NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2024-05-02 11:06 Összes olvasás: 64127579. | [tulajdonos]: ... | 2020-10-11 15:31 | Halmai Tamás
Káprázat Mint az első és mint a legutolsó, boldog a nap, a fűszálon imbolygó, a rítuson a ritmus és a rend, az idillen az éden átdereng, a lemondás, az áldozat, az ajtó, minden megnyílik, mert minden mulandó, a kezdetektől ártatlan növények az eredet szép romjain tenyésznek, sugárköpenyben tündököl a semmi, a káprázat a kápráztatót rejti, az útvesztőben mikrotheosz minden, az elveszett út már hazatért innen, a számok és a súlyok és a mérték az oszthatatlan egyet már elérték, feladat s csoda egyesül a műben, az egész képét hordó egyszerűben, a pontban a kör, a körben a gömb, kézben a kagyló, kagylóban a gyöngy, kapu és küszöb, ház s a házban élet, az üdvös szövetségben együvé lett, a térben a táj, a tájban a hely, a rések ősi rejtekeivel, a szó, az út, a sors, a fény, a szállás, minden azért van, aki mindért hálás, szeme hajnali kertre nyíló ablak, ima és áldás, ha beszél s ha hallgat, templomot épít, otthont alapít, elnevezi az ég határait, a sivatagból a paradicsomba, a törtből a teljesbe visszavonzza piramis, torony, hagymakupola, a közép derűjén a korona, világfa csúcsa, vertikális tengely, tövében oltár s aranykori tenger, fényarcát tükör nélkül ki láthatja, s miféle tükröt takar a fény arca, fátyol a világ és a test burok, de angyal fogja föl az elbukót, s mert az örökhöz a zuhanó gyenge, abban lakik, aki lakozik benne. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|