DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2826 szerző 36663 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Schein Gábor
  Elhangolás
Új maradandokkok

Francesco de Orellana: A hétfejű bárhány (revised)
Ötvös Németh Edit: nyanya
Lőnhárt Melinda: Infúzió
Kiss Anna Mária: Anna szerint a sznob
Tar Ferenc: És ha
Natalie Danaisz: cafka
Albert Zsolt: Olajos felhők
Valyon László: Kányafák sirassatok
Vajdics Anikó: A felhőnek fölötted
Mórotz Krisztina: énekelhetetlen blues
FRISS FÓRUMOK

Gyors & Gyilkos 5 órája
Petz György 5 órája
Kiss Anna Mária 6 órája
Vajdics Anikó 7 órája
Vezsenyi Ildikó 18 órája
Bara Anna 19 órája
Pálóczi Antal 1 napja
Tóth Gabriella 1 napja
Bak Rita 1 napja
Mórotz Krisztina 1 napja
Jónásné Göncz Zsuzsánna 1 napja
Frideczky Katalin 1 napja
M. Szabó Mihály 1 napja
Natalie Danaisz 2 napja
Magyar Éva 2 napja
Nagyító 2 napja
Duma György 3 napja
Kocsis Nóra 3 napja
Bártfai Attila Márk 3 napja
Bánfai Zsolt 3 napja
FRISS NAPLÓK

 Hetedíziglen 2 órája
Qui? 2 órája
történések 3 órája
Sorrento 5 órája
efmintszerint (Sági Ferenc) 5 órája
Vezsenyi Ildikó Naplója 7 órája
Conquistadores 8 órája
leállósáv 10 órája
Bátai Tibor alkotói naplója 14 órája
az utolsó alma 15 órája
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 16 órája
Seholsincs 16 órája
nélküled 19 órája
Zúzmara 23 órája
Ötvös Németh Edit naplója 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK
Bomlásterápia bloggernek 1 feldolgozatlan üzenete van.
Kezelésükhöz itt léphet be.


NAPLÓK: Bomlásterápia
Legutóbbi olvasó: 2019-10-13 00:42 Összes olvasás: 1638

Korábbi hozzászólások:  
4. [tulajdonos]: Sifrencak: Bomlásterápia 4/4 T2015-12-26 22:18
Tél

Mindjárt itt az év vége és persze mindenki meg van őrülve.
Feleségem a startvonalról nyaggat, hogy írjuk össze a kará-csonyi ajándékokat. Rábólintok, mert addig úgy sem hagy békén, és csak felhúzom magam.
Fél óra alatt megrendelek mindent a neten. Olyan oldalakra regisztrálok, amelyeken valószínűleg soha többé nem járok, és konstatálom, hogy a bankszámlám összege rendesen megcsap-pant. Hálás vagyok annak a másfél tucat családtagnak, akik min-den évben velem intéztetik, mert így egyszerűbb.
Kezdek kilenni a szerkesztőségben ülő műsznoboktól is ≈KPT, de életben tart a tudat, hogy már csak ezt a napot kell ki-bírnom. Holnap péntek, és utána indul a két hetes leállás, jöhet a Karácsony.
Nem beszélve arról, amire nagyjából egy éve várok ismét: a szokásos év végi túra a többiekkel. A „többiek” azok a srácok, akikkel egy évben csak egyszer találkozom, pont ilyenkor. Már vagy tíz éve minden Karácsony előtti héten megtartjuk hagyomá-nyos kis túlélőpróbánkat, mikor is elvonulunk egy hétre teljesen tudatosan és módszeresen szétcsapjuk magunkat, de úgy igazán.
De ez nem az az egyszerű kis vedelős kirándulás a hegyek-be, hanem kőkemény bónusz pálya.
A hat napos kiruccanás komoly fizikai és szellemi próbaté-tel, ami kellően megkoronázza az évet.
Régen legalább is így volt.
Ma már csak azért csináljuk, mert mindannyian tudjuk, hogy kiöregedtünk a kemény partizásból, de meg akarjuk mutatni magunknak, hogy bírjuk még, hogy érezzük – valamikor voltunk valakik.
A másik három résztvevő azokból a fenegyerekekből ver-buválódott, akikkel végigtoltuk az acid korszakot,a house és breakbeat érát, a drum & bass barlangokat, goa-katlanokat és elektronikus zenei fesztiválokat.
Azzal egy időben, hogy családunk lett, és az ország külön-böző pontjaira költöztünk, valahogy az egész korszak véget is ért, mintegy különös párhuzamban.
Ez idő tájt fogadtuk meg, hogy minden évben összejövünk és tartunk egy klasszikus drog túrát Karácsony előtt.
Idén az én városomban dorbézolunk.
Családjaink igen megértőek e tekintetben, úgyhogy egy szavunk se lehet. Tisztában vannak azzal, hogy ez a téma tabu, és szent. Mint másnak a Karácsony. Nekünk ez a kis speciális Kará-csonyunk.
Munka után még hazamegyek, hogy magamhoz vegyem az előre összecsomagolt holmimat, aztán elköszönök mindenkitől, és meghagyom, hogy az ünnepekre remélhetőleg visszatérek. Fáj-dalmas tekintettel bámulnak rám, mert tudják, hogy mikor vissza-jövök, megint taccson leszek két napig, és nem lehet majd hozzám szólni.
Mialatt megyek a pályaudvarra a többiekért, a fülesben ráhangolódós régi progresszív break-et hallgatok, és lélekben fel-készülök a harcra. A szervezetem szürke harcára a kémiával.
Mire a kettes terminálhoz érek, már minden rendben.
A halványsárga neonszámok alatt meglátom a vonatból ki-szálló Prédikátor sziluettjét, amit kilométerekről is felismerek. Mö-götte máris a helyszínen a szuperpáros: Kasaki és Muto.
A rangidős Prédikátor a tőle elválaszthatatlan nyugtalanító tekintetével érkezik felém. Az ezredforduló után az a fickó legen-dás hírnévre tett szert az övtáskáiba tömött meglepetés tasakok-kal.
Olyan cucc nem volt akkoriban, ami ne lett volna nála.
A másik kettő gyártotta neki, meg a fél városnak.
Nem csoda, hogy mindhárman paranoid prófétákká lettek.
A két japán az őseik szokásai szerint meghajol előttem, a Prédikátor biccent, de egyetlen szó sem hangzik el. A nulladik na-pon mindig ez van. Csendben, szótlanul készülünk a hat napos ünnepekre, tesszük a dolgunk.
Kora estére már befészkelődünk a szállásra, ami ezúttal egy régen bezárt múzeum használaton kívüli épülete, amit már hét elején kibéreltem. Nem volt olcsó, de legalább egyedi.
Jó előre betáraztam művészfilmekkel és konzoljátékokkal is.
Az egykori személyzeti helyiségekben mindent megtalá-lunk: fürdőszaba, mosdók, és egy konyha. Ide tárazzuk be a túl-élőcsomagokat: vitaminok, aminosav komplexek, értágító granulá-tumok, szódabikarbóna, vegytiszta koffein és ásványvíz dögivel.
A központi teremben a szokásokhoz híven felállítunk egy karácsonyfát és teleaggatjuk a cókmókjainkkal. Rákerülnek a tasa-kok és az alufóliák, kivéve a speed - mert az hűtőben kell tartani.
Még mindig nem beszélünk.
Csendben tesszük a dolgunk.
Annál beszédesebbé válunk a következő napokban, melyek darabokra hullott puzzle darabokként próbálnak összeállni a fe-jemben megtörtént vagy meg nem történt eseményekké.
Még tisztán emlékszem, hogy reggel gombázással kezdünk. Minden nap más hatóanyag szerint élünk, az első néhány évben pedig kialakult az ideális sorrend.
Egy kis mexikói hosszúszárú reggelire.
Ekkor jön el az ideje, hogy végre megbeszéljük, kivel mi történt az elmúlt évben. Közben beüt a gomba, és a dumálgatás Trónok Harca nézésbe fullad, amit egy idő után viszont szintén nem bírunk.
Túl élesek a kardok.
Autóba szállni nem merünk, ezért villamossal támadjuk a várost. Egészen az állatkertig jutunk, ahol végelegesen elhagyjuk az időt. Nem tudom, a többiekkel mi van, valahol itt vannak bal-ra, előttem meg valami dzsungel krokodilokkal.
Az egész állatkert szagát érzem egyszerre.
A zsiráfok kibaszott magasak.
Újabb adag, immár erősebb fokozatú thai gomba elfogyasz-tása a szurikáták ketrecének tövében. Nekik is dobunk, és elkép-zeljük a gondozóikat, mikor megérkeznek a délutáni etetésre.
Vagy már este van?
Nincs kedvem bemenni az akváriumbarlangba, mert nega-tív energiákat érzek az épület alól előgomolyogni. De a másik hármat sem hagyhatom magára, ezért mégis bemegyek.
Nyüszítő bezártság érzet. Kifelé innen.
Újra villamos. Kurva nagy csend van.
Az egész villamoson senki nem beszél, mi meg alig bírunk ülni.
A fejünk felett lévő mini monitorokon beolvassák az aktuá-lis meteorológiai adatokat. Félelmetesen nagy a csend. Néma szá-jak mozognak a képernyőn.
Nem is bírjuk ki, és eggyel előbb leszállunk, mert rosszul vagyunk a tárgyaktól és az idegen emberektől. Ahogy a villamos továbbindul jobbra a Munt plein felé, látom, hogy egy fazon bicik-livel visz egy asztalt. Egyszer egyes faasztal, és a fickó átéri a ke-zével.
-     Te is látod? – kérdezem Kasakitól, aki mellettem áll, csak-úgy, mint a többiek, libasorban.
-     Azt hiszem - feleli üveges szemekkel.
Ebben egyezünk meg, és megpróbálunk épségben vissza-térni a főhadiszállásra. Útközben egy utcai árustól veszünk még akciós mézeskalácsot, mert rájövünk, hogy egész nap nem ettünk semmit. Hány órát lehettünk odabent?
A lerobbant múzeumba visszatérve bevesszük az utolsó adagunkat és már csak a plafonra emlékszem reggel.
Muto ébreszt egy feles Sztolicsnajával.
Alkohol nap van.
A japánok általában nem bírják jól a piát, de Kasaki és Muto bőven rácáfol erre.
Reggelire karácsonyi habkarikák homoktövis teával.
Ez a Prédikátor mániája, aki ezek után minden reggel el-játssza ezt. Mire délben felbontjuk a harmadik üveg vodkát, már megered a nyelve is: jön a szokásos világvége elméleteivel meg a civilizációnk alakulását befolyásoló összeesküvésekkel.
Úgy döntünk, ideje elindulni egy kőkemény kocsmatúrára.
A nap folyamán hét különböző kocsmát sikerül kifoszta-nunk vodkából, az utolsó helyszín a Dark Buddha, ahol nem is akarnak már adni. Hiába hőzöngünk, hogy még nem hasis na-punk van, be kell érnünk rummal.
Felváltva hányunk hazafelé, és iszonyú fejfájással dőlünk le a kanapékra, amelyeket összetoltunk a nagyterem közepén.
Reggel egy téglával a fejemben ébredek, és azonnal aszkor-binsavért nyúlok. A teremben kezd káosz uralkodni, de még nem vészes. Egyikünk sem bír enni semmit, de hogy ne essenek teljesen szét az izmaim, benyomok két adag aminosavkomplexet, és a töb-bieket is erre buzdítom. Közben karácsonyi dalok szólnak a beépí-tett hangfalakból, amelyre rákötöttük a laptopomat.
Délben sikerül ennünk némi mutánskonzervet, aztán be-dobjuk az első bogyókat. Hihetetlen, hogy sikerült Kék Angyalt szereznem, már évek óta nem hallottam róla. Kasaki a saját Mi-tsubishi-jával kezd, és a Prédikátor is ragaszkodik Sarló és Kalapács készletéhez.
Uzsira meg is vagyunk.
A hangfalakból már nem George Michael tolja, hogy ne-künk adta a szívét múlt karácsonykor, hanem régi Chemical Brot-hers albumok szólnak. Most kezdünk el igazán szétlenni. Innentől kemény emlékezetvesztések várhatóak, és nem is stimmel minden. Egy Adam Freeland szett alatt elmegyek zuhanyozni, hogy kicsit magamhoz térjek, de csak még jobban bepörgök, miután kiderül, hogy Muto vegytiszta MDMA-t kevert a narancslébe.
Nyikorognak a fogaim és nem elég hangos a zene.
Kasaki az előtérben felejtett billiárdasztalon tombol, a Pré-dikátor egy óriástükörnél ropja, Muto meg eltűnik valahová masz-turbálni.
A szabályok szerint kizárólag az adott nap bódítószerét él-vezhetjük, ami most kezd nagyon rosszul hangzani. Mindannyian elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor szervezetünkből elfogy a napi THC felhalmozódása.
Hogy eltereljük a figyelmünket, kurvákat rendelünk, és amikor megérkezik a négy, szinte tökéletesen egyforma szőke an-gyal télapóruhában, azonnal módszeresen tömni kezdjük őket tablettákkal. Először kényeskednek persze, de néhány órával ké-sőbb már lelkesen nyelik a spermánkat egy újabb adagért.
Hajnalban a kanapékon szanaszét izzadva végezzük, úgy alszom el, hogy a Prédikátor szőrös segge fél méterre sincs tőlem.
Délután kettőkor ébredünk táskás szemekkel, és tudjuk, hogy késésben vagyunk – habár az idő teljesen elcsúszni látszik. Egy DMA nap után az ember nemhogy nem bír enni, de létezni sem nagyon. Ilyen állapotból csak egy módon folytathatjuk, mert, ahogy mondani szokás: harapást szőrivel – és máris felszívjuk az első speed csíkunkat az asztalról, amely addigra már felismerhe-tetlen szemétszörnyé változik.
A lányok megdöbbenten észlelik, hogy mibe keveredtek, és azt mondják, maradnak ingyen, ha van egy kis dizájner drogunk is. Elküldjük őket a picsába. Hülye, igénytelen népség.
Kora estére úgy pörgünk, hogy a felrakott gyári techno sem enyhíti a panaszainkat, ezért megnézzük a neten, hogy mi van a belvárosban.
-     Kurva nagy techno party van a Melkwegben bassza meg! – üvölt fel a monitor előtt Kasaki, és tovább nyomja a robottáncát balról jobbra csujjogatva.
-     Kik játszanak? – néz az arcába Muto vicsorítva, mert nem bírja egy helyben nézni a képernyőt.
-     Kibaszott Boris Brejcha! Wááhhá.
-     Múltkor láttam a parkban játszani, nagyon komoly! - mondom nekik, és már alig várom, hogy induljunk – Ez most va-lami jelsorozat része, amire figyelnem kellene?
-     Fogalmam sincsen, miről beszélsz, de szuper! – feleli Kasaki és felszív még két utcát a likaiba.
A Melkweg iszonyat messze van ebben az idősíkban, de az utcákon legalább történik valami. Mínusz hét fok van, de a meleg negyed sármos kifutófiúi még mindig YMCA szerelésben nyomják a reklámot a környékbeli szórakozóhelyeknek.
Közben:
Szarnom kell / fáj a hátam / kivagyok / remegek / pör-gök.
Bődületes tömeg a Melkwegben. Sápadt arcú cicababák, hétpróbás tiniklónok próbálnak bejutni a lázadás kellős közepére.
Valahogy nekünk is sikerül, de csúnyán elveszítjük egy-mást. De nem is érdekel. Elkap a zene magával ragadó lüktetése, és ásványvizes palackkal vészelem át a következő, órákat. Boris Brejcha megalkuvás nélküli high-tech minimálja a tökéletes aláfes-tés egy speedes bulihoz.
Ropom tovább megállíthatatlanul, nézem az előttem nyo-muló csajok seggét, és csak éjfél után kezdem el keresni a többie-ket.
Egy boxban lelek rájuk, valami idegenekkel csereberélnek.
Nem értem, miről van szó, a basszus szétdarabolja a dob-hártyámat, de örülök, hogy végre megvannak. A figurák, akikkel megismerkedtek, valami beteg művészcsoport tagjai, akik szintén most tartják az évzárójukat, és végre kiderül, hogy miről hablatyolnak: azt mondják, van egy fél palack dinitrogén-oxiduk a parkolóban. Ez nem is lehetne jobb hír, habár egy pillanatra el-gondolkodunk különös túránk szabályain, de ezt a ziccert egyi-künk sem akarja kihagyni, úgyhogy rá is állnánk az üzletre, de kokaint keresnek, az meg nekünk csak a holnapi nap. Aztán ráéb-redünk, hogy ma már holnap van, így hát meginvitáljuk őket a vezérlőtermünkbe. Addigra már úgy is jócskán lecsutakosodunk, félő, hazafelé meg is fogunk fázni.
De nem érünk rá ilyesmivel foglalkozni.
Rendelünk egy taxit, mert villamossal már nem merünk közlekedni, és egyébként is feltűnő lenne egy irdatlan palackkal a kezünkben utazni. Az egyik kortárs fazon kocsival van, persze totál készen, de azt mondja, mindig tud vezetni, így hát fájó szív-vel hagyjuk ott a puhán és nyers ütemeket, és megindulunk. Cse-rébe hazaérve klasszikus drum&bass partit csapunk a nagyterem-ben, ahová már az összes fellelhető bútort bevonszoltuk. A srácok behozzák a dinitrogén-oxidos palackot meg egy csomag hópe-helymintás lufit, és ettől a pillanattól kezdve csak jó ideig a gázki-eresztő hang folyamatos ütemre illesztését hallani.
Úgy tűnik, a dinitrogén-oxid mindannyiunk kedvence, mert csakhamar vinnyogások és eszméletvesztések kereszttüzébe kerülünk – többen elesnek a mámortól.
-     De jó lenne ezt folyamatosan érezni – nyög fel Kasaki, és tudatát újfent a padlóra hajítja.
A többiekkel követjük a példáját.
Hat vendégünk mindegyike elvetemült kortárs alkotó: leg-inkább szürreális cuccokat vetnek papírra, amely végre megfelel az ízlésemnek. Adunk nekik kokaint bőven, hiszen már reggel van, és erre rögvest csiripelni is kezdik kattant verseiket meg no-velláikat. Az egyikük nő, de nyilvánvalóan leszbikus, úgyhogy Kasaki és Muto fogadást kötnek, hogy a tények ellenére megpró-bálják megdönteni.
A nap közben felkel, és gyilkos sugarakat lövell a sötétítő-függönyök mentén, amely alatt ott tobzódunk mindannyian.
Úgy döntünk, nem alszunk és közösen leesszük a kará-csonyfán található fehér porokkal teli zacskók tartalmát. Délre már fáj az orrom és remegnek a szemeim, a végtagjaimról nem is beszélve.
Már megint kanosak vagyunk a szertől, de a leszbikus csaj-jal nem sikerül dűlőre jutnunk, úgyhogy farokverő versenyt ren-dezünk. A meleg lány nagyon élvezi a látványt, mi meg már any-nyira zombik vagyunk, hogy szinte csak biológiai kényszerből működik a testünk. Felrémlik, hogy jó ideje nem ettünk semmit, ezért kiküldünk valakit kívánságpizzáért, amelyre mindenki dob-hat egy feltétet. A feladatra a Prédikátor és az egyik izgága mű-vészlélek vállalkozik, de órákon át elvannak, nekünk meg már az aszkorbinsav meg a szódabikarbóna sem segít.
Mire megjönnek, már romokban heverünk a padlón, egy-más kifolyt agyrezgéseit mantrázzuk magunkban, és megfogad-juk, hogy jövőre már nem jövünk.
Ezt persze minden évben megfogadjuk. Hogy ez volt az utolsó. Hogy túl öregek vagyunk már ehhez.
De később majd hiányozni kezd a dolog, és büszkén tekin-tünk vissza, hogy még egyszer végigcsináltuk.
Önkínzásunk csúcspontján járunk, bezabáljuk a pizzákat, melyek ízesítésére nem emlékezünk, pedig mi választottuk, de már nem számít, megiszunk pár karton ásványvizet, és tovább szívjuk a port.
A farkam megint áll, úgyhogy megkérem a leszbikust, hogy legalább kézzel – de továbbra is hajthatatlan. Marad a kezem.
Odavannak ők is rendesen, de úgy döntenek, beneveznek még az utolsó futamra, amely éjfél után el is kezdődik.
Ez a szerencsénk, mert végre el tudunk aludni.
Ez már a hatodik nap. A THC ideje.
A próba a vége felé jár, és a hajnali bongtámadás meg az alvás mintha kicsit helyreállított volna minket. De ez csak a lát-szat.
Hideg virslit reggelizünk és nézzük egymás lestrapált fejét, érezzük a szobában terjengő többnapos züllöttséget.
A Prédikátor reggeli után rögtön tekeri az első trombitát, én meg tekerek egyet mindenki másnak, és mind a tízet továbbado-gatva körbejáratjuk őket. Az a szabály, hogy csak akkor fújhatod ki a levegőt, ha te cigid visszatér hozzád.
Két kör után elhomályosodik minden, és nagyjából csak ahhoz van kedvem, hogy a monitoron bámuljam a Reszkessetek Betörőket, amelyet ilyenkor mindig szezonálisan leadnak, de már kurvára nem vicces.
Két nap múlva Karácsony, ez már a célegyenes.
Elfogyott az összes ásványvíz, már csak a méregtelenítő te-áinkban bízhatunk. Habár a költők nem zavartatják magukat, és felisszák az összes piát, amit találnak és elszívják az összes füvün-ket is estig. Közben olyan filmeket tárgyalnak ki, amelyek nagy részéről még csak nem is hallottunk, és persze belemerülnek a nemzetközi kortárs irodalomba is, amihez legalább hozzá tudok szólni. Mikor megtudják, hogy egy szerkesztőségben dolgozom, azonnal dedikálnak nekem egyet legújabb megjelenésükből, ame-lyet közösen írtak, és arról szól, hogy a D-napon a szövetségesek helyett dinoszauruszok lepik el Normandiát. Ekkora faszságot már rég hallottam, így hát megígérem nekik, hogy szólok az érde-kükben odabent, de ne számítsanak semmi jóra. Ez a társadalom még mindig prűd és zárkózott, de legalább is felszínes.
Szerintük még van remény.
Nem tudom, eddig miért nem hallottam ezekről az arcok-ról, de megjegyzem magamnak őket az biztos.
Aztán már akkora a füst a szobában, hogy nem látjuk egymást, olykor még neki is megyek valakinek a ködben.
Hajnalra az összes vésztartalékunk elfogy, már csak kiszá-radt gombafejeket találunk a karácsonyfán, amit becsületesen a kortársaknak ajándékozunk, nehogy a kísértésbe essünk az utolsó, immár tisztulásunkra szentelt napunkon.
Reggel útjukra bocsájtjuk vendégeinket, akik megköszönik az élményt, és ígérik, beleírnak minket valamelyik következő no-vellájukba. A kiürült palackot vállukra vetve hagyják el a játék-tért, mi meg magunkra maradunk végtelennek tűnő letargiánkkal.
Testünk összes dopaminja felszabadult és elforgácsolódott vérünkben. Fekszünk mozdulatlanul a padlón, s ha valamelyi-künk mégis kimegy vizelni, annak csak darabolt mozgását észlel-jük.
Dideregve alszunk órákon át, kora este lesz, mire magunk-hoz térünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy a rendrakással ilyenkor esélytelen foglalkozni, mégis meglepődünk, amikor délelőtt megje-lenik a takarítószolgálat, akiket egy hete már szintén előre meg-rendeltem.
Két fazon és egy egész jó kis cica türkizkék overállban ront ránk, és azonnal megkezdik a kártalanítást. Fél óra után közlik, hogy felárat kérnek, mert ilyennel még nem találkoztak. A kiscsaj a talpára ragadt sűrű ondócellákat és a megsárgult vaginaváladé-kot mutatja a cipője oldalán. Csinos kis arca van, és kiváló lábai, egy pillanatra még járni kezd az agyam, hogy nem-e rejtettem el valahol dugiban kokaint, hogy lekenyerezhessem vele. Sajnos nem működik túl jól a fejem közepén helyet foglaló húscsomó, így a ráadás elmarad.
Dupla összeget hagyok a kisasztalon, aztán távozunk.
Jeges északi szél marja az arcunkat odakint, a pályaudva-rig elvánszorogva úgy érzem, mintha az Antarktiszon lennék.
Az utcákon rohangáló emberek, nyüzsgő tömeg, az utolsó utáni pillanatban bevásárlók rohama.
Tényleg, még fát is kell vennem.
Holnap Szent Este.

Egész karácsony alatt le vagyok lassulva, bár újfent megle-pődök a regenerálódási képességeimen – úgy látszik a folyamatos edzés karban tart. Ennek ellenére két napig folyamatosan el van dugulva az orrom, de tudom, hogy ez csak a szerek mellékhatása, amely a megfázáshoz hasonló tüneteket produkál. aludni és enni sem nagyon bírok, mert nem kapok levegőt, és a csak a számon át lélegzem. A kokain lemészárolta az orrüregeim nyálkahártyáját, így kell egy kis idő, míg a rendszer újra észhez tér. Szerencsére ritkán fogyasztok, ezért remélhetőleg nem kell attól tartanom, hogy végleges károsodás marad odabent.
A karácsony a szokásos menetben telik, család ide- család oda, mindenki boldog, főleg a gyerekek, akikből a tágasabb csalá-dot véve már annyi van, hogy kezdem keverni a neveiket. Ha valamelyik rokonhoz érkezünk, biztos, ami biztos, megkérdezem a feleségemet, hogy akkor ezeket, hogy is hívják?
Huszonhetedikére már egész jól vagyok, reggel a mérlegen elégedetten konstatálom, hogy a drog túrán leadott három kilóból már a fele visszajött, és nagyjából a januári kezdésig megint sú-lyomnál leszek. Ez az én kis speciális karácsonyi módszerem a nem hízáshoz. A kollégák minden évben csodálkoznak, hogy mi-ért nem híztam meg a két hét alatt, mint mindenki más.
Nálam ez nem ügy
A hivatalos téli szünet alatt semmi dolgom. A szerkesztő-ség januárig leállt, a gyerekek itthon, a feleségem itthon.
Lemennek a nagy családi összejövetelek, a kötelező jellegű színpadiaskodás és a műmosoly. Bár időnként tényleg elérzéke-nyülök, néhány pillanatra az vagyok, aki voltam, vagy amivé akarták, hogy válljak.
A két ünnep között kicsit felébred a város, megrohanják a boltokat, mert elfogyott az összes kaja meg sör, de ez már csak tettetés. Valójában mindenki lazulni akar, el akarja felejteni az egész szánalmas évet, és elhitetni magával, hogy jövőre majd jobb lesz.
Néhány kiváltságos sznob elutazik egy hétre valami mele-gebb vidékre, remélem, kirabolják a lakásukat, míg távol vannak.
Épp a polgármester háza előtt haladok. Tisztességből bic-centek is a fazonnak, aki a kocsifeljárón beszélget valakivel.
Ha tudnátok köcsögök.
Udvariasan vigyorgok.
Két gramm kiváló minőségű kokain van a zsebemben meg egy kis kóstoló hasonló paraméterekkel rendelkező speed.
Ilyen világ ez. És azt hiszem, minél jobban elidegenedem az emberektől, annál erősebb leszek.
Tartozhatnék közéjük is, de sohasem akartam.
Nem vagyok túl kifinomult ember, még csak egyetemet sem végeztem. Néhány fizetős iskola és annyi. Valószínűleg többre vihettem volna, ha komolyabban veszem az életet. Az életem. De engem mindig csak a művészetekhez vonzódtam, az tette ki a hétköznapjaimat, a zene a film a könyvek. Most meg ott rohadok egy nyomorult szerkesztőségben és elcseszett film meg könyvkriti-kákat írok.
Sebaj.
Legalább használható értékeim vannak.
Régebben az emberek az értékeket keresték, és az volt az érték, ha valaki más, mint a nagy többség, mint a tömeg. A mai fiatalok rá lettek szoktatva, hogy akkor tudnak érvényesülni, ha úgy viselkednek, mint a tömeg. Ezért van annyi klón az utcákon és a szórakozóhelyeken. Ezek az ál intelektüellek, akiknek az egész létük arra épül, hogy azt mutassák, amivel jobban érvényesülhet-nek, arra törekszenek, hogy mindenáron olyanok legyenek, mint ami elvárható. És minden csak a felszínről szól.
És az nekem az soha nem volt elég. Korán megtanultam, hogy mögötte mindig tömérdek más is rejlik, hogy semmi nem olyan egyszerű és tiszta, amilyennek látszik, hogy a csillogás csak a dolgok egyik oldala, és minden dolognak van alja is, ahová gyakran jókora mocsok van lerakódva, csak erről nem túl előnyös beszélni.

Az év utolsó napja.
Be kell mennem a szerkesztőségbe egy anyagért, amit a kezdésig még át kell néznem, mert azzal kezdünk januárban.
Reggel megiszom a csodakoktélt, amivel karácsonyra meg-leptem magam: püspöksüveg, szarvaskecske-fű, bengáli bársony-fa, ideggyökér, illatos rózsásvarjúháj, és maca keveréket ősziba-rack ízesítéssel. Príma cucc. Azonnal telepumpálja az altestemet oxigénmolekulákkal.
Ennek örömére el is megyek még egy utolsót edzeni idén, és hát a fanatikusok örömére a terem délig nyitva is van, hurrá.
Az utca megint tele van emberekkel, rekeszszámra viszik haza a pezsgőt meg a vodkát, hajrá mindenki, ugyanakkor én meg leszarom ezt a kötelező jókedvcsinálást.
Futok fél órát a padon, aztán vállazom egy kicsit, elnézem a tükör előtt pózoló dinoszaurusz maradványt, aki annyira böszme, hogy tán még a szája is ki van gyúrva, és nekiállok tricepszezni.
Csak fiúk vannak a teremben, a legelszántabbak, ilyenkor a klimatizált ribancok már készülnek az estére, fodrászhoz men-nek meg kozmetikushoz, mintha számítana bármi más azon kívül, ami bennük van, de hát a kanoknak meg számít, úgyhogy men-nek. később majd felveszik csillogó ruháikat is, az este folyamán felszívnak némi kólát vagy speed-et, aztán az újév tiszteletére hajnalban leszopják az aktuális faszt, ami egy ideig biztosítja léte-zésük jogát.
Nem sok kedvem van maradni, „valaminek vége” érzé-sem van, tudom, hogy zárnak, olyan, mint a fesztivál utolsó nap-ján hajnalban a napfelkeltére táncolni: tudod, hogy menned kell.
Megyek öltözni, látom, hogy a folyosó végén lévő masz-százsszalon bejáratára ki van függesztve egy „INGYEN FÉRFIGYANTA CSAK MA!” - felirat, ami megnyugtatóan hat ebben a kaotikus világban. Ez egy biztos pont, amióta úgy döntöt-tünk, hogy kezünkbe vesszük a sorsunkat, magunkhoz ragadjuk az irányítás hatalmát, és korrigáljuk a természetet.
Visszafelé már senkit nem látni az utcákon, vihar előtti csend fedi a csatornák öblét, a biciklik szótlanul alszanak a gracht-okon, a kirakatok hidegen bámulnak.
Otthon egy kis főzőcske vár meg rétes készítés, ahogy illik, a gyerekek literszámra vedelik a kölyökpezsgőt, így hát már dél-után négykor pörögnek a beroppantott cukortartalékoktól, hajrá gagyi TV műsor.
Felrántok egy csíkot a dolgozószobámban, és egyben meg is fogadom a jövő évi előrelépésemet egy szebb életért: innentől kezdve nem szívok semmit, csak hétvégén. Hétfőtől csütörtökig józan leszek, a munkában koncentráltabb, és kevesebbet fájnak majd az izmaim. Ehhez kapcsolódóan pedig: hetente csak kétszer edzek, de akkor mondjuk legalább két órát. Így többet tud majd pihenni a szervezetem, ami talán a merevedésemnek is jót tesz.
Nekem mennek az ilyen fogadalmak. Legalább egy hóna-pig be tudom tartani őket, de a dolog évről évre finomodik, szóval most reményteljesen tekintek a jövőre, és felszívok még egy csíkot ugyanazon az oldalon – így csak egy felől lesz szétdugulva egész este a szaglószervem, s talán aludni tudok.
Este nyolcra elég jól vagyok, s bár megfogadtam, hogy nem, már a harmadik Sztolicsnajámat tolom, és egy cigi is lement.
A magányos szürke, gyerekes családok szilvesztere, olya-noké, akikről egy ideje már lemorzsolódtak a barátok is, vagy el-költöztek, szóval…
A csatornák felett színes tűzijátékok komolykodnak, a ku-tyák már befostak félelmükben, és nagyjából már mindenki bevette legalább az első adagját.
Indul a kötelező mészárlás, az agyakat ma világszinten ap-rítják miszlikbe. Én is csak megszokásból teszem, pedig nem is ér-dekel.
A gyerekek jól bírják, én már nem annyira, a feleségem unottan kapcsolgatja a szarabbnál szarabb műsorokat, én meg minden apró indokkal kilógok cigizni meg inni egy felest.
Persze szokásomhoz híven megint beüt az év végi letargia, ez már elmaradhatatlan nálam ilyenkor – na és mostanában más-kor is egyre gyakrabban, de az év utolsó napján aztán tényleg kö-telező. Pedig azt hittem, idén megúszom, de nem: a fejembe szé-pen lassan begyűrűdznek a gonosz gondolatok, az aggodalmas-kodás szülte agyrémek, amelyekről tudom, hogy sajnos valóságo-sak, s még csak nem is vagyok ezzel egyedül. Azt hiszem, nagyon sokan ráébrednek az ilyesmire időnként, csak végül nem mernek vele foglalkozni. Elzárják agyuk egy titkos rekeszébe, mert hát hogy nézne az ki a mai világban, ha folyton arról beszélnénk, ami körülvesz minket? Nem. Illúziók kellenek, melyek eltakarják ezt. De van, hogy feltartózhatatlanul kijön az egész a neurotranszmitterek sűrűjéből, és íme: megint világvége hangula-tom van. Hogy semminek semmi értelme, hogy az egész csak át-verés és színjáték. Hogy elmúltam negyven, és a jó dolgok már lefutottak, hogy nem kellek már senkinek, hogy a gyerekek felne-velése lassan és módszeresen tönkrevágja az idegrendszeremet, ahogyan a feleségem viselkedése is, aki már csak ki sem veri, hoz-zám se ér, csak parancsolgat, utasítgat és tervez. Hogy csak dol-gozom azért, hogy mindezt fenntartsam, pedig annyira arányta-lan az ár-érték aránya. Most aztán rendesen elmegy a kedvem az egésztől.
Éjfélkor berobban a légtér, mi meg nyugtázzuk, hogy me-gint itt vagyunk a nagy semmiben, holnaptól megy minden to-vább.
Pillanatról pillanatra sűrűsödnek a másodpercek. Oxigén-molekulák a sejtfalakat karcolva behatolnak a tüdőbe, egységnyi vér tódul előre, megérkezik a következő szívdobbanás is, és ami-kor a kismutató lép egyet az órán: még mindig itt vagyunk.
Percről percre sodródunk a jelentéktelenség felé, kávé-automaták adagnyi zötykölődésén átfeszül türelmetlenségünk, ahogy fogynak a lehetőségeink. Lesüt ránk a nap, olvadnak a bol-dogságkapszulák és a szétfolyó örömök fortyogó maradékát kese-lyűk kanalazzák a földről megszállottan. Az emberek tovább né-zik egymást stabil kátrányszemeikkel a felfestett parkoló fogak ínyén, valaki befut a célba hatvan méteres síkfutáson. Az utcákon elhasznált testek, egy nő eloltja a cigarettát, a szennyvíz végre leér a csatornába és elillan tíz köbméter ondó. Műbőr utcákon játékfi-gurák, ugyanazok az autók ugyanazokon a helyeken, a lámpa zöldre vált.
Óráról órára a város csak liheg, mint egy buta bulldog, és ontja magából a félelmet, a szakadékok tovább tágulnak az embe-rek között. társadalmi és erkölcsi téren. Vagy tökéletes példánnyá válsz, vagy még inkább hulladékká, így alakul a kétpólusú világ. Hajtok tovább, hajtunk tovább. Ugyanazok a szobák egymásba tükröződve, ugyanaz a lift csak más csajok pózolnak a szálloda belső medencében, ami sz@rt sem ér, és mindig tele van külföldi turistákkal. Itt is a felocsúdott ízléstelenség tesped, a sabloncsalá-dokat akár át is lehetne húzni egy nagy piros X-el. És most közle-kedési hírek.
Napról napra sorozatok satírozzák az agyunk alját, mes-terséges ízfokozókkal, módosított keményítővel, állagjavítókkal, sűrűsödés-gátlóval és térfogatnövelőkkel. Otthon a gyerekek kivá-lasztják a napi hozzájárulásukat az életünkhöz, ahogy lassan el-veszítjük jellegzetességeinket: felvágás, szakadás, ráesés, üvöltés, összetörés, zúzódás, leborulás, szétfolyás, sírás, kiszúrás, ráömlés, ordítás, dübörgés, csattanás, roppanás, vonyítás, sikoly, pánik és kaotikus őrjöngés. A város fényei zuhanórepülésben a szélvédő-kön tükröződnek és a techno még mindig nem akar semmit. Az emberek csak egymás mellett mennek át az eseményeken, soha semmi nem egyesíti őket igazán. Talán ezért a roppant erőfeszítés, hogy másokat megismerjünk, s minket is megismerjenek mások, talán egyesek szemében ezért olyan nagy szám a szerelem. De mindez csak arra szolgál, hogy megpróbáljunk kiszabadulni ön-magunk kereteiből, feltépjük lelkünk lezárt ajtóit, csak hát mi van akkor, ha már felkerült az i –re a pont, vagy a hab a tortára, és még mindig nincs vége? Elszakad a cérna?
Hétről hétre a tévében rossz színészek rosszul játszanak rossz forgatókönyveket, az emberek virtuális szörnyeiket etetik a laptopokon, a körút teraszain a jövő nemzedéke terpeszt: projekt –menedzserek, stratégiai tanácsadók, szoftverfejlesztők, kereske-delmi koordinátorok, ingatlanfejlesztők. Egy faj, amely felfal min-dent előre, aztán szolid közönyben röhögcsélve süvít az üvegen át, mint parkettán a golyócskák. A rádióban mindig ugyanazok a top slágerek, a zene nem változik, csak máshogy hívják az elő-adókat, és abból látszik, hogy öregszel, ha már az ifjúságod dalait játsszák bénán átdolgozva. A fociligákban lemegy egy forduló, a kereszteződésben széttépett fogadócédulák vonulnak, és a lányok teste néha olyan, mintha egy földönkívüli életforma teremtette volna őket. ⌠A turisták itt köröznek, de sosem jönnek hozzám túl közel.⌡
Hónapról hónapra vánszorgunk a fizetési csíkok mentén, lezárjuk a megtelt blogokat, végigszántjuk az átlátszó ünnepna-pokat és megnézzük az aktuális pankrációs gálát. A kutyák már sántítanak az utcán, de mi még jókat nevetünk egymáson, mintha számítana, miközben azt játsszuk, hogy a megjelölt úton hala-dunk. Belevetjük magunkat a gőzölgő jelenbe, hogy lássuk, mivel hódítanak a farkasok, aztán megint semmivé válunk.
Évről évre összeszedjük a lehullott leveleket a hátsó kert-ben, eltemetjük halottainkat, s miután levedlettük farsangi jelme-zünket, elmegyünk síelni, ahol egy veszélyeztetett faj utolsó pél-dányának irhájával takarjuk be lábunkat a kandallónál. Hazafalé az autópályán kidobjuk a gyorsétterem papírzacskóját a hátsó ablakon, hogy arra kószáló mutáns mókusok reggelije legyen, le-eresztjük az utolsó gallon olajat a torkunkon, felhígított gázme-zőkkel álmodunk. A rájátszások utolsó napjaiban zombikká vá-lunk, a borospincék kiürülnek, kerámiabevonatos nanokompozitokat ültetünk a kiskertbe, és égve hagyjuk estére a lámpát. Rokonaink ballagásán jókat alszunk az igazgató beszéde alatt, megtesszük tétjeinket a megbundázott érettségi tételekre, tökmagot köpködünk az előttünk ülő fejére, miközben a nyár kasszasikerét nézzük. Elutazunk üdülni, hogy kiszakadjunk a sávból, tökéletes testű bikinis lányok varázsára ébredünk a naper-nyő alatt, gyűjtünk néhány érdekes követ, mielőtt hazaindulunk, és amikor hozzák a tortát elfújjuk a gyertyát.
Életről életre megmozdul valamerre a rezgés, de alapvető-en mindig azonos hullámot jár be. A történelem és az emberi szo-kások önmagukat ismétlik unottan, csak a környezet változik, csak a helyszínek módosulnak. A generációk ugyanazokat a hibákat követik el, a föld felnyüszít az újabb fájdalomtól. Az univerzum szivacsa lassan kiszárad, az emberek fejében pedig kikerekedik a kilátástalanság, amelyen már nem segít sem a lázadás, sem a bele-törődés.
⌠de én már nem félek, hogy senki vagyok. ⌡

Elindul az új év, a szerkesztőségben visszaülnek székeikbe a barmok, főokosok és csepürágók, és én is teszem a dolgom, mint egy szorgos kis hangya, hiszen előbb utóbb azzá kell válnod, ha fenn akarsz maradni ebben a világban és nem valami baszott mil-liomos családba születtél.
Építjük tovább az illúziókat, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, pedig legtöbben nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy világunkat csak az ellentétek tartják egyensúlyban, e nélkül összeomlana a rendszer. A fogyasztói társadalomnak szüksége van tagjai pénzsóvárságára, falánkságára, hivalkodására, önzésre és embertelenségre. Szépen lassan mindenki átváltozik, beolvad, vagy ha nem, hát belepusztul. Azt gondoljuk, nem fogjuk elkö-vetni ugyanazokat a hibákat, mint apáink, aztán később mégis megtesszük, de közben kikötjük, hogy akkor majd a fiainkat fog-juk máshogy nevelni, de persze mégsem. A történelem ismétli ön-magát, ahogyan az emberi szokások és viselkedésformák is ugyanazokra a sémákra alapulnak - egy jól kiszámítható táblázat az egész.
Nem marad más hát, mint a szerint értékelni önmagunkat, hogy mi az, amit alkotunk, és magunk mögött hagyunk, még ha tudjuk is, hogy legtöbbünkre már két generációval később sem fog emlékezni senki. Bizony – egy olyan világban élünk, ahol az óriás-nak is lábujjhegyre kell állnia, hogy bebizonyítsa: magas.
Éljük hát az életet, és közben szépen csendben darabokra hullik a lelkünk.

Mivel annyi mindenen túl vagyok már, hogy nincs mit vesztenem, ezért éjévi fogadalmaimat valóban tartom, már-már mereven.
Napi biokémiai hype-om a következő:
Ébredéskor éhgyomorra zsírégetővel kombinált tesztoszte-ronfokozó. Utána reggeli plusz aminosavval, halolaj kapszulával, aszkorbinsavval és rost tablettával, plusz a kis király dinnyekivo-nat.
Naponta százhúsz gramm tiszta marhafehérje, tejsavó nélkül, magnézium, kalcium.
Lefekvés előtt probiotikum.
Semmi füst, semmi szintetikus.
Már két hét eltelt.
Az agyam pezseg, a testem turbó fokozaton, hátfájás, izomfeszülés, fejgörcsök ide vagy oda: az élet megy tovább, és ná-lam sokkal szerencsétlenebben rohangálnak odakint végtagok nél-kül vagy mélyszegénységben.
Nekem pedig újra egy észrevehetetlen bizsergés ólálkodik az agyam körül. Napról napra, érzem, hogy közelebb kerül, oldalt ólálkodik, aztán már csak azt veszem észre, hogy rám telepedett.
Tűröm, mert melegít, és végül hagyom, hogy belém mász-szon.
Egy nap ismét meglátogatom hát Krijstent.
Nem is tudom, miért, a józan eszem azt diktálná, hogy fe-lejtsem el az egészet, hagyjam lenyugodni, felszívódni a dolgot, de érzem, hogy valami vár még ott. Nem az volt a kérdés, hogy eljö-vök-e újra, hanem hogy mihez kezdek a helyzettel.
Mikor másodjára ott vagyok, először is szájon csókolom, ami nem szokás errefelé, de nekem már baromira hiányzik egy igazi csók, egy igazi hosszú smárolás. És piszok jól is esik. Érzem nyel-vének édeskés nyirkosságát, kipárnázott akarni vágyását.
Aztán azt kérem tőle, hogy most had kényeztessem én őt, és közben beszélgessünk.
Meglepődik, de hát az üzletben rugalmasnak kell lenni, első az ügyfél, végül is nem vagyok perverz, nincsenek különös kérése-im, beteg szokásaim, egyszerűen csak gyengédségre vágyom.
És mindig van egy pont, ahonnan nincs visszaút.
Ezért léteznek ősidők óta ezek a helyek.
A képmutató társadalom kétszínű hozzáállása nem izgat.
Ha egy nő hetente többször lefekszik valakivel, az kurva, de ha egy férfi teszi ugyanezt, akkor macsó. Ennek semmi értelme. Mennyivel rosszabb ez, mint a központosított, felszentelt és legali-zált pozíciószerzése a nőknek, amit manapság házasságnak hí-vunk?
Miért vagyok rossz ember azért, ha gyengédségre vágyom? (És most tegyük félre a vallásos szarságokat.)
Nem akarom saját, mások által hozott szabályok értelmé-ben vett bűneimet ezzel takargatni, nem akarom magam ezzel védeni, egyszerűen csak azt szeretném, ha mindezt természetünk-ből eredően kezelnénk, és nem ragasztanánk címkéket mindenre, hogy azután beazonosíthassuk a dolgokat jóra vagy rosszra.
Hiszen minden csak nézőpont kérdése.
Most például kiderül, hogy Krisjten nagyon is kedvel en-gem, sőt. Teljesen odavan, és azt mondja, tényleg bejövök neki, és alig várta, hogy megint jöjjek.
Az kemény, nem?
Aztán, mire feleszmélek, előkap egy bekészített jointot, amit meg is gyújt lazán.
Tovább beszélgetünk.
Körvonalakban elmeséli az életét én meg az enyémet, és mire ez lemegy, totál beállunk.Azt mondja, nagyon kíván, és már le is kapja magáról a cuccokat, s közben követeli, hogy én is ugyanezt tegyem.
Most nincs masszázs.
Besiklok a bőre alá, testének puha barázdáiból megrésze-gülve kortyolok, és megszűnik minden más.
A popsitörlők száma újabb darabbal gyarapodik a
popsitörők száma újabb darabbal
a kiskukában.
Az a folyamatosan élvező típus.
Nem az, aki egyszerre robban, hanem akinek sokáig jó fo-lyamatosan. Kiváló.
Azt mondja, nem bír kiverni a fejéből a múltkori eset óta. Hát akkor, én mit szóljak?
Fél óra alatt ráeszmélünk, hogy ugyanazon a hullámhosz-szon vagyunk, és egyre jobban rákattantunk egymásra. Elkéri a számomat.
Találkozni akar civilben is ≈ ⌠Meghívás kivégzésre⌡
És a következő alkalmak mindegyikén újabb darabok ke-rülnek felszínre, újabb ismerős darabok, mintha csak belőlem szaggatták volna ki őket egykor.
A bennünket összekötő láthatatlan fonalak kivetüléseinek megszámlálhatatlan egyezése ijesztően természetessé válik.
Ez a nő már majdnem olyan mélyen van, mint én, pedig mennyire fiatal még. És pont arra van szüksége belőlem, amire nekem belőle. Egyszerű a képlet: kellünk egymásnak, hogy pótol-juk életünk hiányzó láncszemeit.
Minden stimmel.
Mintha nekem találták volna ki épp most. Nem is életszerű már.
Rég kihalt kémiai folyamatok élednek újjá bennem.
Eltorzul a valóság látásom.
Olyan, mintha egy film szereplője lennék, akinek mindig csak aznap reggel mutatják meg a forgatókönyvet. De eddig a másik oldalon álltam, azok között, akik soha nem nyerik el méltó jutalmukat. Az ilyenek fejét veszi az élet.
De ha van egy szerencsecsillagod, akár meg is úszhatod. Minden a forgatókönyvíró szeszélyeitől meg mindenféle kozmikus összefüggésekről szól.
De most átléptem egy határt.
A túloldalon megy tovább a film.
Mi a helyes út?
Mire átkecmergek a városon, megőrülök.
Nem merek előzni.
Haladok a kétsávoson egy gyökér városi minicar mögött.
Ha ez a kocsi elmegy, előzök én is.

Az egy vagy másfél órás találkák aztán egyre meghitteb-bekké válnak Krijstennél az elkövetkező hetekben. Amióta megis-mertem, nem is járok senki másnál, csak nála. Nincs is szükségem másra, mert nem kifejezetten a testiség a lényeg, hanem az érzelmi közelség.
Jókat beszélgetünk, őszintén, semmi titok és tényleg. Bármi-ről bármikor bármilyen módon. Teljesen nyílt vagyok, és ő is az, nincsenek tabuk, bármilyen területet érintünk. Amikor vele va-gyok, úgy érzem, mintha lenne egy titkos jolly joker kártyám, amit viszont csak ritkán használhatok. De legalább tudom, hogy van. Nagyon felszabadító érzés, nehezen is fogadom el, hogy tényleg ez hiányzott az életemből.
Ugyanakkor aggódom is egy kicsit.
Azt hiszem ez természetes reakció, mikor az ember élete egyiknapról a másikra átalakul.
Itt van ez a tökéletes nő, akire tényleg szükségem volt. Minden szempontból megfelel, keresve sem találnék jobbat. És ha úgy vesszük az első és az utolsó lehetőségem is egyben, hiszen még egy ilyen partnert nem találok. Szóval most vagy soha.
Ugyanazon a hullámhosszon van, mint én, és teljesen rá-kattantunk egymásra.
Ez egészen biztosan veszélyes.
És akkor most mondhatod, hogy te akartad bazd meg, ezt akartad, nem?
Igen, és amikor megtörténik, minden más.
Milyen sablonos.
Minden egyes percet élvezek vele, és minden egyes percben rettegek, hogy ez kiderül, és a családi életemnek annyi.
Elnézem otthon a gyerekeket, ahogy játszanak, és arra gondolok, lehet, hogy most látom őket így utoljára, lehet, hogy holnap kiderül és vége mindennek.
Vége a biztonságnak.
Félek a változástól és nyüszítek a komfortzónámban.
Egy ilyen mellékkapcsolat rohadt sok odafigyelést igényel.
Krisjten azt mondja, lazuljak el, de ez nekem nem megy.
Miért?
Mert megszoktam, hogy mindig ébernek kell lenni.
Hisz tudod – ez az egyik jelszavam.
Márpedig egy ilyen dolgot muszáj kontrollálni, nagyon észen kell lenni, és ez kimerítő.
Van már elég problémám.
De vágyom rá.
Kezdődik az összeomlás?

A Melkwegben ülünk a vetítőteremben.
Nabokov Lolitáját nézünk Kubrick rendezésében.
A fekete fehér filmek mindig érzelgőssé tesznek.
Gyengéd izgatottsággal bújok oda hozzá, arcomon érzem a nyakának finom vonalán étpárolgó vonzást.
Mélyen kivágott ruháján át lágyan markolászom a mellét.
Felszisszen.
De hogy lesz ezután?
Ki vagyok ütve.
Egészen máshogy halad az idő.
Kilépünk az utcára, tétova sirályok rögtönzött táncát figye-lem az égen, Köztudott hogy a madarak repülése szervezett, ebből kiindulva pedig az emberi természet összetettsége is az egymás közti hierarchia függvénye.
Újfent megfájdul a fejem.
KPT
A vásznon férfiak és nők, gyermekek és idősek. Virággal és gitárral a kezükben lemészárolva.

Otthon bámulom a gyerekeimet, miközben újabb Lego bi-rodalmak dőlnek össze.
Mindennél jobban fájna, ha elveszíteném őket, de közben érzem, ahogy szétmorzsolódva lüktetnek a belém plántált boldog-ságkapszulák. Napokig nem érzem önmagam, nem látom jól meg-szokott határaimat, nem érzékelem biztonságos gondolataimat. ≈ ⌠Kétségbeesés⌡.
Ez a nő teljesen megváltoztat, elfeledett reményeket ger-jeszt, azt mondanád tipikus kapuzárási pánik, de hidd el, ez több annál. Ilyet még nem láttam: szabályosan akarom őt, mert kiegé-szíti romlottságomat.
A szerkesztőségben mindenkivel kedves vagyok: ha bejön egy nő az irodába, mértéktelen melegséghullám jár át, túláradóan kedvesen viselkedem. Mintha bármely nő megtestesíthetné egy pillanatra vágyakozásom tárgyát.
Eszem, iszom, dolgozom és élek. Közben történik valami, de én mindezt csak amolyan felülnézetből figyelem, mert félig nem ott vagyok. Félig mindig Krisjtent látom. A többi homályos. A kö-vetkező dátumot várom, ami mindig szörnyen messzinek tűnik. A küzdelem roppantul megbolygatja az idegrendszerem.
Még verset is írok neki.
Tudom, hogy nem kellene odaadnom, mert akkor végleg magamhoz láncolom, és valószínűleg meghatározom a következő években rám váró küzdelmek és nehézségek irányvonalát.
De persze odaadom.
Halld az üvöltésem:

Szívfacsar
szerintem fordulj felém, hogy teljesen lássalak
hadd legyek tiéd, ha már felsértettél
gyújts rá és fújd a szívembe a füstöt, pár darab
óvatos fénytörés meg hirtelen összenézés
aztán felőlem harapj tovább
én meg majd hagyom gyöngyözni
hátamon a felszabadultságot, mert
úgy látszik, mégis lakik valaki
bennem még.

nem is kell mondanod,
azt hiszem, ismerlek -
láttalak mindenhol kifestett álmokon
a megkívánás kallódó taréjhullámán
a véletlen elhagyott tükörképén -
most meg egy lépésre vagyok, hogy átmossam magam
feléd
az egy szuszra vágyott boldogság után.

szemcsés izgalmad nem bírod tartani
lenyalod a páncélt rólam
hántod a darabokat alulról
és olyat löksz rajtam
hogy nem találom a cellám:
kopott remények a szemem alján visszanéznek -
azt hiszem, nem merlek még tán,
nem merlek még tán.

úgyhogy csinálhatnánk egy kis pikniket egymáson
és ne legyen szemfényvesztés
ha szűk a tér vagy duzzad az idő
csak karmolj tovább
mert ha elmész
mint egy eltévedt kisgyerek
kóválygok majd magam körül
idióta dalokra táncolok a TV előtt
barmokra mosolygok az utcán
azt se tudom ki vagyok
kifacsar, elszédít, megőröl
minden percben
egymás után.


A megérzéseim még sohasem hagytak cserben, és tudom, hogy most valami felemelő vár rám.
És így is lesz.
Hetekig forrunk, nem szűnő elszántsággal tépjük egymás-ból, amit érünk, és úgy tűnik, soha nem elég.
Meddig tarthat ez?
Hogy lehet, hogy még mindig itt van bennem?
Azt veszem észre, hogy két világban élek egyszerre, és ugyanaz a díszlet, csak az érzéseim mozognak benne.
Nem játszom el semmit, csak kétféleképpen működöm. Néha keverednek a napok, mikor hol voltam, és mit mondtam. Személyiségem egyre erősödő megbomlását nehezen kontrollálom.
Tudom, hogy megszenvedtem a boldogságért, de most mégis lelkiismeret furdalásom van.

Ez egészen az ötödik találkánkig tart.
Akkor valahogy letisztul minden.
Addigra annyira a részesemmé válik, hogy el sem tudom képzelni nélküle már az életem.
Már nem aggódom, csak résnyire.
Elfogadtam, hogy ezt végig akarom csinálni, mert szüksé-gem van erre a lányra, mint, ahogy mondani szokás, éhezőnek a falat kenyérre.
Belém nő, szívemhez rögzül, lelkemre tapad.
Fiatal kora ellenére igen sokat megélt már, sajnos ezekről lemaradtam, de ez is csak egy újabb közös vonás lesz sorsunk ke-resztmetszetén.
Egy bevásárlóközpontban loholok a gyerekek után farsan-gi-ruha keresési akció közben.
Az emberek körülöttem a szokásosak és mégsem.
Már meg sem nézem a csinos nőket, vagy csak úgy átfut rajtuk a szemem és azt gondolom: oké, ilyen nekem is van.
Nincs szükségem már a fel nem ajánlott szeretetre, vagy az elérhetetlenség látványára. Elhalnak a sóhajok, megszűnik a véget nem érő ábrándozás.
Nem vagyok már fiatal és sokat kockáztatok.
Magamért teszem. Kettőnkért.
Szimpla egyenlet ez is, és nekem megéri.
Igen, néhány hétig aljasnak és önzőnek éreztem magam, aztán újra végignéztem másokon és a saját életemen.
És megszűnt a lelkiismeret-furdalás.
Nem tudom meddig élek még, de nekem is szükségem van pár csepp boldogságra.
Készen állok. ≈ ⌠Tündöklés⌡

Újra odakint mozgok.
Figyelem az embereket, érzékeim újra kitágulva. A kettős élet valcertánca modifikálja az ösztönöket, előtérbe kerülnek a túlélés legalapvetőbb elemei. Felélednek bennem azok a mozgató-rugók, melyek úgy tűnik még mindig nem rozsdásodtak be, és én élvezem.
A földalatti lét megköveteli a kiváló memóriát: ki, mit, hogy kivel, mikor. Odafigyelni a részletekre, álmodból felverve is tudni az időbeosztásokat: napi szinten a vonatmenetrendeket, filmkez-dési időpontokat, útvonalak időtartalmát. És a legfontosabb: ne hagyj semmilyen nyomot. A telefon, a GPS az alternatív e-mail fiók. Mindig legyen minden tiszta. Erre még bekészülve is képes-nek kell lenned. Nem hibázhatsz.
Találkahelyeken kerülni a szemkontaktust a kulcsátadóval.
Utcán baseball sapkát vagy kapucnit hordani napszem-üveggel. Az előre bekészített váltóruhák, hogy ne fogjanak szagot. De a nősténynek jó a szaglása és a füst tartósít. Mindig legyen egy palack víz a kocsiban, hogy lemoshasd vele az arcod, mielőtt ha-zaérnél.
És folyamatosan készen kell állnod a váratlan helyzetekre.
Térfigyelő kamerák, hirtelen felbukkanó ismerősök.
De mire számíthatok?
Ha nagyon egymásba gabalyodunk, annak nem lesz jó vé-ge, úgyhogy le kell lassítani. Hagyni kell ülepedni a felkavart vi-zet.
Kiszakadt a ketrec oldala.
Eddig csak azt vártam, hogy a világ széthulljon, addig meg elleszek valahogy. Most meg harcolok magamért, az elveszett illú-ziók utolsó szikráit keresem.
Bárhol vagyok, az események mellékesek.
Az agyam félig át van kapcsolva Krijsten üzemmódba, ezért minden történés átlátszó.
A Sörtemplomban ülök a főszerkesztőmmel, és végre meg-próbálom rátukmálni magam. Azt mondja, nem is tudta, hogy írok. Mondom, csak úgy magamnak, de lehet, hogy mások is hasznosíthatnák az élményeimet.
Mégis miről írok?- kérdezi.
Mindenről. Nézd azt a buzit ott a képernyőn.
Például róla is.
Miért, egész jó hangja van.
Egész jó hangja van? Na és? Kinek nincs? atyaég, mini-mum három zenei tehetségkutató lemegy évente minden ország-ban, már fiatalkorúknak is van külön műsor, ez a nemzedék már genetikailag úgy termelődik, hogy jó hangja legyen. nem hülyés-kedek. ez komoly. a természet mindig igazodik a túlélési igények-hez, ez az egyik legszebb és egyben legrémisztőbb dolog, ami va-laha történhet
az emberiséggel. egyfajta evolúció, csak most már egészen aprólé-kos szinten működik. Jó hangja van? Manapság béna fasz vagy, ha nincs jó hangod, ember erre üzletágak épülnek már vagy húsz éve. Múltkor takarítottam a nappalit, közben be volt kapcsolva a zenecsatorna - tudod, az az egy, amelyiken még tényleg klippek mennek, nem pedig valóságshow-k meg mindenféle csinált műso-rok, érted? Na, takarítok, közben hallgatom a sok fos dalt, amit ma úgynevezett pop-nak hívnak, de öregem a pop, az kb a ’90-es évek végéig volt pop, most már nem tudom, mi a fasznak kéne hívni.
Soha nem is szeretted a pop zenét.
Hát ez az, de komolyan mondom, ahhoz képest, ami régen volt, hát nem tudom, akkor már százszor inkább az, mint ezek a pofádba lihegős, nyögdécselős tini kurvák meg metroszexuális köcsögök, akik ide-oda vonaglanak, dobálják a testüket, miközben milliószor elhasznált sablonokat szórnak a szájukból, ki vannak készítve, mint valami kirakatbábu, és közben holt komolyan gon-dolják, hogy ezt komolyan gondolják.
Mi?
Hát ez az.

És amikor végleg beleszeretek, akkor egy napon Krijsten nincs ott a megbeszélt helyen.
Általában kevésbé ismert coffeshopokban találkozunk, ahová a helyi oroszokon kívül nemigen jár más. Persze nem tessé-kelik ki az embert, ha nem rendelkezik megfelelő felmenőkkel - ez a város nem ilyesmiről lett híres.
Még jóféle csempészvodkájuk is van, és az sem zavarja őket, hogy ukrán. Tisztában vannak vele, hogy az még az övéké-nél is jobb. De nem játsszák meg magukat.
A legtöbb coffeshopban nem is mérnek szeszt, úgyhogy most jól jön az a vodka, mert kezdek izgulni.
Várok Krijstenre még fél órát, hátha elfelejtett, aztán kérek még egy hasisból kevert forró csokit is a Rusland tulajától, és bá-mulom tovább a szűk utcácskán keringőző embereket.
Nem sokáig bírom, kezdek aggódni, hát felhívom.
Ezen a számon előfizető nem kapcsolható.
Lerakom a telefont.
Összeesküvés Elmélet - rudacskák kezdenek dölöngélni az agyamban, egymásra borulnak és gátat húznak a higgadt gondol-kodásmód elé.
Újra egy filmben vagyok.
A film napokig tart, és kiábrándítóbb, mint egy B kategóriás detektív sztori.
Krijsten eltűnt a föld színéről.
Postafiókja visszaküldi az üzeneteket, telefonszáma meg-szűnt. Hiába keresem egykori munkahelyén is a masszázsházban. A főnöknő, aki menedzseli az üzletet, nem ismer ilyen nevű lányt. Na, igen - nyilván nem a saját nevén dogozott. Ami viszont sok-kal különösebb, hogy nem is lépett ki lány az utóbbi időben onnan.
Mintha egy szellemet keresnék.
De auraköddé vált boldogságomat sehol sem találom.
Hetek telnek el.
Nem tudok magammal mit kezdeni.
Üresen téblábolok a szerkesztőségben, sivár pofával bámu-lom otthon a mosogatnivalót, és robotszaggatott mozdulatokkal pakolok össze a gyerekszobában.
Rendeltetésszerűen működöm.
Elvárható teljesítményhányadossal teszem a dolgom.
Befizetem a menzát, beugrok a cukrászdába megrendelni a farsangi süteményt, hazafelé útközben megveszem a színes ceruza készletet, és hozok vacsorát.
A taposómalom kerekeinek töredezett rönkcsúcsai újra erő-re kapnak, és hajtanak tovább. Hirtelen nincs már miért küzde-nem, újra mechanikus hússzerelvénnyé válok.
Újra megszokom a ritmusom, reggelente felveszem a védő-felszerelést és megindulok.
De agyam legótvarabb zugaiban valahol ott marad egy csupornyi remény, és nem vagyok hajlandó elfelejteni Krijstent.
Az utolsó, amire még emlékszem, az a vonatállomás.
Állok a Central Station-ön a várakozó oldalon, és valami elcseszett magyar íróra várok, akit a feltörekvőben lévő bizarro irodalomban zseninek tartanak.
Kezemben a tábla: KOMOR ZOLTÁN
De a vonat késik, ezért átmegyek a büfébe inni egy teát.
Amikor elhaladok a kerámiamátrixos nano-kompozitokkal kirakott jelzőtáblák alatt, önkéntelenül is az induló oldalra téved a szemem, és lemerevedem.
A kifelé tartó járatok egyikén Krijstent látom felszállni a lépcsőn.
A pillanat elcsökevényesedve rezzen össze, ahogy szeme-ink találkoznak.
Elejtem kezemből a táblát, rajta a béna nevű fickóval, és el-indulok az aluljáró felé, hogy felszállhassak arra a vonatra.
Bárhová is tart. ≈ ⌠Egy naplemente részletei ⌡
Epilógus

Nem tudom, ki vagyok, de az, ami mögöttem van, biztosan én. Ennek csak számomra van jelentősége, mindenki más önma-gáért felel. Az emberi kapcsolatok nagyon összetettek és bonyolul-tak. Mire megérted, hogy hogyan működnek, vagy mi, miért tör-ténik és melyik a viszonylagosan helyes út - addigra már késő. Egyfajta csapdában találod magad, amiből soha, vagy csak még nagyobb szenvedés és fájdalom árán kerülhetsz ki, de így se, úgy se leszel többé ugyanaz. Életed alakításához szükséges tudásodat többnyire későn szerzed meg, vagy soha.
De ma én leszek a kacsintó oroszlán.
Kezemben egy másolat a levélből, melyet néhány hete küld-tem neki. Utoljára még egyszer elolvasom, hogy erőt merítsek belő-le, aztán elrakom. A kódok megvannak. Lehúzom az utolsó tara-jos sörömet a Dark Buddha pultjánál, magamhoz veszem a háti-zsákot és megindulok.

Aztán márciusban elkezdett megváltozni a táj.
A harmincméteres erdeifenyők csúcsdíszein megjelentek a szi-porkázó napsugarak első tünetei, a szemben lévő lakkozott hegyoldalon délutánonként újabb és újabb foltokat hagyott maga után a komótosan érkező ébredés, és tudtuk, hogy nemsokára olíva-zöld bimbókat vetnek majd a fák.
    Mindig azzal ébresztettél, hogy megcsiklandoztad az államat, aztán belecsókoltál a fülembe, úgy, ahogy csak te tudsz, majd felnyíló szemembe néztél. Te voltál az első, akit megláttam reggel, és veled fe-küdtem minden este, akkor is, mikor nem voltál.
    Azokban a hetekben nehezen múltak az órák és néha a percek is.
    Számolgattunk vissza, mint két eszement tinédzser, kerregve néztük a postafiókunkat, és lopva örültünk egymásnak a záporban, ami minden oldalról körülvett minket.
    Aztán eljöttek a napok, a mi napjaink, amikor már kora reggel vérszemet kaptunk, tudván, hogy néhány óra múlva találkozunk az éjszakában. És az éjszaka a miénk volt.
Ismeretlen bérházak e célra kialakított szobácskái, üres hűtő-szekrények, a kád szélére kikészített tusfürdők.
    Haraptunk, téptünk és öleltünk.
    Orgazmus-pöttyökkel tarkított puha takarónkon átsütött a tom-paezüst holdfény; előre gyászoltuk az együtt el nem töltött időt.
    Mert ezután ismét a szűkös hetek következtek. Nyüszítettünk, ahogy hátunkon minden este végigsurrogott a vágy, agyunk cikk-cakkban zakatolt, s szemünkben az őrület csak akkor hunyt kissé, ha újabb nap telt el.
    És mire teljesen beléd szerettem - egyszer csak eltűntél.
    Apránként szakadt szét bennem a remény, lassan bandukolva lefelé szívem napbarnított oldalán, a hús és a vér párája remegve kocso-nyásodott meg csontjaimon.
    Csonk maradtam, üres tekintet.
    Szikrázó pillantásod lestem mindenhol, mindenkiben.
    A város összes rejtett zugában kerestelek már, zaklatottságom légörvénnyé kuporodott a hasamban, mire azon a napon végre meglát-talak a vasútállomáson.
Valami irdatlan zúgással a fejemben, mellkasom roppant dübör-géssel valahogy feljutottam arra a vonatra utánad, ami aztán idáig hú-zott minket. Más nem számít. Meg kellett történnie.
Aztán már csak ezekre a hegyekre emlékszem.
Nem tudom, mennyi idő telt el, te biztosan számon tartod.
Mindig is jó voltál ebben.
Megjegyeztél minden apró részletet, már az első napokban, mi-kor idekerültünk. Egyből elrejtetted az egyetlen csomagodat, amit ma-gaddal hoztál, benne az eladásra váró jutalomfalatkákkal – azt tervez-ted, majd abból elleszünk egy darabig. Időnként lementél a faluba bevá-sárolni, én meg az ablakból néztem, ahogy sétálsz a bekötőúton lefelé, s mikor visszajöttél, mindig lágyan szeretkeztünk a viszontlátás örömére.
Hetekig csináltuk.
Lassan kezdtünk itt megszokni.
Márciusban elkezdett megváltozni a táj, a harmincméteres er-deifenyők csúcsdíszein megjelentek a sziporkázó napsugarak első tüne-tei, mi meg a ház teraszáról néztük, ahogy a szemben lévő lakkozott hegyoldalon délutánonként újabb és újabb foltokat hagy maga után a komótosan érkező ébredés. Érzetük, hogy nemsokára olíva-zöld bimbó-kat vetnek majd a fák.
Esténként újra egymásé lettünk, mert tudtuk, hogy bármikor vége lehet.
Ha ránk találnak, újra kellett volna kezdenünk mindent.
Nem ismertük a folytatást, a pillanatnak éltünk.
Soha nem voltam még egyszer olyan boldog, mint akkor.
Napközben elmélyülve rajzoltál munkafüzetedbe, a kandallóban ropogtak a vaskos farönkök, én meg közben németre fordítgattam az írásaimat, hátha pénzzé tehetem őket idekint. A bécsi kiadó ugyan nem sokat fizetett értük, de minden egyes novellámmal újabb hetekre volt biztosítva hegyekbe zárt boldogságunk.
Kora esténként együtt főzőcskéztünk az ébenfa bútorokkal bélelt konyhában, ahonnan fenséges kilátás nyílt a közeli lankákra. Morgós techno-t hallgattunk, ami sehogyan sem illett a festői környezethez, de valamiképp mégis keretet adott túláradó lebegésünknek, amit egymás közelében éreztünk. Ez a megfoghatatlan erő hálózta be kapcsolatunkat már az elejétől kezdve. Hamar eljutottunk oda, hogy már nem kellett kérdeznünk egymástól, mert egy pillantásból vagy egy halk sóhajból azonnal tudtuk, mit akar a másik. Tipikus, meseszerű állapot volt ez, olyan, amelyben egyikünk sem hitt soha, mert azt gondoltuk, ilyesmi csak a középszerű amerikai filmekben létezik.
A vacsorák végeztével általában te hajlítottad meg az első cigit, ami után sokáig feküdtünk egymás mellett, kibeszélve magunkból min-den sarat, amit megelőző életünk hordott össze. Szemedben nyugtalan-ság sakkozott, én meg próbáltam beléd önteni mindazt, ami szívemből túlcsordult, így hát összebújva, egymás kiégett lelkét magunkhoz szo-rítva aludtunk el. Álmainkat aranyporral hintettük be, míg felettünk a sűrű kékség erőre nem kapott.
Nem bírtam kivárni, míg eljön az igazi nyár, ezen a vidéken ez egyébként is mást jelent. A hó még az utolsó álarcait rázta le magáról, amikor én már április végén fejest ugrottam a hátsó kertben lévő külső medencébe. Nagyon aggódtál, hogy meg ne fázzak. Aggódtál minde-nért, ami én voltam, nekem meg szükségem volt minden egyes pórusod-ra. Valószínűleg ölni is képes lettem volna érted, a kiképzés, ami az évek során rám rakódott, legalább is felkészített rá.
De sokáig nem jöttek értünk.
Beköszöntött a csillogó nyár, a mögöttünk őrködő fenyvesek már méztócsáikat izzadták, s mi jártuk az erdőt, félnapos sétákat tettünk és a helyiek borát ittuk a hegy oldalára vetett napsütéscellákban.

3. [tulajdonos]: Brohtun Sifrencak: Bomlásteráp2015-12-19 12:15
Ősz

Ezen az őszön az élősködők új terveket ötlöttek
korgó roncspusztáikon nyelvtelen kacskaringókat húzva
a fák fölé és azt gondolván ma végre betörik a napot
és felvésik magukat a bepiszkolt időre csak legyen aki
megfőzi a vacsorát - ha már
mellettük rónákon át fakulnak a klóntelepesek
az előre kódolt tűrésre születtek akik torz kényelmüket
csak úgy nyögik, mint őrzik megfélemlített reményeiket
és látszik valahol a falakon túl, hogy
az elvékonyított társadalmat a feddhetetlen vezérek ülik meg
és mindkét irányból hártyányi huzalon pattog a lüktetés
amit érinthetetlenségük táplálása fölöz le itt:
a pékek korán kelnek és az élet semmit sem ér

miután ez a nyár is beváltatlan ígéretként távozott, kijövök a ja-pánétteremből, és a parkolóban tovább már nem süt rám a nap
a kereszteződésben tétova angyalok párolognak - a félhomálytól
nem látják meg a kegyvesztett dicsőséget
csak megszokott mozdulatokkal kapcsolják ki a szívdetektorokat
hogy senki ne találjon haza, közben
a vezérek olajozzák a hátsó üléseket
ahol kimakkozott lányok száradtak el
az élősködők meg vihogva üvöltik, hogy tűrj még
de a történet elveszti fonalát

azt hiszem rekordot döntöttem - kilenc
gondolom, mikor testem fájdalomszakaszainak számát ejtem
magam mögé, kilenc, mint a tűzokádó sárkány feje
én meg azon tűnődöm, most kellene-e végleg befejezni, kinyírni magam
és kész
vagy álljak fel megint, álljak fel innen is, aztán meglátjuk.
elvégre nem hagyhatom magukra a gyerekeket.
A többi már igazán nem számít, de
a két kicsi nem érdemli meg. picsába.
szóval maradnom kell, és tovább tűrni.
Hát akkor legyen az, hogy egyenként próbálom levágni a sárkány fejeit. Az utolsót egészen biztosan nem sikerül majd, de már csak ott lennék.
Egyenlőre az Oude-kerk bestiális tornyai tövében haladok, s mint egy vezényszóra rajzanak ki elém a szertartásos ruhába öltözött kéregetők, akik a templom felújítására gyűjtenek, én meg úgy teszek, mintha ott se lennék, hiába néznek rám, kérlelhetetlen vagyok, játszom a szívtelen sznobot, vagy az érdeklődését vesztett idősödő felsővezetőt, játszom a másodpercekkel, élvezem, hogy befolyásolom az időt, amit nem azért adtak, mert jár, hanem, hogy dolgozzak is meg érte, és most alibiből azt figyelem, hogyan válto-zik évről évre a táj, és közben rájövök, hogy engem igazából már csak az hoz lázba, ha gyermekorom nyarainak új könyv illatát érezhetem – ami pedig elég ritka.
Elsuhanok a hívők közt, menthetetlenül tépem el társadal-mi szerepvállalásaim utolsó madzagjait, melyek legtöbbünket fog-va tartanak, utolsó cikázó lépéseimmel kijátszom a pillanatot, hogy sokan még mindig a módfelett képmutató vallásokban lelnek támaszra, és azokat használják menedékként a legyőzhetetlen valósággal szemben.
A Magamfajták viszont úgy élnek, mintha már az utolsó szakaszban éreznék magukat, ahol látszólag nincs is igazán már tétje semminek, de végül is minek siettetni a dolgokat, el lehet még nézelődni. És ha netán tényleg valamiféle csoda folytán mégis rendbe jönnek a dolgok, akkor majd újra nekiállhatunk megma-gyarázni, hogy mi értelme.
Majd. Egyszer. Addig is túlélünk.
De legalább nem csüggünk soha meg nem valósuló illúzió-kon, mint ezek a szerencsétlenek a téren. Amióta orvosok, ultra-hang-berendezések, vizsgálóhelyiségek és klórszag montázsaiban telnek a hetek, már jó pár ilyen embert láttam. Már megismerem őket. Látom az arcukon, hogy tudják. Néhányuk még küzd, má-sok végleg beletörődnek a vesztésbe. „Soha nem adom fel” ez len-ne az én jelszavam is, de csak azért, mert ez a másik verzió az öngyilkosság mellett, amihez úgy tűnik még mindig nem gyűlt össze elég indok az évek során. Pedig a sors igazán sokat tett érte, de talán van még egy-két adu ásza, amire szinte már számítok.
Igen, a felségem szerint egy kicsit paranoiás lettem, és minden apró jelből a legrosszabbra következtetek.
De hol volt ő az előző évek alatt, miközben én vizsgálatról vizsgálatra jártam?
Nyomogatta a gombokat a laptopján.
Úgy látszik, boldogabbak azok, akik nem törődnek semmi-vel. Nem tudom. Vissza kell mennem dolgozni.

Az ősz kíméletlenül lecsap az alkalmazottak hangulatára a szerkesztőségben is. Én mondjuk kivált jól bírom azt az elmúlást, amit az évszak képvisel, szeretem nézni, ahogy a fák lassan levet-kőznek, a kertekben napról napra gyűlnek a rozsdafoltos levelek. Hiába kaparja össze őket az ember, másnap megint ott vannak, és így megy ez hetekig, van aki hagyja, hogy a fű beléjük fulladjon, mások meg módszeresen eltakarítják napról napra, miközben pá-rát köpködnek a felhők, a nap pedig egyre távolabbra tartja magát a saras, fellazult földtől.
A hangulatom is inkább beletörődő, mint lemondó, de ahogy a többieket elnézem, rájuk is inkább a fásultság vesz erőt. De azért nekem is kijut a jóból. Az asztalom túloldalán itt ül ez a tenyérbemászó képű kis köcsög, aki máris a halál faszába külde-nék, ha nem lenne a kiadótulajdonos unokaöccse. Persze klónfeje van, a legutóbbi buzeráns divatot követi, amely megint olyan, mintha nem tudna már magával mit kezdeni: a dolgokat már el-mondták, a stílusokat már kitalálták, semmi új nem történik, csak a már meglévő mozzanatok keverednek. Mindenki egyforma akar lenni. A srácnak éppen ezért oldalt jól fel van nyírva a haja, felül meg olyan félhosszú, oldalra fésült, olyan, mint bármelyik New Kids On The Block-os fazonnak a ’90-es évekből, amelyet egyéb-ként nagyon is szerettem, de, hogy harminc évvel később megint ez jön velem szembe, az szerintem nem divat, hanem baromság, ötlettelenség, gagyi és kész. Ezek a srácok mintha nem akarnák eldönteni, hogy melyik nemhez is tartoznak. Természetesen szem-üveget visel, de már nem lehet tudni, hogy dioptriás-e vagy az is csak kellék, mint általában a mai suhancokon, akik ezzel akarják takargatni erősen hiányos intellektusukat, na meg persze a szakáll, amellyel ennek itt nincs szerencséje, mert a hormonjai annyira sem képesek még, hogy normális arcszőrzetet termeljenek maguknak, így hát ez a fél-buzi kénytelen beérni a szemüveggel meg a belőtt sérójával.
Szóval nem elég, hogy el kell viselnem a látványát, a fő-szerkesztő minden áron ki akarja adni ennek a serdülőnek az írá-sait, verseket is ír, naná, el kell olvasnom az egész szánalmas ér-tékrendszerét, amivel semmire sem fogok menni, és tényleg igazán meglepne, ha találnék benne valami igazán értékelhetőt, vagy csak egy mondatot, amiért megéri kiadni, mert már találkoztam olyannal is, igen, de korántsem így nézett ki, és persze nem is ad-tuk ki, mert senki sem volt, és ha rajtunk múlik, nem is lesz.
De hát ki tudja, hiszen az idő, meg annak véletlennek hitt hullámai folyton megváltoztatják a körülményeket, nem beszélve arról, hogy gyakran erőfeszítéseink mellékösvényei változtatnak meg mindent, noha semmi sem általánosabb, mint a tehetséggel megáldott sikertelen ember, akiből soha nem lesz semmi.
KPT

Úgy döntök, abbahagyom az edzést, és megpróbálom visz-szaidézni hőskorom napjait: az alkoholhoz fordulok. A jó öreg megbízható szer már kiment a divatból, de hátha sikerül előkotor-nom valamit az idegrendszerem mélyéről, amely emlékeztet arra, amikor jól éreztem magam. Lehet, hogy nem lesz semmi értelme, és még rosszabbul is fogom érezni magam, de úgy hiszem, egy próbát megér, azok után, amin keresztülmentem. A sérvem még mindig érzékeny, még mindig nem bírok rendesen hugyozni, és a szexet sem kívánom. A testem valószínűleg túlfeszül a munkahe-lyi meg az otthoni stressztől. Elhatározom hát, hogy egy hétig nem edzek, és minden este inni fogok.
Jellemző, hogy az első este nem sikerül túl jól, a bor mintha nem ütne, gondolom túl jó az erőnlétem, vagy mi, úgyhogy más-nap már egy hozzám sokkal közelebb álló klasszikushoz, a vod-kához fordulok.
Ha az ember vodkát iszik, ne elégedjen meg a pacsmaggal, amit a legtöbb helyen árulnak, keressen magának olyan helyet, ahol jófélét mérnek. Legjobb az orosz vagy még inkább az ukrán, teljesen mindegy milyen noname, de az se baj, ha ismertebb. Fény-koromban egy üveg ukrán Sztolicsnajáért sok mindenre képes vol-tam.
A könyvespolc tetejéről leveszem az évek óta féltve őrzött díszdobozos Sztolit, és szertartásos módon, kovászos uborkával mártogatva szépen lassan benyakalom. Közben előveszem a Mez-telen Ebédet Borroughs-tól, amit a héten ismét elkezdtem. Kétéven-te általában újraolvasom, hátha jobban megértem, mint előzőleg, de érzem, ezúttal sem sikerülhet. Viszont most is állandóan feláll tőle a farkam olvasás közben, mivel majd’ minden oldala tömény perverzióval átitatott orgia, ezért képtelen vagyok napi tíz oldal-nál többet kibírni. Lassan haladok, bevodkázva pedig pláne.
Az ital hatása végre nem marad el, a Sztolicsnaja megbíz-ható, mint egy japán penge vagy egy amerikai fehérjeturmix. Lim-bikus rendszerem rendesen összezavarodik, tudatom kissé meg-roppan, már ha eddig nem volt betörve. Képtelen vagyok egy helyben maradni. Ráadásul beüt a szokásos RLS szindrómám is, amelyet nehezen viselek. a Nyughatatlan Láb Szindróma tünetei általában akkor törnek az emberre, mikor nem számít rá. Elalvás előtt vagy nyugalmi állapotban a legvalószínűbb. Egyszerűen mu-száj megmozdítanom a lábamat, nem bírom egy helyben tartani, már a percenkénti rángásoknál járok. Úgy döntök, inkább kilépek valamerre, ha már úgy alakult, hogy a régi életemet éljem a régi szokásaimmal. A gyerekek alszanak, az asszony meg olcsó vetél-kedőt néz a tévében, úgyhogy nem sokat teketóriázok.
Megpróbálok hugyozni egyet, s miután többé-kevésbé sike-rül, befújom magam a kedvenc Clinique Happy-mel, hogy még jobb kedvem legyen. Emlékszem, régen csak a Denim meg az Axe volt, és slussz. Változnak az idők. És ez a rendszer arra épül, hogy minden vágyadat kielégítse, miközben rabszolgává tesz. De aztán minden amire nagyon várunk, túl kevésnek és gyorsnak tűnik, amikor végre eljön. Már vége is. Ha pedig túl sokszor ismételjük, akkor elmosódottá válik. És mégis. Egy rakás boldognak tűnő em-ber rohangál odakint, de legalább is úgy néznek ki, mint akik jól bírják. Olykor irigylem őket.
Én is élni akarok. Port akarok látni. Meg szilánkokat - ösz-szetörő bútorokat és beszakadt falakat. Falrepeszeket akarok.
Az éjszaka koloniál stílusú husángokat ereget felém, ami-kor az utcára lépek. Érdes banánpüré illat terjeng a közeli fák alatt. Meg sem állok a Rusland-ig, amely azon kevés helyek egyike, ahol jóféle lila cuccot lehet kapni. A városban nem sokan foglal-koznak a termesztésével, de az itteni török üzemeltető páros nem aprózza el a különlegességeket.
Másfelet veszek a felturbózott Purple Haze-ből, amit hely-ben be is tekerek két cigire némi konyakos dohánnyal felöntve. Mialatt elfüstölöm az egyiket, a kávézó szűk előterében kihelyezett monitoron az e havi pankrációs gálát nézem. Ez az Adrian Neville csóka azért nagyon komoly. Épp szanaszéjjel tapossa az utóbbi évek három nagyágyúját egyszerre, kaszkadőri teljesítmé-nye berepeszti a képernyőt. Basszus, de kemény ez a cucc.
Zsibbadó fejjel indulok tovább, és fogalmam sincs, hogy keveredek el a főtérig, ahol nyüzsgő esti tömeg fogad. Az egész placc tele van szétbombázott turistákkal, meg a sarkokban pózoló helyi bandamaradványokkal.
Ahogy megérkezem, egy bolíviainak tűnő fazon azonnal lecsap rám az árujával. Extra tétel yohimbin van nála, amit persze kurva drágán árul, engem mégis megállásra késztet. Általában nem állok szóba ilyen fickókkal, de yohimbint egy évben, ha egy-szer lehet szerezni a városban, és én meg már szinte el is felejtet-tem, milyen intenzív érzést tud produkálni az emberben ez a cucc. De ez a méregerős vágyfokozó nem igazán illik bele a jelenlegi repertoáromba, mivel a szexuális életem annyira silány, hogy félig már le is mondtam róla. De hét ez mégis csak yohimbin. Hátha.
Beugranak a régi szép idők, amikor bárhol, bármikor képes lettem volna a szexre. Az átspeedezett bulik, melynek végén rend-szerint óriási kefélések következtek. Picsába. Mintha egy másik ember testében élnék. Az élet legtöbbször a megtagadása annak, ami előtte volt. Ahogy mindent kiforgatunk és eltorzítunk, miköz-ben múlik az idő. Azt hiszem, az emlékek tesznek minket veszé-lyessé.
A fejem mostanra rendesen lüktet, valami megállás nél-kül bolyong odafent, és én élvezem. Megcsapolom a kreditjeimet és veszek két adagot a gerjesztő cuccból. Remélem, értelmesen fel is tudom majd használni. Legfeljebb otthon kiverem rá, és megint fájni fog a hátam, hiszen így működik ez a világ: az átmeneti bol-dogságnak mindig ára van.
Ahogy haladok át a téren, látom, hogy egy csoport raszta, tradicionális karib-tengeri raggát tol egy hordozható lejátszóból. A sűrű füstfellegbe burkolt szertartást kínai turisták fényképezik, de az nem zavarja őket, láthatóan úgy érzik magukat, mint a dzsun-gellakók, akiket állandóan filmeznek.
Érzem, hogy az ital meg a fű lazítja az altestemet, s mint-egy megvilágosodásként rájövök, hogy ezt az alkohol dolgot me-gint elcsesztem. Már jó néhányszor elvetettem, mert soha nem tett jót, ráadásul, mivel el vagyok tőle szokva, másnap még agresszív-vá is válok. Ha az ember rendszeresen iszik, akkor nincs ezzel gond, de én, aki valaha kemény vodkás voltam, már leszoktam az utóhatásaitól, melyek ilyenkor rendszerint a családon csapódnak le másnap. Vagyis holnap ezek szerint ismét vidám vasárnapunk lesz. Az altestem romokban, de én, mint egy robot, megyek to-vább.
Még jó, hogy felvettem a szuszpenzoromat.
Az utcán kezd felhorpanni a garashideg levegő, de így leg-alább nem zavar.
A városközpontból kifelé haladva az este sárgás műanyag-fényeiben egyre inkább tompulnak a házfalak élei, a sarkokon kiál-lított turistacsapdák helyét átveszik az apró, de barátságos étter-mek, melyeket csak a beavatottak ismernek. Épp a La Boca mellett megyek el, amely rendesen tömve van már, de mivel éhes sem vagyok, úgy döntök, inkább beülök a Sörtemplomba, a kereszte-ződésen túl. Ott legalább nem valószínű, hogy valamelyik szá-nalmasan üres munkatársammal összefutok. Mert ahhoz ma este semmi kedvem.
Haladok hát tovább a csatornák felé, és már a Keizerrijk-nél vagyok, ahol az egész utcában valamiért csuromsötét van, csupán egy nemrég nyílt Gardolé szalon hűvös fényei adnak egyetlen támpontot a szűk utcán. Esetleg benézhetnék egy kis csemegéért.
A Gardolé a legújabb őrület. Néhány elvetemült karakter-gyilkos találta ki az egészet - talán a hideg téli napok unalmát el-űzendő - és nagyon úgy fest, hogy az emberek odavannak érte mindenhol. A világ nagyobb városaiban már mindenesetre elkezd-ték megnyitni a hasonló helyeket, úgyhogy robog az üzlet.
A szalon tolóajtaja elzümmög a szemem előtt, aztán belé-pek.
Kopárkék kanapék fogadnak egy előtérben, meg egy dögös kiszolgálólány, akinek arcára ráolvad a bujaság. Olyan „Rohadjon meg” típus: ⌠ már-már idegesítően hibátlan arc, kiváló formai adottsá-gok, beépített pasimágnes - egész életében tündökölt a szépségével, és úgy tesz, mintha ezt nehezen kezelné, de közben élvezi⌡Nem hiszek istenben, de ezt biztosan valami felsőbbrendű hatalom teremtette. Időnként tele van velük a város. Egy ilyennel való találkozás pe-dig igazán mély nyomokat tud hagyni. Az ember egy pillanatra szerelmes lesz, aztán arcul csapja magát, hogy kijózanodjon, s miközben továbbhalad, egyfajta kellemetlen, szúró hiányérzetsze-rű kémia járja át, mert tudja, hogy egy csodával találkozott, amelynek soha nem lehet a részese.
Elnézem legújabb, lézerkivetítős mobil karkötőjét, de még ez sem bír lehangolni.
Halk nu-jazz lüktet a falakból, valamelyik régi Kruder & Dorfmeister, amit fiatalkoromban szerettem, de már nem emlék-szem a címére. Ez megadja a lökést, és határozottan jobb kedvem lesz, pedig tisztában vagyok vele, hogy a zene jórészt csak arra jó, hogy elhitesse veled: az élét kevésbé rossz. Mert ez is csak egy újabb, önmagad által létrehozott illúzió, az alapvető védekező mechanizmusod része.
A kiszolgáló hölgy máris édesded hangon tájékoztat az aznapi akciókról, és az újdonságokról. A héten például le van árazva a George Bush őszinteséghullám, meg jött egy doboz, jó minőségű Steven Tyler kokain-flash, amiből már csak néhány da-rab maradt. Az eladási listát még mindig Lady Gaga orgazmusa vezeti, de a csaj szerint nem olyan nagy szám.
A Gardolé lényege, hogy különböző árfekvésekben hozzá-juthatunk ismert emberek érzelmeihez. A mikrobiológiai eljárá-sokkal lecsapolt impulzusokat kapszulákban árulják, mint a dro-got. A kevésbé tehetősek olyan alapérzelmeket vehetnek, amelye-ket átlagemberekből vontak ki – általános depresszió, külvárosi közöny, idült alkoholizmus, kérges elszántság vagy hazugság okozta szégyen - de ez persze nem olyan nagy szám, és a boldog-ság kapszuláik sem olyan tartósak. Annál inkább a sportolók, poli-tikusok, színészek érzelmei. Egy-egy ismert híresség fájdalma meg-fizethetetlen.
Aztán van itt minden: megerőszakolt nők gyötrelmei, nagyfokú segítségért érzett hála, beteljesül szerelem, megjátszott orgazmus, fátyolos prűdség vagy elszalasztott lehetőség utóíze bogyókba préselve. Igazán szép a felhozatal. Csak azt sajnálom, hogy halottakból már nem tudják kivonni ezeket az impulzusokat, én szívesen vennék, mondjuk egy Jodorowsky éber hallucinációt.
Nézem a listát és egyszerűen képtelen vagyok választani. Egy egész sor híres szakács íz-élményei. Tudósok megválaszolat-lan kérdései. Elitosztagosok adrenalin löketei bevetés előtt. Egy rakás író agymenése.
Na, mindegy, végül egy Aya Ueto ébredés pillanatait meg egy dupla adag Dwayne Johnson edzés előtti bedurranás érzést veszek, melyeket a kiszolgáló hölgy máris csomagol, ajándékként pedig hozzápasszint egy interaktív Cd-t a jelenlegi termékválasz-tékról.⌠Zene: Karel Svoboda⌡
Az utcára visszatérve átvágok a Sörtemplom felé, de ami-kor megérkezem, látom, hogy itt is már az ajtón lógnak ki a ven-dégek, szóval esélyem sincs bejutni. Ekkor az odakint tömörülők között hirtelen megpillantom Liát, egykori életem egy itt maradt darabkáját. Már vagy ezer éve nem találkoztunk, de még mindig egész jól tartja magát ⌠ széjjelszolizott ráncos bőr, kellemes alak, kissé megereszkedett fenék, amolyan „messziről jól néz ki” kurva típus⌡
Úgy tűnik ő is észrevett, mert megindul felém fakó léptek-kel, arcán pedig örömmel felöntött csodálkozás tükröződik. Kur-jongatva ugrik a nyakamba, aztán máris faggatni kezd. Nem em-lékszem, hogy bármikor is ennyire ragaszkodó lett volna, de azért jól esik az érdeklődése, nem beszélve arról, hogy be akarok jutni a Sörtemplomba.
Megpróbálok szépeket mondani neki, s közben végig az jár a fejemben, hogy mennyire aljas az udvarlásom. Mert azt hiszem, minden udvarlás hallgatólagos megegyezésen alapuló kölcsönös manipuláció, a hivatalos út kötelező betartása csupán - társadal-mi körítés ahhoz, ami egyébként ösztönös. Itt van ez az 50-es egyedülálló nő, aki már nem kell senkinek - és én ezt most kihasz-nálom.
Lia láthatóan ki van éhezve, úgyhogy nincs is olyan nehéz dolgom. Kezdem elfelejteni, hogy ki vagyok, és csak a pillanatra koncentrálok. Mert hát cselekvés közben nem gondolhatunk foly-ton a következményekre vagy másokra, egyszerűen csak a pilla-natra figyelünk, nem arra, hogy utána majd mi jön.
    Akkor sem gondolkodom sokat, amikor Lia előkap egy üvegcsét, és azt mondja, szerzett egy kis minőségi rush-t.
Nahát. Évek óta nem toltam rush-t. Úgy látszik, ez a várat-lan meglepetések estéje. Több se kell és máris a csatornapart sötét-jében állunk, orrunkkal mohón szívva fel az üvegből párolgó esz-szenciát. Egymásnak adogatjuk a szelencét, és a harmadik körnél érzem, hogy megjön az első. Az a baj a rush-al, hogy a csúcshatá-sa váratlanul csap le rád, így amikor eleinte nem érzel semmit, és rátolsz még, az végzetes hiba lehet.
Mielőtt tudatunk végleg összeomlana, megjön a komolyko-dós elmélkedés is, az agybizsergés jótékony mellékhatása. Lia épp rágyújt egy Styvesant-ra, amikor bekattan neki:
-     Felgyorsult a világ. – süvölti - Sűrű és átláthatatlan, ami képződik rajta az idővel. Nem látsz ki alóla. A rétegek mögött sa-ját külön kis világot kel létrehoznod, hogy tovább bírd.
-     Ja, valami olyasmi – mondom, és én is rágyújtok.
-     Azt mondják, senkinek se higgy, de kik mondják ezt? – folytatja - Azok, akinek hiszel, akikben bízol. de mi van, ha ők is átvernek? Végül bennük sem hiszel, és semmi sem változik, marad a megszokás, szóval mindent ugyanúgy teszel megint.
Miközben tovább beszél, a Sörtemplomból kiszűrődő rum-ba party hangjai és a mondanivalója között ingázok, nem egészen érzem stabilnak a valóságot. Szerencsére a rush hatása hamar el-múlik, és arra eszmélek, hogy az autómegosztós applikációját élte-ti, amelynek köszönhetően újra színes az élete.
-     A pasimnak épp lerobbant a kocsija, így nem tudott eljön-ni értem, de szerencsére épp volt a közelben egy csaj, aki elvitt reggel melózni. Kiderült, hogy egy idióta. Iszonyú fárasztó volt, míg beértünk, ráadásul el is tévedt, úgyhogy a főnök pipa volt, és ez az egész napomat elszúrta. Aztán hazafelé egy rock banda ho-zott, de teljesen be voltak gőzölve és a város szélén kötöttünk ki, ahol tüzet raktunk meg minden. Persze előkerült egy kis hasis, ami még jó is lett volna, de az egyikük totál rám kattant, és meg akart erőszakolni. Gyorsan leléptem és még épp időben elcsíptem egy kamionsofőrt, akinek viszont irdatlan büdös volt a kocsijában és furcsán is beszélt, úgyhogy az egyik lámpánál kiszálltam, mert nem akartam benne lenni a hírekben. Kerestem egy utolsó fuvart haza. Jött is arra egy hájas arab, de inkább felhívtam a pasimat, hogy sétáljon le elém, szóval…..
Apró, fehér elefántok rohangálnak a csatornaparton, a rumba negédesen zakatol a túloldalról, Lia pedig csak mondja és mondja, miközben nekem nincsenek kétségeim afelől, hogy az ak-tuális talpra állásaimat súlyos mélypontok fogják még követni, és hogy a pillanatnyi rendezettség csupán illúzió.
Három tompavörös pont liheg a hegy tetején a város fölött, valami valósághomály ül a közeli kishíd alatt, és mozdulatlan a csend a csatornaparton. A bamba hold pikkelyes elmúlást öklen-dezik a sápadt holdfénynél.
Az est további részének kvintesszenciája másnap csak ho-mályosan tükröződik vissza az elmémből.
Ahogy kidobom a kiürült rush-os szelencét egy szemetesbe a Sörtemplom előtt.
Ahogy ki akarom fizetni a következő kört a pultnál, de a fakó arcú angyallány azt mondja, az előbb fizettem ki.
Ahogy kokaint szívok Lia felém düllesztett faráról a hátsó WC-ben. (Azt hiszem végül nem raktam be)
Ahogy a csontarcú Keny Arkana lábai előtt fetrengek a színpadon.
Nagydarab barnamedvék hurcolnak valami lépcsőn, mely-nek oldaltövét kifinomult ragadozók őrzik, feltupírozott szempillá-ik alatt megcsillanó könyörtelen szemeikkel.
Megvágom magam a konyhapulton, miközben az alvást elősegítendő hasiskockából próbálok egy darabot leszedni az előt-tem ólálkodó napfelkeltében.
Na és Lia?
Ő elveszett valahol a rejtjelezett térben.
KPT

Újabb napok omlanak össze a konyhai falinaptáron, a reg-gelek kezdenek szúrni, a hajnal ködtejfölt ken a kocsim ablakára minden ébredéskor. Rendszerint forralt narancslevet öntök rá, hogy lássak, aztán megiszom a relax teámat, felkapom a gyereke-ket, és már rohanok is a szerkesztőségbe.
Az ovi elég közel van, de kolosszális szöszmötölés megy a megérkezéseknél, szóval jó adag idő elmegy vele, főleg amióta húsevő növényeket telepítettek a nagykapu mentén, csakugyan.
A kisebbik fiamat ez láthatóan nem zavarja. Amikor beju-tunk az udvarra, rutinos mozdulatokkal kergeti el a földre szállt keselyűket, és máris rohan a bejárati ajtó felé, ahol a szülők sorban állnak. Egy rakás eltohonyásodott anyuka meg pár szerencsétlen balfasz, olyanok, mint én, csak meg vannak borotválkozva, méghogy.
Az egyik semmitmondó arctól tüzet kérek és rágyújtok, míg tart a sor, s közben látom, hogy az alkarizmaim tömbjei maguktól lüktetnek. Alkartömbök lüktetnek, én meg odanézek a kocsi felé, nehogy a malajziai örömlányok kikezdjék a nagyobbik gyereket, de szerencsére még korán van.
Aztán három-négyre bejutunk, és elkezdem ráadni a fiam-ra az óvodai egyenruhát ╓ az ő jele a tökös üstökös ╖de azért fél szemmel az anyukák seggét stírölöm, bár nem nagyon van mit. Ez csak amolyan megszokás - pláne. Amúgy persze herótom van a társadalmi beilleszkedésekből és egyenfutamokból, hogy hát a szü-lők nem demokratikusan, hanem autokratikusan nevelik a gyer-mekeiket, amitől aztán azok felnőttkorukban vonzódnak az au-tokrata vezetőkhöz, akkor is, ha félnek tőlük - itt is nézd meg. Stí-rölt anyukaseggekhez tartozó szájak mozognak, az ovónéni, mint most is, mindig negédesen kedves, arcára soha nem tapadnak fel a hétköznapi gondok, profin dolgozik. Reggelente bizonyára dupla adag kitartásszirupot lő be magának, akárcsak.
A dadus közben már tolja be a reggelit a tálcás kocsin, né-hány kiscsoportost elszántva viharzik a terem felé halált megvető bátorsággal, hogy túlélje ezt a napot is, minthogy.
Elsuhanó tálcás kocsik, a faliújság alatt remegő félelmek, rózsaszín pöttyös ruhászsákok.
Puszi balról, puszi jobbról, délutánjövökérted, holnap mi leszünk a gyümölcsnaposak.
Kifele menet érzem, hogy émelyeg a gyomrom, de eszembe jut, hogy a kocsiban van kóla, a Bifidus Avensis Toyota Essensis-e, jót fog tenni, miután leraktam a nagyobbikat.
A nagyobbik már gondolkodik rendesen, valamelyik nap is beront rám a WC-n, és kifejti, hogyan összpontosul a világ gazda-sági hálózata hat-nyolc multinacionális konszern kezében. Nagy jövő áll még előtte az biztos, de ha a méhek kihalnak, nekünk is annyi, és már amúgy is annyi minden miatt kell szégyenkeznünk.
Haladunk tovább a belváros felé, az utcán megint zsiráfte-temek hevernek, kezd feloszlani a köd. A kereszteződésnél egy albínó rendőrnő vezényel a lámpa helyett, és még van nyolc perc nyolcig.
Várom, hogy mi következzünk, nézem a rendőrnő csábos ajkait, csücsörítő tekintetét, a méhek kihalnak, vajon az ő története mi lehet? Sok történetből hiányzik a kerek egész. A befejezettség érzése, miközben mesélőjük úgy érzi, elmondott mindent. Kár ezekért a jó kis történetekért, amelyek nem térnek vissza sehová, valamint.
Megindulunk, kanyarodás közben még megnézem a seggét is, közben majdnem elütök egy fintorgó papagájt, de aztán mégis sikerül épségben az iskolához érnünk.
Kiveszem a gyerek táskáját meg a gyereket, a parkolóban ma hajléktalanok árulnak pillangóköveket méregdrágán, mire megszólal az első figyelmeztető csengő. Fintorgó pillangókövek, jó kis történetek, belváros.
Puszi balról, puszi jobbról, délutánjövökérted, ne gyere, mert halloween parti lesz.
Pénzt adok arcfestékre meg kaszafenéshez, megremegek a nyolcadikos lányok látványától, aztán búcsúzóul meghagyom:
-     Ne feledd, a boldogság feltétele a szelektív memória!

Nem megy nekem az az alkohol dolog. Újfent megállapí-tom, hogy alapvetően jó irányba haladok, de mivel nem áll mellet-tem senki, nincs kitől visszacsatolást kapnom, magam megfejtése pedig időigényes feladat.
Talán valamiféle hormonzavarom van.
A sok stressz, a drogok meg az állandóan képernyő előtt ülés. Na meg az a kurva sok aminosav, amit feltolok a beleimbe.
A szervezetem többlet mennyiségű kortizolt termel, hogy energiát biztosítson a folyamatos fizikai és kémiai stresszhez. Gyengíti az immunrendszerem és elvonja a szexuális energiákat is.
Rohadjon meg.
Nem állok meg.
Mindig csak előre.
Beta-ecdysteron-t tolok intravénásan a férfi mosdóban. Na-ponta kétszer kell lőnöm magam, hogy tartsam a szintet. Ez a cucc felturbózza az izmaimat, és az talán megszünteti a gondokat. Ha pedig majd kellőképpen felerősödöm, jöhetnek megint a drogok is.
A WC-ben olcsó kirakatsláger szól valamelyik aktuális kö-csög szépfiútól, és ez egyátalán nem hozza meg a kedvemet az élethez, de azért megpróbálok úgy tenni, mintha kibaszott kemény volnék. David Bowie és Iggy Pop is túlélték a hernyót, akkor ne-hogy már egy kis spenótkivonat hazarakjon.
Amikor kilépek a mosdóból, beleütközöm a fotós csajba, aki mostanában sokat jár fel, ki tudja miért.
Egész jó alakja van végül is, amolyan "Még Menthető” tí-pus: ⌠ Arányai egyenetlenek, de ezért cserébe kedves, szolidan öltözik és jó vele beszélgetni a kiskonyhában, van egy Fischer papagája, és sze-ret csacsogni a barátnőivel, de a megfelelő kezeléssel kihozható belőle a vadállat⌡
Nem lesz a belső kör tagja, de arra jó, hogy néhány percre kellemesen érezhessem magam, amikor beszélgetek vele, és ahogy előttem áll, csak szívom és szívom be a jelenlétét, arcának mozza-natait, blúza alól feltörő parfümözött bőrének illatát, szemén a fény törését, és minél több érzéki információt, ami majd élvezete-sebbé teszi az élményt, ha kiverem rá.
A belső kör azok köre, akik igazán számítanak az életed-ben. Azon emberek szűk tagsága, akik valóban fontosak számod-ra. Ez a csaj csak valami csoda folytán kerülhetne be, de mivel már két hete nem ejakuláltam, teljesen elzsibbadok tőle.
Az egészséges férfi szervezetben minél hosszabb ideig gyü-lemlik a szaporítóanyag, annál inkább kiélesednek a gyárilag beál-lított szenzorok. Kielégülés utáni napokban az ember csak azokra a nőkre figyel fel az utcán vagy a boltban, akik valóban a zsánerei: akik minél inkább megfelelnek a személyes beállításainak. Aztán, ahogy telnek a napok, egyre kevesebb külső tényező számít. Ne-gyedik napon már nem baj, ha nincs olyan jó alakja, de jó a melle és a lába. Ötödik nap már az is belefér, ha van egy kis úszógumi is. A hatodik napon már a nem is olyan jó nők is jók volnának, reggel pedig merevedésed van. A hetediken már az összes poten-ciálisan szóba jöhető példányt elképzeled magad alatt. A nyolca-dik nap holtpont. Már nem tudod, mit akarsz. Ki kéne verni, de állandóan fáj tőle a hátad. Vársz még egy napot, hátha az asszony megsajnál, de semmi. Szenvedés. Most már azért is kibírod, és még kínzod is magad. Szajhákat nézel az internetes szexpartner kere-sőkön. Brutális kínálat megfizethető áron, kényelmes környezet-ben. Már a képektől feláll a farkad, és az jut eszedbe, még se olyan jó ötlet, mert ha egy ilyenhez elmész, két perc alatt elsülsz, ami pazarlás. Nézed az eladók mellét a boltban. A bőrükön lévő mik-robarázdákat. Nyakuk ívét, meg azt a részt ahol a fülük találkozik az oldalhajjal. Érzelgősebbé válsz, elsírod magad a Gigasztár 7 döntőjén. Érintéshiány. Jobban érzed a nők kipárolgását. Csak azt szeretnéd, hogy hozzád érjen valaki. Már egy ölelés gondolatától is libabőrös vagy. Olvasás közben félrenézed a szavakat: „elnyom-ta a cigarettacsikket” helyett „elnyomta a cigarettacsiklót” olvasol. Ez már a vég? Azt mondják, a felhalmozódó sperma nem tesz jó a szervezetnek.
Dumálgatok a lánnyal egy kicsit, élvezem tiszta sugárzását, aztán visszamegyek az asztalomhoz, hogy tovább írjam beszámo-lómat a pénteki beszélgetős műsorról, amit a kiadó a gerontofil kortárs irodalom jeles képviselőinek szervezett. Időnként azért átpillantok az asztalához és próbálom megfejteni.
Egy nő akkor fedi fel teljes énjét, amikor gyereket csinálsz neki. Azt mondják, élje vele együtt, mielőtt elveszed.
Az semmi.
Akkor még mindig csak félig ismered, vagy talán egy kicsit jobban. Együtt élsz vele pár évet, és megkéred a kezét.
Akkor jársz hetven százalék körül. Ilyenkor már viszony-lag biztonságban érzi magát, de még sok minden nyitott és bizony-talan, és hát nagyon vigyázni kell, nehogy az utolsó pillanatban elszúrja. Ez csúszós pálya, itt sokan meggondolják magukat.
De ha végül elveszed feleségül, nyomban tapasztalod, hogy milyen gyorsan változnak a dolgok. Ilyenkor mondhatni bizton-ságban érzi már magát. Elkezdenek termelődni benne a megnyug-tató hormonok, de ezek még nem olyan erősek, mint amelyek a szülés után fognak burjánzani a testében, tehát még mindig nem adja ki teljesen magát (a terhes nők az agyuk csak bizonyos terüle-teit használják, olyankor a többi funkció kevésbé érvényesül). Szóval a házasságkötés után sok minden megváltozik és előjön a nőből néhány addigi, rejtett tulajdonsága, amelyeket még az együttélés alatt sem fedeztél fel, nem beszélve arról, hogy ez embe-rek amúgy is változnak, a sejtek hét évente cserélődnek, és ez álta-lában pont ez a szakasz. De ez még semmi.
Még mindig csak kilencven százalékon vagy, amikor a nagyszülők könnyes szemmel és tátott szájjal tartják a kezükben a karácsonyra kapott bébi zoknit vagy cumit, jelzésképpen részetek-ről, hogy nagyszülők lesznek.
És aztán a szülést követő három évben ismered meg igazán a nőt. Most már teljesen biztosnak érzi a helyét, ha pedig kellő-képpen ellátod a dolgodat, és megfelelsz szükségletei kielégítésé-nek, akkor minden bizonnyal már kilencvenöt százaléknál jársz.
Többet ne várj.
Ez a maximum.
Soha nem fogsz teljesen kiismerni senkit, egy nőt meg plá-ne.
Le kell adnom az anyagot.
Az unalom egyenlő a nemléttel.
Erre gondolok, mikor kiveszem kényszerszabadságom első részletét, hogy kevesebb maradjon év végére. Mi a szart fogok itthon csinálni egy hétig?
Már a második napon kezdenek elhalványodni életem ke-reteinek kontúrjai.
Senki nincs itthon. Pankrációt nézek a tévében, nyújtják a konfliktusrétest már hetek óta, most meg persze lenyomják a baj-nokot, amivel vége veretlenségi korszakának.
Hát igen.
Nem mindenkinek sikerül az, hogy jól jöjjenek ki a dolgok. Persze legtöbbünknek összejön egy-egy mozzanatra, kisebb széri-ákra - de hogy az sokáig kitartson, csak keveseknek sikerül. A Be-atles-nek például volt néhány éve, amikor minden összejött, min-den klappolt.
De ha az embernek folyton azt mondogatják, hogy milyen jó, milyen tehetséges, akkor egyszer csak el fogja hinni, hogy úgy igaz, és azután ahhoz lesz hozzászokva, az lesz a természetes, ezáltal viszont pont azt veszíti el, amiért mindig önmaga tudott maradni.
Valamit ki kell találnom, mert az agyamra megyek.
Nézzük csak.
Valami agyrém kell, ami kurvára menő.
Egészen biztosan jót tenne a lelkemnek, ha lenyomnék va-lami kurvára menő dolgot.
Mi most a kurvára menő?
Internetes körkihívás.
De én nem vagyok jó ezekben a szarságokban.
Nem megy jól a felszínesség és a megjátszás.
Hát:
Mivel még csak délelőtt van, megpróbálok nem betépni, így viszont állandóan jár az agyam.
Jár az agyam, és az nem jó.
Eszembe juttatja, hogy mennyire boldogtalan vagyok.
Most pofán kéne vágni.
Hiszen elég jó életem van.
Elég jó kocsim, elég jó munkahelyem, elég jó szüleim voltak és sok mindent elértem már. Igaz, a feleségem nem akar velem szexelni és eldeformálódott. És az a baj, hogy leginkább belülről.
Egy nő vagy szolgál, vagy kihasznál.
Egyik sem igazságos.
Ha olyat találsz, ami mindkettő és egyik sem, akkor arany-halad van.
Az egészségügyi állapotom viszont szintén kaotikus.
Mások azt mondanák, ezek csak az öregedés jelei. De én tudom, hogy ez több annál. Egyszerre vagyok fitt, éber és ugyan-akkor kimerült. Több sebből „vérzem”. Talán már meg sem lennék a napi fájdalomadagjaim nélkül.
Nem emlékszem már, milyen fájdalom nélkül élni.
A minap egy pillanatra megcsapott a boldogság szele, vagy legalább is valami olyasféle érzés, mint régen. Nem tudom, az volt-e? Mondom – már nem emlékszem, milyen volt normálisan „lenni”. Hogy nem fáj legalább három helyen egyszerre. Nem em-lékszem, így lehet, hogy nem is azt éreztem, mindenesetre valami pozitív volt, sokkal pozitívabb, mint bármi az elmúlt években.
Nem tudom, mitől volt. Nem figyeltem eléggé.
Talán, hogy végre szabadságra mehetek, és azt csinálok egész nap, amit akarok? Ez túl sablonos lenne.
És én sajnos mindig hittem abban, hogy az ember sorsát a cselekedetei határozzák meg. Soha nem tettem semmit az ellen, hogy ne úgy legyenek a dolgok, ahogy mások akarják. Általában csak hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek, csak sodródtam az eseményekkel, bízva abban, hogy jó cselekedeteim egyszer majd megtérülnek, és az én sorsom is jó irányba fordul. De rá kellett ébrednem, hogy a természet energiái nem így működnek. Legtöbb-ször a jó emberek szenvednek a legtöbbet, míg mások, akik aljasul viselkednek, kihasználnak vagy bántanak másokat, vígan éldegél-nek, és én hiába várom, hogy elnyerjék méltó büntetésüket.
Úgyhogy fend ki a bárdod, mert közeleg a tél.

A testem nem bírja feldolgozni a sok fizikai és kémiai stresszt, amit előidézek a magatartásommal. A kémia legyőzött. Meg kell adnom magam, ha normális merevedést akarok produ-kálni.
Abbahagyom hát az edzést és leállok az étrend kiegészí-tőkkel. Egy két napig nincs is baj, a szervezetem hozza a formám. De aztán elfogynak az aminosav tartalékok. Harmadnapra érzem, hogy testem különböző területein szivárog az izom. A szokásos napi mozdulatok már nem ugyanolyanok, nehezemre esnek, vagy legalább is megérzem őket. Negyednap már kész van a derekam. Ha pedig az nem bírja, akkor a hát is megroppan. Már érzem is. Rámegy az aranyeremre. Fél óránál többet nem bírok ülni se. A hét végére tropára megyek, ha nem tolok valamit. Akkor legyen egy negyed adag rizsfehérje. Az még elmegy.
De ha már ennyit szenvedek, legalább összejöhetne valami.

A kirakatban vörös-fehérre mázolt kupacokban csordogál-nak a díszek. Az ajtóban kopásnak indult télapó zizeg egy naptár-ral a kezében, amely jelzi, hogy még tizenhárom nap van hátra. Ha letelik, majd újrakezdik az egészet. Itt minden nap Karácsony.
Jó lehet ilyen helyen dolgozni.
Aztán végig a Rokinon más üzletek polcait is lassan beterí-tik a csoki mikulás mutánsok, a marketek sorait napról napra vonzóbb hoszteszlányok uralják ünnepi díszbe öltözve. Tökéletes combjaikra ráfeszül a karácsony, mosolyuk mögött szaloncukor-kedvesség.
Minden csillogó és koordináltan arányos.
Vegyél még.
Felkeltik az érdeklődésed.
Előhozzák belőled a legmélyebb ösztönöket.
Hónapok óta én is egy príma testre vágyom.
Nem kifejezetten a szex hiányzik, hanem inkább az érintés. A gyengédség.
Abból mindenkinek kevés jut.
Nem tudok mit kezdeni magammal.
Időnként járok egyet a tíz fokos decemberi délelőttökön, csak, hogy kiszellőztessem a fejem. Ilyenkor szeretem nézni mások házait. Elképzelem az életüket.
Mindennapi szöszmögéseikre gondolok, meg, hogy az ő vállukat vajon milyen teher nyomhatja.
Az egyik délutáni séta közben a Waterlooplein-en a két ős-kori jazz lemez mellé veszek egy kis kokaint is, hátha mégis lesz valami szilveszterkor. Bár nem valószínű, hogy kimozdulok, de ha mégis, akkor legyen – és hát aznap beszerezni ilyesmit gyakran lehetetlenség, a legtöbben már jó előre betáraznak, nehogy nekik ne jusson.
Régi szép idők.
Egyedül maradtam.
Legrosszabb esetben éjfél előtt feltolok egy kicsit majd ott-hon, bár tudom, hogy magamban kólázni nem valami nagy dobás, de ha az ember élete beszűkül két fal közé
╓ munka / család ╖
akkor jórészt csak magában ünnepel, már ha eljut odáig, hogy van értelme.
Átlátszó hártyaréteg vagyunk a világot uraló hatalmassá-gok bélrendszerében. Csak létezünk, a saját szabályaink által, ti meg elhiszitek, hogy minden a tiétek.
Semmit sem tudtok rólunk.
Ilyen világ ez. És azt hiszem, minél jobban elidegenedem az emberektől, annál erősebb leszek. Ha nem olvadsz be, kiközösített leszel, de ha ügyes vagy, megtalálod a saját utad. Mindenkinek ott a lehetőség.
De ha úgy vesszük, minden csak átverés, mert minden tet-tünk mögött valami cél feszül, valami önzés, és már csak az a kér-dés, hogy ez mennyire van ellentétben a saját értékrendünkkel, hogy mi az, ami még belefér, amit el tudunk fogadni, és mi az, amit már nem. Ezek a dolgok határoznak meg.
╓munka?╖
Jórészt csak azért dolgozunk, hogy az abból szerzett javak-ból azt csináljunk, amit mi akarunk. Dupla átverés. Az időd meg-határozó részét kitevő munka a túlélés kellemetlen eszköze. S, ha még azon szerencsés kevesek egyike is vagy, hogy jól megfizetik és szereted csinálni – akkor is csak egy véget nem érő harc, s mint minden ilyen, szükségképpen: aránytalan. Aránytalanul elosztott javak aránytalan újraosztása periódusokban ismétlődő természet-ösztönös szabályrendszer szerint.
╓család?╖
A filmek kilencven százaléka eltorzítva ábrázol bármiféle családképet és emberi kapcsolatot, a felnövő generációk pedig ezt a torz valóságot vélik normálisnak, mialatt a folyamat egyre csa-varodik tovább.
A házasság: irányítás és alkalmazkodó készség.
Hogy mindig előtérbe kell helyezned mások érdekeit állan-dó súrlódásoknak kitéve, hogy szünet nélkül kell megfelelned a követelményeknek, megoldanod szituációkat, okosan kezelni problémákat.
Vannak, akik ezt korán felismerik, megijednek, és el sem kezdik. Vannak, akik közben jönnek rá és kilépnek az egészből. Vannak, az olyan túlélők, mint én, akik belefáradva hajtanak to-vább, tudatok megváltozik, valaha épp lelkük átalakul, és már soha nem lesznek azok, akik voltak. És talán valahol az óperencián túl van néhány szerencsés, akiknek minden klappol.
Azokról mintázzák a filmeket, mert különben:
A házasság olyan, mint egy Nabokov történet: engedély adunk önmagunknak a nehezebb útra, a kínkeserves pillanatokra, melyek erősebbé tesznek, vagy az őrültbe taszítanak. A házasság nem a szerelemről vagy a boldogságról szól – a házasság acélke-mény küzdelem, melyet senki nem vészelhet át komolyabb sérülé-sek nélkül.
A házasság és a család: szisztematikus és önkéntes lemon-dás az egyénről egy más illúzió kedvéért. olyanért, amelyek azt mondják, hogy az egyéniségedért és feláldozott energiáidért cseré-be kapsz biztonságot, szeretetet, no meg persze korlátlan szexet törvényesen.
De ezek nagy része a legtöbb házasságban nem teljesül.
Az egyén elvesztése és az aránytalan áldozathozatal vi-szont mindenképpen bekövetkezik. Olyan érzés, mint amikor jó áron veszel egy jó parfümöt, de otthon kiderül, hogy csak utánzat, és ettől átverve érzed magad.
A házasságban eltöltött idővel párhuzamosan morzsolódik az egyén is. Az első években még nem sok darab mállik le, csak olyanok, amelyeket még magad is jó szívvel adnál, és lelkesen ve-szed, mint az üzlettel járó áldozatot. Aztán telik az idő, és a dolog egyre több részt követel belőled. Aztán jönnek a gyerekek és még többet. Aztán azt veszed észre, hogy minden erről szól. Intézke-dés, feladás, előre engedés, alkalmazkodás ismét.
A biztonság? Illúzió.
Ebben a világban semmi sem biztonságos.
Csak önmagadra számíthatsz.
Korlátlan szex.
Na, persze.
Valószínűleg a házasok szexelnek a legkevesebbet.
Főleg harminc felett.
és a plusz egy bónusz:
╓edzés?╖
Csak azért csinálod, hogy az előző kettő bírd, a fegyelme-zettség kitartóvá tesz és eltökélté, emellett figyelemelterelésnek is kiváló, mielőtt a valóságtól teljesen indolensé nem válsz.
Az edzés dresszírozza a gondolkodásmódod, ahogy az el-fogyasztott művészfilmek és könyvek is. Ez segít a túlélésben, és, hogy eljuss a kiskapukig.
Mert a megoldások léteznek, csak meg kell találni őket.
.
Annyira üres vagyok.
Egy délután aztán azon kapom magam hát, hogy a masz-százslányokat vizslatom az allyourdreamscometrue.com könnye-debb szekciójában. Itt a lányok nem vállalnak aktust, ellenben egy kis hátmasszázs után extrákkal szolgálhatnak.
Ezt persze a csatornák mentén is megkaphatnám bármikor, de az ottani lányok többségében semmi lojalitás: jórészt külföldi munkavállalók, akiknek az egész üzlet csak futószalag. Lezavar-ják húsz perc alatt aztán kidobnak a bíborfénybe öltöztetett utcá-ra. ≈ ⌠Gyér Világ⌡
Nekem érzésekre van szükségem, és ha elsőre nem sikerül, majd tovább kutatok.
De ez az oldal valahogy meggyőzőnek tűnik. Exkluzív szolgáltatásokat nyújtanak, nyugodt környezetben, hízelgő helyi lányokkal.
Belövöm a kedvenc paramétereimet a keresőbe (hajszín, mellbőség, életkor tól-ig, szilikon igen / nem) aztán rátapadok a képernyőre dobott tucatnyi képre.
Krijstent választom, és azonnal fel is hívom.
Aztán leborotválom a fanszőrzetemet, hagy legyen teljes az élmény.
Egy pohár bor kíséretében benyelem a nemrég vásárolt yohimbin adagom felét, intravénásan belövök egy kis noradrenalint és megindulok a keleti dokkok felé.
A város már kora este betakaródzik, a nappalok még min-dig előrefelé hajtanak, a járdákon emberi öntudatlanság tükröző-dik.
Megyünk a dolgunk után.
Sárga fények lüktetnek a Damrak kirakatainak hajszálere-in, és nemsokára elérem a pontot.
Becsöngetek, a kaputelefonon útbaigazítást kapok a felju-táshoz, ami nem is olyan egyszerű, de végül sikerül.
Ajtórácsok nyílnak, mögülük egy szempár tessékel.
Amikor az ajtó becsukódik mögöttem, szemügyre veszem Krijstent, aki nagyjából huszonnégy éves lehet, alacsony és úgy néz ki, hogy azonnal rávetném magam.
Két szál fehérnemű van rajta csupán, meg a tompán ra-gyogó mosolya. Perfekt testi arányokkal rendelkezik, a képek nem hazudtak, de élőben még jobb. Csak az arca jelent újdonságot, amelyet a hirdetésekben kitakarnak, de nem csalódom. Mosolyog, igazi barátnő feeling árad belőle, azonnal megkedvelem, és ő is ezt mondja rólam, amikor átnyújtom a bonbonos tasakot. Felhívom a figyelmét, hogy vigyázzon a csomagra, mert extrák vannak benne. Azonnal megérti és továbbmosolyog.
Bevezet egy szűk, de hangulatos szobába, ahol lágy chill-out szól és gyertyák csonkjai ontják az azúrfényes hangulatvilágí-tást.
Fénylő szempilláival rám mosolyog, és megmutatja, hova tehetem a ruháimat, s mire pőrére vetkőzöm már vissza is tér egy törölközővel.
Elzavar fürdeni, és azt mondja, bent vár majd.
Kétszer megmosom mindenütt.
Kilépek a fürdőből, egyenesen vissza a szobába, ahol aztán a masszázságyra fektet és betakarja a hátamat egy másik lepellel.
Az előre felmelegített langyos masszázsolajjal bekeni a láb-fejeimet, majd elkezdi a mutatványt. Nem túl erős, nem túl gyenge a keze, de mindegy is, mert legjobban az érintése tetszik, bármit is csináljon. Teljesen átadom magam az élménynek.
Közben beszélgetni próbál. Semmi erőltetett, és valahogy azonnal egymásra hangolódunk. Nem is értem. Tényleg jó fej ez a csaj, néhány percre meg is feledkezem a dolog erotikus töltetéről. Akkor riadok fel csak, amikor időközönként átfut a heréimen egy pillanatra.
Aztán azt mondja, ha már ilyen jó barátok lettünk, felada-tot bíz rám. Felültet az ágy szélére, amely közvetlenül a tele tükör fal mellett van. Elém rakja az olajos tégelyt és megkér, hogy most én is kenjem be egy kicsit.
Mialatt kézbe veszem az olajat, lehúzza a bugyiját, figyel-mem azonnal elvonja teljesen leborotvált öle, ami felettébb kívána-tosan fest. Aztán a melltartóját is leveszi.
Feszes és kemény, mint még soha ≈ ⌠Nevetés a sötétben⌡
Végigkenem mindenütt, átölelem, le a fenekére is, közben dörgölőzik hozzám, megfordul, elölről markolom, le-fel jár a ke-zem, és egyre merevebbé válok. Odarakja magát hozzá, hátrafe-szül, nyögdécsel.
Megfordul, leviszi a térdem felé a már mindenhol csordo-gáló olajat, és egy pillanatra a szájába vesz. Teljesen elborul az agyam, úgy fest neki is, mert azt mondja, most már.
Most már.

Minden álmod valóra válik.
Elernyedek, ő leszáll és eltűnik halálra ítélt utódaimmal, s mire magamhoz térek, már mosolyogva vissza is tér.
Pár kedves szó, aztán menjünk el közösen fürdeni.
Bekeni a mellemet én az övét, megint kezd felállni, nevetgé-lünk. Megfordul, megmosom a hátát, néha hozzáér a / nyakába csókolok, most ő akarja az én hátam.
Ekkor egy pillanatra elhallgat, keze valahol félúton megáll.
Hátranézek és értetlenséget látok az arcán.
-     Mi a baj? – kérdezem
-     A tetoválásod….- nyel egyet – én téged ismerlek. Jézusom, tényleg, hogy nem ismertelek fel azonnal? – sápad el és egyszerre tűnik rémültnek meg boldognak. – Nem láttam a félhomályban…
-     Ismerjük egymást? – hűl meg ereimben a vér. Nem emlék-szem rá sehonnan, de látom, hogy nem viccel.
-     De még mennyire. – feleli, majd megmondja a nevét.
A Világegyetem unikornisai vagyunk.
Egymás hullámrezgéseibe kapaszkodva haladunk előre az időben, ami nem létezik.
A lányban első igazi szerelmem kishúgát tisztelhetem, aki akkoriban kezdődő tinédzseréveit élte meglehetősen vehemensen. Még a nevetéseire is jól emlékszem. A nővérével annyira eszelősen forró volt egyberezgésünk, hogy az egyetem utolsó évében náluk laktam. Ő esti iskolába járt, én meg délutánonként a húgával ko-saraztam a hátsó udvaron.
Akkor még nem ilyen haja volt.
És a mellei sem voltak ilyen perfektek. ≈ ⌠Adomány⌡
Kifut az arcomból a szín, a lépcsőház felé kering, de elté-ved, mi meg nézzük egymást, és azt se tudjuk, mit mondjunk.
Aztán felöltözünk, de még nem akaródzik mennem.
Ripityára szaggatjuk egymás emlékeit, próbáljuk összerakni a szétesett darabokat, és némelyeket egész jól sikerül.
Érzem, hogy valami irdatlan erejű érzelmi hullám közelít felfelé a gyomrom tájékáról.

















2. [tulajdonos]: Sifrencak: Bomlásterápia 4/2_ 2015-12-13 19:58
Nyár

A városra végleg rátelepszik a nyár, régi nosztalgiák ébrednek.
és ez így még fájóbb. a pillanat, mintha azt akarná mondani, hogy újra minden olyan lehet. igen. néhány másodpercre csakugyan a múltba libbenek. de aztán gyorsan magamhoz térek. az már nem az én életem. csak képek, amelyek valamikor érzéseket jelentettek.
de legalább újra edzésben.
letelt az idő, és a szervezetem felismeri a berögzült mozdulatokat. az aminosavak és az arginin megint tombol, az izotóniás ital meg átveszi a vérem színét. a doki azt mondja, várjak még két hetet, akkor leszek igazán rendben, de tudom, hogy már soha nem le-szek igazán rendben, nem leszek sehogy sem. Egyszerű túlélő va-gyok, aki épp végzi a dolgát, vagyis van. nincsenek már illúzióim, azokat otthagytam valahol a kórházban az első gyerek születésé-nél, és az is tudom, hogy a vágyak is csak nehezítik ezt az amúgy is már éppen eléggé zűrzavaros állapotot.
úgyhogy csak edzek, mintha mi sem történt volna, érzem, hogy még nem az igazi, elnézem a nyers bikák rohamát a teremben. némelyiknek tényleg nincs agya, csak hús-szövet és csontok, meg szemek a látáshoz. mások egész okosan csinálják, és hát persze a lányok, mint egy mellékszálon ott adogatják a stafétát egymásnak a lábgépeknél. vannak, akiknek már mindegy, de sokan jönnek a közeli középiskolából, akkor megint felébred bennem valami élni vágyás, és tudom, hogy hiába.
de mégis újra meg újra megpróbálom, mert muszáj valamivel el-lensúlyoznom az állandó ücsörgést az irodámban, ami a napom felét elviszi. a többieken, akik már évtizede a szerkesztőségben dolgoznak, látszik, hogy teljesen el vannak pudingosodva. Olcsó hájuk nagyképűen pöffeszkedik egykor volt derekukon, tokájuk meg a fénymásoló üveglapját verdesi, amikor fölé hajolnak. nem akarok ilyenné válni.
de lehet, hogy csak az edzésbe menekülök a szerkesztőségben fel-gyülemlett hajsza meg az utána otthon váró őrület miatt.
a kényelmes feleségem
a kielégíthetetlen akarásvágyú gyerekek
hétköznapi, szürke téboly
befejezem a kiadott korrektúrákat, átküldöm a főszerkesztőnek, aki holnap majd úgy is visszadobja még egy kis fésülgetésre, aztán lemegyek lifttel a parkolóba.
a szokásos ördögi fejfájás
és még haza se értem.
a második menet csak most jön.
nem. de. akarom. üvöltés.
az autó Cd lejátszóban velem együtt folytatódik az aznapi techno adagom:
Boris Brejcha mesél az égi angyalokról, én meg suhanok a körúton, és elnézem a 17:30-as életképeket: a sarki kisboltok körül a munká-sok az üzlettől öt méterre kezeslábasukban isszák az olcsó sört és magas röptű beszélgetéseket folytatnak.
Igazuk van.
Mi várja őket otthon?
A gyerek már kamasz, alig van otthon,
és akkor sem értik egymást.
Az asszony meghízott, a munka monoton,
semmi nem változik.
Az arcokon reménytelen feleslegesség.
Amott külvárosi ribancok eszmecseréje az élet fontos kérdéseiről. Kötelező öltözék: párducmintás cicanadrág, azúrkék top. Sze-mükben végtelen semmisség.
De biztos velem van a baj. Mint általában.
A hozzám közel állók, és azok, akik még valamit is számítanak nekem, gyakran kérdezték: miért változtál meg, hová lett a régi tűz, ami mindig is benned volt? Azt feleltem: nem én változtam meg, hanem az emberek. elegem lett az önzésükből, megbízhatat-lanságukból, lelketlenségükből és hogy folyton nekem kell megol-danom a problémáikat. és ha netán csak fele annyira is jól akarom érezni magamat, mint mások, akkor kétszer annyit kell tennem érte. ezért veszett ki belőlem a tűz. Mert már nincs kedvem az egészhez.
Na és mi van a jó dolgokkal?
Egy jó film, a kedvenc ételünk, meg a nyaralás a tengerparton. Egy kiadós menet valami belevaló nővel.
az élet apró örömei
a retinánkra égett illúziók.
a gyomrunkba tömött megelégedés.
de az emberek csak egymás mellett mennek át az eseményeken, soha semmi nem egyesíti őket igazán. ezért a roppant erőfeszítés, hogy másokat megismerjünk, s minket is megismerjenek mások, ezért a szerelem.
és mindez csak arra szolgál, hogy megpróbáljunk kiszabadulni önmagunk kereteiből, lelkünk elzárt ajtóit feltépjük.
feleslegesség
kedvem sincs hazamenni.
leállok egy szusibár előtt, és biccentek a szamuráj-szerelésbe öltö-zött parkoló-őrnek.
odabent kellemes nyugodtság fogad.
halszag. gyömbérbűz és szójapára.
mivel nem foglaltam asztalt, a majdnem teltházas étterem sarkába száműznek a bérelhető boxok árnyékába, ahol csak egy szék van, az néz szembe a kétsoros futószalaggal. egy óriás szusihajó elsu-hanása után rögtön felfigyelek a túloldalon lévő családra.
Kőgazdagék együtt járnak este a japán étterembe. a kilencéves forma gyerek egészen jól bánik a pálcikával. apuka a vállalat hőse, kifogástalan megjelenéssel. anyuka az a „10 pontos anyuka” típus. ⌠ráncokon túli konzervált szépség, tartósított derékbőség, már nem feszes, de telt keblek. Szépségével fizet a semmittevésért és a mondva-csinált felelősségvállalásért.⌡
elveszek a futószalagról egy szív alakú kifordított makit, és meg-próbálom elkapni a nő tekintetét, de nem sikerül. csak lesi tovább a beérkező ételcsodákat. a hideg soron felbukkan egy ritkaság-számba menő három darabos édes maki, citromfénybe burkolva, feszesen. a nő felfigyel rá, és az ajkai egy pillanatra remegni kez-denek. tudatosul benne, hogy az én oldalamon van. akkor végre észrevesz és felnéz.
lehalászom a zsákmányt és kacsintok.
visszafordul az igényei szerint tökéletesre formált családjához, én meg bepálcikázok két adag pad thai-t egymás után, aztán vissza-süppedek jól megszokott lelki magányomba.

még azon a héten telefont kapok.
egy régi ismerős a hőskorból,
amikor még csak zenekritikákat írtam.
az emberem azt mondja, még ma is dobol
még ma is a bőr mellett alszik
hasonszőrű társaival
fakultatív törzsi trash-t játszanak
csak most épp kétoldali sérve van
otthon fekszik a műtét után, és eszébe jutottam
na baz’meg
intenzív online tapasztalatcsere a műtétről - aztán
találkozás egy régi törzshelyen
zöld tea és nosztalgia
a bár neve Dark Buddha
és épp megfelelő a hangulat
a boxokból édes hasisfüst vágódik hanyatt
és lehalkítjuk az időt is
rég nem érdekelt ennyire senki élete
de igazából most sem érdekel
csak a saját verziómat akarom tudatosítani magamban
újabb elmállott éjszaka

de minden elmúlik. hiába is találkozol rég nem látott arcokkal,
hiábavalónak érzed az egészet
a vonalak már messze járnak egymástól
aztán előbb utóbb mindenki eljut oda, hogy nem létezik idilli álla-pot.
és akkor kezdődik az igazi magány



hétfő reggeli megbeszélés a szerkesztőségben.
frissen nyomott könyvszag és arabkávé illata kavarog a teremben. a főszerkesztő még mindig részeg a hétvégi legénybúcsú miatt, és átadja a terepet nekem.
lassan, mindenki számára érthetően felvázolom a heti menüt, ki menjen a nyomdába, új megjelenés, online részleg oké, ütemezve, közönségtalálkozóval egybekötött felolvasóest a szerzővel, telefo-nos ügyfélszolgálat, sajtó, édesfaszom
újabb szar könyvet adunk ki,
de a szerző jól ismert név a szakmában, könnyen eladható, senki nem kérdőjelez meg semmit. valamikor már letett az asztalra egy, s mást, most már mindegy, hogy mit ír.
ez a dolgok rendje
nem gondolod?
az írók írnak, a könyvkiadók meg könyveket adnak ki
ez a dolgok rendje
Hogy már megint azok szerepelnek mindenhol
Akik minimum bölcsészkarra jártak
és totál meleg fejük van,
Irodalmi folyóiratokat meg csoportokat alakítanak
a tököm tudja milyen kapcsolataikkal
irodalmi műhelyek, önmaguk szabályaival küszködők
korlátolt valóságmegfejtők
toljuk előre őket
a nagy semmibe
de hát mindenkinek kell valami kapaszkodó,
hogy túlélje.
Van akinek a pénz vagy a siker,
másnak a hírnév,
vagy hogy maradandót alkotott.
De igazán ez sem számít.
Végül is csak akkor van baj, ha olyanná válsz, mint én,
hogy már nincs mibe kapaszkodnod.
Munka?
helyettesíthető vagy, hiába gondolod, hogy nem. Előbb utóbb megoldódik.
Siker?
Mások is megcsinálták és mindig van jobb, nagyobb vagy ügye-sebb.
Hatalom?
Majd valaki jön és elveszi.
Szerelem?
Hah.
--------
Na jó, legyünk jóindulatúak, és maradjunk annyiban, hogy az csupán átmeneti.
Aztán jönnek a gyerekek.
Bármikor szó nélkül szívesen meghalnék mindkét gyerekemért, de ha valaki jót akar magának és viszonylag nyugalmasan leélni az életét, az negyven éves kora alatt nem vállal gyereket.
ha gyereked lesz, onnantól kezdve csak önmagad hüvelye vagy
a gyerek felemészt minden energiát,
eleinte a fizikait, majd mind gyakrabban a lelkieket.
Ma is hazamegyek, és látom, hogy két hurrikáncafat bélelte ki a nappalit,
s a konyháig már megint el sem jutok.
Tudod, ott tartok
Hogy veszélyben érzem magam a lakásban
a gyerekek hadakozásának hadszínterén
de íme, én vagyok a kereszteket cipelő
és nem várok sajnálatot, vagy glóriát
mert valójában mindig is Góliát nyert
csak a legendás mesekönyvükben írnak mást
mert jól hangzik
meg példát mutat
és hát példák kellenek
hogy ismerjük az utat
amit előre kijelöltek
Mert ha hagyod,
mások fogják megmondani, hogy mit csinálj.
Mintha tudnák, hogy mi zajlik le benned.
Pedig azt még azok is csak felületesen képesek átérezni
Akik ismernek
Ez a betanult társadalmi szabadalom
Egy beidegződés, ami valójában csak az önigazolásra jó
Hogy érezzék, minden, amit tesznek, vagy gondolnak
Úgy van jól
Úgy helyes
Korlátok

És mégis milyen gyorsan telik az idő a ketrecben.
Felhőtlen jókedvvel rohanunk a nyárba, aminek rögtön vége is, de amikor ezt mondom másoknak, lehurrognak, hogy ne legyek már illúzióromboló
tényleg az vagyok
mindig ragaszkodom a valósághoz.
azt hiszem ez is egyfajta betegség
hazafelé tartok a Napfény sugárúton, és arra gondolok,
hogy most már teszek egy kis kitérőt a külváros felé
a félig meddő lányok már javában dolgoznak a külterületen,
nem valami jó nők
de szájuk azért van
így hát felszedem az egyiket egy S.O.S. franciára,
és egyátalán nincs lelkifurdalásom
ez csak fizikai szükséglet
semmi érzelem
otthon nem lehet kiszámolni az orgazmusok ütemét
márpedig tapasztaltam, hogy három - négynaponta ejakulálnom kell
ahhoz, hogy ne nézzem meg a fiatal csajokat az utcán
így van ez.
az csak a filmekben működik, hogy egy férj a nap bármely szaká-ban megkívánja a feleségét és magáévá teszi.
az meg pláne kizárt, hogy egy nő spontán megkíván egy férfit
szóval segíts magadon
a maszturbálást meg unom
öt perc kiszakadás

nyári életképek porosodnak az utcákon. fiatal anyukák matrózcsí-kos ruhákban a csomagtartóban kotorásznak nyaralásról jövet, suhancok köröznek félmeztelenül a város felett a délutáni napsü-tésben, és a fagylaltmáz aszfaltként ragyogja be a kerületet. úgy tűnik az emberek igen jól érzik magukat annak ellenére, hogy szétrohasztják a körülöttük lévő dolgokat. a tudást átkonvertálják fogyasztássá, és szinte minden megengedhető eszközt bevetve tiporják tovább a lehetőségeiket. Ebben a globális zabálásban az-tán sok minden értékét veszti. Azt veszem észre magamon, hogy átértékelem azokat a dolgokat, amelyeknek eddig nem szenteltem annyi figyelmet. újratanulom az általuk kiváltott érzéseket, megér-tem a működésüket. talán ez az öregedés egyik jele.
meg az, ha már nem ismerem a nyári fesztiválok idei sztárjait.
Néha szándékosan rádiót hallgatok, hogy ne maradjak le az aktu-ális slágerekről, amelyek borzalmasak. az összes rádiós műsorve-zető csajnak ugyanolyan hangja van és minden reggel kurva jól érzik magukat a többi faszfej társaságában, akiket azért fizetnek, hogy reggel hattól úgy pörögjenek, mintha bekokóztak volna.
Meg se lepődnék
Ma esti műsorajánló pedig:
a világ legrosszabb Dj-je Vetélkedő élőben,
a döntőben Avicii és David Guetta küzd majd meg egymással
küldjön be három semmitmondó előadónevet
az elmúlt tíz évből
és nyerjen jegyet a -
és akkor beüt az áramszünet:::::

    A stúdióban Patrícia a könnyeivel küzd vigasztalhatatlanul, mia-latt a másik két műsorvezető kolléga nekiáll tekerni egy jointot, amíg vissza nem jön az adás.
    - Hajtunk egyet addig? – kérdezi a túlfizetett tüsihajú pojáca, aki évek óta a főszerkesztő kedvence, senki sem tudja, miért. Melegnek biz-tos nem meleg, mert tucatnyi gyermeket nemzett az ország minden területén, de legalább úgy néz ki.
    - Persze - feleli a bozontos, aki harmincöt éves, és még mindig az anyukájával lakik, és galamboknak bérel külön lakást a negyvenediken, ahol emellett peyot-kaktuszokat is nevel.
    Neki is állnak sodorni, Patrícia pedig megissza a harmadik kávéját aznap reggel. Aztán kimegy pisilni, míg a technikusok eszüket vesztve rohangálnak fel és alá, kerámiamátrixos nanokomplexek másznak elő kígyózva a folyosó végi kiskonyhából (a sminkes csaj meg is botlik az egyikben és arccal a padlóra placssan), a közelből jövő nyögdécselések üteme pedig egyre gyorsul.
    Patrícia nem tétovázik sokat, máris beront az első ajtón, amit a fél-homályban meglát, lehúzza bugyiját és kiadja magából az első két reg-geli kávé méregpárlatát mellyel szemérmetlenül távozik a szombat este felszívott amfetaminszármazékok második hulláma is. Vizelete foszfo-reszkálva csordogál szét apró kis patakokban az épület szervertermének padlóján.
k ö z b e n→
    Arnold elszámol tízig, aztán belép az raktárajtón, ahol már várják a lelkes fogadók. Legalább kéttucatnyian állják körül a titán ötvözetből készült bogár-arénát, és láthatóan nagyon izgatottak. Fanyar verejték-szag csapkodja a falakat. A túloldalon néhány edző a saját példányaival a különféle méretű kis dobozokban már a harcra készül. A fotósok javá-ban csattogtatják a helyszínről készült első képeket.
    Arnold felfedezi a tavalyi holland bajnokot, de ott van az a török fickó is, a „Mészárosra” keresztelt kabócájával, ami az utóbbi hónapok-ban fényes hírnévre tett szert. Látja még a kínait, akivel csakugyan meggyűlhet a baja, mégis úgy érzi, ma végre övé lehet a végső győze-lem. Évekig aprólékosan építgette az imázsát, és most itt a nagy meg-mérettetés ideje. Ha ezt a mai bajnokságot behúzza, ő lesz a legnagyobb Bugfighter strici a világon.
    A földkerekség tizenhat legádázabb bogara kieséses rendszerben küzd meg egymással, így tehát négy ellenfelet kell padlóra küldeni a trófeáért.
    A bírók béna akcentussal nyomják a mindenki számára érthető an-golt, és röviden elmagyarázzák a szabályokat, amely annyiban tér el a szokásos hó közi gáláktól, hogy itt pontlevonás jár, ha az állat nem öli meg ellenfelét, csak hagyja sérülten vergődni.
    Az első menetben egy ír fickó krumplibogara komótosan de biztosan kicsinálja a szlovákok kalapos-cincérét, amelynek feje a ketrec rácsaiba akadva lifeg, és levedzik. Aztán egy régi öreg szarvasbogár, Master Gong következik, amely már sok másikat küldött a túlvilágra, és túlélési ideje minden idők harmadik helyén áll. És úgy tűnik, ma is jó formában van, még az ellene küldött óriástarantula sem tud mit kezdeni betonkemény páncéljával. A bíborszínű filcből készült küzdőtéren vörös-barna pókláb-darabok éktelenkednek, és szürke váladékháló kezd rojto-zódni az üvegen. Ma megint jól megy a sötét oldalnak, leginkább a szí-nes állatok hullanak el: egy testes imádkozó sáska, alulmarad egy lóda-rázzsal szemben, a kínaiak vörösrákját meg lenyomja egy kuzinja dél-Afrikából.
    Aztán az utolsó előtti körben végre eljön az ő idejük is. A sorsolást vezető fickó táblagépén az 5745. sorszám jelenik meg. Ezek ők.
    Arnold a bíró jelzésére az üvegaréna fölé hajol és kinyitja a dobozká-ját, ahonnan Bella a nyílméreg-béka máris a színes filcre ugrik.
    Arnold ajakait reszkető sóhaj hagyja feledésbe merülni.
    Aztán meglátja, hogy kit sorsoltak ki ellenük.
    A törökök egymást túlharsogva, lelkesen dobják be Mészárosukat, a félelmetes hírnevű galócát, amely állítólag néhány perc alatt végez el-lenfelével. Mindenki róla beszél az utóbbi hetekben, a fórumok izzanak a néhány hónapja igazolt újonc teljesítménye nyomán. A kabóca nem szokásos méretű. Állítólag a trópusokról hozatták, ahol nem ritkán tíz centinél is nagyobbra nőnek. Ez a példány megvan tizenkettő is talán.
    Arnold tudja, hogy az egyik legnehezebb ellenfelet kell legyőzniük, hogy a nyolcad-döntőbe juthassanak.
    Amint felhangzik a gong, és a két állat egymásnak feszül, a tömeg harsogó lelkesítésbe kezd. A kabóca reppen egyet és máris támadásba lendül. Látszik, hogy hónapokig edzették. Begyakorolt mozdulatokkal az üvegfalon terem, és jobbról Bella felé ugrik.
    A béka azonban mindenki meghökkenésére szintén a levegőbe emel-kedik, és a levegőben bukfencet vetve háttal belecsapódik a bogárba.
    A Mészáros a filcen hever és remegnek pálcikalábai.
    A törökök elvörösödött arccal ordítanak, Arnold, szemének örömcsil-lanását visszahúzza egy léptéknyi rémület. A nagyon nagy bajszos tö-rök habzó szájjal sújt le az asztalra, amely megemelkedik, és a levegőbe löki az üvegkalitkát. Arnold még hallja a háttérből a fülébe zúgó tömeg-sikolyt, amikor egyszerre minden sötét lesz, csak a sorsoló-bíró tábla-gépjének lilás fénye vibrál át az áramszüneten, és hideg üvegcsörömpö-lést hallani.
k ö z b e n→
    Barbara a fodrásznál ül, és épp azt figyeli a tükörből, hogy a tanuló kiscsaj –akinek csak a hajmosás a feladata – unottan simogatja a telefon-ja képernyőjét, miközben hangosan rágózik. A többiek sincsenek éppen a csúcson.
    A tulajdonos egy házsártos öreglánnyal bíbelődik egy hajsütővas társaságában, de a helyzet rosszabbul áll, mint mikor Barbara megérke-zett.
Barbarával az asszisztens lány foglalkozik, és folyamatosan nyüszög:
    - Mond csak, nektek még miért nincs gyereketek? Nem gondolkoztok még rajta?
Anyád! – gondolja Barbara, de helyette azt mondja:
    - Jól megvagyunk a férjemmel. Szinte tökéletes a kapcsolatunk, na-gyon is harmonikus. Tudod - jól érezzük magunkat. Ha lenne egy gye-rek, akkor megváltozna minden, és már az állna a középpontban, nem pedig mi egymásnak. És valószínűleg a szexuális életünk sem lenne ilyen kiegyensúlyozott. Szeretnénk megtartani a jelenlegi idilli állapotot. Utazni akarunk, embereket megismerni, szórakozni, élvezni az életet.
    - Na persze, és mi van a munkával? – nyámnyog tovább a másod-fodrász, miközben újabb csavarokat helyez fel a hajára. Épp most tér át a másik oldalra, Barbara pedig hálásan konstatálja, hogy már túl van-nak a felén:
    - Egész nap csak melózol, alig van időd magadra. Ha lenne gyerek, még annyi kikapcsolódás sem lenne, mint most. Feláldozni a fél életedet azért, hogy aztán a soron következők is ugyanezt tegyék. Ez a normális társadalmi szabvány? Fél életeket élni? Különben is, túl sokan vagyunk már ezen a bolygón, szóval, jó ez így nekünk. Múltkor is egy lángfor-rasztó-kiállításon voltunk.
    - Aha.
    - Igen.
    - Állítólag az Antarktiszon is van valami földönkívüli dolog. Azt is megnézhetnétek, ha már ennyire benne vagytok. Mond csak meg a pa-sidnak, igaz hugi?
    Barbara látja, hogy a tanuló kiscsaj felnéz a telefonjából, és unottan mosolyog.
    - Micsoda? – kérdezi.
    - Most olvastam valahol, hogy természetellenes fényeket észleltek az egyik mérőállomáson az Antarktiszon. Szerintetek ez nem furcsa?
    - Én nem hiszek az ilyen szokatlan dolgokban. – feleli a nyegle lány, amikor az összes fényforrás megszűnik a szalonban.
    A tükörben Barbara azt látja, hogy a haján lévő csavarok hullámzó foszforeszkálásba kezdenek a sötét térben, mögöttük pedig a tanuló csaj szeme izzik borostyánzölden.

a sistergés lassan megszűnik, és végre hazaérek.
leállítom a kocsit a feljárón, látom a szamoai szomszédok már me-gint jól elvannak a kertjükben, kezdődik az este.
eszembe jut,, hogy fiatalabb korunkban, mi is mennyire vártuk a nyarat. már akkor is, amikor megvolt az első munkahelyünk. dol-goztunk, mert valamit kellett csinálni, de igazából csak a kitartot-tunk a következő hétvégéig, amikor is valami eszement buliban kötöttünk ki. és mindig volt valami. csak a hétvégéknek éltünk, ami különösen nyáron éleződött ki. egész télen a napsütést vártuk, meg a fesztiválokat, a szabadban grillezést, és persze mindezek megint csak a társaságról és az ott elfogyasztott különféle illegális narkotikumokról szóltak. egész nyarakat kész voltunk. volt aki már csütörtökön elkezdte, és ha úgy adódott, hétfőn még jócskán tele volt cuccal a szervezete. néhányan lapátra is kerültek a mun-kahelyükön, de nem érdekelte őket. jött a következő hétvége, a következő kikapcsolás ideje. ebből mára semmi nem maradt. fel-nőttünk, családot alapítottunk, néhányan meghaltak közülünk autóbalesetben vagy rákban, szóval…
….szóval újra itthon - a napi adag süppedés.
fejfájás, légszomj, remegés.

a kiadó által szervezett felolvasóesten vagyok.
a nagyváros karakterei közül néhány ma este itt lebzsel. azt mondják, a város kiszívja a lelkedet és megroncsolja a tudatodat. ennek ellenére a városi történetek szerzői számomra valahogy mindig érdekesebbet produkálnak, mint vidéken, ahol sok esetben a természet vagy az állatok a mellékszereplők. nem mintha lebe-csülném ennek jelentőségét, de itt belül a nyüzsgésen sokkal több és színesebb a karakter, és még a széthullás is tud színes lenni. ezeket a régi lerobbant épületeket is felhasználták valamire: most turisták, egyetemisták na meg a fél-sznobok kedvelt találkahelyei. na és a felolvasóestünké.
kobaltkék macskák alszanak a romkocsma hátsó bárpultján, ahonnan a műsort nézem. a színpadon három spoken word-ös mondja a megfejtést, ami jól megy a szakállukhoz.
nézd csak:
régóta tudjuk, hogy rohad a művészvilág, mégis egyre többen akarnak bezabálni belőle.
ezeknek itt most divatja van, hát kihozzuk belőlük a pénzt, amit lehet. némelyikük egészen értékelhető, de a legtöbb szart sem ér.
azzal adják el magukat, hogy ez a műfaj közelebb hozza az utca emberét az irodalomhoz. de persze, ami máshol már húsz éve le-futott és megtalálta a helyét, az nálunk hirtelen bontakozik ki, és átlátszó divattá avanzsálódik. mert itt mi mindent csak szélsősé-gesen tudunk elképzelni. A slam-esek szövegei általában túl játé-kosak és sablonosak ahhoz, hogy meglegyen bennük a kellő mély-ség a maradandósághoz (és pont ez az, amiért nálunk felkapott lett), de néhány erősebb vagy csak közepesen is erős tételek azért elegendőek ahhoz, hogy a diskurzus mozgásban maradjon. mi pedig kiszipolyozzuk belőle az életnedvet, mint, ahogy gyermekek a szüleikből. tisztelet a kivételnek.
Elveszem az alvó macskák mellől a következő vodkámat, és nézem, ahogy a színpad mellett a főszerkesztő széles mosollyal nyomul a gyakornok csajra.
Nekem csak egy szebb napokat is látott kortárs költő marad tőlem fél méterre a pulton, aki a macskaszőrgomolykákon át már egy ideje traktálja a fejemet az életével.
-      Tudod régebben csak úgy jött az írás, de most mintha már akadozna. Lassan kezdek ráébredni, hogy velem minden ilyen időszakos, és akkor ezek szerint hamarosan megint tovább kell állnom.
- Ezt hogy érted? – kérdezem tőle, miközben látom, hogy a következő műsorszám előtti szünetet kihasználva a főszerkesztő magával invitálja a gyakornok lányt a hátsó kert irányába.
-      Nálam ez úgy van – folytatja a csapzott hajú kor-társ, aki valószínűleg meleg is→alacsony, vékony, húsos, de nem nagy száj,elálló fülek, kerek, jellegtelen arc – hogy ilyen korszaka-im vannak, tudod. Régebben zenekarom volt, azt is csináltam, dalszövegek, ilyesmi. Aztán eltelt tíz év, és rájöttem, hogy nekem ennél már valami mélyebb kell. És elkezdtem verseket írni. Tudod, akkor jelent meg az a híres kötetem.
-      Aha.
-      Aztán jött a próza, először a kis novellák, végül egy regény. És most nem tudom megint merre. Mintha nem tudnám huzamosabb ideig ugyanazt a dolgot csinálni. Öt éve még kirob-banó formában voltam, most meg alig írok. Próbálkoztam drámá-val is, hátha feldob, de azt hiszem, nem vagyok elég jó benne. Csodálom a drámaírókat. Most megint regényt írok, de tudod ez már csak olyan, mint amikor Easton Ellis ismételni kezdte önma-gát és az utolsó két regénye csak arról szólt, hogy miről szól az utolsó két regénye.
    Egy „Kellemesen Jelentéktelen” nő (fiatalos tucat-arc, egész jó alak, nem nagy, de feszes mellek, gyámoltalan tekintet, egyszerű, de ízléses megjelenés, valószínűleg imádja a kisállatokat és szívesen olvas) lép a pulthoz, ami eltereli a figyelmemet a kortárs fickó zagyválá-sáról.
    Időnként a lány felé fordulok, hogy majd meghívjam egy italra, bár ami azt illeti, már nem kellene többet innom. A műtétek miatt meglazult alsó hasizmok még nem forrtak egybe rendesen, másképpen működnek, mint azelőtt. az alkohol izomlazító hatású, így néhány feles után már érzem a lüktetést a lágyékom oldalszéle-in, és ez nem valami kellemes.
Még hugyozni sem vagyok képes rendesen, olyan, mintha mindig maradna bent egy kicsi. A farkam is feláll, ha kell, de nem bírja túl sokáig, főleg ha nem nagyon van vele foglalkozva. Ezen a téren új tapasztalatokra tettem szert, miután a feleségem ritkán aktivizálja magát az utóbbi években. Szóval nem is tudom, mit akarok ettől a nőtől, ha valami csoda folytán mégis összejönne, lehet, hogy néhány perc alatt elsülnék, az meg nagyon ciki.
De nincs több időm ezen gondolkodni.
Mielőtt megszólítanám, valahonnan bevetődik a partnere, aki laza cuppanós puszit nyom az ajkára és azonnal jókedvük kerekedik. A fazon totál bénán néz ki, egy éretlen huszonéves, aki még csak sejti a megfejtést. De úgy látszik, a csajnak bejön. Odébb is állnak a külső boxok felé. Lebbennek a lófarkak, lám még a lúzerek is egészen jó nőkkel járnak.
Visszatérek a meleg sráchoz, nem számít alapon közlöm vele, hogy én hideg vagyok, de azért semmi baj. Ennek ellenére nem tágít tőlem, még csak meg sem sértődik, a műsor után pedig az egyik boxban találom magam vele megy egy irodalmi lap vers-felelősével, és egészen jól elvodkázgatunk. A sérveim persze nyögdécselnek odalent, alig bírom tartani magam és a fejem mel-lett a hátam is sajog. A közönség nagy része már elpárolgott, de a bennfentesek még ott lézengenek középen, és megpróbálják to-vábbgördíteni a kortárs költészet eszmegalacsinjait, melyekre minden egyes mondatukkal újabb döglegyek szállnak.
Nekem is zümmög a fejemben valami, és már nem tudom milyen e nélkül élni.
A mellettem ülő két frontember szintén jól el van ázva, ezért úgy döntök, lelépek, mielőtt megerőszakolnak. Amúgy ked-ves fiúk, csak engem már nem érdekel mások élete.
Hiába érzek bármit is, ha gondolataimat csak részben tu-dom megosztani velük. valójában csak önigazolásra van szüksé-gem, és mivel ezt tudom, kezdem megutálni magam. aztán mégis csinálom tovább: ha valakivel beszélek, úgy teszek, mintha számí-tana. a szervezetem tiszta, a lelkem koszos.
    Én vagyok Ádám és Éva harmadik fia, Sét, akiről soha nem beszél senki. Káin legalább kinyírta Ábelt, és ezzel kisebbfajta hír-névre tett szert.
    Apropó: azt senki nem firtatja, hogy a maradék négy em-ber a földön hogyan hozott létre mutáció-mentes emberiséget?

Ezt kapd ki:
Nem bírok pisálni.
Az izmaim odalent tiltakoznak a folyamatos terhelés miatt, mert persze nem bírok magammal, és hetente háromszor - négyszer edzek.
Túl hamar kezdtem el.
Valami nyomja az alfelemet.
Nem bírok pisálni, és alig érzem a vágyat.
Nézem ezt a Lara Croft ruhába öltözött szőke csajt, akin a fekete lakk meg szövetkeverék olyat feszül, hogy inkább futok még öt percet a gépen, mielőtt a tárcsákhoz megyek.
a kicsikének oldalt fel van nyírva a haja, a másik fele meg hanya-gul ráomlik a fél arcára, ami szépséget és gonoszságot is rejt.
Tökéletesen tisztában van fizikai adottságaival, és utána még di-rekt odajön lábgépezni, ahol én vagyok.
Anyád.
A teremben minden srác úgy tesz, mintha nem nézné, de aztán mégis nagyokat röfögnek az öltözőben.
A zuhany alatt a meleg víz fellágyítja az ágyékomat és végre jó-ízűt vizelek. De tudom, hogy ez csak átmeneti.
Feszülnek a sérveim és nehezen mennek a dolgok odalent.
Meg kell próbálnom ellazulni és a közelgő nyaralásra koncentrál-ni.

Egy feleségnek mindig azonnali válaszok és megoldások kellenek.
Ráadásul üdülés alatt a nőstények ezen módosulatainak érzék-szervei fokozott működést tanúsítanak, ezért nem árt vigyázni.
Légy mindig éber.
Kellék vagy, amit használnak, és ha nem figyelsz eléggé, még elba-szod az egészet és nem töltöd be rendeltetésszerű helyed.
apa megfőzi. apa eltakarítja. apa megveszi. apa elintézi. ti csak szórakozzatok.
aztán elviszek mindenkit nyaralni a spórolt pénzemből.
faluvégi apartmanház jól felszerelt játszótérrel. sárga legyek a mohítóban.
csak a világítás hiányzik a kertből, így esténként a teraszon lapto-pozgatás közben a füst negatív visszacsatolása. De még itt sem tudok szabadulni a munkától. Annyi beküldött anyagot kellene elolvasnom, hogy ha nem hozok legalább néhányat magammal, akkor sosem érek a végére.
Itt úgy sincs mit csinálni esténként.
Napközben starndolunk, és kirándulunk, amit kissé még élvezek is, valószínűleg csak azért mert nekem már minden mindegy. Felő-lem akár süthet is nap, de ha egy hétig esne, azon sem bosszan-kodnék különösképpen. Megszoktam, hogy az életem egy rakás trágyadomb, és még ennek eléréséhez is jókora erőfeszítéseket kell tennem.
A nejem évek óta kihasznál, a munkám évek óta egyre nehezebb, az egészségem pedig ezek arányában romlik.
Esélyeim valaha volt boldogságom akár csak felének elérésére is szinte a nullával egyenlők.
Ez biztosan az arcomra van írva, mert amikor havonta egyszer találkozom anyámmal, mindig észreveszi, hogy padlón vagyok, és próbálja belém tuszkolni a „szard le az egészet, érezd jól magad” dumáját.
De ő ezt nem értheti.
Egy másfajta világban nőtt fel, ahol rohadás még nem volt ennyire szembetűnő, ahol a kísértés nem bukkant fel minden rókalyukban, és nem volt ennyire sűrű a dzsungel.
Én nem bírom kikapcsolni a körülményeket.
Én törődöm a dolgokkal.
A feleségem lusta, ennek megfelelően kiszipolyozza az agyam minden rejtett tartalékát. Felzabálja a számlámat.
A munkahelyemen egyre szigorúbbak a szabályok, és egyre többet kell tennem, hogy talpon maradhassak.
A hátam fáj.
A pöcsöm nem működik rendesen.
Az utca teli van jó csajokkal.
Angyal arcok, feszes mellek, kecses lábak.
A buli nélkülem is folytatódik.
A strandon széles mosolyok, dinnyelé és kitartott ribancok.
A parkolóban BMW-k, még nagyobb BMW-k aztán BMW dzsippek.
Egymásra mosolyogó, majd csókot dobó üde párocskák.
Vidámság.
Mindig így kezdődik. Selymes boldogság, mosoly, dopaminszint túlcsordulás. Fiatalok vagytok, tele energiával és egyszerűen csak élvezitek. És mindig ez a kiüresedés a vége. Hol rontottuk el? Se-hol. A megfelelő utat járjuk. Csak senki nem mondja meg előre, hogy mi lesz, ha pedig igen, csak legyintünk: vén hülye. Aztán mi is ugyanazt tesszük. Ott állunk az ötven küszöbén, és mi is a hely-zet? Hajnaltól kezdve talpon vagyunk, elviseljük a főnökünk nap-ról napra durvuló basztatásait, az egyre nehezedő kihívásokat, az évről évre szűkülő teret. Dolgozunk. Aztán hazamegyünk, de már nincs mire várni. A gyerekek lassan kirepülnek, kényszeredetten nézzük, ahogy átjönnek az osztálytársak és jól érzik magukat. De hát ez a dolguk. A szüleink meghaltak, rajtunk maradt a felelős-ség. A feleségünk meghízott, fizikai fájdalmakkal küzdünk nap, mint nap, hétről hétre, évről évre egyre többel. A boldog idők el-múltak, szórakozni nincs mikor és kivel, és különben is minek. Hiszen minden csak illúzió.
Hát így.
Az egyetlen dolgom még ezen a bolygón, hogy azt a végtelen oda-adást, amit anyámtól az életem során kaptam, megpróbáljam visz-szacsatolni a gyerekeim felé.
Ő mindent odaadott nekem magából, amit csak tudott, és tudom, hogy soha nem várná el, hogy viszonozzam. Ezért azt az energiát a gyerekeim felé kell sugározzam tovább magamból.
Csak az tart még életben.
És mivel mindig is korrekt embernek tartottam magam, ezért úgy döntöttem, nem tehetem meg, hogy kinyírjam magam, és lelépjek végre.
Nem.
Az túl könnyű lenne.
Nekem pedig akár szenvedés árán is itt kell lennem, hogy támo-gassam az utódaimat.
Semmi más.
Úgyhogy most nyaralunk, mert ez a szokás.
Mindenki alszik már, én pedig a harmadik afgánomat szívom a teraszon, hogy elrettentsem a szúnyogokat.
Unaloműzésképp előveszek néhány rövidebb novellát, amit még az utolsó napon rám sóztak bent. Iszonyat mennyiségű szar írást kell hetente elolvasnom, melyek szerzői valamiért azt hiszik, hogy a fejükből kipattanó rettenetek bárkit is érdekelnek. Az emberek tömik egymás fejét az agymenéseikkel, de engem már nagyon fá-raszt mások élete.
Ez is valami olyasmi lesz.
Egy Tépő Donát nevű csőka írta.
Olvasd csak:














Na ugye megmondtam.
Szerinted is mehet a szemétbe?
Senkit nem fog érdekelni, ugye?
Ha előterjeszteném, a főszerkesztő úgy is azzal jönne, hogy lapos, és, hogy inkább valami menő slam-es fiatal-t kellene felkarolnunk. Picsába.
Elszívok még egy afgánt, és elmegyek aludni.

A nyaralás alatt óhatatlanul eljutunk arra a pontra, amikor min-den szétesik. Mivel egész évben a hypo-ember reklámot forgatjuk a falak közt, már az elején rákvörösre égetjük magunkat, hogy a bőrpírtől még aludni se bírjunk. Én persze óvatosan előrelátó va-gyok, de a gyerekeknek annyira skandináv bőre van, hogy esélyük sincs.
És a strandolást is meg lehet unni három nap alatt.
Az összes csúszdát ismered már, ahogyan az össze büfés csaj mellméretét is. A csúszdák köré kitelepített egyetemista önkéntes genitáliák is kellően vonzóak, de hamar ráébredek, hogy fikarcnyi fogalmuk sincs még az életről, szóval minek ez az egész.
Inkább a hullámmedence köré telepített szabadtéri fitnessz eszkö-zökben lelem szórakozásom, és persze ennek a környékére meg azok a nagyseggű galambok terítik a pokrócaikat, akik a „Sokáig tartott, míg elfogadtam így magam” szöveget nyomják a külvilág felé, mert így könnyebb, mint bármit is tenni, hogy fizikálisan elő-rébb lépjenek a hanyatlásból, amit a műanyag ételek, a televízió és a tespedés ragaszt a hátukra.
Undorodom az emberek testi tökéletlenségétől.
Mindig a körülmetélt igazságot látom és kommunikálom, és az emberek utálnak ezért. Talán ezért maradtam szinte egyedül.
És ilyentén csakis a munkában vagyok hajlandó megalkuvó lenni, mert szükségem van a fizetésemre, hogy eltartsam a családot, hogy véghezvigyem a felvállalt feladatot, amit társadalmi meg-szokásból, na meg persze a gyenge jellememből adódóan folytatok.
Egykoron harcos voltam, mára megpuhított a kollektivizmus.
Lábnyomaim megkeményedtek, és talán ki kellene vágnom őket magam után.
Leszíjazott boldogságom lassan feladja a harcot.
Kelések vannak rajtam.
Lehet, hogy haldoklom.
Haza kéne menni a biztonságos négy fal közé.

Még néhány hét van hátra a nyárból, aztán minden elkezd foszlani a megszokott módon. Én bírom az őszi eleji elmúlást, de a gyerekek már most nyavalyognak, hogy nemsokára iskola, meg korán kelés. Mennyivel könnyebb nekem, aki már annyi fájdalmat kibírt, annyi szenvedésen keresztül ment. Én már észre sem ve-szem a torzulásokat. Minden sima és nehéz. Jelszavam: Kitartás / Profizmus / Tűrőképesség (a továbbiakban KPT).
De hát nem sok minden történik. A kiadónál a legtöbben éves szabadságaikat töltik, ilyenkor pang a legjobban a piac, csak néhány bizarro-fiction képregényt hozunk ki, hogy az anyukák-nak legyen mit olvasniuk nyaralás alatt a strandon. Olykor egy kiadós szürrealista köpet kerül az asztalomra, amit legalább élve-zettel olvasok, mielőtt a főszerkesztő leereszti őket az iratmeg-semmisítőn.
Esténként a gangon pipázgatok, miután eloltottam a beltéri tüzet a gyerekek esti háborúja után. Nézem az augusztusi csillag-esőt, nepáli hasist tömök a szűrőre, és hagyom, hogy a feleségem továbblapozgasson a tablet-jén, amit a múlt heti születésnapjára vettem neki. Ettől teljesen odavan, és még annyit sem foglalkozik a körülötte lévő rendszerrel, mint eddig. Gratulálok magamnak, hogy megint sikerült jól odacsapnom magam alá a faágra, de va-lahogy azért meg is nyugtat, hogy kicsit magam lehetek, és leg-alább esténként megszabadulok az egész napos zaklatottságtól.
A családi élet: folyton valaki után pakolás, várakozás, al-kalmazkodás. Állandó hiszti, dörömbölés, üvöltés, sírás. Mindig valakire figyelni - add rá a ruhát, keresd meg ezt, hol van az – mindig tudni a következő lépést és készen állni bármire. A magán-szféra hiánya, mert mások kényelmét koordinálod.
(KPT)
A munka meg ugyanolyan semmitmondóan halad előre. Mélabús hétfők, kardinális keddek, egyre szarabb szerdák és csü-törtököt mondott csütörtökök. Aztán végre péntek. Mindenki ké-szítheti a kokainos zacskóját, és bejelölheti a facebook-on, hogy melyik hétvégi buliba megy el.
Csak én nem.
Nekem már elfogytak a lehetőségeim, és végre tudomásul kell vennem, amit évek óta nem akarok: az ifjúságom véget ért, és menthetetlenül a középkor felső küszöbét suvickolom. Ez pedig egyre kevesebb bulival, egyre kevesebb droggal és vérlázítóan ke-vés szex-el jár. Vérlázító? Azt sem tudom már mi az. Az elmúlt huszonöt évben annyit lázadtam – de olyan jó izmosan - hogy mára teljesen belefásultam.
Pedig egykor súlyos céljaim voltak.
Célok.
Mindig legyenek céljaid, különben kiürülsz, mint én. A célok fon-tosak, és bármilyen jelentéktelennek vagy kicsinyesnek is tűnnek mások számára, csak tarts ki mellettük.
Meg aztán az időt amúgy is ki kell tölteni valami tartalommal.
Csak hát az igyekezetünkben a tökéletességre való törekvésben nem szabadna megfeledkeznünk a választás szabadságáról.

    Péntek reggel a szerkesztőségben.
Nyájas technót hallgatok a fülesen, miközben végre kinyí-rom a sárkányt a madzsongban. Ennek örömére aztán megiszok még egy aminosav-turmixot és várom, hogy a limbikus rendszer továbbtorzuljon odafent. Szétcsúszott hasfalam persze kisvártatva nyöszörögve jelzi, hogy ismét ki kell mennem hugyozni.
Benyitok a férfi WC-be, és látom, hogy a gyakornok csaj ja-vában szopja a főszerkesztőt a mosdókagylók tövében. Befordulok az első fülékbe, hogy ne zavarjam őket, és megpróbálok vizelni. Nem indul meg könnyen a dolog, és mikor végre kibukkan belő-lem az átlátszó vizeletsugár, hallom, hogy a főszerkesztő épp elél-vez.
Nagyszerű. Úgy látszik mindenki elégedett csak én nem. De hát már megszoktam. Hiába rágja folyton anyám is a fülemet azzal, hogy gondolkodjak pozitívan.
Tessék, alig bírok hugyozni.
Kimegyek a fülkéből, a gyakornok csaj a száját mossa a tü-kör előtt, a főszerkesztő már sehol. Tekintetünk egy pillanatra ta-lálkozik a tükörben, mikor felnéz. Szemében hideg túlélési ösztön csillog.
A nyár innentől kezdve pedig úgy folytatódik, mint valami Kaland / Játék / Kockázat könyv a kilencvenes évekből. A vá-lasztás mindig a tiéd.
Mit teszel?

Odamész a lányhoz, hogy megmond neki, mennyire vonzódsz hozzá, és szeretnéd megdugni?                    Lapozz a 22-re!

Közlöd a lánnyal, hogy mennyire sekélyesnek tartod az ilyesfajta visel-kedést, egyben olcsó prostituáltnak minősíted?        Lapozz a 13-ra!

Kimész a helyiségből, és elfelejtve ezt a kis semmisséget, úgy teszel, mintha dolgoznál?                        Lapozz a 1-re!





              1
    Semmi kedved ma a munkához. Általában csak ösztönből dolgozol, az ötleteidre és a megérzéseidre alapozol, aztán jöhet a lexikai tudás, de ma még az sincs meg. Unottam tologatod magad előtt az elbírálásra szánt verseket, de csak néhány neo-szürrealista mocsadékot találsz, amit úgy sem adhattok ki. Ha rajtad múlna, szívesen megtennéd, de az nyilvánvalóan nem tenne jót az üzleti sikernek.
    Monitorod képernyőjén a sárkányos madzsong még mindig vicsorít, és nagyon eleged van belőle, mert három hétbe telt, mire sikerült legyőznöd. Megvolt a teknős, a rák, az erőd meg a többi, de az a kurva sárkány sokáig bírta.
    Úgy döntesz, inkább olvasol valamit unaloműzésképp. Két újonnan beküldött anyag vár az olvasódon.
    Melyiket választod?
A „Mutánsfilé” címűt?                    Lapozz a 8-ra!
vagy a „Vallomások a hűtőszekrényből”-t?        Lapozz a 17-re!        
                  2
Tárcsázod az embered, és azt mondod, hogy a szokott helyen. Ez a Rokerij előtti placcot jelenti, ahol sokan szállnak fel a csatorna-járatokra és a nagy tömegben könnyű észrevétlennek maradni. Három villamosmegállót utazol, aztán leszállsz a Muntplein-en. Közben borzasztóan megéheztél, nem ártana enned valamit. Ko-rog a gyomrod, mikor meglátod a sarki falafalest, ahol bitang jó falafelt állíthatsz össze magadnak. De közben tudod, hogy már várnak rád.
Hogy döntesz?
Engedsz testi vágyaidnak és eszel egy bitang jó falafelt?                                         Lapozz a 16-ra!
vagy egyből mész tovább a találkozó helyszínére a sarok másik oldalán?                                Lapozz a 7-re!    
        
              3.
Serafin a falafeles már jól tuja, melyik a kedvenc összeállításod, s amint belépsz az üzletbe, már kezdi is készíteni. Vöröskáposzta, koriander, uborkareszelék és cheddar szósz kerül a péppel teli tésztába, és már neki is láthatsz. Kiülsz az ablak mellé enni, és nézed, ahogy a meleg párok kézenfogva kelnek át a zebrán. A szemben lévő szex-moziban leárazás van a kellékek terén. Mellette a Mc’Donalds átjáró feszül, és egyből eszedbe jut a bent olvasott novella. Jóízűen majszolod a falafelt és örülsz, hogy nem üres mű-anyaggal telítődik az energiád. Az ételt aztán leöblíted egy jó adag frissen facsart narancslével, hogy a vitamintartalékod is megle-gyen, hiszen köztudott, hogy az aszkorbinsav mennyire hatásos másnaposság ellen, és előtt.
Mielőtt végeznél, észreveszed az üvegen át, hogy a túloldalon, a Munplein előtt egy utcai dobos készül valamiféle performanszra. Úgy tűnik, máris megkezdődik a buli.
Mit teszel?

Keversz egy kis speed-et a maradék narancslébe, noha tudod, hogy a citromsav még biztosan gyengítené az anyag hatását, de kezdésnek nem rossz?                         
                            Lapozz a 10-re!

Bedobsz egy fél ekit, hogy mire találsz valami bulit, már rendesen meg-legyél?
                            Lapozz a 15-re!

                  4
A következő pillanatban megfeszül a tested, és máris en-dorfinok ezrei szaladgálnak fel s alá agyad rejtélyes zugaiban, mi-közben lábujjaid fel-le járnak, mint minden orgazmusod alkalmá-val. De az érzés egyre kevésbé fokozható, már csak a lassú zsib-badás marad. Amikor a forró fehér magma elhagyja a testedet, megszabadulsz a kínzó testi vágytól, és kellemes ernyedtség szállja meg izmaidat. Most néhány óráig egészen biztosan nyugodt leszel, jöjjön akármilyen stresszhelyzet.
Felszisszenve tolod el magadtól a lány fejét, aki még nyel egy utolsót, aztán feláll, hogy rendbe hozza magát. Te is így teszel, de még be sem fejezed a tisztálkodást, a lány már el is tűnik. Hümmögve mész ki a helyiségből és úgy döntesz, megpihensz egy kicsit íz íróasztalodnál.
Lapozz az 1-re!

5
Sajnos nem vagy elég tapasztalt az utcai harcokban, ezért nem sok esélyed van a herceggel szemben. Ő már kiskorában fára má-szott a trinidad és tobagó-i dzsungelben, míg te a Thomas a gőz-mozdony kalandjait nézted. Masszív, nyers erőt képez, és pillana-tok alatt felszabdalja a felsőtestedet. Ruhád szakadásai mentén vérezni kezdesz, s miután a falhoz szorít, a szíved alá szúrja a kést, hogy kivájja a mögötte rejtőzködő lelkedet is. Következő éle-tedben semmiképpen ne állj szóba csúnya idegenekkel a sikátor-ban. Kalandod itt véget ér!

                 6
Hát te tényleg meg vagy zakkanva. A sok betegség meg fizikai fájdalom teljesen elszívta a józan eszedet. És talán nem kéne min-den nap szívni. Már nem tudod, mi a valóság értéke. Üres vagy és unott. Meg kellene próbálnod orvosi segítséget kérni. Kalandod itt véget ér!
                 7
Meglátod a vörös baseball sapkát a turisták tömegében, ahogy átvágsz a kereszteződésen a csatorna irányába. Már jól ismered azt a sapkát, de azért persze a biztonság kedvéért a szokásos mó-don körbejárod a terepet. Végül minden tisztának tűnik, így oda-mész és leülsz a padra Simaszáj mellé, aki a dílered. Ezzel a fickó-val nem jó ujjat húzni, te is tudod, de hirtelen nem akadt senki a konszolidált ismerőseid közül, aki hét közben fényes nappal koka-int árul a sarkon. Persze bármelyik sikátor tövéből felkaparhatnál egy feketecsuklyás telivért, de még a leghülyébb turista is tudja, hogy azoktól nem érdemes vásárolni. Tőlük csak a teljesen tropára ment agyúak vesznek bármit is. Ami azt illeti, ez a Simaszáj is eléggé elvarázsolt figura, aki egy másik időhullámon él. Nem na-gyon lehet vele beszélni semmiről csak kémiáról. Az összes létező szert ismeri és nagy valószínűséggel tart is mindből otthon. Mi-közben pár felesleges szót váltatok az aktuális Kanabiszkupa győzteseiről, észrevétlenül lebonyolódik a tranzakció is. Simaszáj azt mondja, valami buli lesz este a dokkoknál, nagy nevek lesznek reggelig. Hajrá! Ez az! Küldetésed, hogy kibillentsd magad az éle-ted szürkeségéből, jó úton halad. Úgy döntesz, most már tényleg enned kellene valamit, hogy bírd az estét.
Lapozz a 3-ra!

             8
Amint kinyitod a fájlt, az egész képernyő megszűnik létezni, és egy óriási tintahalszörny maszturbálásának animációja jelenik meg helyette. Géped és azzal az egész napod is tönkrement. Ka-landod itt véget ér!
            
             9
Elmész a következő sarokig, ahol szintén egy kisebb tömeg gyűlik össze. Meglátod a vörös baseball sapkát a közepén, és amikor kö-zelebb mész örömmel konstatálod, hogy az embered az. Épp egy vörösképű fazonnal vitatkozik, aki nagyon ki van vetkőzve ma-gából, és isten szeretetéről prédikál. Az embered el akar szabadul-ni tőle, de az egyre csak hajtja a magáét, és azt üvölti, aki nem hisz, az megbűnhődik. a barátod látszólag tehetetlen, és valószí-nűleg ez miatt a megszállott miatt nem ért oda időben a találkára. Dühös leszel, hogy egy ilyen barom akadályozza a terved megva-lósítását, és rabolja az idődet. Odalépsz közéjük, elhúzod a körből az embered és azt vágod a megszállott fazon arcába: ”A vallás csak arra való, hogy kordában tartsák vele a népeket’”. Azzal már indulnál is, de ekkor a figura fújtatni kezd és előránt egy keresztet a mellényzsebéből, majd rád emeli. Látszik, hogy teljesen felbőszí-tetted, mert habzó szájjal neked ront. Meg kell küzdened vele!

Vallási Megszállott        Életerő 6    Ügyesség 4

Ha legyőzted, lapozz a 19-re!

             10
A speed hatására többet kell várni, mint más szereknél, de addig majd elnézed a dobos performanszt, ami éppen megteszi bemele-gítésnek. Kimész a kis térre, ahol a virágpiac sarki fényei már szi-várványban úsznak a kora este ölén, és megnézed, mit tud a do-bos. Amikor közelebb érsz, csodálkozva látod, hogy a szakállas fickó nem más, mint Dario Rossi, az interneten elhíresült utcai dobos, aki máris belekezd eszméletlen lábos-techno szettjébe a maga elé helyezett különféle műanyag és alumínium vödrökkel, fedőkkel. A fickó zseniálisan dobol, pár perc múlva már a közel-ben állók nagy része csujjogatva táncol az analóg zajra. Lassan neked is elkezd bizseregni a nyakad töve. Kellemes érzés tölt el, ezért úgy döntesz, ideje elindulni a buliba.

A saját emberedtől vetted az anyagot?         Lapozz a 11—re!

vagy netán mástól szerezted?             Lapozz a 21-re!


             11
A benned lévő minőségi anyag egyre jobban beüt. Azt veszed ész-re, hogy te is táncolsz, és egyre jobb kedved van. A melletted álló fickó ráadásul rágyújt egy jókora rakétára, és úgy dönt, megkínál. Sűrű hasisfüst szakítja fel az eget, amitől lendületet kapsz, és neki-indulsz a mámorosnak tűnő éjszakának. Elindulsz a város bugyra-iba, hogy felkeress valami igazán neked való bulit.
                        Lapozz a 12-re!

             12

Nyárzáró techno buli a dokkoknál.
Tökéletes opció a figyelemelterelésre, de még felszívott a fél gramm speed sem tudja feledtetni, hogy fél óránként pisálnod kell. A kihe-lyezett mobil WC-k közül már válogatsz, mert feltűnik, ha állan-dóan ugyanahhoz jársz.
A színpadon Boris Brejcha tekeri, és milyen jól. Az arcát ugyan nem látni a jellegzetes törzsi maszktól, amit fellépéskor viselni szokott, de ez senkit nem zavar. A tenger hasadékában igen jól szól a high tech minimal, neked pedig csak lüktet az agyad, mint-ha mindig is ez lett volna a dolga. Az este folyamán bőségesen ellátod a szervezetedet amfetaminnal, opiát és kannabisz szárma-zékokkal, hogy hajnalra igazán szét legyél csúszva. A zene feldob, a körülötted táncolók kedvesen vigyorognak, vagy elrévedve tán-colnak, vagy mindkettő. Úgy tűnik, sikerült teljesítened a magad elé mára kitűzött célt.
                        Lapozz a 23-ra!

             13
A nők alattomossága olyan erős, hogy néha még benned is felülírja az irántuk érzett vágyaidat. Elküldöd a gyakornokot a büdös picsába, azt kívánva, ótvar kurva legyen belőle, mire har-minc lesz, aztán becsapod magad mögött a WC ajtaját.
Elégedetten térsz vissza íróasztalodhoz, nem gondolva rá, hogy szavaidnak milyen következményei lehetnek, ha a csaj hisz-tizni kezd. Hiszen itt sincs másképp, mint mindenütt a világon: mindenki a saját köreit védi, mindaddig, amíg az az ő érdekeit szolgálja.
Már bánod, hogy annyira nyers voltál az előbb, és arra gondolsz, ez is csak a fél-impotenciád kivetülése. Hiszen érzed, hogy már nem vagy olyan, mint régen. Máskor minden nap meg-kívántál valakit az utcán, aki jól nézett ki, néha még ki is verted rájuk esténként, mikor a feleséged elaludt. De mostanában valami nem az igazi. Mintha elfogyott volna a vágyad. És ez nagyon ide-gesít.
Lehet, hogy csak időt kell adnod a testednek, hogy vissza-találjon önmagához.
Tudod, hogy nem kellene ezen agyalnod. Az lenne a leg-jobb, ha elterelnéd valamivel a figyelmed, míg a helyzet magától megoldódik, de mindig ez megy a legnehezebben. De amikor eszedbe a jut a jelszavad (KPT), úgy döntesz, mégis megpróbálod. Elindusz hát, hogy keress egy helyet, ahol levezetheted a feszült-séget.

Lapozz a 12-re!

14
Szerencsére gyerekkorod óta szépen teljesítesz a Tekken játékokon, így az évek alatt már számos fogást sikerült ellesned, ami most megmenti az életed. Kirúgod a herceg kezéből a kést és egy váll-dobással a földre teríted. Próbál ellenállni, érzed, hogy a nyers erő dolgozik benne, de annyira elszántan akarod azt a drogot, hogy egy jól irányzott öklözéssel a földön tartod. Ezután a könyököddel viszel be párat az arcába, és hallod fejének koppanását a hideg utcakövön. Teljesen elszédül és visszahanyatlik a kőre. Gyorsan feltéped az övtáskája zipzárját és belemarkolsz, ahogy csak tudsz. Kezedben egy jó adag mindenféle droggal felpattansz és futni kezdesz a sikátor másik vége felé. Végre szereztél egy kis anyagot. Most pedig irány valami buli!
                             Lapozz a 12-re!

15
Az extasy hatására természetesen várni kell, de úgy hiszed, majd meghozza a hangulatodat a dobos performansz, ami éppen meg-teszi bemelegítésnek. Kimész a kis térre, ahol a virágpiac sarki fé-nyei már szivárványban úsznak a kora este ölén, és megnézed, mit tud a dobos. Amikor közelebb érsz, csodálkozva látod, hogy a szakállas fickó nem más, mint Dario Rossi, az interneten elhíresült utcai dobos, aki máris belekezd eszméletlen lábos-techno szettjébe a maga elé helyezett különféle műanyag és alumínium vödrökkel, fedőkkel. A fickó zseniálisan dobol, pár perc múlva már a közel-ben állók nagy része csujjogatva táncol az analóg zajra. Lassan neked is elkezd bizseregni a nyakad töve. Kellemes érzés tölt el, ezért úgy döntesz, ideje elindulni a buliba.

A saját emberedtől vetted az anyagot?         Lapozz a 11—re!

vagy netán mástól szerezted?             Lapozz a 21-re!



             16
Serafin a falafeles már jól tuja, melyik a kedvenc összeállításod, s amint belépsz az üzletbe, már kezdi is készíteni. Vöröskáposzta, koriander, uborkareszelék és cheddar szósz kerül a péppel teli tésztába, és már neki is láthatsz. Kiülsz az ablak mellé enni, és nézed, ahogy a meleg párok kézenfogva kelnek át a zebrán. A szemben lévő szex-moziban leárazás van a kellékek terén. Mellette a Mc’Donalds átjáró feszül, és egyből eszedbe jut a bent olvasott novella. Jóízűen majszolod a falafelt és örülsz, hogy nem üres mű-anyaggal telítődik az energiád.
Mikor végzel, átvágsz a sarok túloldalára, melynek tövén ott virít a Rokerj III felirat. Nem sok turista van, de még jobban aggaszt, hogy nem látod az embered. Hívod a mobilján, de nem veszi fel. Vajon mi történhetett?

úgy véled, elrabolták az UFO-k, ezért rendőrt hívsz?                                        Lapozz a 6-ra!
bejárod a közeli utcasarkot, hátha megpillantod valahol?                                        Lapozz a 9-re!
tovább mész a sikátorok felé, és veszel valamit az utcai árusoktól?                                Lapozz a 20-ra!

             17
Ez a kispróza egy meghasonlott gasztro-bloggerről szól. A fősze-replő már jó ideje a hűtőszekrényben lakik, hogy lehűtse gasztro-szakértelmének szenvedélyét. A műanyagétel gyártás rejtelmeiről és belső titkairól beszél, lerántja a leplet a világot uraló ipari és mezőgazdasági konszernek mocskos népmérgezéséről. Kukorica génmanipuláció, szarvasmarha-gyárak, termőföldpusztulás, vegyi mérgek. Lehangoló délutáni műsor. Ettől nem leszel jobban, csak még inkább magadhoz térsz. Küldetésed, hogy próbáld meg jól érezni magad. Mit teszel hát?

felhívod a díleredet hogy valamivel feldobd a napod, és elindulsz vala-merre?                            Lapozz a 2-re!

vagy megnézed még a „Mutánsfilé” című anyagot is?    Lapozz a 8-ra!
        
             18
    Tested megfeszül, majd forró örökítő-anyagod ráspriccel a lány arcára, meg a hajára, egy része pedig eltalálja a szempilláját is. A végén csordogáló maradéknak már csak a blúzán jut hely. Ezt azonnal észleli, és nemtetszésének ad hangot, te meg közlöd, hogy most már mindegy. Néhány óráig egészen biztosan nyugodt leszel, jöjjön akármilyen stresszhelyzet.
A lány ekkor feláll, hogy rendbe hozza magát. Te is így te-szel, de még be sem fejezed, mire ő már el is tűnik a helyiségből. Hümmögve mész ki és úgy döntesz, megpihensz egy kicsit íz író-asztalodnál.
Lapozz az 1-re!

19
A vallási fanatikus a földön fekszik elterülve. Büszke vagy magad-ra, hogy jó példát statuáltál a járókelők tömege előtt a képmutatást illetően. Barátod teljesen odavan attól, hogy megmentetted egy kellemetlen szópárbajtól, ami elrontotta volna a délutánját. Ami-kor behúzódtok egy közeli kapualjba és előveszi a cókmókját, há-lásan nyújtja át neked a megrendelt csomagot, sőt még néhány extasy tablettát is mellé dob a szűkösebb időkre. Jó üzletet kötöttél. Úgy döntesz, most már tényleg ideje lenne enni valamit, hogy job-ban bírd az esti bulizást. Elköszönsz a díleredtől és megindulsz a sarki kebabos felé.
Lapozz a 3- ra!

             20
Tudod, hogy veszélyes vállalkozásba kezdtél, hiszen a sikátorok tövében fészkelő elfajzott dílereknek nem túl jó a híre. sohasem tudhatod, valójában mit veszel tőlük, mert a jó tippeket csak a bennfentesek tudják, a helyi dzsungellakók. De ha nem rabolnak ki, és lesz némi szerencséd, akkor talán kifoghatsz valamit.
Az egyik utcácskában sötét ruhába öltözött, nyurga fekete bőrű férfi közelít feléd. Fején csuklyát hord, csak két sze

1. [tulajdonos]: Bomlásterápia 2015-12-06 22:44
„Szerintem a halál sok-sok évig eltart, ahogy egyre kevesebb lesz bennünk az élet: ahogy elkezdünk szépen lassan rohadni harmincéves korunkban, már akkor elindulunk a temető felé”        
Voyti Attila: Trilégia
Tavasz

És megint a váróteremben.
ugyanazok a képek, ugyanaz a szag.
tán még a dísznövények is stimmelnek.
életünk egyenkapszulái, sérült véglények gyülekezőhelyei
ülök és teszem a dolgom.
a társadalom hordaléka vagyunk,
ülök és teszem a dolgom.

alapvetően kétféle váróterem van: a klasszikus, kopott linóleum-szagú, amelyet még a nyolcvanas években építettek
aztán felújítottak
vagy nem
meg a manapság divatos magánrendelő.
érzem az ereimben: bérlakások gangösvényei
kihelyezett kistáblák és kapucsengők
ezeken át tengődöm évek óta
egymáshoz hasonló, hasonlóan más képsorok
egy egészen új életforma
amelyet harminckét évesen kaptam ajándékba -

Ülök a váróteremben
kik ezek? oda se nézek
több ezer ilyen hely van a városban
mert a halál ma jó üzlet - hiperklinika
itt minden tiszta, mert sokba kerül, itt minden sokba kerül,
mert tiszta: az első vizit egy tízes, aztán a kontroll már csak hat,
hat hétre vissza
vagy hét,
hogyne, máris megyek, mennék
interneten lefoglalt időpontok
a TAJ kártyád száma a retinádra ég
és van, amikor így is egy órát vársz,
de ha jó fejek, akkor tényleg gyorsan megvagy-
mi az, hogy gyors?
lehet, hogy csak megszoktam már az állandó várakozást,
már nem is annyira feltűnő
a pislogást
de hagyom, hogy az idő magával vigyen,
nem gondolkodom, mert a miértekre adható válaszok is
teljesen feleslegesek. csak teszem a dolgom,
ülök a váróteremben és most behívnak.
az emberek közben tovább nézik egymást
behunyt kátrányszemeikkel,
a váróterem akváriumában pedig
újra elleni kezdenek a gömbhalak
sorszám alapján

a negyvenes asszisztens néha mosolyog
néha meg nem
olyan anyuciféle, aki már nem friss
de van, akinek még simán jól jön. egyébként amolyan „Kár érte” típus: ⌠combban erős, töltött galambforma felsőtest, feltűnően szép arc, a fizikai meghasonulásért cserébe kedves mosoly⌡
a Gazdag-negyedből hozta be valami rokon,
vagy csak szeret szopni
„A doktor úr fogadja” - közli
A Doktor Úr!
jó ha egy évvel öregebb nálam
pénz szaga van és tiszta
könnyed, hangsúlyos mozdulatok
sokat tanult az egyetemen
hogy a jövője ilyen legyen
sok mindenről lemondott, és sokat speedezett,
hogy fent tudjon maradni éjjel magolni,
most meg beszédhibás mert
a győzelme vitathatatlan:
felsőkategóriás szedánja van és mindenhová
aranykártyáit dobálja be
és azt is kiderítette végre,
hogy mi a fasz bajom van-
mert olyan nincs, hogy ne legyen valami.
ha megoldod az egyik problémát, rögtön feltűnik egy új,
jön a következő
és általában
több van egyszerre
fejfájáshátfájásaranyérmegfázás
ez a minimum
a rekordom hét nyűg, hét panasz egy időben
nem sokan járunk így egy cipőben, de
mi legalább látjuk az élet igazi oldalát
mert ez nem az a hely, ahonnan kimész
és elfelejted az egészet
kurva klóntenyészet - szerinted?
beülsz a merdzsódba és irány a kávézó
minden jó nőre sejtelmes mosolyt vetsz
de itt aztán simogathatod a telefonod, akkor se
leszel jobban,
mert holnap
megint jön valami, ami eddig még nem volt.
egészen profivá válhatsz, akárcsak én,
profi vagyok:
az elmúlt években végigjártam már mindent
ismerem a gyógyszerek hatóanyagait, a kiszereléseket
a kombinációkat
a megye összes magánorvosát
kartonom van mindenhol
az éjjeliszekrényem tömve pirulásdobozokkal
és különféle kellékekkel
kurva egy vegyész lettem, pedig annak idején majdnem megbuk-tam kémiából,
de mindez nem elég:
a kloáka térdig ér, és
nincs elég szín már a szivárványban:
hozzatok egy új patront, mert azt mondja ez a faszfej,
hogy sérvem van,
most akkor, hogy a picsába fogok edzeni?
legalább egy hónap kihagyás
nem volt még elég?
ha tényleg valami felsőbbrendű hatalom szimulátora ez az egész, akkor azt üzenem, hogy most már kurvára nem vicces,
bár gondolom
úgysem érdekel senkit, hisz ez a lényeg.
a semlegesség
az érzelemmentesség
Így megy ez
Ha szerencsém van, három hét múlva műtét
csak hát az egy százas lesz
plusz az egynapos ellátás díja
az még egy húszas
és azért a nővérek még le se szopnak,
habár ezzel nem lesz gond
gondolom
oké, akkor holnaptól pihi - megyek is, egy
újabb nemezis amin felül kell kerekednem,
jár hát az agyam, távolodom. az aranysugár párolog
ahogy a lemenő napba hugyozok
a felfestett parkoló-fogak ínyén-
mert most már óránként kell:
(hónapokig azzal szívattak, hogy prosztata meg felfázás)
nem ivás, félkúrás / gyártok egy pisálás-napló applikációt,
nem félek, hogy senki vagyok,
a többi senki még mindig elhivatott, de én már
semmit sem látok
műbőr utcákon játékfigurák, a lámpa zöldre vált.
ugyanazok az autók ugyanazokon a helyeken
a kisváros, mint egy buta bulldog, tovább liheg
és ontja magából a félelmet,
én meg
beveszek pár csukamáj-pirulát
mert a különbségek minden pillanatban
tovább tágulnak az emberek között társadalmi és erkölcsi téren: vagy tökéletes példánnyá válsz, vagy még inkább hulladékká,
így alakul a kétpólusú világ.
hajtok tovább, hajtunk tovább

a város fényei zuhanórepülésben a szélvédőn tükröződnek
a halk techno még mindig nem akar semmit
csak, hogy legyen úgy
csak, hogy legyen úgy
és persze szorgosan előadom otthon,
hogy műtét lesz - a feleségem halványan megriad
a kicsinek fogalma sincs, csak zúzza tovább a padlót
a szobában tébolycafatok repkednek,
a nagyobbik fiú meg épp legyilkol egy arctámadót, de legalább együtt érez (neki is már két mandula odavan):
összecsukható kórházi pótágyak pizsamapartija
a hátsó gyógyszerraktárban,
velőtrázó nővérközöny.
két gyerek, az életed szétmorzsolódása, két gyerek, akikért bármi-kor szétmorzsolnád az életed
két gyerek
az idő és a tér átalakul, te pedig
elveszted jellegzetességeidet, mindent átadsz
a múlandóságnak…
de senki sem figyel
az emberek csak kirakatbábuk és kellékek,
egy légüres térben vánszorgunk előre
ahol
lesüt ránk a nap, olvadnak a boldogságkapszulák
és a szétfolyó örömök fortyogó maradékát
keselyűk kanalazzák a földről
megszállottan
két gyerek
bepótolhatatlanság
nem baj, azért a műtét után elmegyünk
arra a fürdőzős hétvégére

hetek telnek el,
komor arccal járok be dolgozni a szerkesztőségbe
szervezem a kiadásokat, de számomra már semmi értelmük
a főszerkesztő ráadásul ezekben a hetekben mintha
folyamatosan be lenne gombázva,
olyan értelmetlenségeket beszél, és még egy
új gyakornokcsaj is érkezik a reklám osztályra
tetszetős popsija van, de most nem bírok erre gondolni
már ez sem érdekel
nem edzek, nem élek, nem tudom
azt javasolják, ne gyújtsak rá,
de én még a műtétet megelőző napon is szívok,
de legalább kibírom, mert csak dohányt
és olyan dalokat hallgatok
amelyektől amúgy is bármikor kiráz a hideg
jó kis kilencvenes évek

aztán reggel
bevisznek és beszkennelnek
az altatóorvos pedig úgy néz ki
mint a legjobb haverod a kocsmából
és azt mondja, ha felébredsz,
majd olyan lesz, mintha be lennél baszva
és vigyorog
és azt mondja, borotválkozz meg kicsit
én meg unalmamban leszedem a lábujjaimról is a szőrt
és persze elbénázom
és már akkor vérzek, amikor még csak tolnak befele a műtőbe, (ez is csak én lehetek)
Maga meg mitől vérzik? (WTF?)
aztán már alszom is
és még napokig azt sem tudom, hol vagyok
a drog unottan dolgozik a szervezetemben
ezt még én sem ismerem, és hát
semmi újat nem talál, csak egy elcsépelt testet
de azért dolgozik tovább
én meg fekszem, és semmit teszek
mindenki más is dolgozik vagy iskolában, én meg nézem a héten indult legújabb valóság-showt, a marsi expedícióról. Olyan kőgazdag celebek vesznek részt benne, akik már senkinek sem kellenek, és így próbálják meg újraéleszteni elhasznált hírnevüket, nem mellesleg még pénzt is keresnek vele az itthon maradt roko-naik számára. Nekik már úgy sem lesz rá szükségük, a szerződé-sük életfogytig szól. A tizenhat résztvevő épp most dokkol be az űrbázisra, miután hetvenmillió kilométert utazott. Vörös vasoxid por dagonyázik a fogadóhelyiség ablakain, ahogy sorban érkeznek a szkafanderes figurák, akiknek a hátsó konzolán méretes számok virítanak, csak, hogy a nézők tudják, ki kivel van. Atyaég, mi lesz itt?
inkább beveszek még néhány fájdalomcsillapítót, és várom a hét-végi fürdőzést.
vízbe úgy se mehetek
de legalább már vezetek, és lemegyek Degeszre
ahol a szálloda hordára úgy néz ki, mint egy
dagesztáni
a felfelé osonó liftek árnyékában meg
olcsó sznobillat terjeng
már egy kicsit bírok járni, lám:
A dolgokat időnként újra kell tanulni. Felsokszorozott életünkben lefelejtjük, kik vagyunk, de az agyunk és a testünk újra emlékezni fog.
A bal herém már totál lila és bedurrant, miközben a szállodalán-cok hűvös gyönyöre körbeölel:
ugyanazok a szobák egymásba tükröződve
ugyanaz a lift csak más csajok pózolnak a
kismedencében, ami szart sem ér, és mindig
tele van szlovák turistákkal
messziről fel lehet ismerni őket, a letöltős oldalakon csucsognak csapatpornóikkal
a minibár tele, de nem nyúlunk hozzá
hozzuk majd a vizet a marketből,
a gyerekek máris összevesztek, gyengéd sikolyok foszladoznak a falakról, este a vacsoránál meg egyből belénk törli magát
a felocsúdott ízléstelenség
az étteremben a pincérek, mint egy
karácsonyi bérgyilkos-csomag, a környék sleppje,
kiszolgálják a disznókat
a kövér kislányka a jobb sarokban, aki már most
harminc százalékos elhízást produkál, a tányérján szaftos husi tésztával, a kezében egy kóla,
a legjobb barátod, ⌠valósítsd meg önmagad!⌡
anyuka jól elbaszta mellette,
százhét kilós rugózás
a létezése érettségi tétel fizikából
viszont neki már legalább mindegy, a kislány meg?
annak is
apuka is elfeszül
a családot meg át lehetne húzni egy nagy piros X-el
további díszpéldányok
néhány jó mellű csaj, de a lábak manapság jobban érdekelnek, meg a még meglévő seggek
amelyeket még nem pumpáltak tele
mesterséges ízfokozókkal, keményítővel, állagjavítókkal, sűrűsö-dés-gátlóval
és térfogatnövelőkkel.
van egy bizonyos esztétikai látvány ami mindenkinek a fantáziá-ját megbolygatja. ez mindenkinél más. az adott ember pedig annál inkább tetszik, minél nagyobb arányban megtalálod benne ennek a képnek az elemeit.

de kevés a túlélő itt
az eddigi legrosszabb.
évről évre ezekbe a hotelokba járunk, és azért általában van némi felhozatal. De most csupasz a terep. Csupasz a lelkem is. a piszt-ráng előttem olyan rózsaszín,
mint egy fiatal lány teste
és
vacsora után ugyanazt a szart nézzük, mint otthon, én meg kiló-gok szívni a közeli parkba, ahol a helyi hajléktalanok vérszomjas hakát adnak elő a park szélén, és csak
sántikálok, és az alsó szövetek tágulnak a THC-től, vagy mi
és hirtelen
a friss március esti levegő megcsapja az arcomat
és felébreszti bennem a nosztalgiát
régi idők iránt
gyermekkoromban éreztem ezt valahol
borostyán és tölgyfaillat hunyorog a hold alatt
letüdőzöm ezt a néhány másodpercnyi múltat
és elszívok még egy sima cigit
aztán még egyet
már alig állok a lábamon, de az agyam az még zakatol - fél tíz, aludni kéne, de nem merek
fel a kültéri lépcsőn a bejárat irányába
a seb olykor megfeszül, de már tíz napos
szóval nincs sok hátra
telefonomon kijelölöm az újrakezdés napját
Reload Day
vagy mi
azt hiszem az élet azért büntet, mert túl sokat tudok, és azt is rosz-szul kezelem
és nem igaz, hogy nem lehet betörni
(valahogy halnom kell)
az aula oldalában átlátszó tekepálya
teletömve lelkes szállodavendégekkel
mosolyognak , jól érzik magukat
itt az egész balszárny meg az a sok egyforma dzsippel érkezett barom a céges továbbképzésről:
projekt –menedzserek, stratégiai tanácsadók, szoftverfejlesztők, kereskedelmi koordinátorok, ingatlanfejlesztők,
HR-es pinák és marketinges picsák - a jövő nemzedéke
amely felfal mindent előre
szolid közönyben röhögcsélve itt az egész brigád
süvítenek az üvegen át,
mint parkettán a golyócskák
megyek inkább aludni, a harmadikon a TV még javában tombol – füldugó be,
és vége

aztán nem kell sok, és máris a fürdőben vagyunk
egyen-csúszdákon szerencsétlen egyen-családok süvítenek, én meg csak lassan tántorgok a medencék szélén
víz még nem érheti a sebet, amelyről a kötést már levettem, a he-rém még mindig kissé duzzadt
de legalább már elhiszem, hogy elmúlik,
a fürdőben a nők különösen csúnyák, mi ez itt?
nem túl kifinomult a genetikai sokszínűség
eddig legalább nézelődtem, de most csak
gnómok, rengő húsú anyakocák, akik a
már úgyis mindegy alapon, tovább zabálnak a büfében
epres csoki turmix és sült krumpli
fogak közül kiszakadó zsíros fehérjeszövet-cafatok
fröcsögő hétvégi jókedv, nekem pedig még két hét, mire lassan újra edzeni kezdhetek
lassan
ez a betarthatatlannak tűnő kulcsszó
hát inkább nézem a vidám selejtcsordát
csak, hogy teljen az idő
csak, hogy teljen
és este megint séta a parkban
és megint a lefekvés előtti füst adag
és ezt álmodom, hogy a hold másik oldalán járok, ahol idegen élet-forma-telepek állnak, sablonos földönkívüli figurák görnyednek digitális kijelző-pultjaik felett, ők azok
akik kitalálták ezt az egészet, ők azok
akik ez emberiséget tenyésztik évezredek óta, de náluk nem létezik az idő, csak egységek és szakaszok, és ha eljön a megfelelő pillanat bedobnak valamit a játékba, belenyúlnak a folyamatokba, mi pe-dig feltaláljuk a számítógépet
de mi van akkor, ha már felkerült az i –re a pont,
vagy a hab a tortára, és még mindig nincs vége?
elszakadt a cérna
sodródás a jelentéktelenség felé, eggyel kevesebb másodperc-
ívelés.
A tévében: szar színészek szarul játszanak egy szar forgatóköny-vet, meg ez a hülye Mars Testvér. Kidobnám a készüléket az abla-kon
de akkor meg az agyamra mennének a többiek. Így legalább
néhány percre nyugtom van, aztán kezdődik megint a háború
a konyha és a hálószoba között
a két gyerek aknákat rak le ádázan, miközben az anyjuk meg csak
bámul tovább
néha megeteti virtuális szörnyeit a laptopon
én meg inkább elmosogatok ma már harmadszor
hogy addig se gondoljak semmire:
üres vagyok
tele voltam
üres leszek
semmi vagyok.

egyre gyorsabban gyógyulok, és már a farkam sem lila,
az utcán megnézem az érettségire készülő lányok
önkéntes felvonulását,
miközben hazafelé tartok a konditeremből, ahol már
4,6-os fokozaton sétálok a futópadon és
a pinyakoláda ízű aminosavkoncetrátum rámalterozza az előörsként küldött taurin-molekulákat a sejtfalaimra.
az utcán elhasznált testek, a buszmegállóban viszont egy remekbe szabott „Örök Kedvenc” nőtípus:⌠ Áramvonalas test, hibátlan, hosz-szú lábak, arányos fenék, csillogó arc, kivételes mosoly, hiába öregszik, akkor is sugárzik, és mindig jó alakja lesz⌡
Lőjetek le, nem létezem
mert
Otthon aztán az idő visszafordul önmagába, és a kiszáradt sajtostallérok sem mernek már rám nézni, ha megérkezem – me-gint fél négy van, és már itt vannak mind: dübörög a délután
a végtelenül kényelmes feleségem
meg a gyerek, aki ezt örökölte tőle,
és a legrosszabb, mikor átmegyünk nagyikához
és látom rajta ugyanezt,
látom, hogy mindez honnan jött és gonosz érzések kavarognak, dühítenek és üvöltözni akarok
mert nagyika kedves és elmaradott, mint a nagyikák általában, de legalább kibaszott finom paradicsoma van a kertben
a feleségem meg elszívja az életerőmet,
mint Vadóc az X-menben, csak ő évek alatt
amióta megint nem dolgozik, újra kezd belassulni
elkényelmesedni
órákig elbíbelődik mindenen
a gyerekek meg közben szétszedik a lakást
a kos nekimegy az oroszlánnak, aztán:
felvágás, szakadás, ráesés, üvöltés, összetörés, zúzódás, leboru-lás, szétfolyás, sírás, kiszúrás, ráömlés, ordítás, dübörgés, csatta-nás, roppanás, vonyítás, sikoly, pánik
és kaotikus őrjöngés
ő meg csak fekszik és nyomkodja a telefont
égő parkettarepeszek szállnak el a feje felett
de ő csak kutat tovább
keresi a legjobb megoldást
bármilyen felmerülő élethelyzetre, közben
megint elmosogatok
csak, hogy levezessem a feszültséget, és ne kezdjek el
a Kai késemmel rohangálni
de megtanultam már tűrni bőven
Egy kapcsolatban mindig van domináns fél. Az egyik mindig túl-ságosan kihasználja a másikat. Azt mondják „kiegészítik egy-mást” – pedig leginkább csak élősködnek.
így hát tovább telnek a napok, és már majdnem megvagyok
és csak tolom előre,
amikor egy óvatlan hosszú hétvégén túl korán húzom meg a ra-vaszt, mert a cél előtt a legnehezebb a verseny,
Mindig a befutónál nehéz.
Addigra elfogy az erőd és össze kell valahonnan szedned
az összes maradékot
de nekem nem jön össze
mert azt hiszem, rendben van
és hát hónapok óta nem szívtam kólát, azt hiszem, most már
megérdemlem
és visszatérnek a régi nevetések, egy pillanatra ott feszül
egy jókora csokor régi barát
faszénporos grillhússistergés a nosztalgiapára alatt
és a medence szélén felejtett vodkásüveg
eldőlt lufispalackok
hajnalra párolgó öntudatvesztés, kihűlt kedvtelenség
falldown
------------
2000 méteres síkfutásnál befordulok a célegyenesbe és iszonyatosat vágódom :::: reggel izzó fájdalommal konstatálom, hogy a másik oldalon is sérvem van
ez pontosan olyan, mint amikor elmész 95%-ig,
aztán visszabasznak az elejére
Kezd újra a pályát öcsi!
mer’ mindennek legalább kétszer kell nekifutni.
ebben az életben
és hát én vagyok az
aki körül a turisták folyton itt köröznek, de sosem jönnek túl közel.

Rájöttem, hogy jobb, ha nem érzem jól magam
mert akkor csak kilibbenek a fájdalom elviseléséből
és egy pillanatra megint élek
de utána sokkal kényelmetlenebb a visszatérés
ezért jobb ki sem lépni belőle,
mert akkor folyamatosan csak tompán érzed.
Ez a kilátástalanság, amelyen már nem segít sem a lázadás,
sem a beletörődés

Pedig kell az embernek egy kis rés, ahol időnként kiszökik a való-ságból, hogy továbbra is elbírja azt viselni.
És tudom, hogy egyszer vége lesz. Majd.
Az egész a várakozásról, a kitartásról és a türelemről szól.
Minden ami történik. Mindig csak majd. Mindig mások, te csak azután. Egyszer eljön a te időd is. Addigra vén szar leszel, és már nem tudsz vele majd mit kezdeni. Úgyhogy szagold tovább a bűzt, és viseld tovább az acélbeton-mellényt.
Nézd csak:
A feleségem minden este nézi tovább a trágyalét, ami a tévéből folyik megállíthatatlanul. A reklámok elmagyarázzák, hogyan élj. Vedd fel az új. merevítő nélküli push up melltartót, hogy még job-ban nézz ki. Hogy, ha nincs olyan jó melled, akkor is úgy tűnjön, mintha az lenne, és a faszik rád izguljanak. Így könnyebb, hidd el. Aztán, ha felfedezik az igazságot, már kényszerhelyzetben lesz-nek, és talán már mindegy is lesz. Így kell ezt csinálni. Álcázd az igazi énedet. Verj át mindenkit. Így menni fog.
Mi segítünk.
Rendet rakok a gyerekszobában.
Napról napra jobban fáj, újfent a másik oldalon, de szerencsére megint közeli időpontot kaptam.
Egy ideig nagyon magam alatt vagyok.
Nem iszom alkoholt és nem szívok semmit el
Vagy fel
Nem töltök többé filmeket, és azt az utolsó néhány kötetet
amit félretettem még – azt sem olvasom inkább
Már semmi nem érdekel
Nem megyek el sehová
Törlöm magam a facebook-ról is
Majd úgyis megtalál, aki akar
De ne akarjon, mert én sem akarom
Otthon ülök, és nem csinálok semmit.
Már csak egyféleképpen tudok aludni: háton
Máshogy nem megy
Hason fekve kitekeredik a nyakam és akkor
A másnapnak annyi, amíg helyre nem áll,
Oldalt meg a két sérv birizgál, szóval hát a lehetőségek
mindig csak fogynak
Egyre kevesebbé válik minden
a legjobb, hogy a tököm is megint bedurran majd, lila, és véreres bőrborzalommá válik egy hétre. Jobb nem is gondolni erre.
Össze kell szednem magam. Felveszem a Never Give Up póló-mat, amit még az aranyérműtétem előtt csináltattam, és felszívom magam. Úgy néz ki ez lesz a műtétes-pólóm, márpedig eddig sze-rencsét hozott, úgyhogy lássunk is hozzá. Elmeátállítás: Tűrő Üzemmód.

számolom visszafelé a napokat,
a rádióban visszafelé számolnak a slágerlistán:
TOP 50 semmitmondó countdown. Azokat a számokat dolgozzák fel, amikre húsz éve mi táncoltunk. És mi is tudtuk, hogy a húsz évvel ezelőtti előadók is nyúltak a húsz évvel ezelőtti előadóktól. De valahogy akkor csak egy-egy dallamot, vagy hangmintát, néha egy refrént. Most meg majdnem minden csak feldolgozás és lopás frissen tálalva. Abból látszik, hogy öregszel, ha az ifjúságod dalait játsszák bénán átdolgozva a rádióban.
lassan elérkezik az idő.
második menet. ugyanazok a körök. most már rutinpálya.
Agyam felett hazug sirályhosszák keringenek, az altatófolyadék pedig megint iszonyatosan hatékony.

Arra ébredek, hogy az egyik „Mars-lakó” a konyhamodulban épp a szilikonkéssel bénázik, majd rövid reklám után kihívja társát párbajra. A fejem még kásás, de azt hiszem a kihívott fél a jócskán megvénült Steven Segal lesz, a másikat viszont nem ismerem fel, csak azt látom, hogy nő. Valami pornós ribanc. Felállok, hogy megmozgassam magam, és iszonyú szúrást érzek a jobb oldalon. Törött lábú gólyaként megyek el a WC-ig, de valahogy mégis sike-rül pisálnom. A lekötött seb nagyobbnak tűnik, mint az előző. Mi-re visszatántorgok az ágyhoz a párbaj már nagyban folyik a kép-ernyőn. A nézők végül megszavazzák, hogy Barbara Streisand hagyja el a Mars-Villát. Szóval ő volt az.
Mire a műtőorvos bejön, hogy megvizsgáljon Barbara már kifelé tart a bázisról. A Mars légköre nagyon ritka és kurva hideg van. Barbarán ugyan rajta van a szkafander, amely védi őt, de a mű-sorvezető elmondja, hogy a folyamatos ultraibolya sugárzás miatt a ruha egy idő után fel fogja mondani a szolgálatot. Már csak az a kérdés, Barbara kibírja-e addig étlen-szomjan. Valószínűleg nem, de mivel ő az első kieső a játékból, mindenki nagyon izgatott.
Aztán a nővér benyomja a véralvadásgátló injekciót, és már repü-lök is.
Odakint már csapdosnak a nyár első fullánkjai, én mégsem érez-hetem magam felhőtlenül boldognak. De azzal biztatom magam, hogy most még úgy sincs annyira meleg, szóval az igazi nyárra már jó lehetek, és élvezhetem a környezetváltozást, mint minden normális ember. Ez persze nem igaz. Mindig is kilógtam a sorból. Bármilyenből. De azért beszállok a taxiba és újrakezdem a pályát.
Mondogatom magamnak, hogy ne add fel a reményt, miközben már rég halott vagyok – ahogy addigra Barbara is.

Az aktuális tetoválómnál fekszem kiterítve és varratok, míg a se-bem napról napra fél millimétert gyógyul.
Egyszer majd csak jó lesz.
Egyszer
Majd
Berakom a megfelelő sablont a délután foglalatába, és tovább csi-nálom.
Mintha nem lenne elég az a két varrat a lágyékomnál, most még a kezemre is kerül egy.
Kicsit sok ez így két hónapon belül, le is vagyok pudingosodva, de most legalább ráérek.
- Szóval maga ilyen vicces fickó? – kérdezi a tetováló a kivá-lasztott mintámra utalva. A srácot Mortecainak hívják, és most vagyok itt negyedszer, de még mindig nem látok bele teljesen. Fia-tal kora ellenére nagyon összetett személyiség.→magas, karcsú, csontos, nagy kezek, kiugró pofacsontok, kellemesen sápadt arc-bőr, jókora lábak. De a lényeg, hogy szépen dolgozik
-    Nem – felelem – már évek óta nem vagyok az. Csak túlélek
-    Mit?
-    Mindent. – mondom, és várom, hogy erre mit lép.
-    Miért, mivel elégedetlen? – kérdezi aztán – Mi az, ami za-varja?
-    Ó, hát minden. Ami körülvesz. Az élet. A politika, a gaz-dasági helyzet, a környezetszennyezés. A képmutatás. Hogy ke-ressük egymás hibáit, hogy legyen miért büntetnünk, miközben senki sem ártatlan.
-    Pfúúúú – fanyalodik el – Egy újabb idővámpír. – mondja, és beledöfi a tizenhatszoros tűt a vállamba.
És csak telnek a napok.
A világ tovább rohad, a felettünk lévő generációk viszik, ami még maradt, az alattunk levők meg úgy tesznek, mintha az övék lenne.
Nem tudok előrehaladni, egy helyben toporgok, és várom a star-tot. Még két hét, és kezdhetem a visszatérést. A seb szépen gyó-gyul, de még mindig kemény, némi ödéma időnként megnehezíti az ülve töltött perceimet. Addig is futok és ha a gyerekek épp nem Beast üzemmódban vannak, akkor tévézek.
A villában már csak tízen maradtak, miután múlt héten kiesett Johnny Knoxville is. Mint kiderült, a szkafanderek szétmállása lassabban megy, mint gondolták, így a kiesők mindezidáig egysze-rűen éhen haltak. Órákig nézhettük agonizálásukat, tök uncsi volt a műsor. De Johhny hozta régi formáját, és amint kilépett a komp-ból, kapásból lecsatolta a sisakját. Ezután rögtön az arcára fagyott a mosoly. A gyilkos hideg ellen a tudósok közben már tesztelik az első burkokat, nem messze onnan az Arab-medencében. Állítólag üvegházhatású kéjgázzal és baktériumokkal akarják növelni a hőmérsékletet, hogy a második szériára már külső helyszíneken is forgathassanak. Egyenlőre azonban még nem tisztázták a di-nitrogén-oxid stabilitását ebben a környezetben.
Én mindenesetre kef-et szívok a hegyekben, miután már elég jól érzem magam egy családi kiránduláshoz. A család kirándul, én meg rendezem őket. De néha még így is megéri kikapcsolódni. Amúgy sincs más választásom.
A család szétforgácsolja az egyéniséged nagy részét, érted?
Elveszi az idődet, tágas öntudatod helyett szűk drámává töpö-rödnek perceid. A két gyerek otthon módszeresen rombolja a la-kást. Amíg a nappalit rakod rendbe, ők máris valamelyik másik helyiségen dolgoznak, mintha ösztönösen éreznék, hogy a rend nem jó. Az asszony naphosszat nyöszörög, nem sok mindenre képes. Lényegtelen dolgokra pazarolja megmaradt kevés energiáit, míg te elmosogatsz és három perc alatt rendbe rakod a fürdőszo-bát, hogy legalább úgy tűnjön, mintha.
A gyerekszobában legalább öt különféle játék darabjai szanaszét keverednek minden mással. Az apró játékfigurák, lego alkatrészek és a tegnap megvett kártyapakli földi maradványai jókedvűen kombóznak a talpam alatt. Néhány szétforgácsolt, tépett papírfecni próbál leesni a kisasztalról, de egy zokni pár fele meg-fogja. De a kedvencem egyértelműen a gyurma, amelynek formai és színbeli sokszínűsége meghatározhatatlan masszává varázsolja a lakást, melynek a legkülönbözőbb pontjain is képes felbukkanni. Még ezt a hétvégi kirándulást is megfertőzte.
Tűzrakás, pörkölt, menj fel az emeletre a fényképezőgépemért.
könnyed mexikói gomba a délután derekán.
a hátsóagy bizseregni kezd, és a tűz is máris jobban ég.
tudod, hogy megy ez
Másokkal ellentétben nekem sohasem azért volt szükségem dro-gokra, hogy ezzel palástoljam a fájdalmaimat, hogy elviselhetővé tegyem az életet. Igaz, ez is benne volt, de én egyszerűen csak jól akartam magam érezni, amit a valóságtól nem sikerült megkap-nom. Unom az emberek viselkedését, a körülményeket és a sablo-nokat, és amikor a feleségem tegnap este megkérdezte, hogy csak így tudom-e magam jól érezni, azt feleltem, valójában még így se. Túl sok nekem ez a világ, és azt hiszem mindenkinek túl sok, csak a legtöbben nem vallják be maguknak, vagy el sem jutnak odáig, hogy ezen gondolkodjanak. Megisszák a napi sörüket a munkából hazajövet, megeszik a vacsorát, amit az asszony eléjük rak, időn-ként szidják a rendszert, aztán, ha eljön az idő, elmennek és meg-választanak egy újabb disznót.
Én meg csak szívom a kef-et, pedig valami okos buddhista már megmondta: a drog olyan, mintha pénzt égetnél,
és valóban
ráadásul egy idő után már nem is nyújtanak semmiféle ráadást, de én másokkal ellentétben legalább nem kezdtem el még kemé-nyebb hatóanyagok után kajtatni, inkább feladtam a boldogságra való törekvésimet és belesüppedtem a semmitmondó jövőbe. Per-sze a napi jointomat elszívom esténként, de azt is már csak azért, hogy jobban aludjak. Néha megpróbáltam elhagyni ezt a tizenhét éves korom óta berögzült szokásomat, de sehogy sem ment az el-alvás.
Itt sincs másként.

Másnap reggel lecaplatok a hegyről, be a falu egyetlen boltjába, ahol szinte semmit nem lehet kapni, de azt is kérni kell. Megve-szem a reggeli újságot, hogy legyen mivel begyújtani estére a tü-zet, és kérek még két szalamandrapástétomot is. Az eladó és a felesége nagyjából annyira tűnnek kedvesnek, mintha gyermekko-runkban megölték volna a szüleiket.
Gyorsan távozom, mintha nem is léteznék.
A szemközti bazársoron már javában melegítenek a helyi anyu-kák, felszerelésük a lengyelpiaci mackóalsó, hozzá elnyűtt kötött pulcsi. A lángosos stand előtt a reggeli korhelyek molyolnak: meg-fáradt tekintetek, krónikus sörhasak, az arcokról visszatükröződő pirospozsgás alpáriasság.
Rettentő jókedv fodrozódik a hegyen már kora délelőtt, és ez kell is ahhoz, hogy feltornázzuk magunkat a közeli kalandparkba, ahol aztán megint lecsap ránk a sorsunkba ágyazott esetlegesség.
A gyerekekkel erdei bobozni próbálunk, de a második fordulónál befut egy kétemeletes busznyi osztálykiránduló. A birkanyájként letóduló tizenévesek pont annyira fejletlenek agyilag, mint ameny-nyire annak kinéznek. Vajon hogyan viselkednének, ha tudnák, hogy mi vár rájuk húsz év múlva? Egyenlőre igen jól érzik magu-kat és semmi mással nem törődnek. Talán egy kicsit irigy is va-gyok, de a vadirtás, amit levágnak körülöttünk, meggyőz, hogy ne sajnáljam magam, amiért nem az értékvesztettek közé tartozom.
Indul a következő csúszás.
Az előttünk lévő páros olyan lassan halad a síneken, hogy kisvár-tatva beérjük őket a nagyobbik gyerekkel, így aztán az idegeim már kellően be vannak melegedve. Igaz, van egy-két formás pél-dány a lányok között, ropog a húsuk, de hiába az angyalarc és az ígéretes felsőtest, látni, hogy derék és comb tájékon minden má-sodpercben rájuk rakódik a műanyag életük újabb bélsara.
És még azt tátom ezeknek a fiataloknak arcán, hogy nem ismerik a határokat, nem fogadnak szót a szüleiknek, és amit egyszer kita-lálnak, azt véghezviszik, még ha fájdalmas is. Még, ha tudják is, hogy baj lesz belőle. Még így is megéri.
megszokták, hogy megtehetnek bármit.
a tv elhiteti velük (mert megérdemled)
a technika megtanítja őket
szakadjon meg az idő.
kérek inkább egy bivalyburgert a büfében, a gyerekek meg rántot-tás rántott rákot szeretnének, de a kiszolgáló nő – aki a „Felemás” típusba tartozik⌠csinos arc, nagy mellek, üde kisugárzás, ám deréktól lefelé borzalmas torzulás: aránytalanul kiszélesedett csipő, a műkajáktól természetellenes formavesztés, súlyos combátmérők, széles csípő, vé-kony boka⌡ közli, hogy elfogyott a tojás. a háttérből vad tehéngyil-kolós zene a kihelyezett hangszórókon. olyan ricsaj, hogy még belufizva, bespeedezve se menne el goa bulikon. mondom is, hogy inkább menjünk.
vissza az ösvényen
eldobált barrakuda tetemek mentén a kora nyárestében.
fent a házban ismét biztonságban érzem magam, hogy eltűntek végre a folyamatosan semmiről sem beszélő, mozgó szájú fiatal húsdarabok.
tűzgyújtás.
szesztilalom.
a maradék gomba végül pörköltté avanzsálódik a pattogzó tűz felett. jó ez így.
a mókusok velünk együtt vihognak, amikor a táj kifordul magából és megborzolja magát
egyre magasabbak a lángok
és vészesen fogy a fegyelem.
így hát gyakorlótúra az éjszakai erdőben.
felváltva kukkoló baglyok a lombok szövetén,
éppenhogycsak megértett miheztartás,
elektromos pókhálók a fejemben
kora reggel a magasles padlóján
egy pillanatra úgy érzem, mintha élnék, aztán menthetetlenül to-vább sorvadok.

de mégis kinek hiányoznék, ha meghalnék?
ja igen.
a feleségemnek, akinek egy csomó mindent intéznie kellene, amit addig én csináltam.
A gyerekeknek bizonyára.
az a szüleimmel együtt már öt fő, de ebből csak négy ér igazán.
az úgynevezett barátaim vagy ismerőseim?
senki nem érdekelne.
elraknának a megfelelő dobozba és élnék tovább az életüket.
a munkatársaim vagy a főnökeim?
keresnének a helyemre másikat.
eleinte szar lenne a többieknek, de csak addig, amíg meg nem ta-lálnák a megfelelő pótalkatrészt, lehet, hogy csak pár hetet jelent-het.
és ez mindenki mással így van.
ne legyenek illúzióink.
a legtöbbjüknek csak addig kellünk, míg megtalálják bennünk, amire szükségük van.
első lépés a tökéletességre való törekvésben: mindig azt látni, és megélni, ami van, és semmi belemagyarázás.

szombat délután névnapi összejövetel a szerkesztőségben.
olcsó jazz áramlik az előtérből és valami kibaszott menő borokat iszunk, mert a főnök unokatestvére az ország egyik legismertebb borásza,
vagy legalább is ott van a neve egy csomó palackon.
én egy „Lealázós Pozitúrák” című lexikont viszek az ünnepeltnek, amit már jó előre kiválasztottam, mert tudom, hogy egy perverz szex-kóros. Ebben a lexikonban figyelemreméltó alapossággal ösz-szegzik azokat az eljárásokat, melyekkel szexuális aktus közben (vagy előtt, vagy után, vagy helyett) megalázhatjuk partnerünket. Mert már erre is van igény.
Aztán beszélje meg mindenki otthon, hogy mi fér bele.
Egy kis „Megcápázás”, „Rózsaszín zokni” vagy sima „Pókembe-rezés”?
De itt van a közönség-kedvenc „Római sisak” és a durvábbak kö-zül a „Rozsdás trombita”.
Igazán szórakoztató, főleg az ilyen mocskos perverzeknek, mint akik a szerkesztőség jó részét alkotják.
És már amúgy is jó a hangulat.
A nyomtatóm tetején kiürült Sztolicsnajás üvegek merevednek, körbevéve eldobható műanyag pohárkákkal, amelyekről már senki sem tudja, melyik kihez tartozik, és senkinek sem volt annyi esze, hogy alkoholos filccel megjelölje őket.
Ma nem nagyon megy a mértéktartás.
Nem csoda.
Volt még egy kis New York Diesel-em tartalékban, amit a kemény maggal már az elején elpippantottunk a toaletten. Szerintem még most is érezni a fűszagot a folyosón, de már nem érdekel. Ahogy mondani szokás, mindenki megvan.
A főszerkesztő javában tölti az ótvar szar édes pezsgőjét az ünne-pelt poharába, miközben Proust-ról meg Joyce-ről vitatkoznak. Tudom, hogy be kéne nyalnom neki, és akkor talán hajlandó lenne kiadni a feljegyzéseimet, de nem megy ez nekem, érted.
A prózafelelős picsa egy sajtós csajjal smárol a sarokban, a marke-tingesek meg elkezdtek minigolfozni egy seprűvéggel meg a tavaly elnyert Ezüst Galacsin serlegünk galacsinjával. A többiek isznak és lézengenek.
Miközben végleg eldöntöm, hogy le kell lépnem, arra gondolok, milyen szomorú, hogy elvesztettem a kapcsolatot az emberi társa-dalmi formák nagy részével. Szinte csak a család meg a munka-hely maradt, meg, hogy vásárlás vagy ügyintézés kapcsán még átélek sablonokat, de más semmi.
És közben kurvára lelassultam.
A dolgok rendje: huszonhét évesen gyors vagy. Ösztönös. De tíz év alatt elfáradsz.
Újabb tíz év múlva pedig már tényleg lassú leszek.
De milyen szerepe van az életemnek bármihez viszonyítva?
Megnyomom a liftben a lefele nyilat és belebámulok a kabin belse-jére felhelyezett új szerzőnk szőrös pofájába. Igazán leretusálhat-ták volna a bajszán ragadt kokainporlatot.

A Repülő Disznóhoz címzett fogadónál átvágok a Vondelparkba, ahol egy szabadtéri buliba sodródom.
Két szopósszájú kurva áll a dj pult mögött, akik valamiért azt hi-szik, hogy jó ötlet volt a zene felé orientálódni. Ezek azok a pinák, akik az esti műsorban megpróbálnak úgy nyilatkozni, mintha tényleg volna agyuk, nem csak testük. Na persze ócska tucathouse-t játszanak, hogy a dolog ne legyen túl bonyolult.
De csak kevesen táncolnak. A legtöbben okostelefonukat maguk elé tartva filmezik az eseményt. Villódzó lila fények a tömegben. Az újkori koncertélmény.
Annak idején volt a Silent Disco, ahol több Dj-t is hallhattál, attól függ melyik sávot választottad a fejhallgatón. A tánctéren csak a ruhák súrlódása és csoszogás.
Most képernyőn nézzük a koncertet.
Picsába.
Azt hiszem az az én bajom, hogy törődöm a dolgokkal.

Utolsó párbaj a marsi villában.
Itt a nyár és a vakáció alatt senki nem fogja nézni a műsort, szóval a két utolsó játékos választhat, hogyan nyírja ki egymást. Az esti főműsor bombasikernek ígérkezik: a már menni is alig bíró Eddie Murphy és Madonna úgy döntenek, hogy halálra kefélik egymást. Mindkettejük számára nyilvánvaló, hogy még a beültetett porce-lánszívük se bírna ki egy menetet ennyi idősen, nem beszélve az ajzószerekről, melyeket szintén beléjük kell pumpálni, hogy egyátalán legyen valami. Mégis megpróbálják. Úgy hiszik, jobb együtt meghalni, mint magányosan megöregedni a Marson.
És most időjárás.



















Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-10-18 09:42 lista
2019-10-07 16:11 paricska
2019-09-23 22:23 Kosztolányi Mária
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-10-18 23:36   Napló: Qui?
2019-10-18 23:22   Napló: Qui?
2019-10-18 23:08   Napló: Qui?
2019-10-18 22:14   Napló: történések
2019-10-18 21:06   Napló: történések
2019-10-18 20:42   Napló: Sorrento
2019-10-18 20:34   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2019-10-18 20:26   új fórumbejegyzés: Petz György
2019-10-18 20:11   Napló: efmintszerint (Sági Ferenc)
2019-10-18 20:01   Napló: Qui?