NAPLÓK: Seholsincs Legutóbbi olvasó: 2024-05-02 19:14 Összes olvasás: 86965| 281. | [tulajdonos]: Amíg a fényt nem látod | 2016-04-25 12:03 |
III.
Már este fél nyolc volt, mire a sürgősségire értek. A buszra is vártak vagy fél órát, előtte meg még összeszedett néhány fontos dolgot, hátha bent kell maradnia a kórházban. Amíg a férje összecsomagolta a kikészített holmikat, lefürdött. Közben is érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Mégis csak mentőt kellett volna hívni! Negyed öt óta, amikor először lett rosszul már legalább hat-hét alkalommal jöttek elő azok a megmagyarázhatatlan érzések, fájdalmak. Még a cigarettát sem kívánta. Ez egy bagósnak már nagyon rosszat jelez!
A sürgősségin nagy volt a nyüzsgés. A betegek csak vártak a sorukra, míg a mentősök újabb és újabb betegeket hoztak. Az asszony egyre inkább úgy gondolta, tök felesleges volt idejönni.
Egészen összeszedte magát. Már ülni sem volt kedve. Úgy még jobban idegesítette a várakozás. Biztatta a férjét, és a fiát, - akik elkísérték -, hogy ne töltsék itt az időt! Menjenek haza! Ő is megy utánuk, ha végzett. Ők azonban nem tágítottak.
Közben behívták a rendelőbe, ahol a szokásos adatfelvételek következtek, majd megvizsgálták, vért vettek. Az orvos mellékesen megkérdezte mivel érkezett.?
- Busszal - volt a válasz.
Csodálkozva ránézett.
- Miért? Baj?
- Ha nem az, amire gondolok, akkor nem.
- Mire gondol doktor Úr?
- Infarktusra. De majd a vérvizsgálatból egyértelműen kiderül. Addig is foglaljon kint helyet!
Ami azt illeti - gondolta magában az asszony -, ha eddig nem, most igazán közel került ahhoz az állapothoz, hogy infarktust kapjon.
Ezek után a férjét és a fiát még nehezebb volt hazaküldeni. Azzal győzködte őket és saját magát, hogy biztosan észre vette volna már a háziorvos is, ha olyan nagy lenne a baj..
Már este tíz is volt, amikor beterelték egy kis kórterembe, ami a sürgősségi rendelőből nyílott. Ajánlották neki, hogy amíg megjön a vérvizsgálati eredmény pihejen le! Ami azt illeti nem ilyen pihenésről álmodott, mikor reggelente otthon a fáradtságtól sajgó csontokkal, ízületekkel neki kezdett egy-egy napnak.
Az óráját egyre ritkábban nézegette. Rá kellett döbbennie, hogy ezt az éjszakát itt tölti. De aludni csak nem tudott. Igyekezett csupa pozitív dologra koncentrálni, hátha az segít elűzni a gyanúját: Lehet, hogy valóban ...?
Már éjjel egy volt, amikor a kórteremből elindult az ajtó felé, hogy megkeresse a WC-t. De két lépést se tehetett meg, mert valósággal berobbant egy kerekes szék, nyomában az ápoló és az orvos. - Szedje össze a holmiját és üljön bele a kocsiba! - szóltak rá ellentmondást nem tűrő hangon. - De még ki szeretnék menni a - , de nem fejezhette be a mondatot. Beletuszkolták a betegkocsiba és már fordultak is a belgyógyászatra. A vérvizsgálatból kiderült, hogy első fali infarktusa volt, s lehet, hogy még mindig veszélyben van.
Irány az Intenzív!
IV.
Minden elismerés azoké az orvosoké, ápolóké akik a sürgősségi vagy éppen intenzív osztályokon dolgoznak!
Az asszony három napot töltött az Intenzíven, de az állandó nyüzsgéstől csak az erős nyugtatóknak köszönhetően tudott éjjelente aludni.
Jöttek-mentek a mentősök. A paravántól nem láthatta mikor és kit hoztak, de hallani mindent hallott. Koedukált terem volt. Itt azonban ez nem olyan értelemben okozott izgalmat. Inkább az igazán hétköznapi kisebb-nagyobb dolgok intézése, mosdatások okoztak kellemetlen érzéseket, még akkor is, ha látni nem látták egymást. Hoztak be majdnem kómás, csontig részeg hajléktalant, súlyos beteg férfirabot, idős infarktusos néniket, ki tudja mitől görcsölő öregembert. Nap, mint nap. Éjszakáról éjszakára. Szünet nélkül rohangáltak a monitorok, infúziók, hányások, nyögő vagy épp félig halott betegek között az ápolók. Az orvosok sem csak a viziten találkoztak velük...Hallgatta a diagnózisokat, az előzményeket, a kórtörténeteket, a sóhajtozásokat, motyogásokat, a nyöszörgéseket vagy éppen a jajgatásokat. Igyekezett nem odafigyelni, de nem lehetett.
Nappal a saját, és a többi beteg látogatója gondoskodott az ébrenlétről. Utóbbi nem volt számára kellemes. Teljesen legyengült az első éjszaka. Mérhetetlen fáradtságot érzett. Még az is felmerült benne, hogy a millió gyógyszerrel inkább ártottak neki, mint használtak. Az ápolónő megnyugtatta, hogy ez természetes. Az infarktust sokan úgy élik meg, hogy az esemény lezajlását követően, - ha túlélték - reagálja le a szervezetük a szívet ért "traumát". Úgy hogy csak nyugi!
Nem volt szabad felkelnie, de még felülni sem tudott! Így könnyen betartotta az utasításokat. A diagnózisában instabil angina pectoris, szívkoszorúér elmeszesedés, infarctus myocardii acuta, magas vérnyomás, hipertóniás krízis, és még az isten tudja mi minden állt.
Lassan telt az idő. Gyógyszerek szájba, kanül a karba, ami teljesen lelilult a szurkálástól, injekció a hasfalba, nitroglicerin tapasz a mellkasra, szilikon csövön át tiszta oxigén az orrba, eszegetés nyomorogva, - ágyszélen, szekrénykéről -, ágytál és mosdatás. Ennyi.
Időnként - köszönöm, kicsit jobban vagyok - az orvosoknak, vagy a sűrűn megjelenő ápolóknak. A közbenső időben - talán a gyógyszerek miatt - szinte semmin nem gondolkodott, ami saját magával volt kapcsolatos. Ha az otthona eszébe jutott, gyorsan elhessentette, nehogy a betegsége okozta problémák miatti aggodalma újabb infarktust okozzon.
A maradék idejében a monitort bámulta. A pittyegésétől már az első nap kezdett kiborulni. Egy valami volt ami nem jutott eszébe, csak amikor az orvos szóba hozta.
- A dohányzást pedig abba kell most már hagynia!
Ha nem mondja, nem is gondolt volna a cigarettára!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
