Aki nem érzi itt jól magát, aki szerint nem értenek itt a szerkesztők semmihez, az vajon miért nem megy el innen, hiszen rossz neki? Lehetséges, hogy mazochista vagy narcisztikus, vagy csak hobbija a konfliktus, esetleg a (szerzőket megváltó) megváltó szerepében tetszeleg; akkor viszont mélyen együtt kell vele éreznünk és kioktatónak szánt, csacska locsogását fájdalmaiból feltörő sikolyként kell fogadnunk; borzalmas emocionális görcsökként, amelyekkel szinte elviselhetetlen lehet létezni, ezért kikívánkoznak belőle.
"...létezik egy Tiszta Föld nevű világ. (...) Az élőlények azon a földön nem szenvednek, csak a gyönyörben részesülnek. (...) ...azon a Buddha-földön a mennyei hangszerek folyamatosan zengnek, arany borítja a földet."
"Gyöngéd két kezemmel, édes, gyöngyszín köpenyt varrtam néked, violát hímeztem rája, sujtást kék vizekből éknek. Éj volt, kedvesemmé lettél, hold járt tavaszi fehéren, lovad négy lábán a patkó, ezüst könnyet sírt az éjben. Nem kell nékem szegfű, rózsa, kicsi kút a hold az égen, nekem csak a két karod kell, mikor megölelget éjjel, nekem csak a két karod kell, mikor megölelget éjjel."
Jár a felhúzható játék a padlón. Kaphatta volna hajdan egy király tán: kis cirkuszló, fehér, valódi szőrrel. Szeme, akár a kátrány. Egy táncosnő egyensúlyoz a hátán.
Lábujjhegyen áll, s csak forog, forog. Papírrózsák rézsút lejtő füzére fut végig szoknyáján s bádogfűzőjén feje fölébe emelve műrózsák másik füzére.
A ló sörénye: tiszta Chirico. Valami gépi bánat ül a lelkén. Érzi a kis nő rózsás lábaujját hátán, a pálca mentén, mely áthatol a nő testén s a lelkén,
meg az övén is, s felbukkan alul, hasán, mint jó nagy bádogkulcs megint. Három lépést üget, majd meghajol, térdre ereszkedik, üget, kattan, megáll és rám tekint.
A táncosnő már a hátát mutatja. Kettejük közül ő az ostobább. A kis lóval csüggedten nézzük egymást - szeme csillag! - "No hát" mondjuk, "eddig jutottunk, nem tovább..."
