NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-05-03 13:01 Összes olvasás: 31686| 28. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-13 13:52 | 2020. június 13.
Szétbeszélgettem magam tegnap Gidlivel. Ilyen lehet másnaposnak lenni. Zsibasztó érzés (comfortably numb) órákon át egy másik ember világában járkálni. Késő este megérkezett Sirdna Icóllal, aki éjszakai fürdőzésre vágyott, és ehhez (jobb híján?) az anyukája társaságára volt szüksége. Kettőig feküdtünk a csillagok alatt az árvaszúnyog-felhőben. El tudod képzelni, Anya, hogy azoknak a csillagoknak egy része, amiket most látsz, már régesrégen nem létezik? Nem tudtam elképzelni. Vagy igen? Mert ha például magamra gondolok (másról nem merek ilyet feltételezni), pontosan tudom, hogy csak úgy látszik, mintha még mindig léteznék.
2020. június 12.
Návtsi hozott nekem egy teli gázpalackot, fel is szerelte. Majd Sirdna megadja, mondta. Vasárnap este fogyott ki a palackból a gáz, pár órával azután, hogy Sridna a gyermekeimmel hazaindult. Kedden, amikor cseresznyét vittem Návtsi feleségének, megemlítettem neki a gázhiányt. Návtsi még aznap este felhívott, hogy ha akarom, áthozzák a saját extra-palackjukat. Többször is hívott, láttam a nyomát a mobilon, amikor az úszásból feljöttem. Először nem találtam szükségesnek, hogy elfogadjam a segítségüket; gyümölcsön, kávén, teán és nyers zöldségen élek, ha egyedül vagyok, max. egy meleg szendvicset vagyok hajlandó készíteni magamnak. Mikró, vízforraló, pirítóskészítő és grillsütő van. Túl sok gép. Ahhoz képest, hogy csak alá kell állnom a kertben a cseresznyefának, és potyog a számba a gyümölcs. Kint a katolikus templom mellett érik a fehér eper, a kisbolt felett az egyik ház kerítésénél a fekete eper. De ma, pénteken (öt nappal később) eszembe jutott, hogy a fiúknak úszás után biztosan jólesik majd egy meleg leves, és felhívtam Návtsit, hogy hozhatja azt a palackot. „Az éhes férfiak veszedelmesek, nem szabad nekik csalódást okozni”, nyugtázta Návtsi a döntésemet. Talicskán hozta át boldogan a tele palackot. Látszott rajta: ma sem élt hiába. Ettől az érzéstől fosztottam volna meg?
Gidli hívott az imént, hogy ő lent van a parton, boardozik, nincs-e kedvem nekem is lemenni. Kedvem lenne, nagyon is, de nem haladok a fordítással. Korán reggel átfutottam Pölüfvérre, utána úsztam egy negyed órát a hideg vízben, alig tudtam átmelegíteni magamat utána a napon. Itthon reggeli után úgy elálmosodtam, hogy vissza kellett feküdnöm pihenni. Nem szeretem, amikor ilyen rendetlenül zajlik a nap.
Szépség-felügyelővé válni, gyönyŐrködni abban, amiben lehet. Vagy: belátni, hogy még ennyihez sem értek. Elmenni szivarvégszedőnek. (Az eldobált csikkeket összeszedegetni a fűből – minden eddigi tevékenységemnél hasznosabb lenne.)
Gidli régi álma volt egy felfújható SUP-deszka (Stand Up Paddle Board – háromszor kérdeztem meg, mire megtanultam, hogy így nevezik); pár hete vett egyet „potom” százhúsz ezer forintért, és ma kipróbálta. Néztem, ahogy suhan vele a vízen este hat körül a lemenő nap fényében, egyenes testtartással. Gidlinek ötvenhárom évesen is jó alakja van. Három éve elkezdett komolyan görkorcsolyázni („görkori-táncolni”), tavaly egy rossz mozdulat miatt eltörte a bokáját, most tele van vasakkal, szegecsekkel a lába. Beúsztam hozzá a vízbe, és megkérdeztem, kipróbálhatom-e a „járgányt”. Persze. A jegesmedve mászik fel úgy a jégtáblára, ahogyan én felkecmeregtem a műanyag lapra. A talpra állás a billegő deszkán: a gravitáció összes terhe a felesleges kilók súlyával azonosul, és az ember végre megérti a hableány tragédiáját. Fáztam a vizes fürdőruhában, de még így is át tudtam érezni egy kis időre, mitől olyan vonzó egy ilyen táblán ácsorogni, ugyanazért, amiért a kötéltáncosokat szeretjük bámulni (ha szeretjük): az egyensúly miatt. A kilengést jobbra-balra csak egy módon lehet elkerülni: a középpont megtalálásával. És a középpontot valamiért jó tudni. Negyed óráig bírtam ezt a játékot a deszkán. Visszavágytam a vízbe.
„Tehát mindenki elindul egyfajta tudatossággal egy labirintusban, de vannak a labirintusnak bizonyos szakaszai, amit –az ember úgy érzi –legszívesebben kihagyna. Mert ez egy érdektelen szakasz, egy semmitmondó szakasz, egy csak fáradságos szakasz. És ekkor választhat, olyan értelemben, hogy vállalja-e az életnek ezt a sivatagos szakaszát, és megy tovább... vagy lemond a továbbhaladásról.” (Simonde Weil)
2020. június 11. este
Felhívott ma Gidli. Nem ismertem meg hangját, meg kellett kérnem, hogy a teljes nevén mutatkozzon be. „Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, nem jártok-e mostanában Dzepezsen.” „Én itt vagyok már hetek óta.” „Tényleg? Mi is. Ha van kedved velünk találkozni, mi nemsokára lemegyünk a partra...” Megbeszéltük, hogy mindenkinek nagyon kell dolgoznia, ő rajzol, Sárdna homoeffice-ban művel valamit ezerrel (elfelejtettem, mi a foglalkozása, bankár?, mindegy, szereti a zenét, legutóbb egy Sziámi-koncerten futottam össze vele), én fordítok, százzal, de a vízhez muszáj lemenni, miért ne csináljuk együtt? Majd hívnak. Ha a boldogságot le lehetne írni! Nem lehet. A boldogság=csend, amikor idegbeteg futkározás vesz körül, a boldogság=izgalom, amikor túlkényezteted magadban (és magad körül) a csendet, és az elkanászodik. Undok kis szörnyeteggé változik. Gidli! Órákat, napokat, heteket beszélgettem vele át (nem receptekről) a strand homokozójában, amikor a gyerekeink még kicsik voltak (neki egy lánya és egy fia van, a szemem láttára nőttek fel, az embernek néha az az érzése, hogy ha nem látnánk/néznénk egymást, örökre gyerekek maradnánk). Fent a házban akkoriban még mindenkit csak abból szempontból érdekelt a létezésem, hogy mikor teszek egy illetlen mozdulatot. Felváltva úsztunk, hogy legyen, aki vigyáz a kölykökre. Megőrültem volna nélküle.
2020. június 11.
„Térjünk a lényegre – mondja a Hang –, a házat a majom építi.” Erre ébredek. Egy szöveg lebeg előttem az álmombéli képernyőn. Hosszú párbeszéd, tele gondolatjelekkel, én írom, vagy csak olvasom, a kettő mintha ugyanaz lenne. Fejből tudom az egészet, nincs is szükség a betűkre, csak egy mondat rajzolódik ki láthatóan, vagyis inkább hallom, ahogyan a dialógus egyik szereplője kimondja: „A Napot.” Egy korábbi álmomban tyúkokat kergetek egy zegzugos udvaron. Icólt kérem meg, hogy segítsen. „Levest főzünk”, mondom, „Unya kérésére”. Nehéz megfogni a tyúkokat, menekülnek. Az egyik megáll, mintha feladná, hagyja, hogy elfogjam, szinte belebújik a kezembe. „Még egyet”, mondja Icól. „Nem lesz az sok”, tűnődöm, „kinek főzünk?”, de folytatom a kergetést. Egy pillanatra megijedek: nem emlékszem, hogy Unya tyúkokat nevelne a közös udvaron. „Miért ne? Csak mert én nem tudok róla?”, győzöm meg magam, és ettől máris a kezembe kerül egy az előbbinél fiatalabb tyúk, egy felnőtt csirke. „Kappan”, jut eszembe a helyes meghatározás. Átadom Icólnak: „Így kell tartani”, mondom, „a két lábánál fogva, de a kezedet tedd a feje alá, ne szálljon bele a vér.” Egy még korábbi álmomban egy földszintes épületbe szeretnék bejutni. Először lehetetlennek tűnik a dolog, sötétzöld falécek fedik a ház falát, nem lehet látni, hol az ajtó, ablak sincs. Aztán egyszer csak mégis bent vagyok. Belülről nézve nem földszintes a ház. Lépcső vezet fel a magasba, de le van zárva, mert felújítás alatt áll, csak lifttel lehet feljutni. Van is itt mindjárt a lépcső mellett egy felvonó. Hárman szállunk be, egy idős nő és egy kövér, öltönyös férfi, valahonnan ismerem őket. Nem jó, hogy itt vannak, kellemetlennek érzem a társaságukat. Én egyedül akartam felmenni. A legfelső szintre tartok. De a liftnek nyitva marad az ajtaja, és néhány méter múlva megáll. A nő bosszankodik: „már megint”. Ki kell másznom, gondolom, és lenézek a mélybe. Biztonságosnak tűnik, talán nem töröm össze magam. Az idős nőre és a kövér öltönyösre nézek: látom rajtuk, hogy ők maradnak. Meddig fognak itt ácsorogni, csodálkozom. Volt még egy álmom valahol a tyúkkergetősdi és a dialógus között, de mintha egy sokkal korábbi álom lett volna, valami eredettörténet. Vannak ilyen álmok, nem helyezhetők el sehol, csak lebegnek a többi felett (vagy alatt) az időtlenségben. Egy fából összetákolt, takarmánytároló épületben feküdtem egy fiú mellett, alattunk kukorica, vagy inkább csak a csuhéja, valami puhaság, a lábam mellett, egy kicsit lejjebb szép, fiatal lány magzatpózban összekucorodva, a fiú barátnője. Beszélgettünk. Hangosan, vitatkozva, örömmel. Egyszer csak észrevettem, hogy meztelen vagyok, és a melleim kilátszanak a takaró alól, ami addig ott sem volt. Magamra rántottam a takarót (pasztelszínű foltokból összeszerkesztett, dunyhaszerű paplan volt), és ijedten a lány felé pislogtam: mit fog ehhez szólni? A fiú rám nevetett: „Semmi baj. Csak beszélgetünk.” Megnyugodva simultam bele a puhaságba.
2020. június 10.
A nap öröme (hogy ne csak mindig az áhított örömtelenségről írjak, bár oly mindegy, ezt is, azt is felesleges leírni, nosza, hát): sikerült két felhőszakadás közt úsznom pár száz métert a jéghideg vízben. Utána fél óra ácsorgás a zuhanyzóban a forró víz alatt (negyed óra, de csak, mert takarékos vagyok), és még az sem melegített át. A fiúk a hétvégén utánam hozták a jegesmedve-bundámat. Azt vettem fel. Lehűlt a ház is, de nem kapcsolom be fűtést június 10-én! A bundámba egy mozdulattal bele tudok bújni, kettővel, vagy néggyel, mindegy: pillanatok alatt, és mehetek akár az Antarktiszra is, bár, ha jól emlékszem ott csak pingvinek vannak. De hátha befogadnak. Északi sark? Nem! A Déli sokkal rokonszenvesebb már csak Sheckleton miatt is, aki több száz fős legénységet menekített ki a jég fogságából hónapokig tartó veszteglés után. Mindenki túlélte, nem őrült meg senki, nem zabálták fel egymást a hajótöröttek. Sh. módszereit, amelyekkel a legénységben a lelket tartotta (főleg arra volt szükség), ma vállalatvezetési modellként tanítják. Rég olvastam a róla szóló könyvet, úgy emlékszem, soha nem alázott meg senkit a parancsaival, nem madzagon rángatható bábokat akart látni maga körül, hanem együttműködésre képes embereket. Értékként kezelte, hogy mindenki másban jó, begyűjtötte a kreatív ötleteket, nem gondolta, hogy mindent neki kell kitalálnia. A legénység minden tagja hasznosnak és értékesnek érezte magát. Erre emlékszem, valószínűleg nem pontosan úgy, ahogyan a könyvben le van írva, de nem is ez fogott meg igazán, hanem az, hogy esténként elalvás előtt szertartásszerűen kultúrestet tartottak a vezénylete alatt („kapitány, ó kapitányom”): énekeltek, verset mondtak, történeteket meséltek, színjátszottak is. Milyen jó szó ez: színeket játszani magunk elé, hogy ne őrüljenek meg! Jófej lehetett ez a Sh. Meg kell találnom magam körül a hozzá hasonló embereket (ha addig élek is, mint Mama, még van rá 33 évem, ha betartom a középső fiamnak tett ígéretemet, és csak száz éves koromban halok meg, egy teljes emberöltő rendelkezésemre áll). A keresgélést illetően nincsenek illúzióim. Nem pályakezdő vagyok, még ha úgy is adom elő néha magamat. Épp elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam: a művészet (a mű-alkotás és a műkedvelés) nem garancia semmire, a sötétség mindenütt jelen van, a kultúremberek körében is. A híres zenészek ellenlábasai embereket fizettek le, hogy a riválisuk koncertjein látványosan elaludjanak az unalomtól. Ezt most hallottam a Bartók rádióban, a Muzsikáló délelőtt szerkesztője mesélte egy Rossini-darab előtt.
A rablásról. Ha rablunk. Hogy mit, azt nevezzük most, jobb híján időnek. Mert az legalább tényleg látványosan fogy, kronoszi értelemben mindenképpen. (Kairoszt, a kis pajkost, aki még a lábán is szárnyat hord, egyelőre hagyjuk, de ne felejtsük el!) Az energia is fogy, csakhogy, mint tudjuk, nem vész el; a megmaradási törvényre hivatkozva bárki beleköthet, ezért talán jobb, ha nem használom. Pedig én igazán megtehetném, mert ötvenöt évesen is energiabomba vagyok. A szeretetet helyből elfelejthetjük, leírhatatlan szó, ha mégis megpróbáljuk, számítsunk rá, hogy látványos ásítozásban lesz részünk. (Számítok rá, hogy szeretethírnökként számításba sem jövök. Esetleg mégis. Csak ki ne mondjam!) Szóval, az idő. Amit Prométheusz, a tűz körüli teendői miatt elfelejtett elrabolni számunkra az istenektől. Ezért csak egymástól lopkodhatjuk el. Vámpírfogainkat a másik nyakába mélyesztve szívjuk el a tápanyagokban gazdag, éltető időt. Szegény másiknak a végén már alig marad egy saját pillanata, ami nagy baj: az időszegénység krónikus betegség (kronosztikus). És ha egy ilyen vámpírvilágba valaki időfóbiásnak születik – csak a terekben hisz, és irtózik attól, hogy mások idejét leszivattyúzza –, az garantáltan fogyatékos. Akárhonnan nézzük, mindenütt csak a hiány tűnik a szemünkbe. A deficit. (Valami hiányzik minden ölelésből, újra kell kezdeni mindent, bla-bla-bla) És ha nem így van? Ha létezik időmegmaradás törvénye: amit elveszek, nem vész el, csak átalakul valami mássá? Ami teret képez? Széles, terjedelmes világot. Néha (sőt: legtöbbször, ha nem mindig) terjengőset. Ha nem létezne ilyen átalakulás tér és idő között, két idegen világ távolságát nem lehetne fényévekben mérni. A fényév maga is térbeli fogalom, a fény által megtett útra utal. Ez nem valami kvantumfizikai hókuszpókusz, a leghétköznapibb helyzetekben is előfordul, hogy idővel mérjük a teret, és fordítva. Thomas Mann Varázshegy-ében is zajlik erről valami elmélkedés, már nem emlékszem, melyik szereplő foglalkozik vele – amikor azt a könyvet olvastam, még egy másik bolygón éltem. A bibliai kenyérszaporítást is szóba hozhatnám, ha már így belefogtam a TÉR-ítésbe. Mi az, amit elvehetek tőled (akár vámpírként is), és nem fosztalak meg vele semmitől? Ellenkezőleg. Mintha így lenne neked is, nekem is egyre több, annyi, hogy adhatsz belőle másnak is, mert így szaporodik. Osztódással. Ha most valaki azt hiszi, mégiscsak be akarom ide suttyomban csempészni a krisztusi attitűdöt, téved. Én a szavakról beszélek. A szavakról, amiket innen-onnan összelopkodok, hogy legyen mit szaporítani, én szemérmetlen szövegbuzi, átfordító művész, meztelenre vetkőztetve mutogatom a korpuszt, amit a mások drágaságainak (aranyórák, ezüstpercek) átalakításával teremtek. Itt áll kifestve, kiszínezve szegény, nyomorult transzvesztita. Lelket kellene lehelni bele. Nem unaloműző szeszélyből. Inkább valamiféle kötelességtudatból. Mielőtt befogom végleg a szószaporító szervemet.
Mi, önmagunkat nézegetők tükörben szaporodunk. Hol máshol? Akkor is, ha az a tükör, a másik kitágult szembogara. „Akkor Bioy Casares megemlítette, hogy az egyik uqbari eretnek szerint utálatos a tükör és a közösülés, mert szaporítja az embert.” Ezt Borges írja a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius-ban. Úgy került elő ma ez a szöveg, mintha kerestem volna. Szép sorban előkerül minden. Ha ölbe tett kézzel ülök, akkor is. Ölembe mászik a világ. Jaj, pedig milyen messze, milyen távoli időben vagyok mindentől, mindenkitől.
Láttam tegnap Ápét (elég neves írónkat) a lányával a parton. Az anyjával beszélgetett telefonon, hangosan, szinte tüntetően. Minden szót hallottam. Hogy mikor látogatják meg „anyucit”. És hogy szükség lesz a nyaraló helyrajzi számára. Érdekes, nekünk is helyrajzi szám után kellett érdeklődnünk a minap Unyánál. (Hely. Helyek. Helyrajzi szám. Mint amikor egy kéz kétszer is aláhúz valamit egy szövegben. Hajlamos vagyok ilyenkor azt hinni, hogy valami fontos dologról van szó.) Úgy tettem, mintha nem látnám őket, de azért odapislogtam. Lehetne rokonszenves, de nem tudom függetleníteni a látványát a róla keringő történetektől: vigyázat, nőcsábász! Ahhoz képest elég lagymatag a hangja.
2020. június 9.
Rosszul vagyok ettől a szövegtől; napok óta nem haladok vele, mindent kitaláltam, csak halogassam a legocsmányabb rész lefordítást (megtanultam egy pofonegyszerű jázminmintát, ugyanolyan szép, mint a bonyolult.) Hogy egy kislány megrontását az apja egy rituális történettel „szentesítse”: „a tenger első hulláma tejet hozott, a második könnyeket, majd vért”), uramisten, ami sok, az sok. Az egész egy nyugodt, holdfényes éjszakán történik egy kelta istennőről elnevezett tengerparton. Nem szakad rájuk az ég.
2020. június 9.
„Telefonáltak a piacról, hogy megérkezett az öt liter savanyúság, amit Sirdna rendelt. Érte kellene menni”, ezzel ébreszt korán reggel Návtsi, a fenti szomszéd. Sirdna mobilján hív, úgy látszik, tudja, hogy nálam van a Hot spot miatt, amit vagy lehasználtam rögtön az első két nap, vagy elbabráltam rajta valamit, de nem vagyok képes csatlakozni vele a makrovilág vérkeringésébe. A mikrovilág vérkeringésében viszont, úgy látszik, benne vagyok, ha akarom, ha nem. Hány óra van, akarom kérdezni, de még időben váltok: meddig lehet érte menni? „Tizenegyig. Még ráérsz, csak gondoltam, szólok, hogy tudd: megjött a savanyúság.” Aha, szóval még nincs tizenegy „Jó, elmegyek érte, de hogy cipelem el?” „Van egy banyatankunk, azt kölcsön tudjuk adni.” „Banyatank?” Érzem, ahogyan az agyam, még félig szendergő állapotban, lefuttatja a programot, milyen jármű lehet az a tank, amelyen egy banya, aki most én leszek, piacra megy, hogy öt liter savanyúságot hazaszállítson. A tank képe be sem jön, a program tudja, hogy az csak metafora. Egy talicska jelenik meg előttem. És a jelenet a Macskajaj-ból vagy a Cigányok idejé-ből; ezt a két filmet mindig keverem, és most, hál’istennek, nem tudom ellenőrizni, melyikben tolják haza talicskán lerészegedett férjüket az asszonyok, fejükön mintás kendő, lábukon csizma mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Apámat nem kellett soha hazaszállítani. Saját magát vitte haza biciklin. Egyszer elesett, ahogy az országútról az utcánkba kanyarodott, és elvesztette az eszméletét. Mentők szállították be a közeli Óllákgyanra, ahová vonattal egy fél napba került eljutni az átszállások miatt. Gimnazista voltam. Akkor jártam életemben először detoxikálóban. Banyatank. Mindegy mi az, gondolom, hálásnak kell lennem érte előre is. „Ó, nagyszerű, köszönöm. Majd csöngetek.” „Most jössz?” „Hát..., egy fél óra múlva?” „Jó, akkor visszahívom őket, hogy hamarosan indulsz.” Mire leteszem a telefont, már Párizsban járok egy bevásárló centrum előtt, kosztümbe és magas sarkú cipőbe öltözött, fiatal hölgyek között, akik különböző méretű és színű kerekes, bevásárló szatyrokat húznak maguk után. Délután van. Éhes vagyok, de nem vehetek meg akármit, mert be kell osztanom a pénzemet.
A világ legérdekesebb embere az, akivel éppen beszélgetsz.” Hát, ez jól hangzik, de nem igaz. Hónapokig jártam Konlozsra egy cigányiskolába, az ott tanulókkal beszélgetni. A témavezetőm a kezembe nyomott egy szociálpszichológiai jegyzetet, hogy olvassam el belőle az interjúkészítésről szóló fejezetet. Ott találkoztam a fenti mondattal – az egész fejezetből ennyit jegyeztem meg. Attól kezdve akárki elé ültem le, bármi hangzott el, ezt tartottam szem előtt. Működött. Az első látásra némák is beszélni kezdtek. Ki tudja, Jézus nem azzal gyógyított-e igazából, hogy akivel foglalkozott, a világ legfontosabb emberének érezhette magát. A bénák járni kezdtek, a némák nyelve megoldódott. A legkietlenebb emberi táj mögött is fel kell reggelente a Nap, majd lenyugszik, a másik oldalon. A homokdűnéket a szél az egyik oldalról átfújja a másikra. Ez több mint izgalmas. Mert mi lesz veled, ha eltévedsz. De amikor egyszer Boglár Lajossal, a kulturális antropológia tanszék vezetőjével beszélgettem, és ő azt mondta, hogy minden közösségben meg kell találni a „beszélőt”, mert nem mindenki alkalmas erre a szerepre, neki is igazat adtam. A harminc-negyven interjúalanyból, akikkel beszélgettem, kettő maradt meg az emlékezetemben. Nem is annyira az, amit elmeséltek, hanem az, hogy minden érzékemmel rájuk tudtam csatlakozni, az első mondattól kezdve, nem csak a fülemmel. Még a szívverésem is szaporább lett, amikor beszélni kezdtek. A világ legérdekesebb embere az, akire minden sejted emlékszik, akkor is, ha életedben először látod. Boglár halott, a kulturális antropológia tanszéket megszüntették. Boglár mégsem halott, ki tudja, hány gondolatot őriznek tőle a tanítványai, ha én, aki egyetlenegyszer beszéltem vele, nem felejtem el soha. Volt még egy fontos megállapítása, ami sokszor eszembe jut: az ember hajlamos azt hinni, hogy az egzotikumért messzire kell utazni, Indiába, Egyiptomba, Peruba. A négerekért, az indiánokért, kihalóban lévő vagy elnyomott népekért kell aggódni. Lehet ezt tenni, ő maga is az amazonasi indiánok között nőtt fel. De. Igazán hitelesen csak úgy lehet távoli népek sorsáért aggódni és idegen kultúrákban gyönyörködni, ha a saját kultúránkban is észrevesszük, mert mire való a szemünk és a fülünk, az egzotikumot, a kutatni valót, a gyönyörködni és elborzadni valót. Vannak saját indiánjaink és négereink. Piramisaink. Ferde tornyaink. Dzsungellel benőtt titokzatos helyeink. Egy falu, ahol az asszonyok körében az a szokás terjedt el, hogy ciánt csempésznek az uruk reggeli kávéjába.
2020. június 8.
Hideg volt ma a víz, de legalább ki tisztította az agyamat. Az az első nap mindig a homályé, mintha félig lehúzott redőny, vagy sűrűn behúzott fátyol mögül nézném a világot. Nem nézem. A pánikszerű horgolásba kezdek. Nem lennék jó remete. Teleszőném a világot a hálómmal, lesném mi potyog bele. álóba. Elmentem ma az internet. Nem érdekel. Megpróbálom a szövegkörnyezetből kitalálni a szavak jelentését. A szél árnyéká-t (600 oldalt)még internet nélkül fordítottam. Igaz, akkor könyvtárban ücsörögtem sokat. A Széchenyiben és az Országgyűlésiben a legtöbbet. Veszélyes hely volt mindkettő, mert ha Soká ott volt (és többnyire ott volt), képesek voltam egész nap beszélgetni vele. Több, mint tíz éve nem találkoztam vele. A hitgyülis kalandja eléggé megzakkantotta, jó lenne tudni, mi van vele. Elhízás, mosdatlanság jelezte a krízist. Az egyetemen még a legokosabb fiúnak számított (tervgazdaságira járt, előtte a Fazekasba), amikor utoljára összefutottam vele, nevetve mesélte, hogy takarít. Hamar elköszönt, nem akarta sokáig rabolni az időmet. Űr maradt utána, semmivel be nem tölthető vákuum. A közösségi médiát nem használja. El tudom képzelni, hogy mobilja sincs.
Kis (de inkább nagy) túlzással azért kezdtem el futni, hogy lépést tudjak a férjemmel, és ne kelljen mindig három lépés távolságban utána tipegnem, mint egy gésának. Ez arról jutott eszembe, hogy láttam ma egy fiatal párt, a fiú kezében kutyapóráz, a póráz végén kutya, a lány mögöttük szaporán szedegetve a lábait, a fiú öles léptekkel, mintha minél előbb le akarná tudni a kutyasétáltatást, vagy csak egyszerűen nem vette észre, hogy amíg ő egy lépést tesz, addig a lánynak kettőt kell. Ilyenkor ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy rájuk szóljak: látom, amit látok. De sosem szólok. Egy babakocsit toló fiatalasszonnyal mosolyogva egymásra köszöntünk. Ő kezdte, én legalábbis úgy éreztem. Már legalább öt lépéssel előrébb jártam, amikorra eljutott az agyamig, hogy a tekintetében a kedvességen kívül volt valami sóvárgó szomorúság is. Meg kellett volna állnom, és beszélgetni vele a kisbabájáról, akinek futás közben csak a párnás lábait láttam, ahogy belestem a babakocsiba. Igazából nem is lányra mosolyogtam, hanem arra a két lábra, a lány tekintetét csak a szemem sarkából láttam.
2020. június 6.
– Nem így kell szedni a cseresznyét, amúgy. Hanem szár nélkül – szólt ki a kártyái mögül Icól.
Egyetemista koromban rikikiztem először a Szent István parkban egy zsidó fiú házibulijában. Hamar megtanultam, és több kört megnyertem, pedig csupa tervgazdaságis fiú vett körül (volt fazekasosok), igaz, ők többet ittak, mint én. Francia kártyával játszottunk. Addigra már ismertem a lapokat, mert a kollégiumban a rajkos fiúkkal sokat pókereztem. Imádtam a Rikikit: ütéseket vállalni, és lehetőleg teljesíteni (ha nem vállaltam semmit, megúszni ütés nélkül), közben figyelni az arcokat. Mi lehet ennél izgalmasabb? Csodálkoztam, hogy egyedül én képviselem kitartóan a női nemet. Néha beszállt mellém egy-két lány, de hamar megunták. A férjemnek és a fiaimnak már én tanítottam meg a Rikikit. Mostanában már többnyire alul maradok, mert a legkisebb is jobban játszik, mint én, pedig pár éve még elsírta magát, ha nem boldogult a nagyokkal szemben.
– De, pont így kell. Ha a szárát fent hagyjuk, a következő évben kisebb lesz a termés. Kisebb és kevesebb – felelte Sirdna.
– Én fordítva tudom. Ha a szárát letéped, az nem jó.
– Én is úgy tudom, hogy szárastól jó szedni – szóltam közbe –, de egyszer valahol egy vendégségben nagyon leszidott a házigazda, amikor meglátta, hogy szárával együtt szedtem le egy vödör cseresznyét. Azt mondta, a következő évi termésnek annyi.
– Nézzük meg interneten. Biztosan van róla egy YouTube-videó. Mindenről van – ajánlotta Ulab.
Végighallgattunk egy Hogyan szedjünk cseresznyét? című felvételt. Egy kedves hangú fiatalember részletekbe menően amellett érvelt rajta hosszasan, hogy csak az érett szemeket érdemes leszedni a fáról. Cortázar instrukciói jutottak eszembe: Utasítások a liften való utazásho, Utasítások a lépcső megmászáshoz. A fiúk eleinte csak néztek egymásra: ez most komoly? A végén már fulladozva nevettek. A cseresznyeszárról majdnem elfelejtkeztünk. Végül a Gyakori kérdések között kaptuk meg a választ: Két tábor van. Az egyik szerint szárával kell szedni a cseresznyét, a másik szerint anélkül, ezért a legjobb, ha az ember a termés felét az egyik módszerrel, a másik felét a másik módszerrel takarítja be. „Magyarul: a fa kurvára leszarja, hogyan szedik le róla cseresznyét, ez a kérdés csak az embereket érdekli” – vonta le a konklúziót Ulab. – „Mi az adu?”
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
