Ha nem idealizálták a róla készült fiatalkori festményt, akkor külsőre sem volt csúnya, de igen, azt hiszem, alapvetően a lélekbe szeretünk. (Csak lájkoltam, de írni is szerettem volna, hogy gratulálok a versek közléséhez. Igen, én is azt hiszem, az élet a másik oldalról mindig felfelé lendíti a mérleg tányérját.) Egyébként korábban én sem hallottam róla, az Urániában néztem egy mozifilmet-Exhibition on screen a sorozat címe- Impresszionisták címmel.
Tényleg az ilyenekbe lehetne és kéne, mert mégiscsak a lélekbe szeretünk, nem? Még akkor is, ha csak beleképzeljük és utólag felfedi, h jaj, dehogyis volt ott abban a testben. De a szerelem ott is a léleké, azé a sosevolté. Bocs, hogy off topic, bár gondolom, érted, h most miért. Egyébként nem hallottam még Durand-Ruelről korábban, de a leírás alapján nagyon örülök, h élt ilyen ember.
Hétvégén hallottam egy emberről, aki teljesen lenyűgözött. Azt hiszem, bele tudtam volna szeretni. A neve Durand-Ruel, akinek a világ azt köszönheti, hogy az impresszionisták nem haltak éhen. Nagyon megragadott a személyében, hogy bár a gondolkodása, világlátása nagyon hagyományos, meghatározott elvek szerint való, azaz ultrakatolikus és royalista volt egy olyan országban és korban, ahol és amikor ez nem volt éppen divat, a művészetben ellenben olyan forradalmi látásmóddal és érzékkel rendelkezett, amivel sikerült felismernie, hogy azok, akiken most a fél ország röhög, a festészet megújítói. Rendes áron vette meg festményeiket, amiket aztán nem tudott utána rendes árukon eladni, számtalanszor kisegítette őket, úgy, hogy mellette öt gyerekről kellett gondoskodnia. Mint Van Gogh esetében Helene Kröller-Müllernek, Durand-Ruelnek is sokat köszönhet a világ.
Két-három éve nem volt nap, hogy ne hallgattam volna meg tőle valamit. Ha valaki/valami kiakasztott, hazamentem, hanyatt feküdtem, és meghallgattam tőle valamit. Komoly gyógyszer volt. Flastrom a sebekre, Irix az égési sérülésekre. Annyira ismertem már a hangját, hogy a barátaim nem tudtak becsapni, "ezer" kontratenor közül is felismertem az ő hangját. Életemben egyetlen koncerten voltam (nem vicc), az övén, mikor Budapesten járt. Most kicsit terápiás jelleggel veszem elő újra, hiszem, hogy a tiszta szépség gyógyít. (Amúgy most jut eszembe, voltam még koncerten, de ez az egy annyira elhomályosította a többit, hogy ezek valóban csak most jutottak eszembe.)
A Hetediziglen játékba én nem a játék szót küldtem, hanem a búgócsigát. Vagy álmodtam az egészet. Vagy... Az előző fordulóhoz pont azért csatlakoztam, mert nagyon szórakoztató volt az össze nem illő szavakat egy versbe rendezni.
Ezt elteszem, mert alapvetően tetszik, csak össze kell raknom rendesen.
Misinszki Hanna Banánköztársaság
A kultuszminiszter az illendőség szót egy l-el írta. Ez semmi, legyintett valaki az újságírók közül, ráadásul raccsol. Mikor az ellenzéket szidta, úgy mondta azt, hogy harácsol, mintha épp egy óriási falat lenne a szájában. Johadék, vágta egyszer egy ellenzéki lap vezető riporterének, mikor az számonkérte rajta a bezárt falusi iskolákat. A sajtótájékoztatón az újságírók között lázmérőt osztogatott, mert szerinte ilyen hülye kérdéseket csak lázasan lehet kitalálni. (Az újságírók közül többen kérték, mondja ki újra a szót: lázmérő.) Miféle megrendelés? - kérdezett vissza hüledezve - Az irodámban még a húsz évvel ezelőtti állapotok uralkodnak. A bútorra értettem - javította magát, mikor többen összevihogtak. A gyerekkoráról beszélt, hogy megsajnálják, mikor kenyér helyett papsajtot evett. Ő aztán tudja, mi a szegénység! Ezen már tényleg mindenki nevetett, mert ahogy kimondta: papsajt, az is olyan volt, mintha raccsolva mondott volna egy másik szót. Másnap a kormányszóvivő letagadta az ilendőséget. Azt mondta, nem létezik, hogy a kultuszminiszter bárkinek is azt mondta volna: rohadék. Felolvasott valami szöveget valakivel való valamilyen megállapodásról, s végül letagadta a kultuszminisztert is.
A fiaim a nyáron erősködtek, hogy tartsak velük egy kiránduláson. A budaőrsi Kecskehegy sziklás hegyoldalát kellett többek között megmásznom, amelynek a tetejére nem vezet ösvény a közeli lőtér miatt. Az út nem volt számomra könnyű, a nyár egyik legmelegebb napja volt, csúszott a cipőm, kapaszkodnom kellett, lefelé egyes helyeken halálfélelmem volt, de amikor megkérdeztem a nagyobbik fiamat, aki a túrát szervezte, miért csinálja ezt velem, azt mondta, azért, anya, mert te egy vagány csaj vagy.
Anikó naplójában olvastam, hogy egy kiscsaj beszólt neki a futása miatt. Velem a napokban hasonló történt, bár nem futottam, és ma sem tudom, mi volt rajtam a fura. Vásárolni mentem meló után, és éppen azt szedtem össze gondolatban, hogy mit kellene venni, mikor egy mellettem elhaladó fiatal párocska lány tagja arra biztatta a pasiját, hogy "ezt (?) nézd meg, nézz végig rajta!" Szerintem semmi rendkívüli nem volt rajtam, elég visszafogottan öltözködöm: egy szürke poncsó, sötétkék farmer és egy fekete sneaker. A hajam hosszú, simán tarkón összefogva hordom. Mire odanéztem, már elmentek mellettem, háttal voltak, úgyhogy a pillantásaimat megtarthattam magamnak. Más alkalommal két kb. 15 éves lány a cipőm alapján kész jellemrajzot kreált rólam. Mikor odanéztem, persze már nem voltak olyan bátrak. Kisvárosban nőttem fel, nagyimék utcájában szokás volt, hogy miután az asszonyok végeztek a háztartási munkával, vacsorakészítés előtt fogták a kis széket, és kiültek pletyózni valamelyikük háza elé. Ha valaki elhaladt mellettük, kb. még a szoknyája alá is benéztek, hogy milyen bugyi van rajta, ott helyben felállították az illető családfáját, és a következő delikvensig az illető szolgáltatta a témát. Ezek a felnőtt nőket leszóló/megbámuló/kibeszélő kiscsajok valószínűleg nevetnek azokon a mémeken, amik ezeket az utcán ülő, pletykáló fejkendős néniket ábrázolják, közben meg észre sem veszik, hogy kortól, fejkendőtől és tájegységtől függetlenül ez a viselkedésforma általuk ma is él és virul, hiába főváros és hiába 21. század.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
