Párbeszéd a DOKK jövőjéről: Antológia

NAPLÓK: Párbeszéd a DOKK jövőjéről
Legutóbbi olvasó: 2024-04-29 08:59 Összes olvasás: 93275

Olvasói hozzászólások nélkül

272.	Czékmány Sándor: Antológia	2020-02-19 14:49
sorolom a szerintem „szerintem”-eket __legyen minél előbb egy kész (bármikor bármilyen helyzetben bárhol arcpirulás nélkül aktivizálható) DOKK-kötet __kötetszerkesztőknek javaslom (indokaimat nem közlöm, de ha valaki kicsit is érdeklődve követte az eddigi DOKKéletet, sejtheti az ajánlási szempontokat): ____Filip Tamás ____Pálóczi Antal ____Kiss Anna Mária ____Karaffa Gyula __tegye meg minden minimum 20 maradokk-kal rendelkező szerző a maga javaslatát itt vagy a PIG-által erre a célra elkészített és DOKK-hoz csatolt blog-on (azt hiszem célszerű lenne – bár ezzel kapcsolatban nekem is vannak ellenérzéseim – ha kommentelési lehetőséget is kapna külön-külön minden bejegyzés) __ a hozzám tartozó oldalakra ezt a két verset javasolnám beszerkeszteni: Czékmány Sándor 50. ___mesesziget Máté Angi___ nem vonzódott a csendhez a csend sem vonzódott hozzá ennek ellenére gyakran bekopogtak egymáshoz de csak ültek az öblös fotelben nem volt semmi megbeszélnivalójuk kínos volt nagyon mint egy filmjelenet a rosszabbak közül eleinte próbáltak ezen segíteni de hamarosan rájöttek hogy mindketten úgy járnak jobban ha így fogadják el egymást olykor pusztasávok képződtek körülöttük lepusztult délibábokkal legkedvesebb szórakozásuk az volt amikor egyikük kijelölt egy pontot és ezen keresztül nézték azt a világot ami körülöttük létezett a világ visszanézett rájuk ilyenkor összemosolyogtak ezekben a pillanatokban mintha szerették volna egymást ** Balogh Attila ÖN-EPOSZ Belázasodtál, fiam, többet ne gyere temetésre, Isten minden temetésen ott guggol, és mások halálával üzeni a te halálodat, bátyád, amikor összeesett, s tenyere medrébôl kigördült az élet, mint a füvek közt elgurított narancs, Isten az ô fülébe suttogott, mégis te hallgatóztál, lapulsz idegen ablaküvegekhez, hogy mások életébôl kilesd azt ami a tiéd, de egyszer megcsattan az üveg, és szilánkjaiból összeraknod a tengert, a várost, szerelmeidet, már nem tudod soha. – Délutánonként a budai kórház hûvös udvarán csüngô hintába ültettek, a hintáztató nôvér arca fölragyogott, amikor tüdôd telezuhant levegôvel, olyan mohón ittad, hogy rekeszizmaid begyulladtak, estére vissza kellett tenni a vastüdôbe, makacsságodon gyôzött a gép türelme, szabályos ritmusban adagolta a levegôt, s ettôl olyan rend keletkezett, amely szisztematizált, és életedet örökre meghatározta. – Csúnya nyomorék gyerek voltál, testvéreid kezét elhesegetted, amikor simogatásukkal púpodat csodálták hátadon, térdemet örökösen lehánytad, az apádról szóló, álmaimat sorvadt tüdôddel szétköhögted, önzô voltál már ekkor is. – A lázmérôzés elôl kicsúsztál a folyosó hideg kövére. pimaszságodon annyira fölindult a nôvér, hogy lábadnál fogva, a második emeleti edényszállító lift aknájába lógatott, a hétéves lényed meg se rezdült, a kétemeletnyi sötétség fölött nem kapálóztál, némán, és bölcsen fázott az eszed. – Amikor bementem hozzád a kórházba, akkor láthattam igazán, hogy ti milyen sokan vagytok, s mind úgy csúszkáltok a folyosón, mint a kiskutyák, koldulva bámultok a látogatók arcába, hogy vegyenek föl benneteket az ölükbe, simogassanak meg, s adjanak nektek enni. – Ekkor láthattam azt is, hogy kopaszra borotvált fejeden sebeket ragasztottak le, lehajoltam hozzád, s te, örömödben, hogy egyforma magasak vagyunk, hidegen és számítóan mesélted el, hogy Erzsébet nôvér tetût talált hajadon, bevittek a fürdôszobába, te levetetted magad a székrôl, próbáltál kicsúszni a többiekhez, a lakott folyosóra, de Erzsébet nôvér a kezedre taposott, ujjadról a köröm úgy repedezett föl, mintha tükörcserépbôl lett volna, a Molnár Feri mankójával addig ütött, amíg el nem ájultál, hajad már csurom vér volt, s mire eszméleted visszanyerted, kopaszon kuporoghattál a folyosó sarkában. Nagyon szégyellted magad a többiek elôtt, próbáltalak vigasztalni, hogy nemsokára iskolába mész, lesznek színes ceruzáid és szép simogatású könyveid, de te ekkor már mindent tudtál a világról, lelkeden páncél volt. – Föl akartalak venni a hátamra, hogy hazavigyelek, de te nem engedtél a közeledbe senkit, sírva kellett kiszaladnom a buszhoz. – Számodra nem volt elég, hogy mély szeretetet és szánalmat érzek irántad, neked is ugyanezt kellett érezned önmagad iránt. – Kívülrôl szemlélted életed, s ha valaki szeretni próbált, te elszeretted magad elôle. – Féltékeny voltál a halottakra is, amikor Mária meghalt, s merev karja miatt nem lehetett ráadni a ruhát, Gyula bácsi a fülébe suttogott, s Mária ettôl olyan hajlékony lett, hogy már könnyedén föl lehetett öltöztetni. Te ezt kéjes irigységgel szemlélted. Utánoztad a holtak engedelmességét, amikor lábodra csatolta új járógépedet a nôvér. – Az élôk irányába hiába meneteltél, ezzel a hideg szerkezettel, bevizelésed miatt elvették, meztelenül kiültettek a folyosó közepére, heréden a fényes, vékony bôr bevilágította az egész helyiséget. Hiába vihogtak az alacsonyabb kasztú, tolókocsis lányok, és piszkáltak idegen mankóval, te nem másztál ki ebbôl a fénybôl, dicsekvôen ültél tovább ebben a csillogó fájdalomban. – Erkölcsi profit lett minden megaláztatás, tiszta, emberi, sôt, már ekkor szexuális öntudat – mintha provokáltad volna magad abba a helyzetbe, ahol energiává, verssé alakítható a szenvedés, pszichés, neurotikus kényszerrel lökted, taszítottad még a körülötted lévô embereket is, a kegyetlen konfrontációba. Azonosítható képet reméltél magadról, bénaságodról az örökös veszekedésben. – A papok csendjével tehetetlen voltál, békéjük simogatott, Isten olyan közel került hozzád, hogy tolvaj lett belôled, el-ellopkodtad, ha nem is a szexuális, de a hím esztétikát, a templom kertjében kifeszített Krisztusról hajlékony bokáját, vállát idomítottad torzságodhoz, csinos csípôjérôl titokban lehúztad a leplet, hónapokon és éveken át rejtegetted nyafogó és göndörködô angyalkák elôl a jeges sziszegésû pasztorált tenger mélységét, sejtve, mire ezt a transzcendens szövetet roncsolt ágyékodra merted borítani, s már-már hitted, hogy a nemiség fekete füvérôl elemelkedik ivartalanul, a madár szerkesztésû öledbôl az Objektív-Fiú – de Pista bácsi bevonszolt a fürdôkádba, hogy szôrei közül kicsalogasd a kéjt, nyüszítve húzódtál a sarokba, frissen operált lábad kicsavarodva lebegett a vízen, engedetlenséged miatt leszorította fejedet, kilátástalanul kapaszkodtál törékeny kezecskéddel a fürdôkád szélébe, de olyan erôs volt a szorítás, hogy orrodból elindult a vér, és szép lassan elszínezôdött a víz, te pedig élettelenül ringtál ebben a tengert suttogó fürdôszobában – fényes gödrökön át kerültél haza, öregek és férfiak hátára kéredzkedtél, hogy körbe-körbe futkossanak veled a havon, a putrik elsuhanó sebessége sütötte szemedet – amikor szakadt a hó, mérhetetlen ürességet éreztél magadban, a nyirkos fal mögött négykézláb becsúsztál a házba, csak én tudhattam igazán, hogy a nôstény kutyák helyére hugyoztál, elzavarva az éjszaka könnyû ígéretû kanjait, és csak én láthattam igazán azt is, hogy az örökös hasmenéssel küszködô farod úgy emelted föl a székre, mint egy kiszolgáltatott állat, primitív mozdulataidat beismerve az eszedet havazó idôtlen telet bámultad – mindenhová csak a földön vonszolódva jutottál el, s közbe-közbe hátranéztél, hogy eléggé figyelem-e szenvedésed, Piroska néni virrasztolására is utánunk csúsztál, lehûlt kezeddel fölhúztad magad a miattad melegedô dombokon, hogy láthasd Ôt kiterítve, titkos kényszer ûzött a holtak szagához, és már-már mozdulni láttad a keményedô testet – vénasszonyok lába közt másztál a dicsekvô gyertyák fényébe, s ott úgy mozgott árnyékod, hogy ágyékod védett, és mint aki lábára föláll, öregszagú bort tölt a cigányoknak, és befekszik a halott mellé, önmagát letakarva a lepedô alatt tovább szuszog, és lassan fölül, karját fölemelve röhög a többiekre, az idôs növények nyakát letiporva sír, mint az önmeggyilkolók – és valami kútról mesél, amit csak éjszaka lehet megtalálni, fogatlan szüzek ôrzik, meztelenül ülnek a kút káváján, széttárt ágyékukból újszülöttek gurulnak hangtalanul az ólálkodók lába elé – önmagát megölve árnyékod fölborította Piroska néni gyertyáit – lehajoltam hozzád az iszapos hóba, próbáltam segíteni, besötétedett, és lázas lettél. Ölemnyi testedet vissza kellett vinni az intézetbe – szád a sok sírástól teljesen elveszítette eredeti formáját, már összezárni sem tudtad, nedvesen feszült fogsorodon, forró szemgolyód úgy sistergett a borogatás alatt, mint a rezsóra csurgatott tojássárgája – leereszkedő szemhéjad mögött kezdtek kirajzolódni aranyutcái, városai a túlvilágnak. Kiléptél fehérnemûdbôl, és átugrottad a tengert – ekkor már nem beteg voltál, hanem fájdalom, pörgött veled büszkén, a katadréliás, putrimítosz, a betört ablaküvegen átnyúlva hiába tapogatta rajtad a hanyag ölelésû férfit az ápolt hölgyû béke, örökre származástalan és a hazát majszolók cukorkáin átbillenô lettél.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!