NAPLÓK: Kicsi Ólomkatona Legutóbbi olvasó: 2024-05-02 23:17 Összes olvasás: 39298| 89. | [tulajdonos]: Még mindig Nárcisz | 2017-06-16 17:12 | Pár hónappal ezelőtt elkezdett regény-tervezetem első, még tisztázásra váró fejezete, amely egy magányos és tehetséges kontratenor története lesz sohanapján, mikor befejezem.
A név
Ilyen névvel nem lehet élni - fogott a kezébe nagyanyám, és kíváncsian vizsgálta csecsemő vonásaimat. Anyám holtfáradt, de boldog tehénszemeit anyjára emelte, s tőle szokatlan eréllyel megszólalt, most másodjára, mióta megszült. „Márpedig ez lesz a neve.” A szülészet olyan volt neki, mint egy menedékház abban a jéghideg káoszban, amit életnek nevezett. Itt talált magára, itt talált erőre, mindegyik gyerek, amelyik elhagyta a testét, új kapoccsal kötötte az élethez, amelyet azóta elhagyni készült, mióta magára eszmélt, s amihez mégis ragaszkodott tíz körömmel, tíz megfogant és megszült élettel.
„Ezzel a névvel arra predesztinálod, hogy buzi legyen” -szólt apám, akinek két gyereket szült, engem és a nővéremet. Addigra már annyira megromlott közöttük a viszony anyám infantilizmusa miatt, hogy kész csodának számított apa látogatása a szülészeten, hogy egyáltalán kíváncsi volt rám. Ezen még anya is csodálkozott, sőt, valamiféle megrendülést érzett apám láttán, de azért neki is megfelelt: „Nem lesz az” -súgta halkan, csak úgy maga elé, pedig csak a buzit értette, a predesztinál szót nem. „Ez is a te hülyeséged a virágnevekkel” - dohogott tovább apám. - Az még hagyján, hogy a lányaidat Jázminnak, Árvácskának meg Ibolyának hívod... „Viola”-szólt közbe anyám, akinek soha nem volt Ibolya nevezetű gyereke, de apám nem figyelt rá, dühösen folytatta - „... de hogy mindhárom fiad, köztük az enyém is, virágnevet viseljen... Ki az az idióta, aki ebben az országban a fiát Leandernek meg Jácintnak hívja? De engem a másik kettő kölyök nem érdekel, azokkal azt csinálsz, amit akarsz, de ennek van apja is, és én megtiltom, hogy Nárcisznak nevezd!”
Apám hamar megengesztelődött, már csak azért is, mert születésemkor nem engedték anyakönyveztetni a nevet, amit az anyám nekem szánt, és kaptam egy egészen mást, egy apám szerint fiúsabbat, amivel már lehet élni, egyetemre menni, nőnek bemutatkozni, orvosi rendelőben nyugodtan ülni akkor is, ha elhangzik hangosan a nevem. Az, hogy milyen név állt a kartotékokon, az ellenőrzőkönyvben, a naplóban, mit sem számított. Talán senki nem hinne nekem, ha azt mondanám, utána kell gondolnom, hogy is hívnak valójában. Az iskolában, otthon, az utcán, később, mikor híres lettem, a plakátokon, mindenki azon a néven ismert, amit anyám adott. Egyedül apám nem volt hajlandó, csakis a hivatalos nevemen szólítani, de aztán megadta magát ő is, és először szégyenkezését leplezve elnyújtott, gúnyos hangon szólongatott, aztán lekopott a gúny is, és úgy hívott Nárcisznak ő is, ahogyan más.
Anyám, életében először és utoljára győzött.
Nagymamám jóslata, hogy csúfolni fognak az iskolában lányos és szokatlan nevem miatt, nem teljesedett be. Egészen kicsi koromban az emberek rokonszenve övezett, soha nem gúnyoltak semmiért, még akkor sem nevettek ki, amikor valóban nevetséges voltam. Mindig enyhébb büntetést kaptam ugyanazokért a vétkekért, mint más. Már az alsó tagozatban észrevettem azt a tág és láthatatlan kört, amit tanáraim körém vontak, s osztálytársaim beleegyező statisztálása mellett olyan óvatossággal lépték át, hogy a felém való közeledésben valahogy meg ne sértsenek. Nem értettem ezt a fokozott védelmet, nem értettem, miért ilyen részrehajlóak velem. Emlékszem, olyannyira izgatott ez a dolog - még most is szorongás lesz úrrá rajtam, ha rágondolok - , hogy harmadikos koromban valami rosszat tettem, nem gonoszságból, csak hogy végre kierőszakoljam a büntetést. Egész életemben arra vágytam, hogy egy legyek a sok között, mint egyik tojás a másik mellett a tojástartóban, mint ahogyan a ceruzáim szép rendben megfértek egymás mellett a tolltartóban, olyan akartam én is lenni a többi gyerek között az osztályban.
Már nyolc évesen valami különös gonosztettre vágytam, és olyan példás büntetésre, ami mindenkivel egyenlővé tesz. G. szülei nem voltak éppen szegények, de az apjuk sokszor elitta a pénzüket. Ételre, ruhára még csak telt, de másra nemigen. G. egyszer egy vadonatúj tollal állított be az osztályba, mindannyian megcsodáltuk, a mi kis vacak íróeszközeink elbújhattak mellette. Mindenki írni akart vele egy kicsit, G. pedig nem volt irigy fiú, a toll körbejárt. Óraközi szünetekben mindig a folyosón kellett tartózkodnunk, büntetés járt, ha valaki ezt a szabályt megszegte. Azon a napon mégis visszalopóztam, és magamhoz vettem a tollat. Azért írom így, hogy magamhoz vettem, mert nem állt szándékomban megtartani. Nem lopni akartam, hanem egyenlőséget. Az órán persze G. kétségbeesett kiáltása után, hogy eltűnt a tolla, amit a nagynénje hozott neki külföldről, megindult a nyomozás. A tanítónő először a rossz tanulókat hívta ki, s az ő táskájukat, zsebeiket pakoltatta ki. Ezt sem akkor, sem később nem értettem, a tanulási eredmények miként függnek össze a lopási hajlammal. Az egész ügy alatt ekkor éreztem valami mély fájdalmat és szégyenérzetet: osztálytársaim mentegetőző, nyílt arckifejezése, alázatos és gyors mozdulataik miatt, ahogy készséggel bizonygatták ártatlanságukat. Később, két évtized múlva volt egy hasonló élményem, bár abban teljesen ártatlan voltam. Az öltözőben, a tükör előtt ültem, már nem tudom, hol lehettem, valahol külföldön, fellépés előtt, s a szpottlámpák erősen megvilágították a jelenetet a hátam mögött, pedig igyekeztem, hogy ne figyeljem, a púdert tettem az orrom hegyére, a szokottnál is nagyobb műgonddal egyengettem, a sminkes csak bámult, ahogy egyre durvábban nyomkodtam a pamaccsal az arcom, szólni akart, hagyjam abba, végül bevágtam az ékszereket tartó dobozt a tükörbe, amit magamra kellett volna aggatnom, és ordítva-sírva zavartam ki az öltözőmből az idős fekete takarítónő zsebeit átkutató öltöztetőt. Mindenki döbbentem bámult rám, a színpadon kívül alig lehetett hallani a hangom. Majdnem könnyeztek, annyira megsajnáltak, és betudták művészi érzékenységnek az egész jelenetet. Még a takarítónő is úgy nézett rám, olyan anyás szánakozással, mintha nem is őt alázták volna meg az imént, hanem engem.
De ott az osztályteremben én váltottam ki ezt a megalázó motozást. A rossz tanulók után jöttek a közepes tanulók, végül a jó tanulók, és legvégül én. Mindenkinek ki kellett üríteni a zsebeit, volt, akinek a táskájába a tanár maga nyúlt bele. Tőlem csak megkérdezte, hogy nálam van-e a toll. „Nincs” - feleltem, és felkínáltam a táskám, a zsebeim. A tanítónő bólintott, és nem pakoltatta ki a zsebeimet. „Nincs!”- kiáltottam élesen – és kivettem a zsebemből a tollat. A tanítónő nagyon kínosan érezhette magát. Fülig pirult, akárcsak én, átvette a tollat, és visszaadta G.-nek. „Ilyet nem csinálunk” - mondta nekem lesütött fejjel, halkan, és a helyemre küldött. Motozás előtt még intőt ígért annak, akinél megtalálja. Ezek után az órán kétszer is felszólított, amikor biztos volt abban, hogy tudom a választ. Mintha biztosítani akart volna, hogy nem dőlt össze a világ.
G. soha többé nem állt velem szóba, akárhogy kérleltem.
Anyám már egész kicsi korunkban mesélt nekünk névadóinkról. Hárman éltünk vele, én és Leander, meg a legkisebb féltestvérem, Liliom. A többi hét testvérem szétszórva a rokonságban: nővéremet, Amariliszt, az apám nevelte, Jácint és Frézia anyai nagyanyámnál lakott, Viola, Árvácska és Jázmin pedig ki-ki az apja családjával. Anyám gyerekkora óta teljesen a virágok bűvöletében élt, nekünk azt mesélte, ő is virág, s ha eleget ivott, és jókedvre derült, színes lebernyegeket aggatott magára, és kiált az esőbe, viharba, télen a hóba, hogy felfrissüljenek a szirmai. Minket is virágként nevelt, nekem tavasszal, az első napsütések idején ki kellett állnom a Nárciszok mellé, és énekemmel támogatnom a Napot, hogy legyen elég fénye, amivel beborítja virág-testvéreimet. Máskor, ébredéskor, nárciszokkal szórta tele az ágyam, s ha már nem volt elég a kertben, átküldte a tőlem öt évvel idősebb bátyámat, Leandert a virágboltba, vegye meg az összes nárciszt, amit talál. Ételre már nem is futotta. Nagyanyám hozott át tejet meg kenyeret, hogy reggelizni tudjunk. Nekem külön mesélt Narkyssosról, akkor még nem sejtettem, hogy nem egészen a mitológia elképzelése alapján, szó sem esett arról, hogy Narkyssos gőgös lett volna és szépségében felfuvalkodott, hogy lányoktól tagadta meg szerelmét, aztán egy szörnyű átok következtében, önmaga reménytelen szerelmese lett, mígnem a sárga nárcisszá változott, nem, anyám elképzelése sokkal vidámabb volt. „Te vagy az igazi Nárcisz -súgta a fülembe. Leheletének borszaga megcsapta az arcom. - A legszebb gyermek a világon, a legtündökletesebb mindenki közül. Nézd csak! - imbolygott el a locsolókannáig, megfogta, és visszatért hozzám. „Nézd csak!” - pocsolyát csinált a kiöntött vízből, és letérdeltetett a földre. „Nézd meg magad, milyen szép is vagy angyalkám!” Letérdeltem a mocsokba, és a sáros víz fölé hajoltam. „Én csak magamat látom” - vontam meg a vállam. „Magadat, angyalom, magadat!” - sírta el magát anyám, és magához szorított. Nem értettem a könnyeit, én is elsírtam magam.
Anya végtelen fantáziával bírt. Ha nekem és Leandernek volt csak hősünk, akiről elnevezett minket, nem akadályozta meg abban, hogy hasonlókat találjon ki az összes gyermekének. Amarilisz eredetileg tündér, akit kislánnyá varázsoltak, de ha jól összpontosít, még most is képes csodatevő erejét mozgósítani. Liliom a rigók királynője, aki megunta a repülést, ezért háromszor átbucskázott a fején, és gyerek lett belőle. Jácint a Grál lovagok közül való, egyik próbatétele éppen ez az élet, ha jól és becsületesen megy át rajta, megelőzi még a hős Parsifalt is. Mindannyiunknak megcsodált élete volt, anyánk, a mások társaságában félénk, visszahúzódó teremtés a mi körünkben egészen kivirult, legszívesebben mindannyiunkat magánál tartott volna, de hármunkat is csak úgy tudott ellátni, hogy nagyanyám minden nap átjött felügyelni a rendet, és hogy kapunk-e rendesen enni. Legszívesebben Leandert, Liliomot meg engem is magához vett volna, de tudta, ebbe anyám belehalt volna.
Emlékszem az első igazi és hivatalos fellépésemen az anyakönyvezett nevem hangzott el. Tíz éves lehettem, szülővárosom kultúrházában léptem fel, elég díszes társaságában. A jótékonysági gálán, amin egy beteg kislány műtétjére gyűjtöttek, a fővárosból érkezett Kossuth-díjas színész éppúgy fellépett, mint az Operaházból érkezett primadonna, a megyeszékhelyről jött vegyeskar, és én, a helyi üdvöske, akinek a Kossuth-díjas színész joviálisan megveregette a vállát, és kis kollégának nevezett, a primadonna olyan gügyögve beszélt velem, mint egy három évessel, apám, aki egyetlenegy iskolai szereplésemre sem jött el, most a polgármester mellett, az első sorban ült, és láthatólag minden érdekelte rajtam kívül, testvéreim közül csak a bátyám, Leander volt a nézők között, nagymamám mellett moccanni sem mert, sejtettem, hogy megígérte neki valaminek a bekövetkeztét, ha a bátyám valami olyat tenne, ami nem való. Anyám kicsit késve érkezett, most is imbolygott, leült hátul, mert már csak ott volt hely, és lelkesen odaintett nekem, mikor kinéztem a színpadról, a függöny mögül, majd félénken visszahúzta karját, mikor többen ránéztek.
Az előadás elkezdődött. Rajtam kívül mindenki profi volt, mindenki tette a dolgát, a műsorvezetők sem a helyi kultúrház amatőr légkörét hozták, a nézők megilletődöttek és lelkesek voltak, engem is felkonferáltak, pont a Kossuth-díjas előtt, kimondták a nevem, felsorolták az érdemeimet, a hangom dicsérték, az iskolák közti versenyeket, amiket megnyertem, hallottam, értettem minden szót, mégsem mozdultam, mígnem a színpad felé lökdöstek, hogy ki, azt nem láttam, de belekapaszkodtam mindenbe, csak el ne érjem a függönyt, azt hiszem, nyüszítettem is, mintha meg is ütött volna valaki hátulról, biztattak, ne félj, te kis hülye, ezerszer elpróbáltuk, menni fog, de az aranytorkomból, amit már akkor annyira csodáltak, valami olyan rémült, már nem is emberi kiáltás tört elő, hogy hirtelen mindenki elengedett a rémülettől.
Egyszer csak egész közelről meghallottam anyámat a függöny másik oldaláról, reszketett, levegő után kapkodott az izgalomtól, láttam, mennyire szeret, ha félénk, a tömegtől borzadó lénye ellenére is kimert állni a színpadra, s összefüggéstelen szavai értelmet nyertek, miután kissé megnyugodott, és kifejtette, hogy nem lámpalázas vagyok, amire a nagyérdemű talán gondol, egyszerűen nem a nevem hangzott el, s talán azt hiszem, egy másik kisfiút szólítanak színpadra, de ha megpróbálnák, hogy az igazi nevemen szólítanak ki, anyai becsületszavára mondja, a kisfia kijön, és énekel. „Talán konferálja fel Ön!” - jött dühbe a konferanszié, aki az egészből csak annyit fogott fel, hogy kétségbe vonják a kompetenciáját. „Nem, igazán...-jött anyám még inkább zavarba, de amikor látta, hogy apám a színpad felé közelít, hangosan, és bátorító hangon bekiáltott a függöny mögé: „Nárcisz, Nárcisz következik!”
Rögtön kiléptem a színpadra, kissé szertartásosan meghajoltam, és azonnal belekezdtem az Éjkirálynő áriájába, pedig a színpadon még ott volt anyám, a felháborodott és dohogó konferanszié, apám pedig már rátette a lábát a színpadra vezető lépcsőre, hogy lerángassa anyámat, és felpofozzon engem.
Nem mondom, hogy viharos sikerem volt, szülővárosom elég korán hozzászokott, hogy szép hangom van, az újabb teljesítmények nem nyűgözték le, ha megnyertem egy országos zenei versenyt, az egyenértékű hír volt a helyi újságban az eladandó malacok árával, vagy azzal, hogy a Csiperke táncegyüttes, mely ötven-hatvan éves műkedvelőkből állt, nagy lelkesedéssel vett részt az N.-i falunapokon.
Ha kirobbanó sikerem nem is volt, de a hangom lecsillapította a kedélyeket. Alig kezdtem bele a dalba, apám visszaült a helyére, a polgármester mellé, és nem sok jót ígérő tekintetét rám függesztette. Mire bevégeztem az előadásomat, már semlegességet, közönyt láttam a szemében harag helyett. Ez volt a legtöbb, amit apámnál elértem. Nemzetközi hírű énekesként sem többet.
Mikor végeztem, és suta meghajlásom után elrejtőztem a függöny mögött, óriási pofon csattant az arcomon. „Kis szarházi -suttogta a Kossuth-díjas színész vörösen a méregtől- muszáj volt belerondítanod a tapsomba?” Még mondani akart valamit, de a düh annyira eluralkodott rajta, hogy képtelen volt szavakba önteni haragját. Megrázott, fel is emelt a földről-én a rémülettől nyikkanni sem mertem-, aztán undorral letett, és kiment a színpadra.
Álltam a függöny másik oldalán, végighallgattam kedélyes versmondását, a közönség behízelgő nevetését a pillanatig beálló csendekben, majd előadása végén a kitörő és szűnni nem akaró tapsvihart. Végül a „kedves publikum” bocsánatát kérte a számomra. Kedves szeretettel mentegette „lámpalázamat, reszkető gyermeki valómat”, aki arra a valakire emlékeztette, akit úgy kellett annak idején intővel fenyegetni, hogy legyőzve rettegését, elszavalja az iskolai ünnepségen a Talpra magyart, s aki tavalyelőtt, egy szeles márciusi napon átvehette - érdemtelenül, de mégis meghatott büszkeséggel - a Kossuth-díjat. Újra kitört a tapsvihar, ő pedig a siker teljes csúcsán elhagyta a színpadot. Újra ott állt előttem, még diadalmasan és meghatottan az előbbiektől, aztán gonosz kis fintorba rándult az arca, a legfélelmetesebb az volt, hogy ez a nagy ember ettől a fintortól éppolyan lett, mint Leander, éppolyan gyerekes és buta, mert a bátyám arcán is mindig ezt a gnóm kifejezést láttam, ha gonoszkodni készült, és el kellett takarnom a vonásaimat, behúzni két nyitott tenyerem függönye mögé az arcom, hogy a nagy ember észre ne vegye rajta a mérhetetlen irtózást.
„Azt gondolod, különleges vagy, igaz? Hogy tudsz valamit, amit más nem? Édes gyerekem, minden harmadik fiú képes erre a vérszegény produkcióra, amíg nem mutál. Olyan rémesen nyávogsz, amit talán te éneknek gondolsz, mint a macska, amelyiknek a farkára léptek. Többet érne, ha tüzet nyelnél vagy késeket dobálnál, te kis kasztrált!”
Felkaptam a fejem a kasztrált szóra, amit életemben akkor hallottam először, és bár a jelentéséről semmit nem tudtam, azt sejtettem, hogy valami nagyon csúnyát jelent, sokkal csúnyábbat, mint azok a szavak, amelyeket addig hallottam, amikre nagyanya mindig azt mondta, meg se halljam.
Rémült voltam, mert ezt meghallottam, és rémült voltam, mert a világ vélhetőleg legocsmányabb szava illik rám. Miután hazamentem, elővettem a szép füzetet, amit karácsonyra kaptam, és amit arra szántam, hogy ha majd igazán szépen tudok rajzolni, akkor a legszebbeket ebbe rajzolom bele, és annyira vigyáztam arra a füzetre, hogy alig mertem kinyitni, és mindig kezet mostam, mielőtt megfogtam, nehogy ujjnyomos legyen, szóval megfogtam a füzetet, kinyitottam, és középre nagy, düledező betűkkel beírtam az ítéletet: kasztrált.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
