Nem tudom a választ, talán majd valaki… ?
Kedves Ildikó, örülök, hogy reagáltál a beírásomra. A jellemfejlődést alighanem idézőjelbe illett volna tennem, de ha el is mulasztottam, nem a jövőre irányuló célkitűzést értettem alatta, hanem a múlt történéseinek a felidézését, nyomon követését: nem a "hová" volt a kérdőszavam, hanem a "honnan". Hogy milyen céllal folytatom, az is földhöz ragadtabbnak tűnhet: annyira közel van márt az ezredik bejegyzés elérése, hogy most nem volna logikus abbahagyni.
Megtiszteltetésként kezelem, hogy megosztottad velem a Te saját elgondolásaidat, egyet is értek kivétel nélkül mindegyikkel. Valóban az látszik a számlálóállás növekedésén, hogy sokan eljutnak a naplók megnyitásáig, a reagálásig már jóval kevesebben. A bejegyzést tevő naplóvezetőnek erre aligha van ráhatása, ő a maga dolgát megtette. Be kell vallanom, hogy a "Tetszik" gombot én se gyakran használom mások naplójában. Az idézett mondat szellemes és ide illő.
Még egyszer köszönöm, baráti üdvözlettel: Várkonyi Miklós
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
