NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-16 01:17 Összes olvasás: 72777| 289. | [tulajdonos]: a-feljárónő | 2018-11-30 13:59 | Túladagolja az életörömöt, agyoncukrozza a tejszínhabot, nem veszi észre, hogy a napraforgó halott, ezt olvassa a fejemre egy hang, mint valami bíró a törvényszéken, tárgyalás nincs, nem véd meg senki, nincs kinek megbánást tanúsítani vagy büntetlen előéletre hivatkozni, ülésterem sincs, a hang közvetlenül a fejem felett szól, és én ott fekszem alatta az üres semmiben. Legalább a képeket látnám, a halott napraforgót, a tejszínhabot, amit, a fene egye meg, úgy látszik, megint elcukroztam; ha csak valamicskét is érezhetnék abból a túladagolt életörömből. De csak a szavak vannak megint. Nem várom meg az ítéletet, inkább felébredek.
Előtte egy épületben bolyongok, ahogy szoktam, de a részletekre nem emlékszem. Ha csak egy szálat megtalálnék, fel tudnám gombolyítani ez egészet, de nem erőltetem. Valami biztosan unja már a bennem a folytonos bolyongást, és lehet, hogy így maradok le a lényegről.
Egy még korábbi álomban Vajdics mama utcájában járok késő éjszaka; az utca legelejéről indulok, onnan, ahol a Mama háza állt, előttem a nyílegyenes út, azon akarok végigmenni. A mama már nem lakik itt, álmomban így tudom, azt, hogy halott, már megint nem akarja bennem valami belátni. Egy férfi áll az udvaron vesszőseprűvel a kezében, biztos, hogy jó helyen járok, kérdezi ijesztően nyájasan, ez itt a ………………. utca, és egy nevet mond, amit nem ismerek, talán nem is értem, amit mond, mintha egy számomra ismeretlen nyelven beszélne. Elbizonytalanodom, túl kedves ez az ember, ha ember egyáltalán, nem bízom benne, magabiztosságot erőltetek magamra, és úgy teszek, mintha tényleg tudnám, mit keresek ott késő éjszaka. Talpig érő barna köpeny van rajtam, olyan, mint a kapucinusok csuhája, csak az anyaga vékonyabb, és nincs alatta semmi, érzem, ahogy a meztelen lábaim egymáshoz dörzsölődnek, amikor futni kezdek. Kutyák erednek a nyomomba, koromfekete mindegyik, és nagyon hamisak, már itt vannak a sarkamban, de ekkor a semmiből másfajta kutyák ugranak elő, hogy megvédjenek. Hófehér szőrmókok, nem lehet megállapítani, hányan vannak, bolondos ugrándozással szorítják vissza a hamisakat, aztán az ölembe ugranak, majd a földön hemperegnek, mégis olyan hihetetlenül tiszta a szőrük, mintha most húztak volna elő őket a mosógépből; jólesik hozzájuk érni, mégis valahogyan túl steril az egész.
Aztán elérjük a síneket. Lehajtható fedelű korláton lehet csak átmenni a túloldalra, olyan, mint egy felnagyított retesz. Jobboldalt kivilágított fülke, egy asszony ül benne mereven, mint egy viaszbábu, neki mondom, mintha megerősítést várnék: itt a határ. Átsietek a kapun, és lecsapom a reteszt: a kutyák nem jöhetnek velem. Térdmagasságig ér az egész, simán átugorhatnák a kis bolondok, de nem teszik.
Közben eszembe jutott a közbenső álom is. Egy lakótelepi lakásban valahol a felső emeleten egy fiatalember szobájában sepregetek nagy buzgalommal. Eredetileg mintha szerelmeskedni mentem volna fel vele, ez is benne lehetett legalábbis a pakliban, mert egyszer csak félreteszem a seprűt, és melléfekszem az ágyba. Arra a tanítványomra hasonlít, akinek elalvás előtt még elolvastam az üzenetét a fészbukon, megbetegedett, így szólt az üzenet, ezért nem tudott jönni órára. Vicces fiú, a hiányos spanyol tudásával is állandóan szóvicceket gyárt, ő az egyik kedvencem. De az ágyába hiába fekszem be álmomban, ő szó nélkül feláll mellőlem. Akkor veszem észre, hogy egy fiatal lány is ott van velünk a szobában, húsz évesnél nem lehet több. Folytatom a takarítást, hagyom, hogy ők legyenek együtt, aztán egyszer csak megáll a kezemben a seprű: már megint ingyen dolgozom. Nincs szükséged takarítónőre, kérdezem a fiútól, én szívesen eljövök máskor is, ha kell, ezzel a lakással két-három óra alatt végzek. A fiú bólogat. Természetesen nem ingyen csinálnám, teszem hozzá.
Haha. Jobb lett volna azt az álmot tényleg inkább elfelejteni. De mi lenne akkor kedvenc szórakozásommal, az önkínzással? Háztartás feladatok + a folyamatos múlt idő (imperfecto) – ez volt a harmadik lecke anyaga a spanyol csoportban két hétig, tegnap áttértünk a pluscuampercfecto használatára, új témánk: régi tárgyak a padláson.
Gonosz kis ördög a tudattalan. Filmrendezőnek képzeli magát, de olcsó kis szappanoperákra futja a csak a tehetségéből. A film címe: A feljárónő. A főszerepben: Vajdics Anikó.
| |
| 288. | [tulajdonos]: kimondhatatlan-szavak | 2018-11-29 11:41 | | De ha mondjuk ez a szabadon választott börtön, nem Platón barlangja mégsem, hanem annak a háznak a pincéje, ahol gyerekkorában Carlos Argentino lakott? Fontos hely az a pince, ott rejtőzik az „alef”, az a két-három centiméter átmérőjű gömböcske, amelyen keresztül egyszerre, egy időben minden látható. Kb. hetven éve talált rá J. L. Borges, vagyis az „Alef” című álesszé narrátora – igaz, előtte elég sok hamis konyakot ivott. Az egyik zsidó ismerősömtől tudom: Isten nevét nem azért nem mondhatjuk ki, mert nem szabad, hanem, mert nem lehet. Hogyan is illethetnénk emberi szóval, azt, aki egyszerre van jelen minden időben, a múltban és a jövőben is, nem csak az itt- és mostban, és ott van mindenütt, mindenben térbeli korlátok nélkül. Vagyok, Aki Vagyok, így szerepel a keresztény Szentírásban a Jahve szó – eléggé tautologikusnak tűnik, egy olyan rejtőzködést mímelő, exhibicionista isten képét kínálja, aki teátrális pózokban, pl. égő a csipkebokrokban tűnik fel, csakhogy megfélemlítse a halandókat. Mint Óz, a nagy varázsló. Nem erről van szó, mondta az ismerősöm, Jahve azt jelenti: „aki itt van, itt volt és itt lesz mindig mindenütt”. Ő az Örökkévaló, de ez a szó kimondhatatlan. | |
| 287. | [tulajdonos]: művirágbajnokság | 2018-11-28 21:49 | Elnézést, ön látja innen az órát, látom, persze, na, nézzük csak, tizenketttő múlt tíz percccel. A dupla betűket készségesen megnyomja, mintha triplák lennének: Nem mosolyog, azt látnám, éppen akkora távolságra van, amelyből még ki tudom venni valamelyest az arcvonásait. Élesen csak kb. húsz centire látok, se közelebb, se messzebb, mint a kisbabák. Ha olvasok, le kell vennem a távollátó szemüvegemet, és beállítani ezt a tulajdonképpen kényelmes, optimális távolságot. Az olvasnivaló, mint az anyatej, szétárad bennem, csillapítja az egyébként csillapíthatatlan betűéhségemet. Nem mosolyog a fiú, akitől az órát kérdezem, én sem mosolygok, csak bólintok és megköszönöm a segítséget, komoly dolog az idő, ha a kétórás uszodajegyem lejár, fizethetem a pótdíjat.
Hozzáöregedni a testhez, visszazuhanni az időtlenségbe, mint az Aldzheimer-kórosok, amikor már minden óra siet. A világ szépsége abban rejlik, hogy előbb-utóbb elhervad benne minden, ami örökéletűnek tűnik. Gyerekkoromban, ha virágot láttam, el tudtam dönteni, hogy igazi-e. A mai művirágok zavarba ejtően hasonlítanak az igaziakra, de elég megtapogatni a leveleiket, s a lelkesedésünk, hogy milyen szépek, azonnal alább hagy. Milyen sokan tartanak mégis ilyen szépséghamisítványokat az otthonukban. Úgy írom ezt, mintha különb lennék. Én, aki jó ideje beköltöztem Platón barlangjába, nincs az a valóság, ami ki tudna mozdítani innen.
Egy könyv van, idéz valakit Borges (utána kell néznem, hol, melyik esszéjében), azt az egy könyvet írjuk mindannyian. Ha így van, az olvasónak is, akármit olvas, tudnia kell: egyetlen könyv lapjait forgatja.
| |
| 286. | [tulajdonos]: hímzett-kert | 2018-11-27 14:29 | Egyetlen helyiségben volt fűtés, a mi egykori konyhánkban. Egy hónapja a vaskályhán kívül még nem volt benne más, csak egy ágy és a „szoba” közepén egy televízió, valami üldözős filmet néztek rajta éppen a kislányok (hat-kilenc–tizenkét éves formájúak), hallottam a kiabálást, a fékek csikorgását – még hogy ingerszegény a környezet. Akkor még volt köztük egy teljesen fehér bőrű, abszolút nem roma kinézetű öt év körüli kisfiú is, állami gondozottnak gondoltam, őt most nem láttam sehol. A mi egykori konyhánkba, az ő jelenlegi nappalijukba egy hónap alatt konyhabútor került, szék, asztal, egyéb berendezési és használati tárgyak, elektromos kávéfőző például, színes kendő az ablakon. T., a szomszédasszony, aki a családsegítőben dolgozik, azt mondja, muszáj volt berendezniük legalább egy helyiséget a rendszeresen kiszálló környezettanulmányisok miatt, pár napja intézték el ugyanis, hogy a fogyatékos kamasz fiú után, aki most a szomszéd helyiségben (a mi egykori kamránkban) ücsörgött maga elé bámulva egy keskeny ágyon, havi harminkét ezer forintot felvehessenek. Sok pénz az, állandó forrást biztosít, direkt jó, ha valakinek sikerül egy Down-kórost gyereket szülnie, azok elég jámborak, az autisták zűrösebbek. A fiú egy hónapja még kint ült a családtól teljesen elkülönülve az udvaron, ugyanolyan magatehetetlenül, mint most, csak egy pillanatra láttam, azt hittem részeg, vagy drog hatása alatt áll. Nem olyan volt az arca, mint a downosoké, lehet, hogy mégis autista.
El fogod sírni magad, készülj fel a legrosszabbra, ezt hajtogatta mindenki, ez zúgott a fülemben a ház felé haladván, mint egy ugyanarra a témára variálódó, egyszólamú zene. Nem tudom elmagyarázni azóta sem senkinek, miért nem sírtam, miért nem szorult még csak össze a szívem, amikor megláttam, mi lett a valaha virágzó gyerekkori birodalomból, hogyan is tudnám megértetni bárkivel, hogy nincs miért sajnálom a kivágott gyümölcsfákat, az eltüzelt málna-, szőlő- és szederbokrokat, a rózsát, a gazdasági épületeket, a fürdőszobát, hogyan magyarázzam el bárkinek, akinek az otthon fejlesztése, az újabb és újabb bútorok vásárlása az egyik fő motivációja az életben, hogy jobb sorsot el sem tudok képzelni az egykori háznak, mint hogy egy arra rászoruló családnak fedelet biztosítson a feje felé. Hogy ember nagyságú a gaz a kertben? Hát, istenem!
Szépek voltak a kislányok, Hajnalka, Amanda, Aranka, a legkisebb már unoka, nem tudtam kihez tartozik, nem volt idő minden szálat kibogozni, Aranka, a legnagyobb egy füzetlapot szorongatott, Jézus, ez volt ráírva színes betűkkel egy nyíllal átlőtt szív mellett, nem tudom, hogy került a kezébe, amikor be akartunk menni, még arról volt szó, hogy ő mosakszik, talán azt hitte, mi is a családsegítő hatóság tagjai vagyunk, látnunk kell, hogy van színes ceruza a háznál, és neki nincs jobb dolga szombat délelőtt, mint hogy Jézus Krisztus vérző szívéről ábrándozzon. A tévének, ami egy hónapja még a „nappali” közepén állt, nyomát se láttam. Az áramot egy szinte láthatatlan, burkolat nélküli vezetéken át egyenesen a villanyoszlopokkal alátámasztott utcai huzalról vezetik be a házba. Lehet kávét főzni az elektromos kávéfőzőn.
Szépek voltak a kislányok, nemsokára elég nagyok lesznek ahhoz, hogy a szomszéd utcából egy szemfüles vállalkozó kocsiba ültesse és kivigye őket a debreceni Nagyerdőre. Ez most a leggyorsabban és legjobban fizető foglalkozás a környéken. Családokat lehet belőle télen melegen tartani, egész évben langallóval etetni, ha van otthon egy kis liszt és olaj, és az van, mert folyamatosan jönnek fentről a csomagok. A langalló receptje: lisztet vízzel és sóval jól összegyúrunk, ökölnyi gombócokat formálunk, széthúzogatjuk, mint a lángost, a vaskályhán mindkét oldalát megpirítjuk, használt olajba mártogatva laktatós eledel. Vannak vidékek, ahol lánynak születni érték.
Álmomban újra láttam a régi kertet fával, szőlővel és virággal tele, olyan volt, mint egy hímzett muszlimkendő, mögötte a valóságos, az üres kert. Egy kéz összefogta előttem a látványt, és az ölembe ejtette: ezt hazaviheted. Haza?
| |
| 285. | [tulajdonos]: mirroring2 | 2018-11-27 00:49 | Nehéz az optimális távolságot megtalálni. Ha túl messziről figyelsz valakit, nincs esélyed, hogy megértsd, ha túl közel mész, csak a felnagyított részleteket látjátok, te is, ő is, mint a kisbabák, ha az ideális szoptatási távolságon belülre kerülnek, nem áll össze a fejükben a megfelelő kapcsolathoz szükséges kép.
Az elfogadhatóság elé kell tükröt tartani, hogy magát lássa benned a másik, ez az egyetlen, amit tehetsz, nem lehetetlen küldetés, csak egyet kell megjegyezni: a világ legfontosabb embere mindig az, akivel éppen beszélgetsz, de a megváltója nem te vagy.
Már csak egy kört akartunk tenni Parvinnal, az iráni antropológus lánnyal, megnézni pár házat sötétedés előtt a temető melletti egykori cigánytelepen, ami külön már nem létezik, csak a nyomai, amióta a „fehér” lakosság (a falu 30 %-a) visszaszorult a központba, a templomhoz, a postához, az önkormányzat épületéhez és a kocsmához közel. Feltűnően sokan mászkáltak az utcán ahhoz képest, hogy késő délután volt, és még esett is, szemerkélt, hova mennek ezek, mindjárt besötétedik, később rájöttem, hogy egymáshoz járnak át mielőtt aludni térnek beszélgetni, híreket megosztani, mint egy nagy család, mert azok is. Főleg fiatalak voltak a mászkálók, egy pillanaton múlott, hogy B. Gyula feleségével összefutottunk, hangosan köszöntünk mindenkinek, neki is. Angolul magyaráztam éppen Parvinnak, miért a cigányok laktak régen a temető mellett, e nélkül is feltűnőek lettünk volna valószínűleg egy ilyen helyen, ahol mindenki mindenkit ismer. Jó napot, jó napot. Papucsban volt az asszony és valami otthonkafélében, de nem olyanban, mint amilyet a „magyar” öregasszonyok hordanak, valahogyan más volt a mintája, és nem nylon vagy jersey anyagból volt, hanem pamutból. Az öreges viselet ellenére is láttam rajta, hogy fiatalabb, mint én, maximum valamelyik húgom osztálytársa lehet, gondoltam, de ezt már csak akkor, amikor megkérdezte, mi járatban vagyunk. Már majdnem elhaladtunk egymás mellett, pár lépés után torpant csak meg és kiáltott utánunk, mint aki mer is meg nem is kíváncsiskodni. V. A. vagyok, emlékszik rám esetleg, jaj, hát persze, én meg Hajnalka vagyok, B. Gyuszi felesége. Ő volt aznap a negyedik Hajnalkánk. És majdnem lemaradtunk róla. A férje osztálytársam volt; alacsony, szép arcú fiú, az egyetlen cigány tanuló a kb. tizenötből, aki végig tudta járni velünk az általános iskola nyolc osztályát (én így emlékeztem), ráadásul úgy, hogy nem „lebukott” hozzánk valamelyik felső osztályból, hanem velünk együtt kezdte. Nem együtt végeztünk, mondta Gyula, amikor már bent voltunk a házban, ahová Hajnalka behívott bennünket, valami történt hetedikben, Nyírbátorban szereztem meg a bizonyítványt, de a gyerekeim már gimnáziumot végeztek, a nagyobbik fiam rendőrfőnök.
Nézem ezt az embert, ahogy a tekintetével az enyémbe kapaszkodik, miközben énekel, az ujjai a harmonika billentyűin, nyolc évig (na jó, csak hétig) egy teremben ültünk az iskolában, hogyan lehetséges, hogy a hangját Európa hamarabb ismerte meg, mint én; Hajnalka felé pislogok, remélem, nem érti félre, hogy a férjével egymást nézzük, tudja, hogy az osztálytársa voltam, ő maga hívott be a házba, és most ott áll a szoba közepén, visszafogott mozdulatokkal toporog a zenére, látszik rajta, hogy szokott táncolni, de most nem mer, nem tudja, illik-e kérés nélkül táncra perdülnie, felállok hát, és az indiai tánctudásomat bedobva segítek neki önmaga lenni. Soha életemben nem tanultam cigány táncot járni, nem jutott eszébe senkinek, hogy megmutassa.
Elmesélhetetlen az egész, és nem csak azért, amire Ottlik panaszkodik, hogy a szavak használhatatlanok, hanem a közelség miatt; túl nagyok még a részletek, nem látszik az egész, amelyhez tartoznak. Készülni akartam valahogyan erre az utazásra, összeállítani egy tervet, végül nem készültem, az utolsó pillanatban pakoltam be a hátizsákomat, majdnem lekéstem a vonatot. Az unokatestvéremnél alszunk, előtte meglátogatjuk Debrecenben Anyut – ennyit tudtam, a többit rábíztam a sorsra, és úgy tűnik, ez volt a jó döntés: amit Parvinnal végigjártunk, végigéltünk, végighallgattunk, olyan töményen tökéletes volt, hogy azt nem lehetett volna előre jobban megtervezni. Pár perccel a Nyugatiba való visszaérkezés előtt csak néztük egymást: lehetséges, hogy hétfőn reggel már nem ugyanabban a szobában ébredünk?
| |
| 284. | [tulajdonos]: mirroring | 2018-11-27 00:37 | Nehéz az optimális távolságot megtalálni. Ha túl messziről figyelsz valakit, nincs esélyed, hogy megértsd, ha túl közel mész, csak a felnagyított részleteket látjátok, te is, ő is, mint a kisbabák, ha az ideális szoptatási távolságon belülre kerülnek, nem áll össze a fejükben a megfelelő kapcsolathoz szükséges kép.
Az elfogadhatóság elé kell tükröt tartani, hogy magát lássa benned a másik, ez az egyetlen, amit tehetsz, nem lehetetlen küldetés, csak egyet kell megjegyezni: a világ legfontosabb embere mindig az, akivel éppen beszélgetsz, de a megváltója nem te vagy.
Már csak egy kört akartunk tenni Parvinnal, az iráni antropológus lánnyal, megnézni pár házat sötétedés előtt a temető melletti egykori cigánytelepen, ami külön már nem létezik, csak a nyomai, amióta a „fehér” lakosság (a falu 30 %-a) visszaszorult a központba, a templomhoz, a postához, az önkormányzat épületéhez és a kocsmához közel. Feltűnően sokan mászkáltak az utcán ahhoz képest, hogy késő délután volt, és még esett is, szemerkélt, hova mennek ezek, mindjárt besötétedik, később rájöttem, hogy egymáshoz járnak át mielőtt aludni mennek, beszélgetni, híreket megosztani, mint egy nagy család, mert azok is. Főleg fiatalak voltak a mászkálók, egy pillanaton múlott, hogy B. Gyula feleségével összefutottunk, hangosan köszöntünk mindenkinek, neki is. Angolul magyaráztam éppen Parvinnak, miért a cigányok laktak régen a temető mellett, e nélkül is feltűnőek lettünk volna valószínűleg, egy ilyen helyen, ahol mindenki mindenkit ismer. Jó napot, jó napot. Papucsban volt az asszony és valami otthonkafélében, de nem olyanban, mint amilyet a „magyar” öregasszonyok hordanak, valahogyan más volt a mintája, és nem nylon vagy jersey anyagból volt, hanem pamutból. Az öreges viselet ellenére is láttam rajta, hogy fiatalabb, mint én, maximum valamelyik húgom osztálytársa lehet, gondoltam, de ezt már csak akkor, amikor megkérdezte, mi járatban vagyunk. Már majdnem elhaladtunk egymás mellett, pár lépés után torpant csak meg és kiáltott utánunk, mint aki mer is meg nem is kíváncsiskodni. V. A. vagyok, emlékszik rám esetleg, jaj, hát persze, én meg Hajnalka vagyok, B. Gyuszi felesége. Ő volt aznap a negyedik Hajnalkánk. És majdnem lemaradtunk róla. A férje osztálytársam volt; alacsony, szép arcú fiú, az egyetlen cigány tanuló a kb. tizenötből, aki végig tudta járni velünk az általános iskola nyolc osztályát (én így emlékeztem), ráadásul úgy, hogy nem „lebukott” hozzánk valamelyik felső osztályból, hanem velünk együtt kezdte. Nem együtt végeztünk, mondta Gyula, amikor már bent voltunk a házban, ahová Hajnalka behívott bennünket, valami történt hetedikben, Nyírbátorban szereztem meg a bizonyítványt, de a gyerekeim már gimnáziumot végzett, a nagyobbik fiam rendőrfőnök.
Nézem ezt az embert, ahogy a tekintetével az enyémbe kapaszkodik, miközben énekel, az ujjai a harmonika billentyűin, nyolc évig (na jó, csak hétig) egy teremben ültünk az iskolában, hogyan lehetséges, hogy a hangját Európa hamarabb ismerte meg, mint én; Hajnalka felé pislogok, remélem, nem érti félre, hogy a férjével egymást nézzük, tudta, hogy az osztálytársa voltam, ő maga hívott be a házba, és most ott áll a szoba közepén, visszafogott mozdulatokkal toporog a zenére, látszik rajta, hogy szokott táncolni, de most nem mer, nem tudja, illik-e kérés nélkül táncra perdülnie, felállok hát, és az indiai tánctudásomat bedobva segítek neki önmaga lenni. Életben nem tanultam cigány táncot, nem jutott eszébe senkinek, hogy megmutassa.
Elmesélhetetlen az egész, és nem csak azért, amire Ottlik is panaszkodott, hogy a „szavak természetesen használhatatlanok”, hanem a közelség miatt, túl nagyok még a részletek, nem látszik az egész, amelyhez tartoznak. Készülni akartam valahogyan, összeállítani egy tervet, végül nem készültem, az utolsó pillanatban pakoltam össze a hátizsákomat, majdnem lekéstem a vonatot. Az unokatestvéremnél alszunk, előtte meglátogatjuk Debrecenben Anyut, ennyit tudtam. A többit rábíztam a sorsra, és úgy tűnik, ez volt a jó döntés. Amit Parvinnal végigjártunk, végigéltünk, végighallgattunk, olyan töményen tökéletes volt, hogy azt nem lehetett volna előre megtervezni. Pár perccel a Nyugatiba érkezés előtt csak néztük egymást: lehetséges, hogy hétfőn reggel már nem ugyanabban a szobában ébredünk?
| |
| 283. | [tulajdonos]: vagy-mégis-a-harmadik | 2018-11-25 23:36 | | Ketten voltunk. A Másik a széles úton haladt biciklivel. Nekem egy jóval keskenyebb gyalogút jutott, pontosabban, azt választottam, mintha erősködtem is volna, hogy jó lesz nekem az is. Szorosan egymás mellett vezetett a két út, de amíg a másik hegynek felfelé tartott, addig az enyém lefelé vitt, és csúszott, mintha jeges lett volna. Amikor a lábam alatt síkossá vált az út, a jobb kezem alá egy korlát került, abba kapaszkodva hagytam magam csúszni, mint egy szánkót. Teljesen sötét volt, nem láttam semmit, csak a korlátot éreztem a kezem alatt és a síkos talajt a lábam alatt. Hirtelen elfogyott az út, és én ott álltam egy szakadék szélén, de az már nem a hegyhez tartozott, hanem egy hatalmas, felhőkarcoló magasságú épülethez. A legtetején álltam; a tető elemei, mint egy szabálytalan kristályszerkezetű anyag vagy egy sokdimenziós tér, össze-vissza minden irányba mutattak, elképzelhetetlennek tűnt továbbhaladni rajta, én mégis megpróbáltam. Tom Cruise küldetése a Mission Impossible-3-ban kutyafüle volt ahhoz képest, ami rám várt. Ekkor hangot hallottam a hátam mögött. Hátrafordulva egy kényelmes nappaliba pillantottam be, a közepén széles lépcső vezetett a mélybe, mintha egyenesen nekem teremtette volna oda a Jóisten. Miért nem azon megyek, kérdezte a hang, sokkal egyszerűbb lenne. | |
| 282. | [tulajdonos]: mission-impossible-2-ez-csak | 2018-11-25 23:29 | Ketten voltunk. A Másik a széles úton haladt biciklivel. Nekem egy jóval keskenyebbik gyalogút jutott, pontosabban, azt választottam, mintha erősködtem is volna, hogy jó lesz nekem az is. Szorosan egymás mellett vezetett a két út, de amíg a másik hegynek fel tartott, addig az enyém lefelé vitt, és csúszott, mintha jeges lett volna. Amikor a lábam alatt síkossá vált az út, a jobb kezem alá egy korlát került, abba kapaszkodva hagytam magam csúszni, mint egy szánkót. Teljesen sötét volt, nem láttam semmit, csak a korlátot éreztem a kezem alatt és a síkos talajt a lábam alatt. Hirtelen elfogyott az út, és én ott álltam egy szakadék szélén, de az már nem a hegyhez tartozott, hanem egy hatalmas, felhőkarcoló magasságú épülethez. A legtetején álltam; a tető elemei, mint egy szabálytalan kristályszerkezetű anyag vagy egy sokdimenziós tér, össze-vissza minden irányba mutattak, elképzelhetetlennek tűnt továbbhaladni rajta, én mégis megpróbáltam -- Tom Cruise küldetése a Mission Impossible-3-ban kutyafüle volt ahhoz képest, ami rám várt. Ekkor hangot hallottam a hátam mögött. Hátrafordulva egy kényelmes nappaliba pillantottam be, a közepén széles lépcső vezetett a mélybe, mintha egyenesen nekem teremtette volna oda a Jóisten. Miért nem azon megyek, kérdezte a hang, sokkal egyszerűbb lenne.
| |
| 281. | [tulajdonos]: mission.impossible | 2018-11-25 23:21 | | Ketten voltunk. A Másik a széles úton haladt biciklivel. Nekem egy jóval keskenyebbik gyalogút jutott, pontosabban, azt választottam, mintha erősködtem is volna, hogy jó lesz nekem az is. Szorosan egymás mellett vezetett a két út, de amíg a másik hegynek fel tartott, addig az enyém lefelé vitt, és csúszott, mintha jeges lett volna. Amikor a lábam alatt síkossá vált az út, a jobb kezem alá egy korlát került, abba kapaszkodva hagytam magam csúszni, mint egy szánkót. Teljesen sötét volt, nem láttam semmit, csak a korlátot éreztem a kezem alatt és a síkos talajt a lábam alatt. Hirtelen elfogyott az út, és én ott álltam egy szakadék szélén, de az már nem a hegyhez tartozott, hanem egy hatalmas, felhőkarcoló magasságú épülethez. A legtetején álltam; a tető elemei, mint egy szabálytalan kristályszerkezetű anyag vagy egy sokdimenziós tér, össze-vissza minden irányba mutattak, elképzelhetetlennek tűnt továbbhaladni rajta, én mégis megpróbáltam -- Tom Cruise küldetése a Mission Impossible-3-ban kutyafüle volt ahhoz képest, ami rám várt. Ekkor hangot hallottam a hátam mögött. Hátrafordulva egy kényelmes nappaliba pillantottam be, a közepén széles lépcső vezetett a mélybe, mintha egyenesen nekem teremtette volna oda a Jóisten. Miért nem azon megyek, kérdezte a hang, sokkal egyszerűbb lenne. | |
| 280. | [tulajdonos]: félséges-erotika | 2018-11-22 22:48 | Korának megfelelően viselkedő, max. fél éves rottweilerrel találkoztam az erdőben. Még messze jártunk egymástól, amikor a gazdája rákötötte a nyakörvet, pedig nem bántam volna, ha a tappancsaival összeugrálja az amúgy is koszosfehér színű futódzsekimet. Az ilyen túlbuzgó kölykök még puszit is mernek adni, szívesen törölgettem volna az orromból folyó takony helyett a kutyanyálat az arcomról. Én is örülök neked, ennyit tudtam csak mondani, s a félszemem még begyűjtött egy kis ráadás-farkcsóválást.
Mikor érti már meg az izgága animuszom (lásd Jungnál), hogy az olvasó lelke olyan, mint a kehely, befogadásra van berendezkedve, és mint olyan, mindig az anima oldalán áll, nem szereti, ha az első fél órában hanyatt döntik. Meg kell neki gyújtani a késleltetés gyertyáját és pezsgőt bontani (vigyázat, nem pezsgőfürdőről van szó), de minimum egy pohár vörös bort rendelni a nem túl nehéz vacsora mellé. Vagy. Ha már nő vagyok, meg kellene tanulnom befogadó íróvá válni, hagyni, hogy az olvasó szabadon nyomulhasson állábaival, mint az amőba az összes résbe, nyílásba, a köztes terek finom nedveit élvezve, hagyni széttárulni a szöveg lábát, anélkül, hogy a behatolónak távoztával azt kellene gondolnia, mekkora ribanc volt ez is. Nincs erre a dilemmára válaszom, lehet, hogy nem is lesz.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
