NAPLÓK: FuturePlanner Legutóbbi olvasó: 2024-05-02 21:56 Összes olvasás: 27637| 7. | [tulajdonos]: Miért gondolom úgy, hogy mégse | 2006-02-02 00:34 | Hát tudjátok sokan mondták, hogy igéretes tehetség vagyok az őszinteség (szín)terén, de mégis úgy gondolom, hogy nem fogom folytatni a naplómat, mert egyelőre azt látom, hogy nem jók a dolgok amikre emlékszem. Nem jó, hogy elolvastam, és hirtelen a 3 évvel ezelőtti önmagam lettem, pusztán az emlékezet hatalmánál fogva. Nem jó, hogy újra, ugyan-olyan érzékenységet értem el, mint akkor, mert zavarttá tesz és olyan dolgokat teszek amiket nem kellene, ráadásul őszintén és belüről. Örültem neki, hogy kijöttem ezekből az állapotokból, mert már nem kell, hogy minden mozzanat különleges jelentőséggel bírjon, hogy olyan energiák szabaduljanak fel a környezetemben, amiket nem tudok magamban tartani, mert alulkontrollált vagyok a pillanat kedvéért.
Egyébként semmi különleges, csak az ami volt, és aminek nem kellene lennie, mert nélküle jobb. Te tudod, hogy milyen érzés az, amikor a második jelentésekben, a metakommunikációdban tudatosan élsz. Én már láttam, és annyira nem jó, túl nagy a tudatalatti szerepe, amit tudatosan próbálsz meg kontrollálni, és ennek az ellentmondásnak túl sok a konfliktusa, amit kitermel a jelenből. Nem szeretek abban az állapotban lenni, mert nem a legjobb, hanem csak elfogadható. Jobban szeretnék egy olyasmi állapotban élni, mint amilyen az utolsó pár hónap volt, nem elfogadható, hanem elég jó, hogy érdemes legyen.
Én nem szeretek shiftleni a különböző élethelyzetek között, és négyszer bocsánatot kérni, mert rosszul néztem rá valakire. Ebben csak az a durva, hogy kétszer egymás után annyira, hogy szóvá is tette. Lány volt és sajnos a nőiségének egyik szimbolumát vettem észre, és úgy gondolom, hogy nem kellett volna. Remélem, hogy úgy tudok tovább élni, hogy ez nem ejt foltot a jövőmön, sem kapcsolatunkban. Nem akarom, hogy belekeveredjenek az évekkel ezelötti dolgok a mostani életembe. Nem akarom, hogy olyan legyen mint egy folt amit nem lehet kimosni. Inkább csak kis csodákat akarok, mint amikor pénzt találok a kabátom zsebébe, és nem tudom csak sejtem, hogy hogyan és miért került oda. Ilyesmiket és nem olyasmiket, amiben nem érzem jól magam, mert folyamatosan bele kell éreznem a minden tettem következményeibe.
Nem menekülni szeretnék, hanem csak élni. Normálisan, a hyperézékenység, az 1500-15000 nélkül, amiben az átlagember csak 80-as érzékenységgel fut. Egyszerüen élni, és nem folyamatosan megélni a dolgokat. Nem tulélő, hanem életvidám szeretnék lenni. És ehhez, nem kellenek emlékeztetők a múltból, rossz dolgokról. | |
| 6. | [tulajdonos]: lesz-e folytatás | 2006-01-29 23:53 | és nem tudom... nagyon sokminden történt azóta...
az utolsó bejegyzés óta kaptam egy lakást kölcsön, amiben 2 hónap alatt többet értettem meg a világból, mint az elötte másfél évben összesen. Felépítettem egy rendszert, amit talán egyszer majd kifejtek, addig meg elképzelem, hogy milyen lehetőségeket tartogat magában, ha tényleg ebben élek. Egy szavamra nem jött ki egy mentőautó, egy másik meg megmentett a halálrafagyástól.
Hosszú és kegyetlen 2 évem volt, de nem bánom, megyek előre. | |
| 5. | [tulajdonos]: az elmúlt pár hónapom | 2004-04-07 09:29 | Kezdjük talán az elején. Ott, hogy álmodozó és idealista természetű embernek érzem magam, még akkor is, ha ezt jól tudom álcázni egyfajta determinisztikus matrializmusnak, amelyben az egyéni szabadság számokban kifejezett mértéke 1 : 6 200 000 000. Tulajdonképpen tényleg idealista vagyok, mert elhiszem, hogy ez a szám elég nagy ahhoz, hogy egy jó élet elférjen benne.
- Hogy nekem jó életem van-e?
Nem kimondottan. Már a netem is azért szünt meg, mert nem engedtek be otthon az irodába, hiszen új számítógép -> új lehetőségek. Természetesen anyám on-line játszhat, de én 10 perc után fel vagyok állítva az ADSL mellöl, hiszen biztos elfogy és utána mit csinálunk majd hó végén? Most azt is egy pillanatra tedjük talonba, hogy már december végén vagy rosszabb esetben január végén a kábel végének a gépemből kellett volna kikandikálnia. Ez is csak egy olyan szülői és nevelőszülői igéret, amit valamilyen okból nem volt célszerű betartani.
Visszatérve az Életemre, fura egy családom van, mert sokszor céltábla vagyok otthon. Hol azért mert boldog vagyok, hol azért mert kéznél... De ez szavakban kifejezve folyamatos lelki teherként van jelen a mindennapjaimban, nem mintha nem lenne elég gondom ennélkül is. Mert arra jó vagyok otthon, hogy a nevemmel együttjáró 700 000.- Szocpolt beépítsék a házukba, de ahhoz már kevés, hogy meghalgassanak és elfogadjanak. Arról nem is beszélve, hogy van otthon miből megélni, de az nem azt jelenti, hogy nem lehet a két felnőtt gyerek Diákhitelére mutogatni, hogy majd ha akarsz valami abból a 25 000.-ból megteheted, a mi nyakunkba meg majd megrohad az OTP.
És ezek után még mosolyogva viseljem el, hogy anyámat egy cseppet sem érdekli, hogy mi van velem, milyen vagyok, mit és hogyan akarok az Élettől, 21 évesen járjak haza 21.30-ig. Hagyjam, hogy mindenféle dolgokkal megzsaroljanak, viccesen üzletnek álcázva a dolgot, és tekintsem egészségesnek ha csak az elmúl 9 évemet szeretném rájuk perelni. Mert én is áldott jó gyerek vagyok azt nem kétlem, de már másfél hónapja az egyik dolog a fejemben, hogy hogyan és mivel tudnám őket arra kötelezni hogy tisztességesen tartsanak a szó jogi és etikai értelmében. Mert akinek arra van pénze, hogy egyik napról a másikra vegyen egy 60e értékű széket, az talán egy BKV bérletbe, egy nadrágba vagy egy cipőbe is belet tudna legalább szállni, de nem lehárítani az egészet.
- Most mi van, hogy van?
Most az van, hogy nem vagyok otthon két napja és előtte is túl durva volt ahhoz, hogy sokáig akarjak a szerény 200 nm-ünkön megmaradni. Lelkileg túl sok erőt vesz ki belöllem, még melettük elélni is, nemhogy egymás hülyeségeiről veszekedni nap, nap után. Talán az a baj, hogy nem vagyok aza fajta aki hosszú távon át véka alá tudná rejteni a véleményét. Nem vagyok, mert ha nem mondom belüről esz meg és az kellemetlenebb.
De nem tudom, mert anyám rá egyébként nem jellemző módon, küldött egy SMS-t amiben arra kér, hogy menjek haza, mert sajnálja, meg Szeret. De hol volt ez a szeretet az elmúlt 3/4-ed évben? És hová fog elillanni holnapután? Lehet-e ebben bízni és vajon kell-e? Vagy csak tovább kellene sétálni?
Ez is nehéz. Mert már az elmúlt napokban beláttam, hogy nem akarok otthon lakni, velül együtt élni. Most egy barátoméknál vagyok és valahogy egy koleszbe szeretnék bekerülni, mindegy az... csak haza ne kelljen. Azthiszem még ezek után se, mert lehet, hogy ez lehetne az első lépés, de összeségében azért elég karcsú. | |
| 4. | [tulajdonos]: nyilvánosság | 2004-01-04 04:39 | Lehet, hogy velem van baj, de miért baj az valaki nyilvánosan megköszön valakinek valamit? Mert, hogy az illető kiakad az odáig rendben van, s az is hogy követeli, hogy vetessem ki a nevét a naplómból, bizos sérti a szémélyiségi jogait. Hát nem baj.
Belül lehet, hogy valamikor meghasadt a tudatom. Lehet, hogy ezért érzem néha ennyire furcsán magam. Olyan tompa görcsök mozognak a fejemben, de nem csak egy ponton, hanem néhol itt, néhol ott hálul-középen. Régen egész komoly több pontos formákat láttam bennük, de ezekről valahogy leszoktam, mert túl sok energiát elrabolt az értelmezésük és igazából túl sok gyakorlati hasznát nem vettem a dolognak.
A szilveszteri party valamit megváltoztatott bennem. olyan mintha magamra találtam volna. Persze nem csak az nap a lényeg, hanem ez egy folyamat része, de ez egy olyan friss és kézzelfogható emlék, amihez így lehet kötni a dolgot. Mostmár nem csak ábrándozok a nyitottságról, hanem konkrétan nyitottabb is vagyok. Nem kattogok minden apró kis részletén a mindennapi életnek, hanem inkább csak élek. Valahogy szét kell választani magunkban a dolgokat, és azzal foglalkozni ami éppen számít. | |
| 3. | [tulajdonos]: Szilveszter-szakítás-remények | 2004-01-02 03:31 | Hiába a drogok néha csak arra elegendőek, hogy az ember ne érezze furcsán magát. Ha valakit elválasztanak a természetes közegétől akkor persze kissé furcsán érzi magát. De jó érzés visszatérni, hallgatni, látni és érezni ahogy a basszus tisztára mossa a tested. Nem is a testedet leginkább, hanem a lelket, az a bizonyos belső oldalt, amilye mindenkinek van csak maximum nem vesz róla tudomást. Nem tudom, hogy ennek mennyi köze lehet a metanfetaminokhoz, de azért valószínűnek tartom, hogy a normalitás, mármint a belső, amikor úgy érzed magad ahogy szokad olyan jó értelemben, szóval ez az érzés nem a drogoktól függ. Persze az is lehet, hogy az van mögötte, hogy kicsit kikerülsz a mindennapi élet rutin kereteiből, és semmi más dolgod nincs mint, hogy táncolj. Vagy varázsolj, de ha nem megy az sem baj, mert a lényeg, hogy jól érezd magad. 180 beat per secundon élvezdd még legalább 500 másik emberrel a zenét.
Furcsa, mert mintha kihalt volna belöllem a tombolhatnék, már nem zúzni, vagy pörögi indultam el, hanem valami ködös és megfoghatatlan valami felé. És jó lett. Igaz, hogy a párosunkból leginkább nekem, mert - bár tudom, hogy olvassa a naplómat - nem volt bennem késztetés, hogy akkor és ott vele legyek. Az okok között se minden feket és fehér, ezért is nehéz. Eőször is szeretném megköszönni *** ***-nak (A név a kisasszony kérésére lett törölve), hogy elvitt, befizetett, és bocsánatot kérni, amiért megbántottam, de sajnos a kapcsolatunknak nincs jövője. És jobb ezt hamarabb látni, mint késöbb. Ez egy picit elvesz a party varázsából, de mindazt ami ott történt nem tudja meg nem történté tenni, de ezt nem is bánom, mert nagyon jól éreztem magam. Nem csak a felszínen hanem belül is. Nem csak végigtáncoltam az estét, hanem közben elidőztem néhány fontosabb dolognál is. Például annál, hogy úgy lehet jó az élet, ha az akarat erősebb, mint a lehetőségek. Ez a gondolat önmagában is olyan jelentőséggel bír nekem, hogy bármekkora áldozatot megér.
Felszabadító hatással volt, úgyérzem, hogy lassan kezd elmúlni a másfl évvel ezelőtti blak-out sokkom. Győrben kicsit túldobtam magam, ugyhogy azóta nem is nagyon dobtam semmit, partyzni is csak egyszer voltam, amikor valami elemi erővel tört ki belöllem az addig elfojtott felszabadultságérzés. Valahogy ezek a dolgok az ember fejében vannak. És olyanok amilyennek átni akarjuk őket, vagy amilyennek megszoktuk. Optimizmus kérdése. Sokáig idealizáltam a partykulturát és benne magamat is. Valahogy az volt a jó, amiben én mindenható isten voltam, és nem volt rossz. Ez persze nem csak utólag hazugság.
És most jó volt. A szokásos kattogásaim is elfogadható szintre csökentek. Valahogy megmaradt tánc közben is az érzékenységem, amit kifejlesztettem magamban, hogy tudatosan tudjam értelmezni az emberi reakciókat, de nem zavart, csak megjelentek a háttérben ezek a gondolatok. És ezekután még érezhetőbb a kontraszt, hogy a napi dolgokat valahogy olyan félszegen csinálom. Egy másik jó dolog az estéből, hogy úgy tudtam őszintén felszabadlt lenni, hogy az a túlzásba vitt csodálkozás ami jellemez általában lefoszlott rólam.
Valahogy, ha így értékelem belül a dolgokat, az elmúlt másfél évem olyan képmutatásosdi volt. És egy lépéssel sem kerültem közelebb ahhoz az állapothoz amiben létezni szerettem volna. Konkrétan, hogy egyedül legyek. Ez persze nem az jelenti, hogy nem szeretnék magam mellé párt vagy társat, de ezúttal nem az elő találkozáskor vagy az első héte szeretnék valaki ágyában kikötni. Jó lenne valakit először megismerni és csak utána összejönni vele. Remélem, hogy ez az év egy kicsit a szerlemről is fog szólni, de csak olyan formában ami nem készít ki megint, mert az valahogy nem akarom.
Van úgy, hogy az ember sokáig nem találkozik valakivel aki régen nagyon fontos volt az életében. Most nem szeremről beszélek, hanem egy másfajta viszonról ami egyszerre "munka" kapcsolat és barátság, de ennek is egy olyan formája, ami a nappali életben sajnos nem adott, vagy legalábbi így nem. Emberileg jót tesz. Kevés ember boldogságának tudok igazán és szívből örülni, de vannak olyanok akiknél ez nem kérdés. Fura, mert az eltelt idő valahogy nem vitte magával a a közös hangot. Valahogy még mindig egy hullámhosszra tudunk kerülni. Falak nélkül lenni valakivel, és tudni, hogy meghallgat és jó akar a tanácsaival, az jó.
Mostanában túl türelmetlen vagyok az emberekkel. Itthon is, és másokkal is. Nem tudom, hogy miért van, de ezzek valami kezdenem kell, mert nem járható út. Azthiszem, vagy legalábbis szeretném, ha ez az év az önépítésről szólna. Az alapok már megvannak. Felvettek az egyetemre, és a vizsgaidőszak van már csak hátra az első félvből, kezd helyreállni a rövidtávú memoriám, és az emberekre is sokkal jobban oda tudok figyelni. Persze vannak melléfogások, de ez nem azért van, mert a képesség hiányzik, hanem a szándék. Ami így kimondva lehet, hogy csúnyán hat, de ami tegnap hajnalban történt annak a hátterében valami olyasmi volt, hogy már nem akartam az a lányt, akivel lent voltam. Tudom és hálás is vagyok hogy ott lehettem, és ezt neki köszönhetem, de a tekintetem el-elkaladozott a drum and bass-es leányzók felé. Sok kis emberi momentum volt, ami mintha kinyitott volna bennem egy kaput ami mögé érdemes dolgok voltak besúvasztva. Néhol egy tekintet vagy egyszerűen csak egy ki-hol marad dolog. Mármint, hogy milyen messze tőlem. Ezek valahol jelzések, és van aki csak érzi őket. Azt hiszem ez a jó szó a dologra, de én próbálom tudni is, de még nincs kész a dekóder, de az elmúlt fél évben sokat finomodott. Picit olyan is mintha újra kellene tanulnom ezeket a dolgokat, amik mindenki másnak adottak, mert miközben felnőttek valahogy magukba szívták. Igen szocializáció. Hát... nekem valahogy ez most tudatból kell megcsinálnom így huszonegyévesen. Dehát kaland az élet. Nekem most ezt dobta a gép, és tudom, ha végigcsinálom sokkal pozitívabban fogok kijönni belőlle.
2004 a lehetőségek éve lesz. Sokmindent meg akarok változtatni. Türelmesebbnek, nyugodtabbnak, emberközelibbnek és belül valahogy szabadabbnak lenne érdemes kialakítani a karakteremet. Ez egyébként egy saját fogalom, amivel kiegészítettem a szociálpszichológiai szerepelméletet. Merthát van az a sok-sok szerep ami egy embert jellemez: a szerepkészlet. De ez önmagában kevés ahhoz, hogy megmagyarázza azokat a dolokat, ami nem részei a a szerepeknek, hanem inkább már a tudat felé kacsingatnak. A karakter valahogy a szerepek sokaság, és a használatunkat rendesző elvek, értékek és normák kombinációja. De visszatérve, azthiszem újra érdemes lenne megtalálnom a pozitív meber képét. Ami azt is jeleni, hogy át kell folgalmaznom ami bennem azzel kapcsoaltban él, mert túlságosan megváloztatak az életkörülményeim a szó tág értelmében. Máshol, másképp, és másból élek. Ez a változás egy másfajta embert kíván. Persze a lényeg, hogy közben hű maradja magamhoz, ami mostanában nem volt túl erő oldalam, mert kb. annyira távolodam el magamtól amit az északi a déli sarktól. Jó, nem jó, ez van. Viszont ha már ez van, akkor ezzel kell kezdeni valamit, mert a sodródás önmagában nem kiút. Mégcsak nem is megoldás. Ha oda vetődsz, ahová az élet, és az életen belül az emberek terelgetnek, akkor elöbb vagy utóbb azon veszed észere magad, hogy már nem is olyan jó érzés a bőrödben ébredni, aztán ez csak egyre fokozódik. Ilyenkor jön a kétségbeeség, a depresszió, a hárítás, vagy úgy összefoglalóan a menekülés. Persze szép dolog álomvilágokban élni, csak nem feltétlenül hasznos.
Még egy dolog, mert a két és fél legfontosabb dologból a nők és az élet részt már kimerítettem, a másik pedig a tudomány. Azt szeretném, ha 2004-ben tovább folytathatnám azt amit elkezdtem, csak más formában. Eddig is alkottam elméleteket, de az is lehet, hogy a pontosság kedvéért inkább sikcceknek kellene neveznem őket, és lényegében még csak egy van ami túlmútat a közép-szintű elméletek kategóriáján, de lényeg a lényeg még több tudásra van szükségem, a társadalom minnél több területéről. És valahogy ezt a tudás szintetizálnom is kell magamban, hogy kialakulhasson belölle valami új és tényleg meg tudja azt csinálni amire vágyok, hogy megújjulhasson - általam - a társadalomtudomány egyszer. Azthiszem ehhez megtaláltam a megfelelő formát, egy olyan hipertextes formájú összefüggő adatállományban gondolkozom, amiben ezek a dolgok képesek egy nem lineáris rendszerré összekapcsolódni, ami nagy előny mondjuk egy könnyvel szemben. De valahogy fel is kell tölteni ezt az adatbázis, és meg kell tanulnom programozni is hozzá, mert erre a legalkalmasabb eszköz a html formátum. De a java tudásom az elmúlt napokban sokat javult, a 0-ról a még kissé szerény, de működő weblapokig jutottam. Legalábbis már van egy öt oldalas "siteom" ami müködik. És ez egy reális cél. Méghozzá egy olyan cél amivel közelebb kerülhetek az álmaimhoz. | |
| 2. | [tulajdonos]: Bennem | 2003-12-19 03:35 | Mostanában azért változik az életem, és az is ahogy a kötülöttem folyó dolgokat szemlélem. Belül még mindíg akkut társasághiányom van, kevésnek érzem a netes identitást. Igaz ott vagyok az Indymedián is, de ott most pangás van, és a Forradalom elmarad, a változások és elnapolódtak és valahogy az az egész is egy szerepjáték. A héten azon is elgondolkodtam, vagyis inkább újra felötlött bennem, hogy eltávolodok attól a felvilágosult, humanista, demokratikus, alúról-építkező, baloldali irányvonaltól amiben eddig hittem. Természetesen nem alaptalanul, de ez egy régi probléma bennem. A kérdés talán ott kezdődik, hogy Jó-e egy birodalom részének lenni és ha ennyire kiterjed a világrend akkor talán nem érdemesebb a másik oldalt is megismerni? Végülis, amikor a poltikai indentitásképzés funciói működésbe léptek a tudatomban akkor valahogy a baloldali-radikális-liberalista jelzőket éreztem a legközelebb magamhoz. Az igazat bevallva az elitizmus sem áll távol tőlem, és nem hiszek a naiv villágforradalmi eszmékben, csak a sokkal lassabb reformtörekvésekben és egy ideje már érlelődik bennem a gondolat, hogy a tradicionális társadalom sokkal kézzelfoghatóbb volt a maga ragjaival, merevebb, láthatóbb struktúrájával, címereivel, liberiájival. Talán őszintébb is, mert ma is ugyan az van, csak ma már a managerek és a poltikusok fekete öltönyt és nyakkendőt hordanak, amiből minden egyediség hiányzik.
Két tengelyt érzak magamban és mind a kettő valahogy köszönő viszonyban sincs a másikkal:
- egy organikus, decentralizált, hálózati társadalom prerspektívája, ahol hosszú távon az egyén feloldódik a társadalomban valamiféle kiber, high-tech hangyabolyban.
- míg a másik egy olyan forma ahol a jogi személyiségek kiszolgálóivá válnak az emberek, mindezt a saját szabad akaratukból téve, kialakul az újnemesség, és fogyasztójobbágyok. És a high-tech ennek a szolgálataiba áll ezt a rendszert erősíti.
ez utóbbinak még nagyobb sanszot is adnék, mert mostanában ismertem meg olyan fogalmakat, mint a félautómata kormányzati szervek az USA-ban, mint létező alternatívák a 2015-re bekövetkező vűltozásokra. így reagálna az állam az újtipusú globális kihívásokra. Több önnállóság a szakszerveknek, hogy a fény sebességével tudjanak reagálni a felmerülő problémákra.
Álom lesz vagy rémálom?
Biztos függ attól, hogy ki hol van a struktúrában. A közembernek nem lesz jó, de neki már most sem az. Az elit pedig megdönthetetlen, hatalma korlátlan és újratermelődik a hatalma, az erőforrásokhoz való hozzáférése által.
Az elméleti mélységekből kiemelkedve, az a furcsa, hogy mindez talán össze is kapcsolható a szociálpolitikával, bár a szakmában biztos, hogy eretneknek nyilvánítanának, mert a legtöbb érték az emberi egyenlőség és a szolidaritás köré csoportosúl benne. De mi van akkor, ha a népnek az a jó, ha irányítják, valamiféle felvilágosult abszolútista módon, de azzal a kikötéssel, hogy akítv monitoring rendszerekkel visszacsatolják a hatalomhoz? de ez is más.
Számomra ezek szorongató problémák, mert tudom, hogy a jövőm múlhat azon, hogy milyen válaszokat találok a kérdésre.
Kicsit ingadozok magamban, mert nem tudom, hogy ennek a naplómban lenne a helye, de a két dolog valahogy összcsúszik bennem. A saját/személyes naplómban is valahogy egymást váltja kattő. Sokszor nagyn személyes megjegyzésekkel tűzdelve, de nem akarom, hogy ennyire egybemosodjak a társadalomban elfoglalt helyemmel, a társadalom jövőjével, amiért valamiért személyes felelősséget érzek. Ez a szociális problémák tanárom fogalmazta meg elég pontosan: valamiféle küldetéstudat érződik belöllem, még akkor is megpróbálok valamennyire elvonatkoztatni tőle. A dolog iróniája, hogy néha már-már nem is látom magam egészként. Talán túl sok energiát áldozok arra, hogy átfogó képem legyen a világról amiben élek, és nehéz látni ezt a kavalkádot a maga sokszinűségében. Nagyon nehéz. Az összes alrendszert felfogni egy képként amikor tudom, hogy a kirakósjáték darabjainak zöme még a dobozban van, messz elrejtve előlem.
Sokszor valahogy kínzóan azonnal akarok tenni, mint ennek a döntésnek a meghozatalával is. Kapkodnék, sietnék és még tudom is hogy hová, nem tudom lelassulni egy átlag ember szintjére, közben valahogy kizökkenek a való világból és olyan messzire kerülök tőle, hogy inkább magamnak beszélek, néha annyira halkan, hogy nem is értik és ez dühíti az embereket. Sokan észrevették, többen szóltak is, de csak lassan szűni meg az a dolog, nem is szűnik, hanem inkább apad. Furcsa, mert ismerem az okokat amik ide vezettek, és ez mégsem segít, mert hiába tudom, valahogy nem realizálódik bennem a kellő mélységben.
Tisztitsuk kissé a képet:
- Önmagam
- A Világ
- A családom
- A Net
- A ideológia
- A szakma
- Az érzéseim
- Mások
- A pénz
- és a kikapcsolódás?
Hogy miért jó teoretikusnak lenni, vagy legalábbis megpróbálni azzá válni? Mert a munkd lesz a szórakozásod, a Életed, a Menekülésed, a Kihívás, a Feladat aminek meg kell feleni, a Cél, az Álom, a Hit. Viszont régen tudtam, hogy néha az embernek egyszerűen ki kell lépnie a szerepéből és bele kell lépnie egy másikba, hogy az egyensúly fennmaradjom, hogy a másik oldal pihenjen, feltöltődjön.
Egy más dolog: Az előző bekezdésben kétszer s írtam, hogy "kell". De ez így önmagában túl erős, túl konkrét. Talán nem is kell, hanem érdemes megtenni a dolgokat. Nagy különbség. Amit kell, azt muszály, amit érdemes azt Te is akarod. Ez az egész valahogy alapja annak, hogy az ember az érdekei mentén cselekedjen és tudja, hogy mi a jó és mi a kevéssé jó. Ez pedig fontos.
Volt egy időszak, amikor csak katalogizáltam magamban a dolgokat, pozitív és negatív dolgokra bontva őket. A pozitívak a szeretet, a törődés, az odafigyelés, az önismeret, a szociábilitás, a hit, az erő, a jókedv, a biztonság, a jólét, a figyelem, az elhivatottság, a közvetlenség, az őszinteség, a másság elfogadása, a segítségnyújtás, az odafordulás, a megértés, az értékek, a loyalitás, a tisztelet. A negatívak, a menekülés, az agresszió, a fusztráció, a stressz, az elutasítás, a veszekedés, az elnyomás, bánat, a szomorúság, a figyelemhiány, az érzelemmentesség, a fanatizmus, a beletörődés. Persze mindkét sort lehetne még folytani, én akkor több órán keresztül gondolkodtam rajtuk, és most is nehéz volt összeszedni a listát, de alapnak megteszi.
Mégis talán a kiadatlan belső fájdalom a legrosszabb vagy amikor elmondanád, de a másik lekezel, és látod, hogy nem érti meg, hogy mi is bánt igazából. Ennél már csak egy rosszabb dolgot ismerek, amikor te sem tudod, hogy mi bánt belül. Ennek sok ok lehet, de a legkézenfekvőbb, hogy magadnak sem mered bevallani, hogy mi az oka vagy ha mégis akkor nem hiszed el igazából. És most fáj a szívem. Szó szerint érzem a fájdalmat szívtájékon, az egyik izom rendetlenkedik. Talán mert régen nem ilyen voltam, ki mertem mondeni mindent és el is tudtam fogadni a dolgokat, olyannak amilyenek. De a tapasztalataim alapján ez koránt sem midíg ilyen egyszerű. Bánom, hogy megtudtam, de nem akarok a múlba menekülni, nem lenne sok értelme. Nem változtatna semmi, csak még nagyobb tere lenne a menekülésnek.
FÁJ. FÁJ. FÁJ az élet. Pont nekem? Üresnek és kiégettnek érzem magam, egy tönkrement roncsnak. Már nem is gondolkodok csak írok ami kijön belöllem. De láttam már ilyet. Volt már egy ilyen mélypontom abból is kijöttem valahogy, akkor ebből miért nem sikerül? Viasokdom az érzéseimmel, lehet, hogy fel kellene korbácsolni őket, és nem csak levezetni a cinizmusban, az iróniában, és a belső őrlődésben. Azt hittem, ha szakítok Ágival ez elmúlik, de mostmár látom, hogy a kettő nem függ össze. Azt hittem, hogy csak a gyengéknek fájhatnak a dolgok. És gyenge is voltam, nagyon. De ez már elmúlt. Már kiléptem ebből. Most más dolgokra vágyok. Vannak céljaim, látom a sikereimet, látom az Álmaimat. Hiszem, hogy el is fogom érni őket és az sem baj, hogy az igazán komoly célok, csak évtizedek kemény munkjával érhetők el . De azt akarom, hogy szűnjön meg a fájdalom. Oldódjon ki a tarkóban a görcs, engedjem lazábbra a gyeplőt, a tudatom nem irányíthat mindent. Mosolyogni akarok. Belül is. Derűsen menni tovább az úton amin elindutam, de ehhez nem ártana tudni, hogy hová is tartok. Mert felfelé, a Fényfelé. Az illegalitás sikereiből az normális élet csúcsára készülök. És azon belül? Elitista sorkatona vagy lázadó forradalmár? Melyik a jobb? Melyik áll inkább érdekembe ha az összesz szempontot figyelebe veszem? Mikor válaszolom meg úgy a kérdést, hogy el is higyjem?
A jelenlegi tudásom alapján persze azt is tehetem, hogy egyszerűen elnapolom a kérdést, de ezt viszont nem tehetem meg az élet minden területén. Például a magánéletemben. Ott is érzem, hogy döntenem kell, de vajon a rövidtávú előnyök érnek többet? Nem hinném.
| |
| 1. | [tulajdonos]: Önreflexiók | 2003-12-09 05:59 | Oké, nem is tudom, talán szombat. Igazad van tér kell meg levegő. Lassan nem is tudom valami sötét érzés kerít a hatalmába.
Ne ilyedj meg, de most sok dolgot le fogok írni, mert fél négy van, és akkut lelkizős hangulatban vagyok.
- Bizonytalan vagyok önmagamban veled kapcsolatban. Hogy ez mit jelent? Talán valami olyasmit, hogy nem tudom, hogy MI VAN, érted. Tudom, hogy szeretsz, sőt mondhatni rajongsz értem, de belül tele vagyok ambivalens érzésekkel. Sok seb van ami még nem gyógyult be, és talán a hugomnak van igaza még nem vagyok felkészülve egy hosszabb kapcsolatra. Nem tudom, mert jó veled, de nem a lehető legjobb. És nem Veled van baj, hanem magamban belül érzem, hogy nem tiszta a kép, nem makulátlanul jó.
- Mert a szex nagyon jó, de gyenge vagyok, hagyom magam lekommunikálni, befolyásolni, írányítani, és ez nem jó. Nem állok ki magamért elég határozottan. És ez belüről felemészt ha nem csinálok valamit, de még nem tudom, hogy mit kellen lépnem.
- Megigértem, hogy nem foglak bántani, de ez túl nagy terhet ró rám, aminek nem biztops hogy meg tudok felelni. Túlságosan is racionálisan gondolokzok a dologról, prolémák lesznek, voltak. De valahogy ez a bántás dolog olyan mintha vissza kellene fognom magam nehogy valami fájjon. 3 év után valahogy nem erre vágyok, hanem szabad akarok lenni. Menni a saját fejem után, elkezdeni összerakni a második életemet. De ehhez Társra van szügségem, a szónak abban a companion értelmben, aki egyszerre hű barát, odaadó segítő, tanácsadó, testőr, gondoskodó... Egy kicsit az kell, hogy szeressenek és elfogadjanak, mert ebből volt a legtöbb hiányom mostanában, szinte annyi hogy már néha fájt, görcsöltek az izmaim a szorongástól. Nem akarom magam belekényszeríteni valamibe ami nem esik jól. Sajnálom. Ez olyan pici dolgokban jön viissza, hogy simogassam a hátad, most, megint, és újra, és ha abbahagynám az nem elég, csináljam tovább, és csodálkozol ha ettől kicsit ideges leszek és feszült. Nem arról van szó, hogy fukar lennék a szeretetemmel, de nem egy gép vagyok akit be lehet állítani, hogy most ez a jó, és ezt csináld. Olyan élő, érző lény vagyok aki valami ilyesmit szeretne, tudom, hogy talán naív álom, de valami összhangot, hogy azok a bizonyos húrok, valahogy ne feszüljenek nem hogy túl, de még nagyon sem.
- Éppen elég, hogy magamban küzdök olyan belső dolgokkal amikre még tisztességes szavaim sincsenek, csak saját elméleteim amikkel talán magamnak meg tudom magyarázni hogy mi történik bennem, amikor valami erő összeszorítja a tarkómat hátul, és csak a tompa zsibbadást érzem, meg az, hogy ez biztosan valami pszichés dolog.
- Több ilyen dolog is van amit nem tudok hová tenni, és általában nem is nagyon szoktam róluk beszélni, mert valahogy előfeltételezem, hogy az emberek nem értenék meg, vagy nem kiváncsiak rá... túl sok elutasítást kaptam. Ez is lehet egy probléma, de ez más. Nagyon nem tudom, hová tenni azokat a dolgokat, amiket talán úgy tudnék megfogalmazni, hogy érzem az agyamban az akitiviást. Érzem, hogy melyik területekben van több feszülség, melyikek zártak, hol akitválódik valami, hová kötödik, mikkel áll kapcsolatba. De mostanában már nincsenek durva fejfájásaim, de azok közül is sokat gyógyszer nélkül viseltem el, és azthiszem sokat tanultam azokból. Pl: azt, hogy a fejfájás pusztán pszichés dolog, és asszociációra gyógyul. Ha megfejted, hogy milyen disszonancia okozza, akkor helyreállnak a kognitív folyamatok. De ez csak egy technika.
- A másik, hogy tudom, hogy összesett a gondolkzásom, legyszerüsödött, és redukálódott a szó pozitív érterlmében. Onnan hozom vissza a 21. évesekhetől elvárható szintre és a magamtól megkövetelt hatékonyságra. Nagyon sok olyan doog is eszembe jutott mostanában amik régen központi fontossággal bírtak az életemben. a MÁS, a ÉRDEK, az ÉN, a KONKRÉTUMOK, a PARÁK. Tudod, én nagyon félek attól, hogy egyszer majd megörülök, és elvesztem magam felett a kontrollt, és amikor ez így tudatosult bennem, akkor elkezdtem túlkontrollálni magam. Mondjuk ennek több oka is volt, a másik az az volt, hogy a túl sok kockától valahogy elkezdett fölbomlani a személlyigem, de az alaptól fölfelé, mígnem egyetlen gondolat kivételével majdnem elpárolgott. "Tarsd magad" - tiszán emlékszem az volt az a gondolat ami köré újra szerveztem a napi életem mozzanatait. Mindent alaposan kigondolva, kitalálva, másolva a szimpatikus mintákat, majd amikor már elég sok összegyűlt akkor neki álltam kevergetni a lapokat, hogy valami használható jöjjön ki belölle. És az eredmény, hogy lassanként a személyiségemből megmaradt használható dologkat, és az új mintákat sikerül szintetizálnom és kialakitani az Énemet. De valahogy ebben a Szakma és a Szakmához Kötödő Dolgok kapják a legnagyobb hangsúlyt, és utána a Tudomány Saját Értelmezése, végül a mindennapi élet a maga bonyolultságával és alrendszereivel a Családdal, a Párommal, és a Barátaimmal. Ezek köré szerveződnek a célok, az anyagi és emberi érékek felhalmozására irányuló erőveszítések, és ennek az egésznek perspektívát az álmaim adnak.
- Belül néha még ámulok mert a tudatom még nem állt át az egységes müködésre, és még néha zavart vagyok, pillanatnyi hatásszünetek vannak, amit a csodálkozás és a hitetlenség tölt meg. Elintézhetném annyival, hogy ez is csak egy meszkalinos probléma, de ez egy annál sokkal méllyebb belső dolog, jelenség, érzés. - Mint ahogy a jobboldalon a gondolat hatására élesedő fájdalom is az.
- Ezért gondolom, hogy örültnek néznének az emberek, mert ez nekem racionális, objektív tényként jelenik meg. A fájdalom nem ok nélküli, funkciója van és érzem is. Mostmár meg is szünt... Nem tudom eldönteni, hogy ez micsoda, mert abban szinte biztos vagyok, hogy úgy általában az emberek nem képesek ilyen érzékelésre és ezt most nem azért mondom, hogy az érzékeimnek PR-ozzak, hanem, mert én sem értem, hogy ez hogy lehetséges, hogy hogyan lehet ennyire alacsony az ingerküszöböm, és miért lett ilyen.
- Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én ha éppen csak úgy utazok valahová szoktam figyelni a körülöttem utazó embereket, hogy milyen arcot vágnak, mire hogy reagálnak, hogyan állnak, hogyan tartják a kezük, a lábuk, mit fejeznek ki ezzel, ki az aki mozog, hová néz és hogyan, erre a másik fél mit reagál - cigiszünet és találtam :) - már túl vagyok a kezdeti sokkon, de régebben túl voltam telitődve, annyira bezárkóztam, hogy a metrón eggyáltalán nem nézetem föl, és úgy közlekedtem a világban mint az egyik kliens, ha valami burkot von maga köré, ami megvédi és elrejti a veszélyektől, a külső negatív behatástól. Ezen mostmár tudok uralkodni, magamat változtatva szernék - újra - valami pozitív emberré vállni, de piszok nehéz azzal a tudattal élni, hogy már voltam, már egyszer felnőttem, de most egy másik úton indultam el, és újra kell szocializálódonom a nappali/legális világba.
- Ennek az öngyógyulásnak az eszköze a Társadalomtudomány és ezért is olyan fontos a Segítő szakma. Aki másokon segít, önmagán is segít. A hitelességét a bőrömön is tapasztaltam, amikor először előkészítön egy teljesen más példában az életútamra ismertem. És közben folyamtosan küzdök a Vitakultúra miatt felfokozott önzésemmel, éncentrikusságommal, amit Ági okozott közvetve, azzal, hogy szinte állandóan veszekedtünk. Ezzel nem a saját felelősségemet szerteném csökenteni, mert végsősoron az élet olyan amilyenné tesszük. De ez is más.
- Mostmár több mint másfél éve próbálom magamat újrafogalmazni, és végre kezdek legalább odáig eljutni, hogy a személlyiségemet, a belsőmet részekre tudtam oszani, úgy hogy nem egymásnak ellentmondó, hanem egymást kiegészítő funkciók és minták különültek el bennem. Az aktív-reaktív énem, az struktúrális elemző és a helyzetelemző énem, és az egészet visszacsatoló önreflexív énem. Ennek a négy dolognak azthiszem az a faladata, hogy megvédjen a Menekülés káros tendenciájitól, folyamatitól. Nem akarok újra a Fekete-Lyúk másik oldalára átolyni, eltünni ebből a világból és egy álomvilágban megleni a belső békét és álkiegyensúlyozottságot.
- És azt is újra kell tanulnom, hogy ezeket a dolgokat hogyan dolgozzam fel, mert régen ennek volt egy folyamtat: a folyamatos emberi kommunikáció, az öngyógyításnak az a formája ami normális emberi kapcsolatokban nincs meg kellő intenzitással, de a díler-vásárló viszonyban elfért. Mert párszóra, egy két jótanácsra mindenkinek van ideje, főleg ha az ember sok másik emberrel találkozik egy nap alatt, akár egy tucattal is, és nyéhánnyal nem csak öt percre. De tudom, hogy ezt nem várhatom el a normális emberektől, mert a világnak ebben a dimenziójában az a szokás, hogy az embereket a saját problémájik kötik le és persze nagyon szívessen veszik ha meghallgatják őket, de figyelmet áldozni, nem is figyelmet inkább aktív megértést annál kevesebbet áldoznak más gondjaira, főleg ha azok egy picit megfoghatatlanok és nem arról szólnak, hogy hogyan fizeted be a villanyszámlád és a többi hasonló kaliberű csoda.
Szóval nehéz. De a drogproblémára is így kezdtam el újra figyelni, felfedezni, hogy abban nem vagyok teljesen elveszve, talán még egy picit értek is hozzá. A legnehezebb talán az, hogy tudom, hogy ezek elöl a dolgok elöl nem lehet elmenekülni, mert holnap újra kisérteni fognak, tehát valami megoldást kell találnom rájuk. Konkrét megoldásokat és ezeknek a felelősségét is vállalnom kell, mert sokáig beleestem abban a hibába, hogy nem akartam vagy csak nem fedeztem fel magamban az erőt, hogy érvényesítsem az akaratom, jó értelemben. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
