NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-29 12:36 Összes olvasás: 71929Olvasói hozzászólások nélkül| 659. | [tulajdonos]: kedves-naplóm | 2020-04-01 14:48 | 2020. április 1.
A köszönővírus új hatása: megállítja, de legalábbis meglepi a koronavírusból heccet csinálókat. Az utcában épülő társasházhoz teherautóban építőelemek érkeztek. Négy-öt fős fiatalemberek szedegetik le a platóról a csomagolt elemeket. Koronavírus ide vagy oda, kiégett az olvasó lámpám körtéje, el kellett ugranom egy újért a Tescóba. Amikor visszafelé jövet szájmaszkban elhaladtam a kőműves fiúk mellett, szépen rájuk köszöntem, ahogyan szerintem illik, de ők azt már nem hallhatták, mert az egyikükre látványosan rátört a köhögőroham, a többiekre pedig a röhögőroham. Ajaj, itt bully van, gondoltam. Már tovább haladtam, amikor úgy döntöttem, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Lassan megfordultam, és egy kis hatásszünet után, parancsolóan rájuk kiáltottam: Jó napot! Mintha elvágták volna, úgy szűnt meg mindkét roham, a köhögő és röhögő is. A köhögő fiatalember még ugrott is egyet meglepetésében, mintha kígyó mart volna bele. Ijedtében visszaköszönt. És még ketten visszhangozták: jó napot! Egy harmadik fiatalember, aki a hátam mögött még nyilván a köhögőnek asszisztált, úgy tett, mintha hirtelen átállt volna az én oldalamra. Ütögetni kezdte a köhögőrohamos hátát, és rákiáltott: mi van veled, mit köhögsz itt, mint egy hülye? Nem indultam el rögtön. Pár másodpercig még álltam ott csöndes diadallal. Isten tekinthetett ilyen elégedetten vissza a teremtett világra, amikor elválasztotta a sötétséget a világosságtól, és megparancsolta a Napnak, hogy legyen. És lőn.
| |
| 658. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-30 17:08 | 2020. március 30.
Repültem álmomban, nem emberként, nem is madárként, hanem úgy, mint egy repülőgép. Széttárt szárnyakkal, hajtóművel, pilótafülkével -- hazai terepen, irányított pályán. Szálltam békésen a földek, a falvak és a városok felett. Néha megbillentem, éreztem a széllökéseket. Aztán egyszer csak elveszítettem az irányítást magam felett, és kisodródtam a biztonságos zónából ismeretlen légterekbe, más országok fölé. Egyre messzebb kerültem a tájtól, amelyhez tartoztam. Le akartam szállni, landolni minél előbb, de nem tudtam, hol találok leszállópályát, hol fogadnak szívesen. És már hallottam is az idegen nyelvű riasztást. Ezek engem ellenségnek tekintenek! A felhők is hirtelen megfeketedtek, mintha vízcseppek helyett mérgező gázokkal lennének tele. Ebben a feketeségben száguldoztam eszeveszett sebességgel, és attól féltem, hogy nekimegyek egy másik repülőgépnek. Vagy ha nem, kilőnek alulról. Nem hiszik el, hogy barátságos szándékkal repkedek felettük.
| |
| 657. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-29 18:01 | 2020. március 29.
Nem hagyott nyugodni, amit tegnap írtam a matematikusokról, akik kutatják az algoritmust, amelynek segítségével az orvosok hamarabb tudnak döntést hozni emberek sorsáról. Valamit biztosan félreértettem (van, hogy az ember félreért valamit), vagy a fiam nem jól magyarázta el, vagy mindkettő. De úgy, ahogyan leírtam, biztosan nem igaz az egész. Nem lehet az. Közben olvastam egy új kísérletről is: rendkívül kifinomult szaglószervű kutyákkal megismertetnék a betegség ember által nem észlelhető, sajátos szagát, majd megtanítanák őket arra, hogy jelezzék a fertőzötteket. A kutyák képesek a hőmérséklet változását is érzékelni, így alkalmasak lehetnek a lázas, hőemelkedéses emberek kiszűrésére is. Na, ez már tetszik.
Spanyolországba készültem álmomban. Már megvolt a repülőgépjegyem, de még nem volt szállásom, és nem várt rám senki odaát. A férjem nem értette, miért hagyom itt a családot, maradjak inkább itthon, ne szórakozzak, de anyósom biztatott, menjek csak, biztosan sokat tanulok majd odakint. Négy-öt nap volt hátra az indulásig, és még semmi nem volt előkészítve. Elképzeltem, hogy kiszállok a gépből, és ott találom magam egy ismeretlen városban az éjszaka kellős közepén, és nem lesz senki, aki eligazítson. Pénzem is honnan lesz, ijedtem meg, de akkor már ott álltam egy kivilágított épület előtt. "A Dél Otthona” – ez volt rá kiírva, és tudtam, hogy öregek laknak benne. És igazolásul már jött is ki az ajtaján csoszogva egy hálóingbe öltözött őszhajú néni. Megnyugodva mentem be. A szobámat kerestem, mintha már jártam volna bent és most csak visszatérnék valahonnan, egy sétából például. De nem jegyeztem meg a szobaszámot, és azt sem, hogy hányadik emeleten lakom. Elindultam egy lépcsőn, és egyre lejjebb kerültem, mintha az épületnek csak alagsori szintjei lettek volna. Találomra benyitottam egy-egy szobába. Foglalt volt mindegyik.
| |
| 656. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-28 18:03 | 2020. március 28.
Kedves Naplóm!
Izraelben vokális „ujjlenyomatokat”, azaz hangmintákat gyűjtenek, abból kiindulva, hogy a koronavírus a légzésre kifejtett hatása miatt megváltoztatja az emberek hangját. Matematikus nagyfiam nem tudta ezt, igaz még csak pár napja jött ki a hír. Ma mesélte, hogy a tanszék (ELTE-matek) mesterséges intelligenciával foglalkozó csapata (köztük ő is) átáll a koronavírus elleni küzdelemre. Azt vizsgálják, hogyan lehet olyan röntgen-elemző algoritmust készíteni, ami segíteni tudná az orvosokat a döntésben: tömeges járvány esetén kit érdemes megmenti. Durva. Átküldtem neki a hangmintás fejlesztésről szóló cikket, amit a Facebook-on találtam, ő azonnal továbbította a professzorainak. A hangmintás algoritmus a bemenetelnél szűrne, a röntgenes már csak akkor, amikor nagy a baj. (Mint amikor a légszennyező objektumokat nem megszüntetik, hanem meghosszabbítják a kéményeiket. End of pipe.) Hát, nem tudom. Lehet, hogy szükség lesz mindkét algoritmusra. De a második mégis csak a pesszimista oldalról közelít, és nem túl vonzó számomra. Ennek ellenére örültem, hogy én is tudok valami újat mondani. Csak van valami haszna, hogy napok óta a híreket bújom. Hogy minek van "haszna" bárminek is, az persze más kérdés. | |
| 655. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-28 01:00 | 2020. március 27-e, péntek
Az önkéntes karantén mintha erősebb visszatartó erő lett volna, mint a hivatalos. Legalábbis egyelőre. Most, hogy közzétették a holnaptól (ápr. 11-ig) érvényes ún. kijárási korlátozást, az emberek (legalábbis az itteniek) mintha felszabadultak volna a hallgatólagos kijárási tilalom alól, sokkal nagyobb számban jelentek meg ma az utcákon, mint az előző napokon: babakocsis párok, parkban beszélgető fiatalok, nemzeti dohánybolt előtt cigarettázó mindenféle korúak (talán nagyon idősek nem)… Még egy dülöngélő részeggel is találkoztam. Hol rúghatott be? Igaz, én is túlmerészkedtem a határon, amit eddig tiltott sávnak tekintettem, de ezt egyszer már három napja is megtettem, és akkor (este fél tíz körül) egyedül álltam a Kossuth téren. Eléggé nárcisztikus (már-már mefisztói) érzés volt: mintha enyém lett volna az egész város (Debrecen). Az időjárás nagymértékben javult -- lehet, hogy csak erről van szó?
Hogy hányféle járványügyi bugyra van a ránk szakadt mikro-pokolnak, az majd csak ezután dől el. Én mindenesetre beleszaladtam ma az egyikbe – kétszeresen is. Előbb egy döglött macskával találkoztam a Jókai utcában (már érezni a szagát, valószínűleg elgázolták), majd egy száguldozó autó elől menekülve a Tanító utcában találtam magam, amit eddig elkerültem, mert a másik vége a Mester utcában torkollik, ahol az esti néptelenség ellenére nagyobb a gyalogosforgalom (az autókról nem beszélve). Az egyik ház előtt elhaladva penetráns dögszag csapta meg az orromat. Nem tudtam megállapítani, honnan jött: az udvarról, a pincéből vagy neadjisten a házból magából. Meghalt valaki odabent, vagy csak egy másik döglött macskát dobott félre valaki? Az utóbbin nem csodálkoznék. Amióta az emberek önkéntes karanténban töltik a napjaikat, az autóvezetők egy része úgy felbátorodott, hogy életveszélyesekké váltak miattuk a kis utcák. Egy pár napja, ha feltűnik egy autó, azonnal a falhoz lapulok, akkor is ha a vezetője történetesen nem képzeli magát szuperszonikus repülőgép-pilótának. Holnap felhívom az önkormányzatot a dögök miatt, bár én itt csak jöttment vagyok, és egy kicsit csodálkozom is, miért nem az itt lakók intézkednek. Társadalmi csapda a la Hankiss? Vagy mindenki elkapta a koronavírust, és senki nem érez rajtam kívül szagot?
A mai futásommal (amíg a dögvész el nem vette a kedvemet) megpróbáltam illusztrálni a láthatatlan közönségnek, talán éppen egy koronavírusnak, hogyan képzelem el az időt: olyan valaminek, ami hol lelassul, hol nekiiramodik, máskor visszafordul, tekeredik, ágakat-bogakat növeszt, szétáramlik, megszűnik, majd újra keletkezik, a semmiből. (Vagy miből.) Szóval azt, hogy az idő minden csak nem egyenes irányú mozgás. Inkább tánc. Minimum pókszaladgálás (ahogyan azt egy akváriumból kiszabadult fóka elképzeli).
| |
| 654. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-26 19:00 | 2020. március 26.
Időnként elhatalmasodik rajtam a mágikus gondolkodás, és úgy érzem, hogy ez az egész, amibe kerültünk (én és az emberiség) azért van, mert túl sok Black Mirror-t néztem. (Ilyenkor nem ment fel még az sem, hogy a gyerekeim kedvéért vetemedtem erre az ördögöt-a-falra-festő tevékenységre.)
Azt álmodtam, hogy csak két krumplink maradt, abból kellett ebédet főznünk, mint a Zongoristának, aki hetekig rejtőzködött élelmiszer-utánpótlás nélkül, és elérkezett az idő, amikor az utolsó krumpliját is fel kellett vágnia. Héjastól. Mert óriási pazarlás lett volna meghámozni.
Terjed a köszönővírus. Az elmúlt nyolc nap alatt kb. tízszer találkoztam odakint este nyolc és tíz között gyalogossal (ebből négy ugyanaz a személy, akikkel külön-külön már legalább kétszer találkoztam, érdekes matematikai feladat lenne kiszámolni, pontosan hány találkozásom is volt így összesen – majd felajánlom a nagyfiamnak, elküldheti a digitális tantervű egyetemi tanítványainak). Ketten köszöntek eddig vissza, két teljesen új JÁRÓKELŐ (milyen szép szó!). Akárhogy is nézem, ez 20%-os terjedési mutató! Az udvar lakóit nem számítom a merítési bázisba, ők gátlástalanul köszöngetnek egymásnak és nekem, akár előre is, úgy tűnik, az itteni beltenyészetnek a nyájimmunitás miatt az új típusú köszönővírus sem árt. Az utcai „ismerősök” (a két kutyás lány és a bagósok) másként viselkednek, nem reagálnak, csak azokat tudtam eddig becserkészni, akikkel először találkoztam. A statisztikám nyilvánvalóan nem végleges. A megbízható eredményekért folytatnom kell a tesztelést. Közben abban reménykedem, hogy nem rendeli el senki Fentről a köszönővírus ellen kötelezően szájzárat kell viselni.
| |
| 653. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-25 20:50 | 2020. március 25.
Na, például Stephan Micus For Nobucó-ját lehet úgy hallgatni, hogy nem a hangokra, hanem a szünetekre figyel az ember. Évek óta nem tettem fel ezt a számot, de tegnap este eszembe jutott, és úgy hallgattam végig a 22 perc 6 másodperces felvételt, mintha a szám szünetjelekből állna, a hangok csak a hátteret adnák. Aztán újra kezdtem. Emlékeztem ugyanis, hogy Anyu gépén hangosabban és tisztábban szól minden, mint az én apró laptopomon. Amikor Anyu laptopján már ment a zene, véletlenül megnyomtam a YouTube-video indítógombját az én gépemen is. És akkor történt a csoda. A „két” For Nobuco, az „Anyué” és az „enyém” pár másodperces eltéréssel, egyszerre kezdett szólni, az egyik viszonylag hangosan és tisztán, a másik valamivel halkabban és elmosódottabban, mint egy visszhang. Az eltolódás miatt, a másodikban sokszor éppen akkor volt hang, amikor az elsőben szünet. És előfordult, hogy egyszerre volt csend. Azt a szívdobogást, uramisten! Nem tudom érzékletesebben leírni az élményt. Csak javasolni tudom, hogy próbáld ki ezt a módszert a kedvenc zenéddel. Nem biztos, hogy működik, de kíváncsi lennék az eredményre. Mert Nobuco (is) te vagy.
| |
| 652. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-24 18:55 | 2020. március 24.
Kedves Nap(lop)óm!
0) Anyu gépén még több hibát vétek, mint szoktam.
1) Emma Watsonra hasonlít. Ezt csak most vettem észre, amikor belenéztem legújabb (2017-es) Szépség és a Szörnyeteg-feldolgozásba. Szegény nagyobbik fiam, hiába reménykedett, nem töltheti a barátnőjével a karantén viszontagságos napjait, mire kiutazott volna már lezárták a lengyel határt. Szaporodnak az anyós-viccek a Facebookon. A legutóbbinál nem tudtam megállni, hozzászóltam. („Nekem még csak egy tüneményes menyjelöltem van. A négy férfi mellett, akikkel együtt élek, egyelőre a női szövetségest látom benne. Minden finomodik és lágyul, amikor megjelenik.”) Az illető végül törölte a posztot.
2) Megállapítom, hogy a köszönővírus nem ragályos. Igaz csak egy valakire köszöntem rá ma este futás közben a néptelen Jókai utcában: a szőke kutyás lányra. Nem reagált. Úgy tűnik, a világon egyedül én szenvedek ebben a betegségben, pedig igazán tovább adódhatna, hiszen nem halálos, én is élek még. Hacsak nem az van, hogy nálam tünetmentesen zajlik, és csak vírushordozó vagyok. Az is lehet, hogy elkapta már a kutyás lány, hiszen már tegnapelőtt is ráköszöntem (szegény, úgy összerezzent, mintha tüsszentettem volna), de benne még csak lappang a kór, és csak két hét múlva tör elő belőle egy „Jó estét!” formájában, amikor már nem is velem találkozik, hanem mással. Nem tudom, talán mégiscsak sikerül elterjesztenem.
3) Tudom, lelkem, nehéz, de meg kell próbálni kivonulni a mozdulat mögül, amivel valamire mutatunk. Hogy a néző ne a szép (és/vagy csúnya) mozdulatban gyönyörködjék („na, lám, ez itt milyen ügyesen mutogat”), hanem a dolgot magát lássa, a mutogatóról felejtkezzen el.
4) A hangok helyett a hangok közti szünetekre, a beálló csendekre helyezni a Hangsúlyt nem ellentmondás? Nem kellene a nyomatékot, a kitüntetett figyelmet másként nevezni? Csendsúlynak, például? Á, nem. Ez nem hangzik jól. Talán már a „súly” szó sem stimmel. A csend esetleg már a súlytalanság birodalmába tartozik. De az sem igaz, mert ismerünk számos helyzetet, amikor a csendnek igenis súlya van. És olyan is van, amikor üvölt a csend. De hogy itt most, mi érvényes, nem tudom. Csak azt sejtem (vagy inkább remélem), hogy néha, nagy ritkán ugyanazt a zenét hallgatjuk. És van, hogy ugyanazt a képet nézzük. A figurák jó esetben mindkettőnknek hol elődomborodnak, hol a háttérbe vonulnak, hogy az addigi hátteret domborítsák elő fő látnivalónak. Gyerekkoromban az orvosi rendelőben a soromra várakozva játszottam ezt a padlócsempével. Kovács Mártiék háza falán is volt egy ilyen figura-háttér minta. Márti apja volt a falu menő kőművese. Még javában ment az úttörősdi és a kisdobososdi, amikor ő már komoly vállalkozó volt. A családjának volt a faluban a legszebb háza, a felesége már akkor topp less napozott a kertben, amikor a faluban még csak oroszul lehetett tanulni, angolul vagy más nyugati nyelven semmiképpen nem. De térjünk vissza az elejtett szálra: a szünetjelek egy másik világban talán hangjegyek, és te már azt olvasod, azt a másik kottát. Hogyan is hihetném, hogy ami neked szól, ugyanaz a zene, amit én hallgatok.
| |
| 651. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-24 18:38 | 2020. március 24.
1) Alicia Emma Watsonra hasonlít. Ezt csak most vettem észre, amikor belenéztem legújabb (2017-es) Szépség és a Szörnyeteg-feldolgozásba. Szegény nagyobbik fiam, hiába reménykedett, nem töltheti a barátnőjével a karantén viszontagságos napjait, mire kiutazott volna már lezárták a lengyel határt. Szaporodnak az anyós-viccek a Facebookon. A legutóbbinál nem tudtam megállni, hozzászóltam. (Nekem még csak egy tüneményes menyjelöltem van. A négy férfi mellett, akikkel együtt élek, egyelőre a női szövetségest látom benne. Minden finomodik és lágyul, amikor megjelenik.) Az illető végül törölte a posztot.
2) Megállapítom, hogy a köszönővírus nem ragályos. Igaz csak egy valakire köszöntem rá ma este futás közben a néptelen Jókai utcában: a szőke kutyás lányra. Nem reagált. Úgy tűnik, a világon egyedül én szenvedek ebben a betegségben, pedig igazán tovább adódhatna, hiszen nem halálos, én is élek még. Hacsak nem az van, hogy nálam tünetmentesen zajlik, és csak vírushordozó vagyok. Az is lehet, hogy elkapta már a kutyás lány, hiszen már tegnapelőtt is ráköszöntem (szegény, úgy összerezzent, mintha tüsszentettem volna), de benne még csak lappang a kór, és csak két hét múlva tör elő belőle egy „Jó estét!” formájában, amikor már nem is velem találkozik, hanem mással. Nem tudom, talán mégiscsak sikerül elterjesztenem.
Tudom, lelkem, nehéz, de meg kell próbálni kivonulni a mozdulat mögül, amivel valamire mutatunk. Hogy a néző ne a szép (és/vagy csúnya) mozdulatban gyönyörködjék („na, lám, ez itt milyen ügyesen mutogat”), hanem a dolgot magát lássa, a mutogatóról felejtkezzen el.
3) A hangok helyett a hangok közti szünetekre, a beálló csendekre helyezni a hangsúlyt nem ellentmondás? Nem kellene a nyomatékot, a kitüntetett figyelmet másként nevezni? Csendsúlynak, például? Á, nem. Ez nem hangzik jól. Talán már a „súly” szó sem stimmel. A csend esetleg már a súlytalanság birodalmába tartozik. De az sem igaz, mert ismerünk számos helyzetet, amikor a csendnek igenis súlya van. És olyan is van, amikor üvölt a csend. De hogy itt mostNem tudom. Csak azt sejtem (vagy inkább remélem), hogy néha, nagy ritkán ugyanazt a zenét hallgatjuk. És van, hogy ugyanazt a képet nézzük. A figurák jó esetben mindkettőnknek hol elődomborodnak, hol a háttérbe vonulnak, hogy az addigi hátteret domborítsák elő fő látnivalónak. Gyerekkoromban az orvosi rendelőben a soromra várakozva játszottam ezt a padlócsempével. Kovács Mártiék háza falán is volt egy ilyen figura-háttér minta. Márti apja volt a falu menő kőművese. Még javában ment az úttörősdi és a kisdobososdi, amikor ő már komoly vállalkozó volt. A családjának volt a faluban a legszebb háza, a felesége már akkor topp less napozott a kertben, amikor a faluban még csak oroszul lehetett tanulni, angolul vagy más nyugati nyelven semmiképpen nem. De térjünk vissza az elejtett szálra: a szünetjelek egy másik világban talán hangjegyek, és te már azt olvasod, azt a másik kottát. Hogyan is hihetném, hogy ami neked szól, ugyanaz a zene, amit én hallgatok.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
