Ma ismét megnéztem az Egy asszony illata c. filmet...
míg élni vágyom halnék minden percben az észt felül írja minden gyötrelem keserű ki soha meg nem éli de ha ajkon csókol édesen is szomjat olt vele
templom kövén mirtuszvirágos léptek mind fűszálon ringó harmat hajnalon érintésük sebet nem ejthet inkább enyhít szerelemtől hevült szívfalon
szavak ívébe hogy is foglalhatnám szemvillanások tüzét ruhák ráncain a tiszta fényt amint kapaszkodik időt szakítni vágyak selyem-fehér jázmin szirmain
hasonlíthatnám-e mi bőrön át vezet a szívhez ha csobogásba halkulva erekben neszez vagy gondolatnyi félsz tört része alatt robajjal ítél halálra szép reményeket
ha egzotikus ilang-ilangos esten sejtek diszkrét parfümje lebeg szabadulni nem hagy hiába küzdesz vele s érte inkább elepedsz
mint fákra csorgó napfényt rezzenetlen lombja fogva tart az érzés mindegy áldás vagy átok tovább az vezet
olyan hiábavaló kérdés a miért és a meddig ne is firtasd csak élvezd ha testeden selymesen átdereng
lehetnél gazdag vagy lehetnél pária mindenki másnak jön a világra egyikkel cserélnél másiktól óvnál attól függ az élet hol mennyit kóstál ha szelíd az a baj ha agresszív gáz van egyiket betakar a másik gyásszal
okosok fészbukon nyomatják rendre tegnapra hazádat hogy tegyed rendbe ki tudja elsőre megoszt vagy beoszt ha megcsillan szemében valami gonosz
lop-e de vega hát eladja másnak lehetne jó kérdés az iskolásnak fejében idézet Vegától ennyi "szökni maradni maradozva menni"
nem talált manit és amíg tört-zúzott nem volt jobb terve hát neked behúzott a börtöncellában lesz majd mit tenni strasbourgnak munkát ad nincs hol heverni
leírták százan is milyen a világ nem pusztán egy Erdő s nem is egy Virág de lehetnél gazdag vagy lehetnél pária attól függ hol mikor jössz a világra hiába cserélnél ami nem látszik valaki épp veled életet játszik (Zsefy)
Emlékszel? Sütött a Nap. Kit érdekelt akkor az évszak. A krematórium füstje békésen szállt. Elköszönt egy lélek, bókolt bokor, virág. Feketében ácsorogtatok, lassan nőtt égig a sírhalom. A szél pisszenni sem mert, az idő madárdaltalan hevert. Hosszú volt az út. Míg követtél lábad sokszor megrogyott. Nekem sem könnyű itt a Mennyben, nélküled. De jó lenne néha egy kis halálszünet!
Hallgatózom. Szíved csendes, akár nappal, akár éjjel. Kitöltötted rég a teret, abban más már sosem fér el. Szemben velem Hold enyeleg, csillagoknak lenne párja. Szeretkezne, de nem lehet, az Úr őket másra szánta. Itt maradok. Jó ez nékem. Ha Föld kérge betakarna követ rakjál fölém kérlek, ha az Isten megtagadna. Hajnalodik? Az nem az ég, csak az ásó széle villant. A méret itt éppen elég. Lelkem úgyis hozzád illan.
* Megj.: Kb öt évvel ezelőtt egy szerelmi öngyilkosság híre inspirált a megírásában...
kikukucskált a házából épp éjfélt ütötte az óra a falon amíg sebhelyeit a kakukk ápolta a nagymutató csak ment ment ment tovább egyre megy motyogta a kettes a hármasnak a négyes rábólintott ugyanígy a többi egészen tizenkettőig egyre megy mondta akkor az újra egyre a nagymutató meg csak ment egyre egyre egyre s akkor kikukucskált a házából épp éjfélt ütötte az óra a falon amíg sebhelyeit a kakukk ápolta a kismutató csak ment ment ment tovább egyre megy motyogta a kettes a hármasnak a négyes rábólintott ugyanígy a többi egészen tizenkettőig egyre megy mondta akkor az újra egyre a kismutató meg csak ment egyre egyre egyre s akkor kikukucskált a házából épp éjfélt ütötte az óra a falon a kakukk - ugyanaz a fazon - már így meditált eddig sem jutottam ötről a hatra egyre megy akkor is ha az éjfélt ez a kurva óra helyben hagyja azzal huss elrepült miközben a mutatókra egy-egy madárpötty került
voltál nekem két pólus között a vonzás számodra száraz fizika két ölelés között kötésben oldás szelídség indulat lehettél volna suttogó erdőm földszagú estéken sírig románc harangkongásban isten igéje a férfi akire minden nő vár de átok voltál fertőzőforrás egy csepp belőled végzetem lett gennyedő sebeket bennem okoztál nem maradt más csak a képzeletem hogy elenyésztél már nem leszel semmim a jelen is múlt a múlt gyötrelem a jövő nélküled rothadó testem és e pár sor mi hazugság mert fájsz még nekem
Leültem, hogy írjak valami szépet, vastag filctollal kikanyarítva, ami a lényeg, lágy rózsaszínbe fűzve mesterit, valami újat, ami téged is felderít. Enciánkékkel írtam múltamat, narancsvörössel ábrándokat. Aranyból szőttem fölé' jövőt, párizsi zölddel szegtem körbe őt. Túl színesnek láttam művemet, fáradt kékkel festettem át neked. Nem láthat rajta senki mást, mint ködbe olvadt diszharmóniát.
Most nem adhatok semmit sem, amit akartam lehet elviszem. Egy érzés, hogyha átjár és elandalít, az voltam én, s nem ez a pár sor itt.
