NAPLÓK: akvamarin Legutóbbi olvasó: 2024-05-06 06:09 Összes olvasás: 106626| 78. | [tulajdonos]: szemére dobva! Istenek! | 2014-08-09 11:18 |
Mórotz Krisztina
Virraszthatok még
Álmatlan éjszakáimon a hajnal félrecsúszott takarója.
Fehér anyagon betűk egybefolyva. Íme az utolsó levél.
Kesze-kusza sorok, mintha magas fűben futnék
vagy lucernában az epilepsziás kutyámmal.
Éjjel megint sírtam: elhatároztam, hogy nem írok többé.
Nem tudtam aludni, megint nem tudtam, forgolódtam.
Gondolatok, semmi közük egymáshoz, külön-külön öleltek át.
Visszapörgetett mondatok. Nevetés, gúny, fintor, egy verssor egyedül.
Csak átfut sorsodon, belésápadsz. A csend misztériuma.
Viaszos alma megmosva. A tulipán fagycsókja, amit könnynek hívnak.
Tudnod kell: imádkoztam. Istent kértem, hagyja elkurvulni a verseimet.
Nem kellett volna megmutatnom nekik, hogy aztán,
mint macska a meg nem kötött betonon, végigmásszanak rajta.
Kéjjel nézték a betűimet. Mocskosan. Sosem tisztán.
Friss könny. Nem fáj. Sőt, olykor jólesik.
Végigfutott este a gerincemen a jéghideg,
amikor azt hittem, nem kell egyetlen sorom sem.
Még megírnám azt a kertemen túli világot,
azt a kerítésen túlit, ami bennem él, ismerni vélem,
felragyogó arccal beszélek róla.
Átfolyatott színek az ujjaim között, a vízfesték ilyen,
mikor a fehérbe tolakszik a zöld és elönti a veszélyes vibrálást.
Néha köd szitál képeimben, máskor ragyogó rózsaszínek.
Mindig áradnak, sosem fogynak, formátlanságukkal töltve ki a teret.
Kuporogva írok. Már nem tudok gép nélkül.
Kávéra áhítozom vörösre súrolt hajnalomban.
Szilágyi Domokos súgta ma éjjel: aki halni akar, hal.
A madarak tisztán szelik a levegőt, a körteillatú nő
egy képről lelépve pár sorban se írhatja le őket.
Rám szól: szeretem ezeket a mondataidat, idecsapsz, odaütsz,
mindig, mindig lázadsz. Öntörvényű vagy.
Itt egy bogáncs, feltekerem a szúrós bogaira a sosem tehetségem,
aztán beleszárad a papír a földbe, a bogáncsot elfújja a szél.
Valahol mindig temetnek . Amikor leszáll a koporsó oda mélyre,
furcsa zsibongás, míg végül egyetlen diadallá érik a hang,
de megtöri a szirénaszó, vagy egy sárga villamos csattogása
„Akit a sorsa el akar veszteni, megveri tehetetlenséggel.”
Mindennel ütközik, végül önmagával is.
Felszikrázik, ragyog és elég. Kihúny, szemlátomást.
Istenem, add, hogy ne ez az üres folt legyen az utolsó,
add, hogy odahulljon még egy kép a vásznamra,
még egy utolsót, mit nem írtam le soha
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
