NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-02 14:25 Összes olvasás: 72161| 692. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-22 01:05 | 2020. április 21.
Forgott velem a világ. Hat éves voltam, és nem tudtam még, hogy létezik ez a kifejezés. De azonnal be tudtam azonosítani, amikor először hallottam, vagy inkább olvastam(?) -- nem tudom, ezt nem lehet ellenőrizni, mert nem emlékszem, mikor találkoztam vele először verbális formájában, és most nem is ez az érdekes, mert nem erről akarok beszélni, csak valamiért fontosnak tartottam megemlíteni, hogy preverbális tapasztalatról van szó; testiről, írhatnám, de nem tudom, mennyire lehet testinek nevezni valamit, amit álmunkban élünk meg. Mert nem a valóságban történt, csak olyan volt napokig, mintha valóban megtörtént volna, bár én tudtam, hogy csak álmodtam, hatévesen az ilyesmit már tudja az ember, mégsem tudtam kivonni magam az érzés alól: Anyu meghalt.
Keresztanyuék udvarán álltam, ott közölte velem valaki, vagy csak belém hasított, mint egy villám, nem emlékszem, csak a tudatra, hogy Anyu nincs és nem lesz soha többé. Akkor kezdődött az a furcsa örvénylő, támaszpont nélküli mozgás, amit később a „forgott velem a világ” kifejezéssel azonosítottam, vagy fordítva: amikor a kifejezést először hallottam, ezzel az álommal azonosítottam. Gondolom.
Ha egészen pontos akarok lenni, nem a világ forgott velem, hanem én forogtam a világgal. Olyan volt, mint egy dervistánc, vagy mint amikor a víz hörögve örvénylik a lefolyóban. Az északi féltekén jobbra, a déli féltekén balra. Az interneten, ahol az ilyen értesüléseket szerzem, mert hol máshol szerezzem, egy ideig cáfolták ezt, aztán kiderült, hogy mégis igaz, csak bizonyos feltételeknek teljesülnie kell, és a Coriolis-erő hatni kezd. A körhinta szédítő hatásához is hasonlított, mintha a gyomrom is felkavarodott volna közben. (Egyszer hánytam körhinta után. De az egy másik történet. Egy fiúval kapcsolatos, akinek én tetszettem, de én őt látványosan kerültem.)
Napokig rettenetesen éreztem magam az után az álom után. Tudtam, hogy nem igaz, hiszen Anyu élt, halottam, ezt most véletlenül írtam egy el-lel, de nem törlöm ki, inkább nekiugrom még egyszer: hallottam, láttam, még a szagát is éreztem, mégis: nem lehetett meg nem történtté tenni azt az álmot. És főleg: azt az örvénylést, ami a bennem lévő biztonságot az élettel kapcsolatban alapjaiban rendítette meg.
Mamáról sosem álmodtam ilyet, és ezután már nem is álmodhattam. Róla nem. Még egyszer ilyen meg nem történhetett… Hogy váratlanul... Az a forgás... Mert akkor ott hatévesen készülni kezdtem. Minden nap egy kicsit gondolnom kellett arra, hogy Mama egyszer meg fog halni. Hogy amikor tényleg megtörténik, már ne fájjon.
Nem is fájt. 83 évvel azután az álom után, elégedetten álltam a temetőben. és legszívesebben fityiszt mutattam volna a halálnak, ha addigra már nem lettünk volna elég jó barátok. Persze sírtam. Mint mindenki. A temetőben a sírás ragályos, mint jó buliban a nevetés.
Így lesz majd ezekkel a debreceni utcácskákkal is. Mindennap egy kicsit foglalkoznom kell azzal, hogy ez az állapot, hogy esténként egyedül futkározom bennük, nem tart örökké. Egyszer majd búcsút kell tőlük vennem. És már most hiányoznak. Mert mindennap egy kicsit megengedem, hogy előre hiányozzanak.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
