NAPLÓK: Seholsincs Legutóbbi olvasó: 2024-05-02 19:42 Összes olvasás: 86967| 284. | [tulajdonos]: Amíg a fényt nem látod | 2016-04-29 12:16 | ...ha már belekezdtem, befejezem...Hogy minek osztottam itt meg? Magam sem tudom. Talán a történetből kikerekített szatírám megértéséhez előzménynek/előjátékának szánva... :)
VII. rész
A kardiológia épülete már az utóbbi évek tervező és építész gárdájának munkáját reprezentálta. Modern, de a régi épületegyüttes közé mégis szervesen illeszkedő, méltóságteljes. Parkok, öreg fák, sétányok próbálták oldani a betegek nyomasztó hangulatát. Az emelet, ahova az asszony került elegáns volt, mint egy szálloda. A folyosói recepció nál orvosok, nővérek beszélgettek ügyes-bajos dolgokról, igazították el az új felvételeseket, vagy éppen meredtek a számítógépek monitorjára.
A kórtermek nagy része két-háromágyas volt, saját fürdővel, mellékhelyiséggel. Színes, ízléses függönyök vonzották magukra a tekinteteket.
- Egész kellemes lenne itt, ha nem tudnám, hogy mi vár rám - gondolta, miközben a folyosót rótta. Az orvosával akart beszélni, aki felvette erre az osztályra. Hosszú, fekete hajú, filigrán hölgy volt a doktornő. Határozott tekintete ellenére kedvesség és vidámság sugárzott róla. Inkább diáknak nézte, mint tanársegédnek.
Úgy futkosott a betegei között, mintha mindegyik a halálán volna. Persze lehet, hogy így is volt, csak az asszony nem fogta fel a súlyát.
Amikor végre a tanársegédnőt megkereste félve, de határozottan előadta az asszony az aggodalmát.
Hallotta, hogy a katéterezést már néhány esetben karon keresztül is elvégzik. Neki éppen ez volt a kérése. Gerincproblémái miatt a majd huszonnégy órás mozdulatlan fekvést nem bírná ki. Inkább akkor bele se egyezik a műtétbe.
A doktornő próbálta győzködni, de miután elbeszélgettek, s reálisnak találta az asszony indokait, megnyugtatta, hogy nem lesz probléma.
Másnap reggel aláírta a szokásos beleegyező nyilatkozatot, amiben természetesen benne állt az is milyen kockázattal jár a műtét, és hány esetre jut egy haláleset.
Nem sok ideje marad a valószínűség-számításokra, mert hirtelen megkapta a nyugtató szuriját, és irány a műtő!
A műszerekkel, monitorokkal telezsúfolt helyiségben már vártak rá. Nem altatták, csak helyi érzéstelenítést kapott. Így végignézhette a monitoron, hogyan érkezik fel a szív koszorúerében a katéter lehelet finom drótja. Hogyan helyezik be a sztentet, a picinyke cső alakú szerkezetet az ér kitágításához, ami egy újabb infarktustól mentette meg az asszony életét.
Csuklóján szorító kötéssel, a felkarjáig bepólyálva vitték vissza a kórterembe, ahol kíváncsian várta betegtársa az élménybeszámolót. Még tíz perc sem telt el, amikor az rémült arccal kiabált nővérért. Az asszony fel sem fogta, hogy róla van szó. Pontosabban a kezéről. A kötésből kikandikáló ujjai, és a karja egészen a hónaljáig lelilult, majdnem fekete, és dagadt volt.
Pillanatok alatt előkerült a doktornő, nyomában egy érsebésszel, nővérekkel. Lóhalálában áttolták az érsebészetre, ahol vért vettek tőle, majd az orvosok félrehúzódva megbeszélték a tennivalókat.
Egy mackós küllemű, szimpatikus érsebész beszédbe elegyedett az asszonnyal, mintegy oldja - az előző műtéthez kapott és még munkálkodó nyugtató miatt - nem létező feszültségét.
- Jobb kezes? - kérdezte két semleges témájú mondat között.
- Igen. Talán csak nem kell levágni.......? - nem merte végig mondani. Még azon is csodálkozott, hogy közben nem ugrott ki a szíve a helyéből. Hát persze. Az erős nyugtató miatt.
- Nézze asszonyom! Lehet, hogy nincs más választás...Semmi keringés a jobb kezében. - mondta kicsit együtt érző hangon az orvos, miközben az asszony kezét vizsgálta valami műszerrel.
- Ahogy megjönnek a laboratóriumi eredmények, eldől. Most még a vérhígító - amit korábban kapott - koncentrációja olyan magas, hogy elvérezne, ha megműtenénk..
De furcsa - morfondírozott magában. Egyáltalán nem lett ideges, és nem esett pánikba. Azon gondolkodott, hogy fél kézzel mit és hogyan tud majd megcsinálni. Mi mindenen kell változtatni, hogy ne szoruljon másra. Végül is arra jutott, hogy fél kézzel még sok mindent elvégezhet, de fél lábbal már nehezebben tudná elképzelni magát..
Amíg szinte kívülállóként elmélkedett a ráváró, nem sok jóval kecsegtető jövőről, a doktor odaszólt a kis szőke medikának, aki az asszony mellett ácsorgott, s az eltelt fél órában igyekezett mindenféle témával elterelni az asszony figyelmét:
- Lazítsa meg, és vegye le a kötést!
A medika ahogy letekerte a kötést az asszony csuklójából ömleni kezdett a vér.
- Ne kösse be! Csak szorítsa vissza rá! Nézzük meg, hátha visszaáll a keringés - szólt újra az orvos. A medika két kezével szorította az asszony csuklóját miközben mosolyogva próbálta mindenféle témával elterelni a figyelmét.
Néhány percet vártak így, majd a beérkezett laboreredményeket az orvos végigfutotta a tekintetével.
- Szerencséje van asszonyom! Az eredmények alapján már műthetnénk, de kezd visszaállni a vérkeringés a karjában! Száz százalékra nem jósolhatom meg, de több, mint valószínű megmarad a karja. Itt tölt még pár napot megfigyelésen, s ha a gyógyszerek hatnak, majd többet mondhatok.
Nem kő, de egy egész szikla gördült le az asszony szívéről. Nem igaz! Majdnem elvesztette a fél karját!
De ezt is megúszta! Igaz, hogy ez sem rajta múlt. Még jó, hogy az injekció miatt nem mertek egyből nekiesni a műtétnek!
A kórteremben - teljes kényelemben - napokon át egyedül volt. Éjjel-nappal figyeltek rá, jéggel hűtötték a karját, hogy lehúzzák a duzzanatot, csökkentsék a gyógyszerek mellett, a gyulladást.
Már három napja élvezte a kórház vendégszeretetét, amikor váratlan dolog történt.
Éppen befejezte a reggelijét, s a gyógyszerei után nyúlt, hogy bevegye őket. Napok óta ugyanazokat kapta, így színről, méretről, formáról tudta volna, hogy mikor melyiket kell bevenni. Természetesen ezt sem bízták a betegekre, hanem kiporciózták a gyógyszeres dobozba.
Valami nem stimmelt a gyógyszerek színével. Mind fehér volt. Felemelte a kerek műanyag dobozka tetejét az éjjeli szekrényről, és lezsibbadt. Nem az ő neve állt rajta.
Kiment a folyosóra és elindult megkeresni a nővérkét, aki reggel osztotta a lázmérőket, gyógyszereket. Első perctől fogva érezte, hogy ez a nővér inkább hazaterelné az összes beteget, minthogy ápolja őket. Lekezelő modora nem illett ehhez a csapathoz. Kilógott a sorból. Sem itt, sem korábban máshol nem érzett az asszony ilyet.
- Na most kis aranyom elintézhetnélek - gondolta magában, miközben az egyik ápolónő útba igazította az asszonyt.
Ahogy megtalálta a nővért, köpenye zsebéből feléje nyújtotta a gyógyszeres dobozt úgy, hogy a ráírt név jól látható legyen.
- Ez nem én vagyok! - mondta határozottan, de már alig érződött a hangján a felháborodás.
A nővér arca előbb csupa kérdőjel lett, majd hirtelen elsápadt és tőle szokatlan, ijedt hangon elnézést kért, hogy a két bé betűvel kezdődő nevet felcserélte a rohanásban...
- Emberek vagyunk. Tévedhetünk. De ez akár az életembe is kerülhetett volna a sokféle gyógyszer allergiám miatt... Ezekből egy tabletta is végzetes lehet számomra - mondta inkább már nyugtatgató, mint mérges hangon az asszony.
- Máskor vigyázzon! - hagyta faképnél a nővért, miközben annak ijedtségét látva, szinte megsajnálta. Szegény! Most jól beijedt. Pedig tőlem nem tudja meg itt senki.
Rosszul is elsülhetett volna, de szerencsém volt. Megint.
A nővér pedig remélem okul belőle így is.
Az ötödik nap már fele olyan dagadt, de még lila karral búcsút vehetett az asszony élete "legkalandosabb" helyszínétől, a kórháztól.
Az élet úgy látszik, még tartogat valamit a számára. Hagy még időt gondolkodni a múltról, a jelenről és - ami most már még fontosabb - a jövőjéről.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
