NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-02 18:58 Összes olvasás: 72186| 700. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-26 18:11 | 2020. április 26.
Boldog anyák napját, mondom Anyunak. Köszönöm, feleli furcsán, szemérmesen. Ugyanaz az érzés fog el, mint amikor kislánykoromban fel akart világosítani, menstruációról és hasonlókról, és nagyobb zavarban volt, mint én. Mintha valami ragadós kulimászt kent volna rám, amit azóta sem tudtam lemosni. Milyen hülye szó ez a felvilágosítás. Mintha lenne valami köze a megvilágosodáshoz. Pedig csak a káoszt növeli. A katyvaszt. Beködösíti az amúgy is zavaros -- mert ambivalens -- viszonyt. Ambivalencia alatt itt most nem kettősséget, a jó és a rossz, a fekete és a fehér, a sötét és a világos összekulimászolódását értem (valami megnyugtatóan unalmas szürkévé), hanem sokkal összetettebb állapotot, olyan vegyes salátát, amelyben a szivárvány összes színe megtalálható a legváltozatosabb keverékekben. Ötvenöt éve azon vagyok, hogy külön gyönyörködhessem bennük. A meleg, otthonos, déli, vidám stb. színekben és a jéghideg, északi sarki, rémisztően idegen és/vagy szomorú színekben. Egyaránt. Nem hagyhatom, hogy összekeveredjenek. Kaki színűvé.
Köszönöm, feleli Anyu, és ezzel le van tudva az anyák napja. Nem várom, soha nem is vártam tőle, hogy hozzátegye, amit Mama szokott (volt), ha felhívtam: „Neked is, Anikám, hiszen te is anya vagy.” De eszembe jut. És ez ellen nincs mit tenni. Nem is akarnék. Csak annyit tudok szabályozni, hogy hova teszem el ezt az emléket: az erőforrások vagy a hiányok közé. Nem mintha a hiányt lebecsülném. Vagy bármit, ami kibillent a komfortzónámból.
Itt van ez az asszony, aki engem tizennyolc éves korában szült, aki most éppen töltött káposztát főz, görbe ujjaival tekergeti a rizzsel és fokhagymával kevert darált húst a káposztalevelekbe. Szörnyeteg vagyok, hogy kibeszélem. Vagy nem.
Felhívott ma Maja videochat-en. Két horgolásminta között szóba került két Netflix-film, Márquez és Kierkegaard. Koppenhágában, ahol Maja a CV előtti időkben járt, van egy Kierkegaard-szobor, akivel „beszélgetni” lehet. Csak egy alkalmazást kell bekapcsolni, és a „szobor” angol nyelven azonnal osztani kezdi a gondolatait: élsz, vagy csak létezel? Haha, mondtam, nekem nem kell applikáció ahhoz, hogy szobrokkal beszélgessek, igaz, az én szobraimnak inkább én osztom az észt. Majának is elmeséltem, amit Szabó Magdával már megosztottam, hogyan képzelem el a történelmet a magam asszonyi módján, tudománytalanul, minden alapot nélkülözően. Hogy a civilizációk számomra körkörös minták, azok rakódnak össze patchwork-szerűen egy hatalmas takaróvá, az alatt fekszünk mi, ilyen-olyan emberek, élők és holtak, mindannyian. Szóba került Amaranta is (eszembe jutott közben, hogy így hívják), Ursula menye, aki a saját szemfedőjét hímezi. Úgy emlékeztem, hogy horgolja, de előkerestem a szöveget, amit nagyon jól tettem, mert több dologban is tévedtem. Totál elfelejtettem például, hogy Amaranta eredetileg a lányának, Rebekának készíti a szemfedőt, és közben azon imádkozik, nehogy hamarabb haljon meg, mint ő, mert akkor ki fogja befejezni a munkát? Basszus! Márquez nem finomkodik, ha egy kapcsolatot őszintén ábrázolni.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
