NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 07:03 Összes olvasás: 31428| 380. | [tulajdonos]: bin-nicht-weggelaufen | 2021-03-06 10:36 | "Ich heiße Jenny, bin nicht weggelaufen, gehe nur spazieren. Danke." Ez lóg Jenny kötőfékjén, aki 15 éve egyedül rója Frankfurt utcáit. A gazdája nyolcvanéves, minden nap kiengedi a fehér kancát az istállójából, egy darabig elkíséri, majd Jenny egy megszokott útvonalon kisétál a mezőre, legelészik, majd visszatér az otthonába. Mintegy 20 kilométert tesz meg így naponta. A frankfurtiak (a rendőrséget is beleértve) ismerik, rámosolyognak, az úttesten, a villamossíneken gond nélkül átkel, ha jármű jön, megáll, a kisállatokkal és a gyerekekkel barátságos. Jól jönne nekem is egy tábla a napi barangolásaimhoz: „Nem szöktem el, csak sétálgatok. Köszönöm.” A fehér ló mondájára egyébként valószínűleg úgy bukkantam, hogy pár napja a naplómban leírtam egy álmomat, amelyben egy kisfiú nem találja a lovát. Megkeressük, mondtam neki. Hát, meglett. A Google a segítségemre sietett. Mi lenne, ha a legközelebbi álmomban egy kislány rajtam keresné az Istent, és én leírnám?
Végighallgattam tegnap egy Heller Ágnes-interjút. Sok érdekes dolog hangzik el benne a Rákosi-korszakról, proletárdiktatúráról, Kádárról, száműzetésről, de különösen egy dolog keltette fel a figyelmemet: hogy H. Á. a kezdetektől fogva tévedésnek gondolta Marx értékelméletét. Marx úgy vélte, hogy a dolgok értékét a beléjük fektetett munkaidő határozza meg, míg a természet javai ingyen, korlátlanul állnak rendelkezésre. Képzeljük el, hogy mihez vezet ez a gondolat, mondta H. Á., ha pl. egy fa attól kezdve válik értékké, ha -- munkát, munkaidőt belefektetve -- kivágják.
Ezt meséltem tegnap délután Sirdnának séta közben (ő a munkahelyéről jött, én eléje mentem az erdőbe, a Csacsi-réten találkoztunk, mint mostanában minden péntek délután). Nem nagyon figyelt rám, a virágzó somot fényképezte. Hetek óta várta, hogy a virágok megjelenjenek, csodálkozott, hogy a galagonya levelei hamarabb előbújtak. A Lányi-cikket is „előadtam”, amit a napokban olvastam, hogy ne felejtsem el. Arra már jobban odafigyelt. Majdnem összevesztünk. Azt állította, hogy a pszichológiában mindig is létezett ökológiai alapú személyiségelmélet, mert mindig is hangsúlyozták, hogy fontos, milyen környezetben nő fel a gyermek. Először is, nem hangsúlyozták mindig eléggé, feleltem, másrészt amikor már igen, akkor is az interperszonális kapcsolatokat és a kulturális környezetet hangsúlyozták (elég gondoskodó és ingergazdag-e), nem az ökológiait. Azt a szemléletet, hogy az ember tudatos énjének kialakulása az ökológiai környezet elemeivel való azonosulásnak a története is, nem kifejezetten hangsúlyozták a nagy személyiségelméletek. Lányi arra hívja fel a figyelmet, hogy nem azért vagyunk képesek a környezetünk elemeivel való azonosulásra, mert természeti lények vagyunk, hanem, mert szellemi lények vagyunk. A bruberi és lévinasi gondolatot -- hogy nem az Én köré szerveződik a világ, mert Én önmagában nem létezik, létre sem jön (nem fejlődik ki) a másikkal, a Te-vel való azonosulások sora nélkül --, azzal egészíti ki, hogy a „Te” körébe bevonja az ökológiai környezet elemeit is. Nem ő találta ezt ki. „A személyiség ökológiai elméletének kidolgozására először Arne Naess tett kísérletet”, írja. Idézi a lapp halászt, aki a bíróságon, miután egy vízierőmű építését többedmagával megakadályozta, azzal védekezett, hogy a folyó része a lényének. „Mondhatjuk-e hát Arne Naess halászával, hogy Énünkhöz nemcsak az tartozik, amivé az emberi társaság tesz bennünket, a tudás és a nyelv, hanem más lények is; sőt a folyó, a város, a táj, mindaz, amit szeretni tudtunk, és ami sorsunkra meghatározó hatással volt?”-- teszi fel Lányi a költői kérdést. Hozzátéve, Leslie Paul Thiele aggályait osztva, hogy ökológiai szempontból Arne Naess „bármennyire hangsúlyozza is más lények Másságának inherens értékét, amikor végül az egész világot az emberi önmegvalósítás és azonosulás számára tekinti kínálkozó alkalomnak, megengedhetetlenül antropomorf szempontot követ”.
Hétfőtől Sirdna is home office-ban dolgozik. Egy év kellett ahhoz, hogy a „hivatal” felfogja, hogy gáz van. S. szerencseként élte meg, hogy mostanáig be kellett járnia. Nem lesz neki könnyű itthon berendezkednie. Én jobban járok vele, mint ő énvelem. | |
| 379. | [tulajdonos]: ... | 2021-03-05 13:31 | | Ott voltam Sónya nagydoktori disszertációjának védésén. A kvázikristályok ipari alkalmazásának lehetőségei. A kvázikristályokat (QC) 1984-ben fedezték fel. Mi még azt tanultuk, hogy vannak amorf anyagok és kristályos szerkezetűek, és kész. Sónya komoly szaktekintélynek számít ezen a területen, a nemzetközi szakirodalom is jegyzi a nevét. De én azt gondoltam sokáig, hogy Sónya elméje ketté van hasadva. Az apja, az egykori református lelkész nem rejtette véka alá a véleményét az állammal összefonódó egyházról. A gyerekei, bármilyen szorgalmasak voltak, nem választhattak társadalomtudományi pályát. A legnagyobbik lányból (aki irodalmár szeretett volna lenni, a levelei írói vénáról árulkodnak) orvos lett, Afrikában dolgozott évekig, Sónya vegyésznek ment, az egyik húga matematikát és informatikát tanít a SOTÉ-n, az öccse geológus, a legkisebbik húga operaénekes. Baktériumok, periódusos rendszer, földtani rétegek, kották a munkahelyen, imák és zsoltárok otthon és a templomban. Ha nem veszek részt a disszertáció-védésen, amelyen Sónya sorra vetítette le a hallgatóságnak a pásztázó elektronmikroszkóppal készített felvételeket az ötfogású kristályszimmetriát mutató anyagokról (amelyekről addig úgy gondolták, hogy a létezésük képtelenség, mert ötszögekkel nem lehet a síkot maradéktalanul lefedni), soha nem értem meg, hogyan bírta ki Sónya tudathasadás nélkül évtizedekig. Az előadása végén vette a bátorságot, és vegyészek színe-java előtt kijelentette: A kvázikristályok vizsgálata olyan területre enged betekintést, amely túl van a kizárólag anyaginak nevezhető világon. Azóta tudom, hogyan engedheti meg magának egy istenhívő, hogy az életét nagyvonalúan a matériának szenteli. Fordítva, ha jól sejtem, nem megvalósítható: egy materialista nem szentelheti az életét az Istennek. Ilyenfajta nagyvonalúság valószínűleg nem létezik. | |
| 378. | [tulajdonos]: ... | 2021-03-05 10:00 | Bűn és bűnhődés. A nagyobbik fiam tanítónénije, amikor úgy ítélte meg, hogy rosszak a "gyerek" (a la Laár), testnevelés óra helyett büntetésül irodalomórát tartott. Nem állítom, hogy ezért lett a nagyfiam matematikus. Neki olvastam a legtöbbet. Egyetlen bűnöm az volt, hogy a spanyol szigorlatomra is úgy készültem fel, hogy a vége felé neki olvastam fel magyarul is fellelhető kötelező olvasmányaimat (Don Quijote, Kópéregények). (Odáig nem vitt a lélek, hogy Unamuno Semmi-jét is rátukmáljam.) Kívülről tudtunk együtt legalább harminc verset. Bármikor elő tudtuk venni őket. Hosszú vonatúton pl., ha nem bírt magával, a térdemen lovagoltattam, és felmondtuk az összes verset. (Irodalomóra és tesi volt egyben.) Az utasok mosolyogtak, senki sem szólt ránk, hogy zavarjuk.
Kukorelly Endre mesélte, hogy neki az apja olvasott mindig elalvás előtt fél órát. Katonatiszt volt, szerette a rendet. Amikor letelt a fél óra, becsukta a könyvet, egy percig sem olvasott tovább. A kis Bandi egy idő után nem bírta tovább, hogy a legérdekesebb részekről marad, titokban elővette a könyvet. Így szokott rá az olvasásra. | |
| 377. | [tulajdonos]: W-co-chcesz-grać? | 2021-03-04 14:31 | „Mit játsszunk, lányok? Azt játsszunk, lányok! Csicseréket, bugyborékot, vicket-vackot, vadbarackot, csücsüljünk le, lányok!”
„A nép nem szereti, ha kivételeznek vele”, mondta ébredés előtt a Hang. Unyát láttam álmomban. Szarkofágba zárt múmiaként ácsorgott a semmiben (a háttere nem volt „megfestve”). „A harang nyelve”, mondta rá valaki. „De ő nem az”, tiltakoztam. Előtte (vagy utána?) kalapos férfit láttam. Egy erdei úton haladt előre mózeskosárral a vállán, a lába körül bárányok ugrándoztak. Fehérek voltak, mint a hó. Egy óriás kígyó (vagy sárkány) feje is feltűnt előttem egy pillanatra a semmiből (neki sem volt megrajzolva a háttere). Vigyorgott. Kilátszott az összes foga.
Átrágtam magam a Schwendtner-könyv első fejezetén, nem mintha sokat kínlódtam volna vele: „Kálmi” kristálytisztán ír. Az életben nem túl szuggesztív egyéniség. Téblábolásként hat, ahogyan előadja magát. Harcsabajusza miatt egy kapabot mögé képzelném, vagy még inkább egy horgászbot mögé, amint magányosan ücsörög egy tóparton, néha elővesz egy pipát, beleszippant, és nem töpreng az élet értelmén, miért is törprengen, ő az az ittlét megtestesült szobra. Mégis azt képzelem, jó tanár lehet.
Nem lett volna szabad lefordítanom Almudena Grandes Kártyavárak című könyvét. Nem volt hozzá elég tapasztalatom. Nem vagyok festőnő, és soha nem feküdtem egy ágyban két férfival. (Akkor sem, ha Freud szerint az ágyunk népesebb, mint gondolnánk.) Talán ezt érezte a kiadó is (Geopen), amikor a keresztnevemet önkényesen megváltoztatva jelentette meg a könyvet.
| |
| 376. | [tulajdonos]: egymást-"díszítő"-cifra-jelzők | 2021-03-03 14:20 | Az egymásra aggatott jelzők az aktuális maszknak szólnak. Kevesen veszik a fáradságot, hogy mögé nézzenek, és olyan is van, hogy hiába akarna valaki a másik végtelen arcából megsejteni legalább egy töredéknyit, ha az illető úgy viseli a maszkját , mintha a bőre volna. Ragaszkodik hozzá mindenáron. Mégis: a felelősséget, hogy ne az Én felől közelítsek a másikhoz, akivel találkozom, nem én választom -- akkor is fennáll, ha nem vállalom. Ebben az értelemben én túllépnék a kivételes találkozásokon. Könnyű azt szeretni, aki szeretetre méltó és megfelel minden elvárásunknak.
”(…) most mindenki azon igyekszik, hogy minél jobban elkülönítse a saját személyét, és egymagában akarja élvezni az élet teljességét, holott minden ilyen erőfeszítésnek csak teljes öngyilkosság lehet a következménye az élet teljessége helyett, mert saját lénye érvényesülésének teljessége helyett ki-ki a legtökéletesebb magányba süllyed.” (Dosztojevszkij, Karamazov testvérek)
| |
| 375. | [tulajdonos]: szukam-konia | 2021-03-03 10:09 | „Kisebb botrány kerekedett abból, ki fordítsa le hollandra Amanda Gorman amerikai költő verseit, aki az utóbbi hetekben azzal lett világhírű, hogy felszólalt Joe Biden elnöki beiktatásán. A 22 éves Gorman egy 29 éves holland írót, a tavalyi Nemzetközi Booker-díj győztesét, Marieke Lucas Rijneveldet választotta, aki nem bináris identitása miatt vett fel női keresztneve mellé egy férfit is. A Meluenhoff kiadó bejelentése azonban tiltakozást váltott ki, Gorman ugyanis fekete, míg Rijneveld fehér. A Guardian idézi Janice Deul aktivistát, aki érthetetlennek nevezte a szerinte sokak számára fájdalmas, frusztráló, dühítő és csalódást keltő helyzetet. Cikkében arról írt, legalábbis elszalasztott lehetőség Rijneveldre bízni a feladatot, aki a nőnemű és fekete művésszel szemben fehér, nem bináris, és nincs is elegendő tapasztalata.” (444)
Az angol „tipping point”-nak („billenőpont”-nak) nevezi azokat a fordulópontokat, amelyekben a nem lineáris folyamatok és kölcsönhatások kulminálódnak. Ez az oka a természeti katasztrófajelenségeknek. A társadalmiaknak is.
Folytassuk hát a játékot, uraim, de kérem, tegyék meg tétjeiket! Szeretném jelezni: a bank zsetonjai kifogyóban.
"Passz", mondta a Hang, és felébredtem. Egy nagyvárosban bolyongtam álmomban kétségbeesetten, céltalanul, égbe nyúló toronyházak között, ám egyszer csak jött egy öregember és a kezével tisztogatni kezdte a járda szélét. A falevelek és a szemét alól apró házak kerültek elő. Színesek voltak és meseszerűen otthonosaknak tűntek. A járda szélén sorakoztak egymás után, az egész várost behálózva, mint egy élőlánc. „Látod”, mutatta a kis öreg, „erről beszélek”. Kedvem lett volna, picivé válni, hogy valamelyik házba beköltözhessek. Egy korábbi álomjelenetben széles franciaágyon feküdtünk sokan, nem mertem elaludni, mert tudtam, hogy valaki körülöttünk leskelődik, és ha lealszunk, azonnal az életünkre tör, de nagyon álmos voltam már. "Nem baj", gondoltam, "legfeljebb most lesz vége, előbb-utóbb úgyis meg kell halni", és lehunytam a szemem. A „rém” azonnal ott termett. „A lovamat keresem”, mondta csöppet sem félelmetes hangon. Kinyitottam a szemem: egy kisfiú guggolt az ágy mellett. „Megkeressük”, mondtam.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 374. | extitxu: kieg. | [tulajdonos]: poeta-ludens | 2021-03-03 00:20 | Terápia.
Addikció.
Eszköz a "horror vacui" "delectatio vacui"-vá alakításához. Vagy a "horror vacui" elfogadásához.
Amikor Pilinszky a Terek-et írta, játszott-e? És mivel? | |
| 373. | [tulajdonos]: poeta-ludens | 2021-03-03 00:05 | És hogy a költészet definíciószerűen játék lenne, azzal is vitatkoznék.
Mert van, amikor szenvedés. ("nem írni volna jó")
Küldetés, felelősség, feladat, kötelesség is lehet.
Van, aki úgy érzi a verseihez a szavakat kívülről kapja, ő csak közvetít.
Van, akinek a költészet szent hely, ahová csak tiszta lábbal, tiszta szájjal, tiszta fejjel és főleg tiszta lélekkel szabad belépni.
Másnak olyan "szentegyház, ahová belépni/ Bocskorban sőt mezítláb is szabad".
Van, amikor a vers nem kívánt gyermek, mégis megszülöd, mert joga van az élethez, hacsak magától el nem vetél stb.
Van, aki úgy ír verset, mint aki az életével játszik. Ebben az értelemben, persze, játék az is, ami halálosan komoly.
| |
| 372. | [tulajdonos]: ... | 2021-03-02 20:12 | Nem tenném kötelezővé a szójátékot. Van, akit a világból ki lehet kergetni velük. Én fogékony vagyok rájuk. Percekre boldoggá lehet tenni engem egy jól sikerült szellemességgel. (Aztán visszaesem a melankóliába.) Más addig boldog, amíg nem idegesítik ilyesmivel.
Aki szereti alkalmazza, aki utálja ne alkalmazza. | |
| 371. | [tulajdonos]: (a)lapos2 | 2021-03-01 17:32 | Mintha egy rakéta kilövőgombját kellene megnyomnom, mielőtt átküldöm a végleges(nek tekinthető) változatot.
De odaát már nagyon várják a küldeményt, magamnak pedig megígértem, hogy még kijárási tilalom előtt kimegyek a levegőre.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
