NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-03 08:05 Összes olvasás: 72232| 400. | [tulajdonos]: again-and-again | 2019-07-19 13:51 | A halál neve az én esetemben: Pedantéria. Az fog a sírba vinni.
2019. július 19.
A mai naplót megírtam már tegnap. Most nem előre, hanem hátra fogok lépni, vissza az időben. Csak mennyit, tűnődöm elalvás előtt. Reggel ez a mondat ébreszt: július tizenharmadika. Ám legyen. Bár az a nap már meg van írva, majd utána nézek, mit hordtam össze aznap.
2019. július 13.
Nehéz nem reagálni, amikor úgy érzed, egyenesen a te füledbe kiabál valaki, pedig valószínűleg csak arról van szó, hogy ott állsz mellette, szoros közelségben, amikor a távolba kiált: figyeljetek emberek, fontos mondanivalóm van. Azt hiszed, neked beszél, holott téged már biztosan nem is lát, annyira közel mentél hozzá, amikor bele akartál bújni a bőrébe. Jobb, ha hallgatsz. Vagy léphetsz távolabb is, elvegyülhetsz a tömegben, a képzeletbeli hallgatóság tagjai között, akik lelkesen bólogatnak, vagy éppen hevesen tiltakoznak. Ott már tehetsz bármit, a transzparensek árnyékában nem látszik, kivel vagy: vele vagy önmagaddal.
Amióta Mama nincs, egyetlen dolog van, amiben feltétel nélkül megbízhatok: az álmaim jóakaratában. Ha furcsák is néha, meg idegesítőek, mert úgy tűnik, bolondot akarnak belőled csinálni, a végén mindig kiderül, hogy valamire figyelmeztetni akarnak, amit a túlfejlesztett agyaddal nem vagy képes észrevenni. Nézed a világot, és a világ visszanéz, de csak mintha tükörből, a fal, amit eléje állítasz, és a másik fal, amit ő állít eléd, jó esetben is csak félig áteresztő. Duplán.
Álmomban kitéptem a saját nyelvemet.
Egy porond mellett ücsörgök, előadás lesz, mögöttem a többi bámészkodó, szemben, félkör alakban homorú emelkedő, mint egy amfiteátrumban. A színpadon megjelenik egy szőke lány, és angol nyelven magyarázni kezd valamit a szerelemről. A kezében átlátszó, nyúlós anyag, olyasféle, mint amilyen az egykor népszerű „slime”, a takonygyurma volt; a nagyobbik fiam, B. is kikönyörgött magának egyet annak idején, vagy húsz éve, imádta, hogy bármire rátapad, amihez odacsapja, aztán egyszer feldobta a plafonra. Évekig lógott fent az ágya felett, nemrég esett le, meg volt már feketedve a portól – a leghosszabb életű átmeneti tárgy, amivel engem helyettesíteni lehetett, magától levált. A színpadon a szőke lány látványosan gyűrögeti, huzigálja a ragadós anyagot, this is love, kiáltja megjátszott szenvedéllyel, és nekem hirtelen tele lesz a szám nyállal, mintha abból a nyúlós anyagból került volna belém egy adaggal. Először ki akarom köpni, oldalra fordulva észrevétlenül, hogy ne lássa senki, de nem jön ki. A kezemmel kell bele nyúlnom a számba. Megpróbálom leszedni a nyelvemről azt az anyagot egy gyors mozdulattal, még mindig észrevétlenül, mint amikor az orrát dörzsöli valaki, mert van benne valami, és úgy tesz, mintha csak viszketne. Nem jön le a nyál, úgy látszik, hozzá van nőve a nyelvemhez. Le kell róla szakítanom, nincs mese, gondolom, és ekkor már nem érdekel ki látja, tépem, húzom, szakítom. Nyúlós és erős, mint a gumi. Végül sikerül kitépnem a számból, de jön vele a fél nyelvem is. Nézem egy darabig, aztán leteszem oldalt a fűbe. Nincs rá szükségem.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
