„’Nem feladni’. Ebben szerencsés voltam. Ha valamit nem tudtam megcsinálni, anyám megtanított rá. Akkor aztán egyedül kellett folytatnom és befejeznem. Például: tűbe fűzni. Anyám ezt olyan egyszerűen tanította meg és olyan módszerrel, amilyennel – biztos vagyok benne – látó ember sose próbálkozott volna, egy vak esetében. – Fogd a tűt (a tű foka könnyen megtalálható, mert vastagabb, mint a hegye), és vedd a fonalat kettéhajtva a mutató- és hüvelykujjad közé, és a szál keresztülmegy a lyukon. Nem biztos, hogy azonnal sikerül. Lehet, hogy igen, de az is előfordul, hogy csak a huszadik alkalommal. Végül azonban mindig.” (Sheila Hocken: Emma meg én)
Banális beszélgetésben süllyedünk el, aztán a hallgatásunk fölemel. Kezünk elidőz a terítő gyűrődésein, mielőtt a pohárra kulcsolódik, melybe egy mágus sötét italt kevert.
Sétánknak iránya nincs, de célja van: csúcsokon járunk, hegygerinceken, vigyáznak ránk a szakadékok, a ritka levegő szárnyakat ad.
Nézd, a völgyben városunk romjai, leszakadt hidak, asztalok felborogatva. Vesztett édenekből rohannak ki a ruhátlan emberek.
A fák alatt már éjszaka van. Költők vesznek körül, mind fejben írja a versét, csak az én kezemben van diktafon. De nincs mit mondanom.
Nem érted? Elrejtem, ami nincs, hogy mégis legyen. Rákényszerítem az álmot a valóságra, hogy úgy olvass bennem, mintha igazat hazudnék: kész regény vagyok. Igen, kész, de végemre a pont még nincs kitéve, a fejem most is sajog, minden nap háború van, mintha mindig újabb és újabb agyrázkódás követné az előzőt. Bombatölcsér az emlékezet. Mintha karok nélkül kellene ölelnünk egymást. Ki nem mondott szavaink visszhangzanak, de működik a titkosítás, összevarrt mappákba merülünk. Csaknem szétpattan tüdőnk, ahogy a mélység kivilágított termeiben üres kosárral állunk, két gyöngyhalász.
A fámák rendkívül nemes tettekre képesek; például ha egy fáma meglát egy szerencsétlen reményt, aki lepottyant egy kókusz-pálmáról, rögtön az autójába támogatja, hazaviszi, lelket önt belé, és addig táplálja, míg a remény össze nem szedi magát annyira,hogy újra nekimerészkedhet a kókuszpálma megmászásának. A fáma ez után a cselekedet után nagyon jónak érzi magát, és valóban az is, csak hát nem gondol rá, hogy a remény néhány nap múlva megint le fog esni a kókuszpálmafáról. Így hát miközben a remény újra ott hever a kókuszpálma alatt, a fáma a klubjában üldögél, nagyon jónak érzi magát, és azon mereng, hogyan volt is az, amikor megsegítette a szegény, összetört reményt. A kronópiók elvből nem nemes lelkűek. Még az olyan megindító látvány mellett is szó nélkül elmennek, mint amilyen például egy szerencsétlen remény, aki nyögdécselve ül a járda szélén, mert nem tudja befűzni a cipőjét. A kronópiók rá se néznek erre a reményre, minden figyelmüket a tovaszálló ökörnyál látványa köti le. Nem lehet komolyan gyakorolni az ilyen lényekkel a jótékonyságot, ezért van aztán, hogy az emberbarát-társaságokban mindig fámák a tisztségviselők, a könyvtárospedig mindig egy remény. A maguk posztjáról a fámák nagyon sokat segítenek a kronópióknak, de azok se ne fregan*.
