NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 18:36 Összes olvasás: 31518| 28. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-13 13:52 | 2020. június 13.
Szétbeszélgettem magam tegnap Gidlivel. Ilyen lehet másnaposnak lenni. Zsibasztó érzés (comfortably numb) órákon át egy másik ember világában járkálni. Késő este megérkezett Sirdna Icóllal, aki éjszakai fürdőzésre vágyott, és ehhez (jobb híján?) az anyukája társaságára volt szüksége. Kettőig feküdtünk a csillagok alatt az árvaszúnyog-felhőben. El tudod képzelni, Anya, hogy azoknak a csillagoknak egy része, amiket most látsz, már régesrégen nem létezik? Nem tudtam elképzelni. Vagy igen? Mert ha például magamra gondolok (másról nem merek ilyet feltételezni), pontosan tudom, hogy csak úgy látszik, mintha még mindig léteznék.
2020. június 12.
Návtsi hozott nekem egy teli gázpalackot, fel is szerelte. Majd Sirdna megadja, mondta. Vasárnap este fogyott ki a palackból a gáz, pár órával azután, hogy Sridna a gyermekeimmel hazaindult. Kedden, amikor cseresznyét vittem Návtsi feleségének, megemlítettem neki a gázhiányt. Návtsi még aznap este felhívott, hogy ha akarom, áthozzák a saját extra-palackjukat. Többször is hívott, láttam a nyomát a mobilon, amikor az úszásból feljöttem. Először nem találtam szükségesnek, hogy elfogadjam a segítségüket; gyümölcsön, kávén, teán és nyers zöldségen élek, ha egyedül vagyok, max. egy meleg szendvicset vagyok hajlandó készíteni magamnak. Mikró, vízforraló, pirítóskészítő és grillsütő van. Túl sok gép. Ahhoz képest, hogy csak alá kell állnom a kertben a cseresznyefának, és potyog a számba a gyümölcs. Kint a katolikus templom mellett érik a fehér eper, a kisbolt felett az egyik ház kerítésénél a fekete eper. De ma, pénteken (öt nappal később) eszembe jutott, hogy a fiúknak úszás után biztosan jólesik majd egy meleg leves, és felhívtam Návtsit, hogy hozhatja azt a palackot. „Az éhes férfiak veszedelmesek, nem szabad nekik csalódást okozni”, nyugtázta Návtsi a döntésemet. Talicskán hozta át boldogan a tele palackot. Látszott rajta: ma sem élt hiába. Ettől az érzéstől fosztottam volna meg?
Gidli hívott az imént, hogy ő lent van a parton, boardozik, nincs-e kedvem nekem is lemenni. Kedvem lenne, nagyon is, de nem haladok a fordítással. Korán reggel átfutottam Pölüfvérre, utána úsztam egy negyed órát a hideg vízben, alig tudtam átmelegíteni magamat utána a napon. Itthon reggeli után úgy elálmosodtam, hogy vissza kellett feküdnöm pihenni. Nem szeretem, amikor ilyen rendetlenül zajlik a nap.
Szépség-felügyelővé válni, gyönyŐrködni abban, amiben lehet. Vagy: belátni, hogy még ennyihez sem értek. Elmenni szivarvégszedőnek. (Az eldobált csikkeket összeszedegetni a fűből – minden eddigi tevékenységemnél hasznosabb lenne.)
Gidli régi álma volt egy felfújható SUP-deszka (Stand Up Paddle Board – háromszor kérdeztem meg, mire megtanultam, hogy így nevezik); pár hete vett egyet „potom” százhúsz ezer forintért, és ma kipróbálta. Néztem, ahogy suhan vele a vízen este hat körül a lemenő nap fényében, egyenes testtartással. Gidlinek ötvenhárom évesen is jó alakja van. Három éve elkezdett komolyan görkorcsolyázni („görkori-táncolni”), tavaly egy rossz mozdulat miatt eltörte a bokáját, most tele van vasakkal, szegecsekkel a lába. Beúsztam hozzá a vízbe, és megkérdeztem, kipróbálhatom-e a „járgányt”. Persze. A jegesmedve mászik fel úgy a jégtáblára, ahogyan én felkecmeregtem a műanyag lapra. A talpra állás a billegő deszkán: a gravitáció összes terhe a felesleges kilók súlyával azonosul, és az ember végre megérti a hableány tragédiáját. Fáztam a vizes fürdőruhában, de még így is át tudtam érezni egy kis időre, mitől olyan vonzó egy ilyen táblán ácsorogni, ugyanazért, amiért a kötéltáncosokat szeretjük bámulni (ha szeretjük): az egyensúly miatt. A kilengést jobbra-balra csak egy módon lehet elkerülni: a középpont megtalálásával. És a középpontot valamiért jó tudni. Negyed óráig bírtam ezt a játékot a deszkán. Visszavágytam a vízbe.
„Tehát mindenki elindul egyfajta tudatossággal egy labirintusban, de vannak a labirintusnak bizonyos szakaszai, amit –az ember úgy érzi –legszívesebben kihagyna. Mert ez egy érdektelen szakasz, egy semmitmondó szakasz, egy csak fáradságos szakasz. És ekkor választhat, olyan értelemben, hogy vállalja-e az életnek ezt a sivatagos szakaszát, és megy tovább... vagy lemond a továbbhaladásról.” (Simonde Weil)
2020. június 11. este
Felhívott ma Gidli. Nem ismertem meg hangját, meg kellett kérnem, hogy a teljes nevén mutatkozzon be. „Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, nem jártok-e mostanában Dzepezsen.” „Én itt vagyok már hetek óta.” „Tényleg? Mi is. Ha van kedved velünk találkozni, mi nemsokára lemegyünk a partra...” Megbeszéltük, hogy mindenkinek nagyon kell dolgoznia, ő rajzol, Sárdna homoeffice-ban művel valamit ezerrel (elfelejtettem, mi a foglalkozása, bankár?, mindegy, szereti a zenét, legutóbb egy Sziámi-koncerten futottam össze vele), én fordítok, százzal, de a vízhez muszáj lemenni, miért ne csináljuk együtt? Majd hívnak. Ha a boldogságot le lehetne írni! Nem lehet. A boldogság=csend, amikor idegbeteg futkározás vesz körül, a boldogság=izgalom, amikor túlkényezteted magadban (és magad körül) a csendet, és az elkanászodik. Undok kis szörnyeteggé változik. Gidli! Órákat, napokat, heteket beszélgettem vele át (nem receptekről) a strand homokozójában, amikor a gyerekeink még kicsik voltak (neki egy lánya és egy fia van, a szemem láttára nőttek fel, az embernek néha az az érzése, hogy ha nem látnánk/néznénk egymást, örökre gyerekek maradnánk). Fent a házban akkoriban még mindenkit csak abból szempontból érdekelt a létezésem, hogy mikor teszek egy illetlen mozdulatot. Felváltva úsztunk, hogy legyen, aki vigyáz a kölykökre. Megőrültem volna nélküle.
2020. június 11.
„Térjünk a lényegre – mondja a Hang –, a házat a majom építi.” Erre ébredek. Egy szöveg lebeg előttem az álmombéli képernyőn. Hosszú párbeszéd, tele gondolatjelekkel, én írom, vagy csak olvasom, a kettő mintha ugyanaz lenne. Fejből tudom az egészet, nincs is szükség a betűkre, csak egy mondat rajzolódik ki láthatóan, vagyis inkább hallom, ahogyan a dialógus egyik szereplője kimondja: „A Napot.” Egy korábbi álmomban tyúkokat kergetek egy zegzugos udvaron. Icólt kérem meg, hogy segítsen. „Levest főzünk”, mondom, „Unya kérésére”. Nehéz megfogni a tyúkokat, menekülnek. Az egyik megáll, mintha feladná, hagyja, hogy elfogjam, szinte belebújik a kezembe. „Még egyet”, mondja Icól. „Nem lesz az sok”, tűnődöm, „kinek főzünk?”, de folytatom a kergetést. Egy pillanatra megijedek: nem emlékszem, hogy Unya tyúkokat nevelne a közös udvaron. „Miért ne? Csak mert én nem tudok róla?”, győzöm meg magam, és ettől máris a kezembe kerül egy az előbbinél fiatalabb tyúk, egy felnőtt csirke. „Kappan”, jut eszembe a helyes meghatározás. Átadom Icólnak: „Így kell tartani”, mondom, „a két lábánál fogva, de a kezedet tedd a feje alá, ne szálljon bele a vér.” Egy még korábbi álmomban egy földszintes épületbe szeretnék bejutni. Először lehetetlennek tűnik a dolog, sötétzöld falécek fedik a ház falát, nem lehet látni, hol az ajtó, ablak sincs. Aztán egyszer csak mégis bent vagyok. Belülről nézve nem földszintes a ház. Lépcső vezet fel a magasba, de le van zárva, mert felújítás alatt áll, csak lifttel lehet feljutni. Van is itt mindjárt a lépcső mellett egy felvonó. Hárman szállunk be, egy idős nő és egy kövér, öltönyös férfi, valahonnan ismerem őket. Nem jó, hogy itt vannak, kellemetlennek érzem a társaságukat. Én egyedül akartam felmenni. A legfelső szintre tartok. De a liftnek nyitva marad az ajtaja, és néhány méter múlva megáll. A nő bosszankodik: „már megint”. Ki kell másznom, gondolom, és lenézek a mélybe. Biztonságosnak tűnik, talán nem töröm össze magam. Az idős nőre és a kövér öltönyösre nézek: látom rajtuk, hogy ők maradnak. Meddig fognak itt ácsorogni, csodálkozom. Volt még egy álmom valahol a tyúkkergetősdi és a dialógus között, de mintha egy sokkal korábbi álom lett volna, valami eredettörténet. Vannak ilyen álmok, nem helyezhetők el sehol, csak lebegnek a többi felett (vagy alatt) az időtlenségben. Egy fából összetákolt, takarmánytároló épületben feküdtem egy fiú mellett, alattunk kukorica, vagy inkább csak a csuhéja, valami puhaság, a lábam mellett, egy kicsit lejjebb szép, fiatal lány magzatpózban összekucorodva, a fiú barátnője. Beszélgettünk. Hangosan, vitatkozva, örömmel. Egyszer csak észrevettem, hogy meztelen vagyok, és a melleim kilátszanak a takaró alól, ami addig ott sem volt. Magamra rántottam a takarót (pasztelszínű foltokból összeszerkesztett, dunyhaszerű paplan volt), és ijedten a lány felé pislogtam: mit fog ehhez szólni? A fiú rám nevetett: „Semmi baj. Csak beszélgetünk.” Megnyugodva simultam bele a puhaságba.
2020. június 10.
A nap öröme (hogy ne csak mindig az áhított örömtelenségről írjak, bár oly mindegy, ezt is, azt is felesleges leírni, nosza, hát): sikerült két felhőszakadás közt úsznom pár száz métert a jéghideg vízben. Utána fél óra ácsorgás a zuhanyzóban a forró víz alatt (negyed óra, de csak, mert takarékos vagyok), és még az sem melegített át. A fiúk a hétvégén utánam hozták a jegesmedve-bundámat. Azt vettem fel. Lehűlt a ház is, de nem kapcsolom be fűtést június 10-én! A bundámba egy mozdulattal bele tudok bújni, kettővel, vagy néggyel, mindegy: pillanatok alatt, és mehetek akár az Antarktiszra is, bár, ha jól emlékszem ott csak pingvinek vannak. De hátha befogadnak. Északi sark? Nem! A Déli sokkal rokonszenvesebb már csak Sheckleton miatt is, aki több száz fős legénységet menekített ki a jég fogságából hónapokig tartó veszteglés után. Mindenki túlélte, nem őrült meg senki, nem zabálták fel egymást a hajótöröttek. Sh. módszereit, amelyekkel a legénységben a lelket tartotta (főleg arra volt szükség), ma vállalatvezetési modellként tanítják. Rég olvastam a róla szóló könyvet, úgy emlékszem, soha nem alázott meg senkit a parancsaival, nem madzagon rángatható bábokat akart látni maga körül, hanem együttműködésre képes embereket. Értékként kezelte, hogy mindenki másban jó, begyűjtötte a kreatív ötleteket, nem gondolta, hogy mindent neki kell kitalálnia. A legénység minden tagja hasznosnak és értékesnek érezte magát. Erre emlékszem, valószínűleg nem pontosan úgy, ahogyan a könyvben le van írva, de nem is ez fogott meg igazán, hanem az, hogy esténként elalvás előtt szertartásszerűen kultúrestet tartottak a vezénylete alatt („kapitány, ó kapitányom”): énekeltek, verset mondtak, történeteket meséltek, színjátszottak is. Milyen jó szó ez: színeket játszani magunk elé, hogy ne őrüljenek meg! Jófej lehetett ez a Sh. Meg kell találnom magam körül a hozzá hasonló embereket (ha addig élek is, mint Mama, még van rá 33 évem, ha betartom a középső fiamnak tett ígéretemet, és csak száz éves koromban halok meg, egy teljes emberöltő rendelkezésemre áll). A keresgélést illetően nincsenek illúzióim. Nem pályakezdő vagyok, még ha úgy is adom elő néha magamat. Épp elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam: a művészet (a mű-alkotás és a műkedvelés) nem garancia semmire, a sötétség mindenütt jelen van, a kultúremberek körében is. A híres zenészek ellenlábasai embereket fizettek le, hogy a riválisuk koncertjein látványosan elaludjanak az unalomtól. Ezt most hallottam a Bartók rádióban, a Muzsikáló délelőtt szerkesztője mesélte egy Rossini-darab előtt.
A rablásról. Ha rablunk. Hogy mit, azt nevezzük most, jobb híján időnek. Mert az legalább tényleg látványosan fogy, kronoszi értelemben mindenképpen. (Kairoszt, a kis pajkost, aki még a lábán is szárnyat hord, egyelőre hagyjuk, de ne felejtsük el!) Az energia is fogy, csakhogy, mint tudjuk, nem vész el; a megmaradási törvényre hivatkozva bárki beleköthet, ezért talán jobb, ha nem használom. Pedig én igazán megtehetném, mert ötvenöt évesen is energiabomba vagyok. A szeretetet helyből elfelejthetjük, leírhatatlan szó, ha mégis megpróbáljuk, számítsunk rá, hogy látványos ásítozásban lesz részünk. (Számítok rá, hogy szeretethírnökként számításba sem jövök. Esetleg mégis. Csak ki ne mondjam!) Szóval, az idő. Amit Prométheusz, a tűz körüli teendői miatt elfelejtett elrabolni számunkra az istenektől. Ezért csak egymástól lopkodhatjuk el. Vámpírfogainkat a másik nyakába mélyesztve szívjuk el a tápanyagokban gazdag, éltető időt. Szegény másiknak a végén már alig marad egy saját pillanata, ami nagy baj: az időszegénység krónikus betegség (kronosztikus). És ha egy ilyen vámpírvilágba valaki időfóbiásnak születik – csak a terekben hisz, és irtózik attól, hogy mások idejét leszivattyúzza –, az garantáltan fogyatékos. Akárhonnan nézzük, mindenütt csak a hiány tűnik a szemünkbe. A deficit. (Valami hiányzik minden ölelésből, újra kell kezdeni mindent, bla-bla-bla) És ha nem így van? Ha létezik időmegmaradás törvénye: amit elveszek, nem vész el, csak átalakul valami mássá? Ami teret képez? Széles, terjedelmes világot. Néha (sőt: legtöbbször, ha nem mindig) terjengőset. Ha nem létezne ilyen átalakulás tér és idő között, két idegen világ távolságát nem lehetne fényévekben mérni. A fényév maga is térbeli fogalom, a fény által megtett útra utal. Ez nem valami kvantumfizikai hókuszpókusz, a leghétköznapibb helyzetekben is előfordul, hogy idővel mérjük a teret, és fordítva. Thomas Mann Varázshegy-ében is zajlik erről valami elmélkedés, már nem emlékszem, melyik szereplő foglalkozik vele – amikor azt a könyvet olvastam, még egy másik bolygón éltem. A bibliai kenyérszaporítást is szóba hozhatnám, ha már így belefogtam a TÉR-ítésbe. Mi az, amit elvehetek tőled (akár vámpírként is), és nem fosztalak meg vele semmitől? Ellenkezőleg. Mintha így lenne neked is, nekem is egyre több, annyi, hogy adhatsz belőle másnak is, mert így szaporodik. Osztódással. Ha most valaki azt hiszi, mégiscsak be akarom ide suttyomban csempészni a krisztusi attitűdöt, téved. Én a szavakról beszélek. A szavakról, amiket innen-onnan összelopkodok, hogy legyen mit szaporítani, én szemérmetlen szövegbuzi, átfordító művész, meztelenre vetkőztetve mutogatom a korpuszt, amit a mások drágaságainak (aranyórák, ezüstpercek) átalakításával teremtek. Itt áll kifestve, kiszínezve szegény, nyomorult transzvesztita. Lelket kellene lehelni bele. Nem unaloműző szeszélyből. Inkább valamiféle kötelességtudatból. Mielőtt befogom végleg a szószaporító szervemet.
Mi, önmagunkat nézegetők tükörben szaporodunk. Hol máshol? Akkor is, ha az a tükör, a másik kitágult szembogara. „Akkor Bioy Casares megemlítette, hogy az egyik uqbari eretnek szerint utálatos a tükör és a közösülés, mert szaporítja az embert.” Ezt Borges írja a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius-ban. Úgy került elő ma ez a szöveg, mintha kerestem volna. Szép sorban előkerül minden. Ha ölbe tett kézzel ülök, akkor is. Ölembe mászik a világ. Jaj, pedig milyen messze, milyen távoli időben vagyok mindentől, mindenkitől.
Láttam tegnap Ápét (elég neves írónkat) a lányával a parton. Az anyjával beszélgetett telefonon, hangosan, szinte tüntetően. Minden szót hallottam. Hogy mikor látogatják meg „anyucit”. És hogy szükség lesz a nyaraló helyrajzi számára. Érdekes, nekünk is helyrajzi szám után kellett érdeklődnünk a minap Unyánál. (Hely. Helyek. Helyrajzi szám. Mint amikor egy kéz kétszer is aláhúz valamit egy szövegben. Hajlamos vagyok ilyenkor azt hinni, hogy valami fontos dologról van szó.) Úgy tettem, mintha nem látnám őket, de azért odapislogtam. Lehetne rokonszenves, de nem tudom függetleníteni a látványát a róla keringő történetektől: vigyázat, nőcsábász! Ahhoz képest elég lagymatag a hangja.
2020. június 9.
Rosszul vagyok ettől a szövegtől; napok óta nem haladok vele, mindent kitaláltam, csak halogassam a legocsmányabb rész lefordítást (megtanultam egy pofonegyszerű jázminmintát, ugyanolyan szép, mint a bonyolult.) Hogy egy kislány megrontását az apja egy rituális történettel „szentesítse”: „a tenger első hulláma tejet hozott, a második könnyeket, majd vért”), uramisten, ami sok, az sok. Az egész egy nyugodt, holdfényes éjszakán történik egy kelta istennőről elnevezett tengerparton. Nem szakad rájuk az ég.
2020. június 9.
„Telefonáltak a piacról, hogy megérkezett az öt liter savanyúság, amit Sirdna rendelt. Érte kellene menni”, ezzel ébreszt korán reggel Návtsi, a fenti szomszéd. Sirdna mobilján hív, úgy látszik, tudja, hogy nálam van a Hot spot miatt, amit vagy lehasználtam rögtön az első két nap, vagy elbabráltam rajta valamit, de nem vagyok képes csatlakozni vele a makrovilág vérkeringésébe. A mikrovilág vérkeringésében viszont, úgy látszik, benne vagyok, ha akarom, ha nem. Hány óra van, akarom kérdezni, de még időben váltok: meddig lehet érte menni? „Tizenegyig. Még ráérsz, csak gondoltam, szólok, hogy tudd: megjött a savanyúság.” Aha, szóval még nincs tizenegy „Jó, elmegyek érte, de hogy cipelem el?” „Van egy banyatankunk, azt kölcsön tudjuk adni.” „Banyatank?” Érzem, ahogyan az agyam, még félig szendergő állapotban, lefuttatja a programot, milyen jármű lehet az a tank, amelyen egy banya, aki most én leszek, piacra megy, hogy öt liter savanyúságot hazaszállítson. A tank képe be sem jön, a program tudja, hogy az csak metafora. Egy talicska jelenik meg előttem. És a jelenet a Macskajaj-ból vagy a Cigányok idejé-ből; ezt a két filmet mindig keverem, és most, hál’istennek, nem tudom ellenőrizni, melyikben tolják haza talicskán lerészegedett férjüket az asszonyok, fejükön mintás kendő, lábukon csizma mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Apámat nem kellett soha hazaszállítani. Saját magát vitte haza biciklin. Egyszer elesett, ahogy az országútról az utcánkba kanyarodott, és elvesztette az eszméletét. Mentők szállították be a közeli Óllákgyanra, ahová vonattal egy fél napba került eljutni az átszállások miatt. Gimnazista voltam. Akkor jártam életemben először detoxikálóban. Banyatank. Mindegy mi az, gondolom, hálásnak kell lennem érte előre is. „Ó, nagyszerű, köszönöm. Majd csöngetek.” „Most jössz?” „Hát..., egy fél óra múlva?” „Jó, akkor visszahívom őket, hogy hamarosan indulsz.” Mire leteszem a telefont, már Párizsban járok egy bevásárló centrum előtt, kosztümbe és magas sarkú cipőbe öltözött, fiatal hölgyek között, akik különböző méretű és színű kerekes, bevásárló szatyrokat húznak maguk után. Délután van. Éhes vagyok, de nem vehetek meg akármit, mert be kell osztanom a pénzemet.
A világ legérdekesebb embere az, akivel éppen beszélgetsz.” Hát, ez jól hangzik, de nem igaz. Hónapokig jártam Konlozsra egy cigányiskolába, az ott tanulókkal beszélgetni. A témavezetőm a kezembe nyomott egy szociálpszichológiai jegyzetet, hogy olvassam el belőle az interjúkészítésről szóló fejezetet. Ott találkoztam a fenti mondattal – az egész fejezetből ennyit jegyeztem meg. Attól kezdve akárki elé ültem le, bármi hangzott el, ezt tartottam szem előtt. Működött. Az első látásra némák is beszélni kezdtek. Ki tudja, Jézus nem azzal gyógyított-e igazából, hogy akivel foglalkozott, a világ legfontosabb emberének érezhette magát. A bénák járni kezdtek, a némák nyelve megoldódott. A legkietlenebb emberi táj mögött is fel kell reggelente a Nap, majd lenyugszik, a másik oldalon. A homokdűnéket a szél az egyik oldalról átfújja a másikra. Ez több mint izgalmas. Mert mi lesz veled, ha eltévedsz. De amikor egyszer Boglár Lajossal, a kulturális antropológia tanszék vezetőjével beszélgettem, és ő azt mondta, hogy minden közösségben meg kell találni a „beszélőt”, mert nem mindenki alkalmas erre a szerepre, neki is igazat adtam. A harminc-negyven interjúalanyból, akikkel beszélgettem, kettő maradt meg az emlékezetemben. Nem is annyira az, amit elmeséltek, hanem az, hogy minden érzékemmel rájuk tudtam csatlakozni, az első mondattól kezdve, nem csak a fülemmel. Még a szívverésem is szaporább lett, amikor beszélni kezdtek. A világ legérdekesebb embere az, akire minden sejted emlékszik, akkor is, ha életedben először látod. Boglár halott, a kulturális antropológia tanszéket megszüntették. Boglár mégsem halott, ki tudja, hány gondolatot őriznek tőle a tanítványai, ha én, aki egyetlenegyszer beszéltem vele, nem felejtem el soha. Volt még egy fontos megállapítása, ami sokszor eszembe jut: az ember hajlamos azt hinni, hogy az egzotikumért messzire kell utazni, Indiába, Egyiptomba, Peruba. A négerekért, az indiánokért, kihalóban lévő vagy elnyomott népekért kell aggódni. Lehet ezt tenni, ő maga is az amazonasi indiánok között nőtt fel. De. Igazán hitelesen csak úgy lehet távoli népek sorsáért aggódni és idegen kultúrákban gyönyörködni, ha a saját kultúránkban is észrevesszük, mert mire való a szemünk és a fülünk, az egzotikumot, a kutatni valót, a gyönyörködni és elborzadni valót. Vannak saját indiánjaink és négereink. Piramisaink. Ferde tornyaink. Dzsungellel benőtt titokzatos helyeink. Egy falu, ahol az asszonyok körében az a szokás terjedt el, hogy ciánt csempésznek az uruk reggeli kávéjába.
2020. június 8.
Hideg volt ma a víz, de legalább ki tisztította az agyamat. Az az első nap mindig a homályé, mintha félig lehúzott redőny, vagy sűrűn behúzott fátyol mögül nézném a világot. Nem nézem. A pánikszerű horgolásba kezdek. Nem lennék jó remete. Teleszőném a világot a hálómmal, lesném mi potyog bele. álóba. Elmentem ma az internet. Nem érdekel. Megpróbálom a szövegkörnyezetből kitalálni a szavak jelentését. A szél árnyéká-t (600 oldalt)még internet nélkül fordítottam. Igaz, akkor könyvtárban ücsörögtem sokat. A Széchenyiben és az Országgyűlésiben a legtöbbet. Veszélyes hely volt mindkettő, mert ha Soká ott volt (és többnyire ott volt), képesek voltam egész nap beszélgetni vele. Több, mint tíz éve nem találkoztam vele. A hitgyülis kalandja eléggé megzakkantotta, jó lenne tudni, mi van vele. Elhízás, mosdatlanság jelezte a krízist. Az egyetemen még a legokosabb fiúnak számított (tervgazdaságira járt, előtte a Fazekasba), amikor utoljára összefutottam vele, nevetve mesélte, hogy takarít. Hamar elköszönt, nem akarta sokáig rabolni az időmet. Űr maradt utána, semmivel be nem tölthető vákuum. A közösségi médiát nem használja. El tudom képzelni, hogy mobilja sincs.
Kis (de inkább nagy) túlzással azért kezdtem el futni, hogy lépést tudjak a férjemmel, és ne kelljen mindig három lépés távolságban utána tipegnem, mint egy gésának. Ez arról jutott eszembe, hogy láttam ma egy fiatal párt, a fiú kezében kutyapóráz, a póráz végén kutya, a lány mögöttük szaporán szedegetve a lábait, a fiú öles léptekkel, mintha minél előbb le akarná tudni a kutyasétáltatást, vagy csak egyszerűen nem vette észre, hogy amíg ő egy lépést tesz, addig a lánynak kettőt kell. Ilyenkor ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy rájuk szóljak: látom, amit látok. De sosem szólok. Egy babakocsit toló fiatalasszonnyal mosolyogva egymásra köszöntünk. Ő kezdte, én legalábbis úgy éreztem. Már legalább öt lépéssel előrébb jártam, amikorra eljutott az agyamig, hogy a tekintetében a kedvességen kívül volt valami sóvárgó szomorúság is. Meg kellett volna állnom, és beszélgetni vele a kisbabájáról, akinek futás közben csak a párnás lábait láttam, ahogy belestem a babakocsiba. Igazából nem is lányra mosolyogtam, hanem arra a két lábra, a lány tekintetét csak a szemem sarkából láttam.
2020. június 6.
– Nem így kell szedni a cseresznyét, amúgy. Hanem szár nélkül – szólt ki a kártyái mögül Icól.
Egyetemista koromban rikikiztem először a Szent István parkban egy zsidó fiú házibulijában. Hamar megtanultam, és több kört megnyertem, pedig csupa tervgazdaságis fiú vett körül (volt fazekasosok), igaz, ők többet ittak, mint én. Francia kártyával játszottunk. Addigra már ismertem a lapokat, mert a kollégiumban a rajkos fiúkkal sokat pókereztem. Imádtam a Rikikit: ütéseket vállalni, és lehetőleg teljesíteni (ha nem vállaltam semmit, megúszni ütés nélkül), közben figyelni az arcokat. Mi lehet ennél izgalmasabb? Csodálkoztam, hogy egyedül én képviselem kitartóan a női nemet. Néha beszállt mellém egy-két lány, de hamar megunták. A férjemnek és a fiaimnak már én tanítottam meg a Rikikit. Mostanában már többnyire alul maradok, mert a legkisebb is jobban játszik, mint én, pedig pár éve még elsírta magát, ha nem boldogult a nagyokkal szemben.
– De, pont így kell. Ha a szárát fent hagyjuk, a következő évben kisebb lesz a termés. Kisebb és kevesebb – felelte Sirdna.
– Én fordítva tudom. Ha a szárát letéped, az nem jó.
– Én is úgy tudom, hogy szárastól jó szedni – szóltam közbe –, de egyszer valahol egy vendégségben nagyon leszidott a házigazda, amikor meglátta, hogy szárával együtt szedtem le egy vödör cseresznyét. Azt mondta, a következő évi termésnek annyi.
– Nézzük meg interneten. Biztosan van róla egy YouTube-videó. Mindenről van – ajánlotta Ulab.
Végighallgattunk egy Hogyan szedjünk cseresznyét? című felvételt. Egy kedves hangú fiatalember részletekbe menően amellett érvelt rajta hosszasan, hogy csak az érett szemeket érdemes leszedni a fáról. Cortázar instrukciói jutottak eszembe: Utasítások a liften való utazásho, Utasítások a lépcső megmászáshoz. A fiúk eleinte csak néztek egymásra: ez most komoly? A végén már fulladozva nevettek. A cseresznyeszárról majdnem elfelejtkeztünk. Végül a Gyakori kérdések között kaptuk meg a választ: Két tábor van. Az egyik szerint szárával kell szedni a cseresznyét, a másik szerint anélkül, ezért a legjobb, ha az ember a termés felét az egyik módszerrel, a másik felét a másik módszerrel takarítja be. „Magyarul: a fa kurvára leszarja, hogyan szedik le róla cseresznyét, ez a kérdés csak az embereket érdekli” – vonta le a konklúziót Ulab. – „Mi az adu?”
| |
| 27. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-08 13:10 | 2020. június 8.
„Vadregényszerű”. Erre a szóra ébredek. Egy szöveget próbáltam létrehozni álmomban, amelyben a betűk nem balról jobbra haladó sorokban követték egymást, hanem egy középpontból kiindulva körkörösen, egymásba gabalyodó indákat növesztettek, olyan kibogozhatatlannak szövevényt alkotva, hogy kilátástalannak éreztem a vele való küszködést. Jobb, ha feladom, gondoltam, és már majdnem lemondtam róla, amikor egy pillanatra megláttam a mintát (mint tegnap esti villámláskor a túlparti felhőket): a középen álló szóelemek egy csillag szirmait alkották, úgy, hogy egyúttal már a körülött lévő csillagok egy-egy szirmát is létrehozták, pontosan úgy, ahogyan a jázminmintában, amit régóta meg akartam tanulni, és már többször nekikezdtem, de mindig elakadtam, mert folyamatos összpontosítást igényel, nem az én elkalandozó figyelmemnek való. Csak úgy tudok vele haladni, hogy előre lerajzolom a lépéseket, hangosan mondom, mi következik, és ami elkészül, azt egy strigulával jelzem, különben belezavarodom. Nem lehet begyakorolni a mintaelemeket, mert a szaporítás miatt mindem körben változtatni kell az addigi ritmuson. Napokba telt, mire egy tenyérnyi felületet el tudtam készíteni, négyszer-ötször is le kellett bontanom, amiről azt hittem, hogy már jó, de még nem volt az. Lennének egyszerűbb jázminminták is, a YouTube tele van videókkal, de nekem a legbonyolultabb minta kellett, amelyiken a leginkább megfér egymás mellett a káosz és a rend. A kedvenc párosításom.
2020. június 7.
Villámlik odaát. A túlpart házai felett a felhők hegyeknek látszanak, mintha egy Tolkien-féle, kitalált világból villannának elő egy-egy pillanatra. Kellő távolságból a vihar olyan, mint egy évezredekkel ezelőtt készült némafilm, amit utólag színeztek ki. A lépcsőről nézem, ideát nyugalom van. A Because szól bennem Melody Gardot hangján, nem tudom, miről jut eszembe, de olyan tökélesen passzol a látványhoz, hogy összeszorul a torkom.
Meleg volt ma, nagyot úsztunk a fiúkkal, kétszer is. Ma már aludhatnék fent a teraszon, ahogyan minden nyáron szoktam. A közelgő viharra fogom, hogy nem költözöm ki. A lelkem mélyén tudom, hogy a pókoktól félek. Amióta összecsíptek a darazsak, nincs akkora bizodalmam az állatvilág iránt, mint korábban volt. Három választásom van: 1. megbeszélem a pókokkal, hogy ha nem másznak rám éjszaka, én sem bántom őket (ezzel max. a valóságot tudom befolyásolni, semmi garancia arra, hogy álmomban nem lepnek el tömegével tízszeres nagyításban) 2. nem beszélgetek pókokkal, inkább lemondok a kint alvásról 3. öldöklésbe kezdek, és tömeggyilkosként hajthatom álomra a fejemet. Nincs jó megoldás, a másodikat választom. Tavaly vállaltam a pókirtást, tudván, hogy a természet előbb-utóbb bosszút áll az öldöklésért. Meg is történt. Kb. annyi darázs csípett meg egy hónappal később, ahány pókot kiirtottam.
A templomban összefutottunk Sirdna egykori iskolatársával, Bével, két lányával és az édesanyjával. Elkísértük őket a nyaralójukig, kávét és üdítőt is kaptunk a teraszon. Bé egy órán keresztül mesélte, hogyan szerezték be másodjára is a harmadik autójukat, amivel a felesége a kutyákat szokta szállítani, hogy a másik két autót ne koszolja össze. Valahol beleszaladtak, totál káros lett az autó, ezért újra meg kellett venniük. Az asszony eleinte nem akart beleegyezni, hogy ugyanolyan fajta autója legyen, mint amilyenben kis híján a halálát lelte, de a férje meggyőzte, hogy annál jobb autót nem talál, és a traumát is legjobb úgy kezelni, mint a kutyaharapást. Elfelejtettem, milyen márkát emlegetett, pedig legalább tizenötször kimondta a nevét. Legyen Grand Torino. Csak, mert hazafelé jövet eszembe jutott a film, mondtam is Sirdnának, hogy a Grand Torino jár a fejemben, amelyben SPOILER Walt Kowalski (Clint Eastwood) az ázsiai szomszédait gyűlölő háborús veterán, a xenofóbiája ellenére összebarátkozik egy kínai sráccal, aki munkát keres, de nem veszik fel sehova, Walt szerint azért, mert nem viselkedik egy igazi férfiként. Az igazi férfiak egymást közt három témáról szoktak beszélgetni, mondja: pénzről, nőkről és autókról. SPOILER VÉGE Ma megállapítottam, hogy bizonyos férfiaknak a női társaság sem akadály. Szájtátva hallgattam. Nem a téma volt az érdekes, hanem ahogyan mesélte. Elkezdte, belelendült, felgyorsult, lelassult, kitérőket tett, késleltetett, átváltott dialógusba, majd vissza leírásba. Életemben nem gondoltam volna, hogy egy autóvásárlásról (és sok pénzről) szóló történet két percnél tovább érdekelne. Nőkről nem esett szó.
| |
| 25. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-05 16:01 | 2020. június 5.
„Mentek persze ebből a kikötőből igazi hajók is a szigetre.” Szabó Magda Szent Róza ünnepe című novellája kezdődik így. Ha nem folytatódna a történet, akkor is elégnek érezném.
Ma van Ulab huszonhetedik születésnapja. Nem mondom, hogy hihetetlen. Pedig egy pár napja még én voltam huszonhét éves. Itt ünnepeljük meg családice. Már úton vannak, ha minden igaz. Sónya és Sópa nem jön végül, nem lehet pontosan tudni, miért.
Szőlőt akartam lopni álmomban. Nagy szemű, áttetsző húsú, rózsaszín szőlőt Tigram néni kertjéből, ami a maga idejében egy kisebbfajta földi Paradicsom volt, most építkezés zajlik rajta. Otromba, emeletes adollázs épül az egykori gyümölcsfák (meggy, cseresznye, alma, naspolya) és a szőlőlugas helyén. Vannak a világban mutatós épületek. Meg kell állni előttük, és megcsodálni az arányaikat. Belegondolni, ki lakhat bennük. Vannak házak, amelyeket észre sem veszek, mert annyira beleillenek a környezetükbe, hogy szinte eggyé válnak vele. És vannak szörnyetegek. Ez is az lesz. Nem akarom tudni, ki akar benne lakni. Dantéra gondolok, ha élne, a pokol melyik bugyrát szánná a tervezőnek és a megbízóinak. Nem loptam végül szőlőt, kiszemeltem magamnak egyet a kerítés rácsain át, és csak néztem érdeklődve (még csak nem is vágyakozva) a vékony bőrön áttetsző hússzínt, mintha az élet nedveit rejtené magában. Már nyúltam volna érte, de a Hang rám szólt: nem a tied. Úgysem lett volna íze, gondoltam ébredés után. Álmomban csak a szín- és a hangérzékelés megengedett. Meg a tapintás. Annyit legalább megengedhetnék magamnak, hogy megérintsem a dolgokat. Legalább álmomban.
A valóság kiterjesztése járt tegnap a fejemben. Hogy androidok nélkül is tágítható a burok, ha a zajokat csökkentem. Mikromilliméternyi elmozdulások, pár ezrelék-fokos hőmérsékletkülönbségek vannak. Az elviselhetetlenből a melegedő tónusokon át bekerülni az elviselhetőbe. És vissza, ha túlforrósodna a talaj. Ó, bárcsak el lehetne jutni a mesék tiszta nyelvezetéig! A kapcsolatok vegyes salátája, a még csak nem is ambivalens, hanem az össze-vissza, mindenféle érzelmek helyett. Ha meg lehetne őrizni minden pillanatban a józanságot, ami ahhoz kell, hogy külön tartsuk a színeket, mindegyiket a maga helyén, nehogy összekeveredjenek, mert akkor nagy szarban vagyunk. Ha lehetne CSAK gyűlölni! E helyett a katyvasz helyett: hogy az ember azt is szereti, amit nem. Brunella azért mégsem vagyok. A kislány, aki mindenkit szeretett, nem félt, se a tigristől, se a medvétől, se a vadásztól, de még a Háromkerekű Pakuk madártól sem, akitől nekem garantáltan inamba szállna a bátorságom. Én MEREK félni. Nem lebecsülendő képesség! Időbe telt, amíg kifejlesztettem.
Felhívott tegnap Sindra, és megkérdezte, vállalnám-e, hogy én vigyázok egy hétig a szüleire, itt a tó mellett. Hát, persze. Pláne, hogy még internetet is hoznak. Régen kávét, cukrot és lisztet kellett bespájzolni, most a világhálót. Engedjétek hozzám az öregeket. Övék a mennyek országa. Már akié. Bartók rádiónak, persze, lőttek. De nem fogom sajnáltatni magamat. A „helyszín a legerősebb”, és én az összes hely közül Dzepezst szeretem a legjobban, ha maradhatok, bármire képes vagyok. A tó az enyém. Csak én tudom, hogy a szélén felpuhult bőrű kövek kínálják magukat simogatásra.
2020. június 4.
Amíg Upa élt, nem mertek tőlünk ellopni egy szöget sem. Féltek tőle. És kedvelték is. Mindig akadt valami közös csencselnivalójuk. Apám kerítést font a maga eszkábálta drótfonón, kosarat és seprűt kapott cserébe, jó tejelő kecskét, egyszer még egy tangóharmónikát is. Hónapokig mienk volt a hangszer. Előbb Unya tanult meg rajta játszani, aztán én. Upa egyszer megunta, hogy éjjel-nappal azt nyúzzuk, és túladott rajta. Nem szerette, ha valamiben feltűnően nagy örömünket leljük. A szabály: bármit csinálhatsz, csak ne örülj neki (ez nem hangzott el otthon, ezt a barátnőmtől tanultam, aki egy református lelkész gyerekeként született negyediknek a családban). Görög-katolikuséknál ez kicsit másként hangzik: bármit csinálhatsz, de meg ne tudjam! A közös csencselés kölcsönösen virágzó üzletnek bizonyult. Upa tudott néhány szót a nyelvükön. A „sukár” volt a kedvenc szava, mert azzal minden cigányasszonyt le tudott venni a lábáról. Legalábbis úgy tettek, mintha olvadoznának a gyönyörűségtől, hogy a nagymellényű fehér ember a saját nyelvükön szépnek nevezi őket. A „sukár” szó volt Upa alkualapja, az övéké az olvadozás. A végén mindenki elégedett volt. Még én is, mert amikor az egyik kecskénk elpusztult, Upa viszonylag jutányos áron kerített egy másikat, és a kecsketej majdhogynem az életemet mentette meg azzal, hogy kigyógyított az ekcémámból, amivel szemben addig a gyógyszeripar összes készítménye csődöt mondott. Egy minden hájjal megkent, Aknizsi nevű asszony volt Upa kedvence. Rekedt hangon beszélt, többrétegű színes szoknyája alatt saját bevallása szerint soha nem viselt bugyit, a kezéhez hozzá volt nőve egy pipa, amit talán még evés közben sem tett le, olyan volt, mint egy külön testrész. Bármit ki tudott alkudni Upából. A döglött tyúk mellé csak még egy kis penészes kolbászt, vagy csak egy ujjnyi avas szalonnát, nem kell az már itt úgyse senkinek. Őt nem hatotta meg a „sukár” szó. Tudta, hogy nem szép. Nem is akarta az lenni. ennivalót akart szerezni a gyerekeinek és az unokáinak. Upa nevetve adta be a derekát. Nagy firma az öregasszony, mondogatta, de érdemes vele jóban lenni, mert amíg ő él, ide nem jár lopni senki. Előbb Aknizsi halt meg, aztán Upa. Unya egyedül nem képviselt elég tekintélyt a közeli telep lakóival szemben. Utálta őket, amiért kihasználják a gyengeségét. Addig panaszkodott rájuk, míg be nem költöztettük Necerbedbe. De ha a rendőrök lelőlének valakit az egykori tolvajok közül, nem mondaná azt, hogy megérdemelte. Ha mégis ezt mondaná, rászólnék, és ő elhallgatna.
Mindenki pózol. Az is, aki azt hiszi, hogy csak rejtőzködik. Ha elfogadjuk, hogy a legtökéletesebb sivatag a labirintus, azt is beláthatjuk, hogy a szürkeség az egyik legfigyelemfelkeltőbb mimikri. A legelrettentőbb. Vagy a legvonzóbb. És az átlátszó testűek? Az álcázás nagy mesterei. Egyben hiszek már régóta, és lehet, hogy tévedek, bár a hit az hit, nem vita tárgya: ha már energiát ölünk valamibe, azt nem valami ellen, hanem valamiÉRT érdemes tenni. Aki ezt nem érti, vagy nem ért velem egyet, bizonyítsa be, hogy az elrettentő pózok és mimikrik minden esetben a jogos önvédelem eszközei. Van jogosultsága az önvédelemnek, elfogadom. A kardfogú tigrisek nem haltak ki. De amikor csak egy(-két) fogatlan oroszlán miatt sajnáltatjuk magunkat, akkor jobb, ha más mimikri után nézünk. Vegyünk példát a lugasépítő madarakról.
Csókolóztam álmomban. Le kellett hozzá feküdnöm a földre. Mintha a természet valamelyik eleme akart volna magához ölelni, egy kő, ami hajlandó meglágyulni a kedvemért. Amikor észrevettem, hogy mások is vannak körülöttünk, elég volt egybeolvadnom a tájjal. Ráfoghatnám a szövegre, amivel mostanában foglalkozom. Már megint szeretkeznek benne. Én? Tegnap állapítottam meg, hogy nincs szükségem senkire.
2020. június 3.
Tegnap elalvás előtt újraolvastam (sokadjára) Szabó Magda Alvók futása című novelláját a tanárról, aki az egyedüllétet szereti, és nem érti a feleségét, Valit, akinek a fél világon megesik a szíve, beengedi a lakásba a magányos szomszédokat, madarakat etet és befogad egy kutyát, így kerül a házhoz Frici, a kóbor eb, akit a tanár gyűlöl. Amikor Vali meghal, a tanár úgy érzi elérkezett az ő ideje. „Becsaptál”, mondja halott feleségének, „Azért vettelek el, mert anyámra emlékeztettél, akire mindig úgy gondoltam vissza, hogy míg élt, mindentől megkímélt, ami terhemre lett volna. Megmondtam neked, hogy a házban csendet akarok, itt nem lehet rádiózás, zaj, ha dolgozom, márpedig én szinte mindig dolgozom, és azt is, hogy ide csak azok járhatnak, és akkor, akiknek és amikor én megengedem. Elismerem, hogy nem csődítetted a nyakamra a családodat, elismerem, hogy soha nem hívtad meg azt az ostoba, rossz modorú fiatal nőt, aki lánykorodban a barátnőd volt, azt is, hogy otthagytál miattam mindent, ami a régi világodhoz tartozott, de azért mégis becsaptál, mert amikor itt, ebben a házban, egy új világ kezdett kialakulni körötted, és ez is, az is utánad nyúlt, igényt formált rád, nem hárítottad el, nem tértél ki előle. Becsaptál. Ne érvelj azzal, hogy nem tehetsz róla. Mindenről te tehetsz. Ha az ember lát egy kóbor állatot, és az hozzászegődik, ott kell hagyni, ha nem lehet elmenekülni előle, akkor valami járművön – az ember nem hozza haza, és nem ad neki helyet az otthonában pusztán csak azért, mert az gazdátlan, vagy beteg, vagy fázik. Tudtad, hogy gyűlölöm a rendetlenséget és a piszkot, hogy csak abszolút nyugalmú lakásban tudok koncentrálni, a mi otthonunkban réges-régen nem tudtam kedvemre dolgozni, mert itt kutyát tartottak, ide galambokat szoktattak, feketerigót, cinkét, és mihozzánk bármikor becsengethetett akárki, ajtót nyitottak, és tanácsot adtak neki. Te olyan jó voltál mindenkihez, hogy meg kellett gyűlöljelek miatta, mert míg bejáratos voltál ennek az épületnek minden lakójához, és tehozzád is bejáratos volt mindenki, én azt éreztem, azokkal érintkezel, akik a munkámat veszélyeztetik, Weinnéval, akinek mindig bőg a televíziója, és aki nyilván soha életében nem olvas mást, csak képregényt, Liptárral, aki beszélni se tud, akinél még a kutya is értelmesebb. Ha a te szobádban ült is le mindenki, azért én éreztem a jelenlétüket; mihelyt idegen lépett a lakásba, megváltozott idebenn a légkör. Hiába tiltottam meg neked, hogy kinyisd az ajtót, te válaszoltál minden csengetésre, azt mondtad, hátha baj van valahol, hátha valakinek szüksége van rád. Nekem lett volna rád szükségem, de számodra fontosabbak voltak a védtelenek.”
A tanár azt hiszi, új életet kezdhet. Fricit elviszi egy másik település határára, és kirakja az autóból, a szomszédoktól elzárkózik. A madaraktól is. Eleinte. De nem bírja nézni, hogy ott ácsorognak az ablakában. Egy nap enni ad neki, hátha elhúznak onnan. Itt rontja el, mert a madarak nem tudnak leszokni a helyről, ahol korábban annyi jóban részesültek. Aztán az egyik szomszéd megtalálja Fricit, hozza diadallal. Az állat sértődöttség nélkül a tanár nyakába ugrik. A szomszédok jövés-menése is újra elkezdődik. A tanár egy idő után feladja. Tudja, hogy már nem a saját életét éli, hanem a Valiét.
Mindig Valival azonosultam. Mert pontosan ez történt velünk is. Minden hidat felégettem magam mögött, de jöttek a gyerekek, a gyerekek barátai és a gyerekek barátainak szülei, a séták, a tánc, a koncertek, a színház, a csoportos együttlétek, és Sirdna nagy nehezen, de kénytelen volt elfogadni, hogy a világ szélesebb, mint amekkorának ő látja. De most, mintha minden a visszájára fordulna. Elkezdtem az ő régi életét élni. Záródom és zárulok be. Jól érzem magam a saját világomban, és nem akarok beengedni senkit. Senkit. Ezt mondtam ma a telefonba Sónyának is, amikor megkérdezte, van-e itt a faluban valaki az ismerősök közül, akivel találkozhatok, ha egyedül érzem magam. Nem akarok találkozni senkivel. Egyedül akarok lenni. Azért maradtam itt. Értem, felelte, de a hangján hallatszott, hogy nem érti. Nem baj. Azt sem értette, amikor a fordítottja volt. Amikor úgy éreztem, belepusztulok az egyedüllétbe.
„Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat – mondtam egy este a feleségemnek. – Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont. (…) Muzsikák és fényességek szólnak belőlem./ Vegyétek le vállaimról az alvó embereket./ Kenyerem morzsáit összeszedem, és reggel ötkor kiszórom az ébredő madaraknak.” (Kassák Lajos)
„A pillangó álma” megy a Bartókon. Dzuang-Dszi és a lepke. (Melyik álmodja a másikat.) Jó játék, én is szoktam vele élni, de olyankor hazudok, mert amikor felébredek, pontosan tudom, melyikünk van ébren. És azt is, hogy mikor teszek úgy ébren is, mintha álmodnék.
Jó szórakozást, ezzel a kívánsággal köszönt el a telefonban előbb Sónya, aztán az idősebbik Rogós. Kíváncsiak; nem tudják, hova tenni, hogy egyedül maradtam a házban, ami sosem volt az enyém, és nem is lesz az soha, de már nem is az övék. Mert amióta én itt vagyok, ez köztes tér, a senki földje, élők és holtak világának határmezsgyéje, tele kísértekkel, akikkel – egyre inkább úgy tűnik – én vagyok a legjobb viszonyban, egyáltalán: valamilyen viszonyban. Az elmúlt harminc évben annyit beszélgettem velük, hogy lassan megtanulom a nyelvüket. Ha egyszer takarítás közben rátalálok a könyvre, amit ők írnak, érteni fogom a szövegét az első betűtől az utolsóig. Az lesz az igazi fordítói feladat, átültetni az álmaikat az élők nyelvére! Nekem való feladat, és jár nekem, az egyetlen asszonynak, aki a házat takarítja. Voltak mások is, ó, hányan, csak azok, akiket én megismertem, és megszerettem. Három-három nő mindkét Rogós oldalán. Arón, Aszusz, Illen, Ivlisz, Tide, Igob. Hat nő. Elmenekült mind. És én? A férjem első és utolsó asszonya, a harminc év alatt, hogy mi mindent láttam, néha megijedek, mekkora hatalom van a kezemben, megtehetném, hogy visszaélek vele, de nem teszem. Az erő az, magyarázza Oscar Schindler Amon Göthnek, amikor indokolt lenne, hogy öljünk, de nem tesszük meg. Egyszer majd meg kell írnom azt is, hogy mitől vagyok ilyen kitartó. Miért maradtam az „izzadságszagú házasságomban”, ahogyan egy drámatársam nevezte. Ő a „szerelem mindenekelőtt”-felkiáltással három gyerekkel költözött el a férjétől egy új férfihoz, akit pár évvel később, a szerelemhormonok szavatossági idejének lejártakor, szintén elhagyott egy harmadik pasiért, vitte oda is a gyerekeket. Szép és izgalmas nő volt, a csoport összes pasija körülötte dongott, és mindenki (a többi nő is) a szerelem mellett voksolt a visszajelző körben. Egyedül én képviseltem az izzadságszagot. Úgy éreztem magam, mint egy idegen bolygóról érkezett lény, akinek az üzenetei dekódolhatatlanok.
Hogyan tudnám megértetni bárkivel, hogy nekem azért nem kell elszöknöm sehova, mert nem voltam, nem vagyok és nem leszek soha senkié. Hogy nem tartozom semmihez. Ezen a tavon kívül, amibe, ha majd meghalok, a gyerekeim titokban beleszórják a hamvaimat. Mert hivatalosan, törvény szerint ilyet nem tehetnek. Picsába a törvénnyel! Oldják meg. Hajnalban vagy éjszaka leple alatt. Ez az egyetlen kívánságom. Egy tónyi hely a világegyetemben. A halálom után. Ennyit szeretnék. Addig meg majd csak kihúzom valahogyan. Egy széken. Egy ágyban. Otthon. Itthon. Sehol.
Tényleg csak szórakoznék? Két napig takarítottam. A part, a víz, a ház, a szöveg. Ennyiből áll a világ. Plusz a Bartók rádió műsora. Ha akarom, teljes hangerővel. Bizonyos zenei elemeket nem lehet visszafojtott hangon hallgatni. Szomszédok nincsenek. Vagy barbárok mind, „és te, te”, kedves Olvasó, „ezer mérföldekre jársz”. Csak én vagyok itt, meg az asztalomon a két csésze, amihez ragaszkodom. „Mindig az órák”? Nem, Virginia, nem. Mindig a terek. A helyszín. Mindig.
2020. június 3.
A köztes tér. Az egyetlen hely, ami otthonként számításba jön. A senki földjét boldogan birtokolhatom. Másnak úgysem kell. Két oldalt: magabiztos világok, az elmozdíthatatlan betonoszlopaikkal. A határmezsgye a folyton elmozduló támpontjaival olyan halmaz, amely nem alkothat közös keresztmetszet, amíg a két külön világ nem ismeri el annak. Bizonyos napokon, például karácsonykor beáll a béke. Különben mindkét oldalról lőnek. Döglött lovak és foszladozó emberi tetemek között zajlik a túlélés. Ismétlődő álmom, hogy felkelek a sárból, és a két hadtér között szabadon futkározom. Mozog a lábam ilyenkor, mint a kutyáké, amikor álmukban nyulat kergetnek.
A szépséges Ruth is egy ilyen határmezsgyén gyűjtögeti az aratók maradékát, hogy legyen miből kenyeret sütnie az anyósának, Naominak, akit nem fogad vissza a zsidó közösség, mert képes volt egy maobitához férjhez menni. Ne higgyük, hogy ez egy lejárt szavatosságú bibliai történet. Amikor két éve keresztanyámnak elárultam, hogy hivatalosan is áttértem a férjem hitére, úgy nézett rám, mintha én lennék a Sátán. Néztem, mikor vet keresztet. Nem vetett, pedig megnéztem volna, mert már nincs a kezemben a mozdulat, csak annyit tudok, hogy „nálunk, görögöknél” más a sorrend, mint az iamóroknál. (Indul a görög aludni – a rejtőzködésnek annyi.) Naominak, a férje és a fiai halálát követően, a maobiták közt sem lehet maradása. Elindul „haza”, a menye társaságában, aki maradhatna, hiszen nem zsidó, de ragaszkodik hozzá: ez a nő szülte a férjét! Mi mást tehetne, mint hogy vele tart a számára idegen világba. És megismétlődik a sors. Maobita nőként a zsidók közt nem sok esélye van az asszimilációra. A két özvegy nő, gyökértelen hányódik a két világ határán, törvényen kívüli, elmosódó viszonylatok között, ahol a megfoghatatlan az úr.
Ma azon kaptam magam, hogy köveket simogatok a vízben. Először csak véletlenül értem hozzá az egyik kőhöz, ahogy leguggoltam a parton, hogy a vízbe mártsam a kezem (ezt sosem hagyom ki, muszáj köszönnöm a tónak). Az érdes felület helyett olyan puha, selymes tapintása volt a kőnek a rajta keletkezett nyák miatt, mintha bőre lett volna, sőt, még valami annál is finomabb. Mintha kifordult volna a kő, hogy megmutassa a belsejét.
2018. november 23-i bejegyzésem:
Interstellar. Pszichodráma-kongresszusra készülök („Társasjátékaink? Társas? Játékaink?”) Magán(y)szféra” címmel akarok műhelyt indítani. Fókuszban a „horror vacui”, de a figyelmem állandóan a „köztes tér” felé irányul. (Úgy emlékszem, winnicoti fogalom. Utánanézni.) Elővettem újra David Brooks „Társas lény” c. könyvét. Ugyanaz a címe, mint Aronson szociálpszichológiai kötetének, ami elég illetlen dolog, de megbocsátom neki, mert zseniális. Egy fiktív pár életén keresztül mutatja be a pszichológia történetét és a jelenleg érvényes (használatban lévő) irányzatokat. A lánynak, aki egy mexikói apa és egy kínai anya házasságából született (mindketten bevándorlók, a házasságuk gyakorlatilag két kultúra folyamatos egyeztetéséről szól), alulról kell felküzdenie magát. Így lesz egy olyan fiú házastársa, aki mindent megkapott otthon a jó induláshoz, mert a felső tízezerbe tartozik. Még kellő szeretetet is. Türelmes és egészséges. Vonzza a lány küzdeni tudása, aki a bonyolult családi háttere ellenére (vagy éppen azért) elegendő érzelmi munícióval rendelkezik egy párkapcsolathoz. Mindketten tudnak tehát szeretni. Ennyiben kompatibilisek. A többiért meg kell küzdeniük. Mert nem könnyű összehangolni a különböző mintázatokat. A lánynak a szakmai pályán önmagára találni a legnehezebb. Amíg rá nem jön, hogy ő a köztes terekben mozog otthonosan. Világok, kultúrák, vallások találkozási pontján. Gyerekkora óta arra kondicionálták, hogy nem létezik egyetlen fajta igazság. Igazságok vannak, és azok egyszerre lehetnek igazak, akkor is, ha látszólag ellentmondanak egymásnak.
Este elalvás előtt Cortázar „Sehol sem teljesen jelen” című esszékötete akad a kezembe. Hol nyílik ki? A köztes térről szóló esszé kellős közepén. Megnyugodva alszom el, milyen könnyű engem boldoggá tenni.
Hónapokkal ezelőtt írtam a fenti naplóbejegyzést. Ma teljesen mással foglalkozván bukkantam az alábbi szövegre: „FUGA, rés, köztes tér. Hasíték / Inter Space versus Interface. A fuga értelmezése: rés a térben, a fúga pedig szabályos szólamismétlés az időben. Mást jelentenek, ám mégis összeköthetők vizuálisan is. A fuga voltaképpen folytonossági hiány, diszkontinuitás: átlépés az egyik térből a másikba. A fuga a köztes tér, ami létezik, még ha infinitezimális is.” Infinitezimális? Tele van varázsszavakkal ez a szöveg.
2020. június 2.
Az ácsorgás a parton. A vágyakozás a vízbe, ami a tapasztalatok szerint egyszer majd belangyosodik, de most még hideg. Ma a strandra menet megkérdeztem két fiatalembert, akik törülközővel a nyakukon mentek fel a partról, hogy milyen a víz. Kellemes mondta az egyikük fintorogva. szóval, nem kibírhatatlan, kérdeztem. Hát, a kellemesség és a kibírharhatatlanság határán, felelte vigyorogva a fiú. Nevettük. Tudtam, miről beszél. Nem a kilométereken múlik, hogy milyen távol van a túlsó part. A Pölüfvér és és Rálglob közötti öt és fél kilométert huszonegy évvel ezelőtt még két óra tizenöt perc alatt át lehetett úszni. 18 éve már csak két óra negyven perc (az úszásnemek váltogatása is lassít), öt éve már három óra.
„Nem kell kidobni semmit, meg kell találni mindennek a helyét.” Mindig meglep, milyen kerek mondatokban beszél hozzám az álombéli Hang. Néha tűnik csak halandzsának, amit mond. Mint ez a mondat is, amivel tegnap ébresztett: „Idni és Midni története következik”. Fogalmam sincs, ki lehet Idni és Midni. Hacsak nem annak a háznak a lakói, amelyben a május 30-i álmomban jártam, és azóta sem voltam képes leírni, pedig mindennap eszembe jut.
Bent vagyok a gyerekkori ház belsejében. Valaki átalakította. Most minden szobának csempe borítja a falát, különböző színű csempék. Unyáék szobája szinte fehér, világoszöld foltokkal, az előszobában a kék minden árnyalata előfordul attól függően, melyik csempére nézek, a kisszobában, ahol gyerekkoromban Csidjav mamával aludtunk, Iszusz és én, a barna legkülönfélébb árnyalatai a téglavöröstől a tripla csokifagyi színéig. Ez nem maradhat így, állapítom meg, túl sötét, le kell cserélni. Unyáék szobájában állok, onnan látom a ház összes helyiségét, egyszerre az egészet, mintha átlátnék a falakon, de csak fejmagasságban. Az az érzésem, hogy a sötét szobában van valaki, akire nem látok (nem láthatok?) rá. Talán egy ágyon fekszik, és nincs is ott más bútor, csak az az ágy. Unyáék szobájában is csak egy ágy van, semmi más. A falak szűkülni kezdenek, egyre magasabbra nyúlnak, majd visszatágulnak. Zavar, hogy csempével van borítva minden. Tisztának tiszta, gondolom, de ez így túl hideg. Hogy érezheti magát a Másik a sötét szobában? Nálam legalább világos van (Unyáék szobáját addigra a magaménak hiszem). Szűkülni kezdenek újra a falak. Jobb lenne, elhagyni ezt a házat, de azt a Másikat ott a sötétben, a hideg falak közt nem hagyhatom egyedül. Maradnom kell. Az eszembe sem jut, hogy kilépjek az ajtón, és átmenjek hozzá. A falat áttörni nem tudom, nincsenek meg hozzá az eszközeim. Szólnom kell valakinek, de kinek (ki tehet erről az egészről), hogy azok a csempék az én beleegyezésem nélkül kerültek fel a falakra. Le kell szedni mindet, nem rakhatjuk velük tele a házat, csak azért, hogy tisztán lehessen tartani. A színek sem jók. Nem én választottam őket. Ez lenne Idni és Midni története? Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá a Hang. Hogy ezt hoztam ki belőle. Most egy darabig csak ő lesz. Kénytelen vagyok mindent vele megbeszélni. Lehet, hogy ő akarta így. Hogy napokra egyedül maradjak ebben a házban itt Dzepezsen tévé, korlátlan internet–hozzáférés nélkül a Bartók rádió műsorszolgáltatására támaszkodva. Hoyg valami szóljon kívül is ne csak bennem.
Sindra és Icól tegnap este mentek haza. Icól előtte még rávett, hogy ússzam vele egy kört a 15 fokos vízben. Hosszasan készülődtem, többször bementem térdig, lábujjhegyen, mintha az számítan, aztán vissza, de végül nyakig vízbe merültem kb. 30 kapcsapásra. Nem a testemnek fájt a hideg, hanem az agyamnak. Mintha ezer vastag tű (inkább tőr) szúródott volna a tarkóm felett a kisagyamba. Kimegyek, ennyit montam Icólnak 15 karcsapás után. A beszéd vészhelyzetben felesleges energiapazarlás.
A mai szöveg, „Nem kell kidobni semmit, meg kell találni mindennek a helyét”, tiszta sor. Mapo óta
2020. június 1.
Ott rontjuk el, hogy azt hisszük, a másikkal kell mindent együtt csinálni. A gyereken kívül az ebédet, a kertet, a takírtást, a kirándulást, az úszást, az utazást, a táncot, a zenehallgatást. A beszélgetést. Volt egy pillanat az életemben, amikor azt hittem, bele fogok halni, ha nem táncolhatok. Azt hittem, a tánchoz mindenképpen férfi kell. Házas asszonynak a férje. És ha az a férj nem rajong a táncért, akkor a halál? Danza macabra. De az idő telik, egyre jótékonyabban, és az ember rájön, hogy az életen kívül másba nem érdemes belehalni. A húgom elhívott egy hastánccsoprtba, csupa tőlem 4-5 évvel fiatalabb negyvenpluszos szingli nő közé, akik folyamatosan társat kerestek. Végighallgattam az összes sztorit, ami mind arról szólt, hogyan csaljanak az ágyukba egy pasit, aki ott marad reggelig, és talán még tovább is. Azóta mind férjnél vannak, egy, aki Ainrofilakban talált magának férjet (egy izmos színesbőrűt), és már el is vált, pár hónappal a nagy csinnadrattával megtartott esküvő után. Az iaidni táncot már én magam találtam ki magamnak az iskola huzatos előterében ücsörögve, ahol még olvasni sem lehetett, nemhogy mást csinálni. Elmehettem volna tornázni a szemközti temetőbe. Vagy shoppingolni, ahogyan más anyák tették. A két kisebbik fiút hordtam judo-edzésre, annak a végét vártam egyszer a szokásosnál is türelmetlenebbül, amikor az iaidni-tánc–tanárt megláttam, és megkérdeztem, nem lenne-e kedve egy felnőttcsoportot indítani. Ha megszervezem (verbuválok egy csapatot), szívesen, felelte. Megszerveztem. Ennek tizenkét éve. Nem kell semmibe belehalni. Negyvenhárom évesen is el lehet kezdeni élni.
Fagyizni indulunk Icóllal. Ahogy kilépek a kapun, a németek nyaralója és az épülő szálloda között a lemenő Nap fénye olyan élesen világít az arcomba, mint egy reflektor. Be kell hunynom a szemem. Bibliai jelenetek jutnak az eszembe, amelyekben a halandók előtt fény vagy tűz formájában jelenik meg Isten olyan elviselhetetlen erős , hogy még hunyorogva sem lehet belenézni. Ha egy lépést jobbra lépek, két férfit látok, Návtsit, akinek az utca elején van nyaralója a családjával, és a jobb oldali szomszédot, akinek a nevét harminc éve nem tudom megjegyezni. Retép? A fiúk napok óta ebben A földúton beszélgetnek az építkezés mellett. Zavar, hogy ott állnak, nem illenek a képbe. Lehet, hogy most akar szólni hozzám Isten – fagyi- és süteményevés előtt – és ők megakadályozzák.
Bármilyen filmet hajlandó vagyok megnézni a fiaim kedvéért. Jellemző, ki mit ajánl. Hogy egy katonának SPOILER az legyen a küldetése, hogy egyetlen szavával, stop, leállítsa a háborút. (Csak egy hadműveletet, Anya, ne túlozz, szólna rám a fiam, ha itt lenne.) Legyen vége az öldöklésnek, mondá a Katona, és lőn. Nem Isten ő, nem is úgy néz ki, akármilyen ügyes, folyamatosan érzékeltetve van, mennyire törékeny az élte, de amikor megérkezik, ott abban a pillanatban, ő a Megváltó. Ember képében. Ez a megváltószerep már abban a jelenetben is be van harangozva, amikor az asszonnyal találkozik a pincében, aki egy kisbabát próbál életben tartami, nem is a sajátját, még a nevét sem tudja. A fiú kulacsában véletlenül pont tej van, hogy miért az kiderül a filmből. Így is lehet háborút ábrázolni, előbb két- majd egyszemélyes küzdelemként nem valami ellen, hanem valamiért. Két katona a senki földjén. Rohannak lélekszakadva megvinni a hírt, hogy vége az őrületnek, mintha az életben maradásukért küzdenének, és pontosan azért küzdenek, meg sok más ember életben maradásáért. És közben beszélgetnek. A fiú, aki nem éli túl, szeret sztorizni. Érdekes történeteket mesélni. Talk to me, mondja a társának a halála előtti másodpercekben. Talk to me. Mint Nana az Éli az életét-ben, halála előtt egy nappal még jót beszélgethetett egy idős filozófussal, az egyetlen férfival, aki abban a környezetben nem akarja megdugni. Az 1917 főhőse a végén egy magányos fa alatt ücsörög, ami először vékonynak látszik, szinte törékenynek, mint Tarkovszkij Áldozathozatalában a nyírfa, de amikor közelebb megyünk, folyamatosan együtt haladva a sráccal, kicsit mögötte (nem vagyunk annyira egyben vele, mint a Saúl fia főszereplőjével), közelebb kerülünk, és látjuk leülni a katonát, kiderül, hogy a fa sokkal vastagabb, mint amilyennek először látszott. Pihenünk. Ideje befejeznünk a hősködést. Well done boy.
2020. május 31.
Ki lehet egyezni a kísértetekkel. A halottak szellemei elég hamar megértik, hogy ha tisztelettel bánnak velem, én is békén hagyom őket. (Az élőkkel szót érteni sokkal nehezebb.) Röpködhetnek a fejem felett, beleülhetnek a kedvenc fotelomba, tőlem akár az ágyamban is heverészhetnek, de minimum húzódjanak arrébb, amikor megérkezem; ha csendben tudnak maradni, még azt sem várom el, hogy felkeljenek. Néha megcsikizhetnek, ha rosszkedvűnek látnak, de nekem ne osszák az észt. Egyedül Sirnda nagymamájának, Sengá néninek engedek beleszólást a mindennapokba. És a semminapokba, olyankor különösen elkel a túlvilági segítség. Őrá egyébként, míg élt is érdemes volt odafigyelni. Nem volt olyan romantikus lélek, mint én, vagy csak leszokott a romantikáról (le lehet róla szokni, üzenem a függőknek, a visszaesés-mentességet garantálni természetesen itt sem lehet). Sengá néni, több nyelven beszélő, enciklopédikus tudású férje árnyékában, maga volt a megtestesült praktikum és józanság. Azzal együtt, hogy rendet tartani nem tudott maga körül tartani (arról leszoktatta a körölötte buzgólkodó azssinokaid-sereg), és szerette az Unicumot, meg általában is édesszájú volt, majdhogynem hedonista. Egy puritán hedonista. A józanság a szavaiból áradt. Magvazta a meggyet a konyhában, és közben osztotta a magvas gondolatokat életről, halálról, rokonságról, házasságról, főleg nekem, mert én is értettem a magvazáshoz. Ulab egy éves volt, amikor másfél hónapot egy együtt töltöttünk Dzepezsen. Reggelente lekísértem a tóhoz. Nem lehetett olyan hideg a víz, hogy ő ne mártózott volna meg benne. Én akkor még kint üldögéltem a parton. Reggel hatkor még a németek (NDK-sok) sem kínozták magukat a vízzel.
| |
| 24. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-30 11:17 | HELYHATÁROZÓK (ŐSZ)
„A pokol térélmény. A mennyország is.” (Pilinszky)
Vadszőlővel és pókhálóval benőtt
repedések a ház falán. Hová tűntek
a Nap játékai a fák alól? Kőbe véshető
alakzatok, rozsdamentes árnyalatok
után kutat az elme. Bohócszínekbe
bújtatott hiányt talál helyettük.
Mégsem bánod, hogy itt vagy. Hisz
boldogság már az is, ha a tó felett
a Holdat, a Hold alatt a tavat a helyén
találod, és ha az ablak előtt egy falevél
éppen akkor pörög le a sárba, amikor
önmagad elől a világba kilépsz.
2015. november 1. Balatonszepezd
Megyünk Szepezdre!
Tegnap éjjel hangyákat találtam a mosdóban. A csatornából masíroztak elő, szép sorban át a padlón, fel a falra. Egy darabig csak néztem őket. A SpaceX Starlinkje jutott eszembe, a hatvan műhold, ahogyan az égen vonul. Kíváncsi voltam hova tartanak. A fal és zuhanyzófüggöny találkozásáig tudtam követni őket, aztán nyomuk veszett. Először a rossz szememet okoltam. Biztosan ott vannak, csak nem látom hol. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy a zuhanyzófüggöny ráncai közé próbálnak beköltözni. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 21. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-29 17:41 |
Minden igaz. És az ellenkezője is. Én egyszerre látom mind a kettőt. Majd még eldöntöm, hogy ez (a kettős látás) bűn vagy csak betegség.
A jéghegy csúcsa ez is. Ez a lojalitáskonfliktus. Mindenki tudja, aki ismer, hogy a túlélésért bármire képes vagyok. Ha a részrehajlás van soron, arra, ha a kussolásra, arra. Az én totemállatom az tó mélyén lapuló hal, aki néha veszi a bátorságot, hogy a felszínre merészkedjen, de ha baj van, menekül vissza az iszapba. Vagy mint a kapu rácsai mögül visszaacsarkodó kutya. Ha elhúzzák a kaput, a bátorságnak annyi. Kaput. Zárójelben zajlik minden. Néha idézőjelben.
De most, hogy végre megfogalmazhattam saját döntés alapján a nemi identitásomat (heterotextuális szövegbuzi), engem többé nem billent ki semmi az egyensúlyomból. Áldás, békesség!
| |
| 20. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-28 14:02 | 2020. május 28.
„Egyetértek vele”. Ez a mondat ébresztett. Jól van Hang, én bízom benned. Pár napja azt álmodtam, hogy piros pöttyök szóródnak egy fehér papírlapra, kisebbek-nagyobbak, mintha vér fröccsent volna rá, de én tudtam, hogy csak festékpöttyök lehetnek. Valami ecsetről kerülhettek oda, és nem ijedtem meg, inkább kíváncsian nézegettem. Olyan volt, mint egy pointilista akvarell, és mintha azt akarta volna elhitetni velem, hogy az a papírlap az ég, a kisebb-nagyobb, helyenként sűrűbben, máshol ritkásabban elhelyezkedő piros pöttyök meg a csillagok. Szép, gondoltam. De nem vér.
Egyszer, egyetlen egyszer történt, hogy Upa megpróbált beavatni valamibe az élet kiábrándító voltát illetően, amikor egy veszekedés után Unya összecsomogalt, felöltöztette Iszuszt, és elindult vele „világgá”. Így mondta: akkor most elmegyünk világgá. Engem is vinni akart, de én azt mondtam, nem megyek. Ebből gondolhatta Upa azt, hogy őt választottam, nem Unyát. Folyton ezt játszották: döntsem el, melyikükhöz ragaszkodom jobban. Igazából, Aksunnának, az apai nagyanyámnak volt ez a kedvenc játéka. Ő kérdezgette folyton, kit szeretek jobban: Upát vagy Unyát. És azt várta, hogy azt mondom: Upát. Tőle tanulhatta Unya is ezt a "játékot", mert Amam, az anyai nagymamám, soha kényszerített egyikünket sem ilyen döntésre. Unyát bele lehetett rángatni bármilyen játszmába, és a végén úgy beleélte magát, mintha ő találta volna ki az egészet. Képes volt statisztaszerepből főszereplővé avanzsálni, mártír hősnővé, akit sajnálni kell. Sajnáltam is, és sajnálom a mai napig, de aznap nem tudott meggyőzni. Talán, ha marad, és ott próbálja megszenvedni a maga „igazát”, elhiszem neki, hogy védelemre szorul, de így, hogy el akart menni, nem áldozatnak láttam, hanem…, nem tudom, mit mondjak, hogy pontos legyek, és ne vádaskodó. Megbízhatatlannak? A mexikói LLorona figurájában szoktam ráismerni, aki egy őrült pillanatában a folyónak megy a gyerekeivel, és azok odavesznek, de ő életben marad, és attól kezdve vigyázni kell vele, mert hajlamos mások gyerekeit elrabolni, hogy a sajátjait pótolja. (A viharsziget című filmben is az ő alakja kísért.) Nem mentem Unyával. Még ha azt mondta volna, hogy vonatra ül, és hazamegy Amámhoz. (Valószínűleg megtette volna egyébként, ha van pénze.) Amámhoz röpültem volna! Csak úgy „világgá” nem megyek. Upának végül nem sikerült kiábrándítania az életből, mert neki sem hittem. Zavart, hogy félreért, hogy azt hiszi, mostantól a cinkosa vagyok, hogy miatta maradok ott. „Otthon”. Nem ismert engem, és nem is akart megismerni soha. Magával volt elfoglalva, ahogyan Unya is, és mindenki ezen a világon. Én is. Lám, most is: csak magammal foglalkozom. De a maradni tudásom, ha úgy tetszik „hűségem” ott alapozódott meg. Én nem úgy vagyok hű, mint a kutyák, az én hűségem macskahűség. A helyhez ragaszkodom, amit nagy nehezen megszokok. A székemhez, a kispárnámhoz, a testem lenyomatához az ágyban, a saját kávéscsészémhez. Az "elhányt bádogkanálhoz". Akit egyszer kibillentettek a paradicsomból, az nem akarja, hogy ide-oda rángassák. Aki menni akar, elengedem. Menjen, de nélkülem. A pokol térélmény.A mennyország is.
Hogy úgy vagyok hűséges, hogy közben csalok (itt a piros, hol a piros?), azt mindig is lehetett tudni. Mert ami tegnap vagy tegnapelőtt került a naplómba, soha nem történt meg igazán, vagy még csak ezután (sem) fog megtörténni. A jelen így tökéletes. Present perfect. És ha már „eleve az idő tekintetében sem mondok igazat” a la Háy, attól kezdve minden manipuláció. Írjam ki minden bejegyzés elé, hogy vigyázat, az alábbi betűhalmazból egy szó sem igaz? Most is: írjam ide, hogy hazudni fogok? Hogy mit, az attól függ, mire van igényem. Arra, hogy az olvasó magába öleljen, mint egy szakadék, ha zuhanni lát, vagy arra, hogy kiálljon velem a szikla peremére, és együtt ugorgyunk' a mélybe, de úgy, hogy közben ne törje össze magát (miért akarnék ilyet?). Növesszen szárnyat, vagy lépjen át egy másik dimenzióba, ahol nincs súlya semminek. A saját szárnyamról és a pluszdimenzióimról nekem kell gondoskodnom. Ezt pontosan tudom.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 19. | nélküled: jel | [tulajdonos]: mai-extra | 2020-05-27 16:14 | | No, akkor jeleztem én is. Bár én csak akkor lájkolok, ha tetszik. És kevesebbet lájkolok, mint amennyi tetszik. Különben pont akartam írni, h tök jó érzés feltűnni a más naplójában, gondolok itt a 'No, most részeg vagyok.'-ra. El is gondolkoztam, h talán így még jobb is, mint odakommentelni az adott naplóba. Ehhez képest most csak idekommenteltem, de feltett szándékom adandó alkalommal viszonozni. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
