Tél
Mindjárt itt az év vége és persze mindenki meg van őrülve.
Feleségem a startvonalról nyaggat, hogy írjuk össze a kará-csonyi ajándékokat. Rábólintok, mert addig úgy sem hagy békén, és csak felhúzom magam.
Fél óra alatt megrendelek mindent a neten. Olyan oldalakra regisztrálok, amelyeken valószínűleg soha többé nem járok, és konstatálom, hogy a bankszámlám összege rendesen megcsap-pant. Hálás vagyok annak a másfél tucat családtagnak, akik min-den évben velem intéztetik, mert így egyszerűbb.
Kezdek kilenni a szerkesztőségben ülő műsznoboktól is ≈KPT, de életben tart a tudat, hogy már csak ezt a napot kell ki-bírnom. Holnap péntek, és utána indul a két hetes leállás, jöhet a Karácsony.
Nem beszélve arról, amire nagyjából egy éve várok ismét: a szokásos év végi túra a többiekkel. A „többiek” azok a srácok, akikkel egy évben csak egyszer találkozom, pont ilyenkor. Már vagy tíz éve minden Karácsony előtti héten megtartjuk hagyomá-nyos kis túlélőpróbánkat, mikor is elvonulunk egy hétre teljesen tudatosan és módszeresen szétcsapjuk magunkat, de úgy igazán.
De ez nem az az egyszerű kis vedelős kirándulás a hegyek-be, hanem kőkemény bónusz pálya.
A hat napos kiruccanás komoly fizikai és szellemi próbaté-tel, ami kellően megkoronázza az évet.
Régen legalább is így volt.
Ma már csak azért csináljuk, mert mindannyian tudjuk, hogy kiöregedtünk a kemény partizásból, de meg akarjuk mutatni magunknak, hogy bírjuk még, hogy érezzük – valamikor voltunk valakik.
A másik három résztvevő azokból a fenegyerekekből ver-buválódott, akikkel végigtoltuk az acid korszakot,a house és breakbeat érát, a drum & bass barlangokat, goa-katlanokat és elektronikus zenei fesztiválokat.
Azzal egy időben, hogy családunk lett, és az ország külön-böző pontjaira költöztünk, valahogy az egész korszak véget is ért, mintegy különös párhuzamban.
Ez idő tájt fogadtuk meg, hogy minden évben összejövünk és tartunk egy klasszikus drog túrát Karácsony előtt.
Idén az én városomban dorbézolunk.
Családjaink igen megértőek e tekintetben, úgyhogy egy szavunk se lehet. Tisztában vannak azzal, hogy ez a téma tabu, és szent. Mint másnak a Karácsony. Nekünk ez a kis speciális Kará-csonyunk.
Munka után még hazamegyek, hogy magamhoz vegyem az előre összecsomagolt holmimat, aztán elköszönök mindenkitől, és meghagyom, hogy az ünnepekre remélhetőleg visszatérek. Fáj-dalmas tekintettel bámulnak rám, mert tudják, hogy mikor vissza-jövök, megint taccson leszek két napig, és nem lehet majd hozzám szólni.
Mialatt megyek a pályaudvarra a többiekért, a fülesben ráhangolódós régi progresszív break-et hallgatok, és lélekben fel-készülök a harcra. A szervezetem szürke harcára a kémiával.
Mire a kettes terminálhoz érek, már minden rendben.
A halványsárga neonszámok alatt meglátom a vonatból ki-szálló Prédikátor sziluettjét, amit kilométerekről is felismerek. Mö-götte máris a helyszínen a szuperpáros: Kasaki és Muto.
A rangidős Prédikátor a tőle elválaszthatatlan nyugtalanító tekintetével érkezik felém. Az ezredforduló után az a fickó legen-dás hírnévre tett szert az övtáskáiba tömött meglepetés tasakok-kal.
Olyan cucc nem volt akkoriban, ami ne lett volna nála.
A másik kettő gyártotta neki, meg a fél városnak.
Nem csoda, hogy mindhárman paranoid prófétákká lettek.
A két japán az őseik szokásai szerint meghajol előttem, a Prédikátor biccent, de egyetlen szó sem hangzik el. A nulladik na-pon mindig ez van. Csendben, szótlanul készülünk a hat napos ünnepekre, tesszük a dolgunk.
Kora estére már befészkelődünk a szállásra, ami ezúttal egy régen bezárt múzeum használaton kívüli épülete, amit már hét elején kibéreltem. Nem volt olcsó, de legalább egyedi.
Jó előre betáraztam művészfilmekkel és konzoljátékokkal is.
Az egykori személyzeti helyiségekben mindent megtalá-lunk: fürdőszaba, mosdók, és egy konyha. Ide tárazzuk be a túl-élőcsomagokat: vitaminok, aminosav komplexek, értágító granulá-tumok, szódabikarbóna, vegytiszta koffein és ásványvíz dögivel.
A központi teremben a szokásokhoz híven felállítunk egy karácsonyfát és teleaggatjuk a cókmókjainkkal. Rákerülnek a tasa-kok és az alufóliák, kivéve a speed - mert az hűtőben kell tartani.
Még mindig nem beszélünk.
Csendben tesszük a dolgunk.
Annál beszédesebbé válunk a következő napokban, melyek darabokra hullott puzzle darabokként próbálnak összeállni a fe-jemben megtörtént vagy meg nem történt eseményekké.
Még tisztán emlékszem, hogy reggel gombázással kezdünk. Minden nap más hatóanyag szerint élünk, az első néhány évben pedig kialakult az ideális sorrend.
Egy kis mexikói hosszúszárú reggelire.
Ekkor jön el az ideje, hogy végre megbeszéljük, kivel mi történt az elmúlt évben. Közben beüt a gomba, és a dumálgatás Trónok Harca nézésbe fullad, amit egy idő után viszont szintén nem bírunk.
Túl élesek a kardok.
Autóba szállni nem merünk, ezért villamossal támadjuk a várost. Egészen az állatkertig jutunk, ahol végelegesen elhagyjuk az időt. Nem tudom, a többiekkel mi van, valahol itt vannak bal-ra, előttem meg valami dzsungel krokodilokkal.
Az egész állatkert szagát érzem egyszerre.
A zsiráfok kibaszott magasak.
Újabb adag, immár erősebb fokozatú thai gomba elfogyasz-tása a szurikáták ketrecének tövében. Nekik is dobunk, és elkép-zeljük a gondozóikat, mikor megérkeznek a délutáni etetésre.
Vagy már este van?
Nincs kedvem bemenni az akváriumbarlangba, mert nega-tív energiákat érzek az épület alól előgomolyogni. De a másik hármat sem hagyhatom magára, ezért mégis bemegyek.
Nyüszítő bezártság érzet. Kifelé innen.
Újra villamos. Kurva nagy csend van.
Az egész villamoson senki nem beszél, mi meg alig bírunk ülni.
A fejünk felett lévő mini monitorokon beolvassák az aktuá-lis meteorológiai adatokat. Félelmetesen nagy a csend. Néma szá-jak mozognak a képernyőn.
Nem is bírjuk ki, és eggyel előbb leszállunk, mert rosszul vagyunk a tárgyaktól és az idegen emberektől. Ahogy a villamos továbbindul jobbra a Munt plein felé, látom, hogy egy fazon bicik-livel visz egy asztalt. Egyszer egyes faasztal, és a fickó átéri a ke-zével.
- Te is látod? – kérdezem Kasakitól, aki mellettem áll, csak-úgy, mint a többiek, libasorban.
- Azt hiszem - feleli üveges szemekkel.
Ebben egyezünk meg, és megpróbálunk épségben vissza-térni a főhadiszállásra. Útközben egy utcai árustól veszünk még akciós mézeskalácsot, mert rájövünk, hogy egész nap nem ettünk semmit. Hány órát lehettünk odabent?
A lerobbant múzeumba visszatérve bevesszük az utolsó adagunkat és már csak a plafonra emlékszem reggel.
Muto ébreszt egy feles Sztolicsnajával.
Alkohol nap van.
A japánok általában nem bírják jól a piát, de Kasaki és Muto bőven rácáfol erre.
Reggelire karácsonyi habkarikák homoktövis teával.
Ez a Prédikátor mániája, aki ezek után minden reggel el-játssza ezt. Mire délben felbontjuk a harmadik üveg vodkát, már megered a nyelve is: jön a szokásos világvége elméleteivel meg a civilizációnk alakulását befolyásoló összeesküvésekkel.
Úgy döntünk, ideje elindulni egy kőkemény kocsmatúrára.
A nap folyamán hét különböző kocsmát sikerül kifoszta-nunk vodkából, az utolsó helyszín a Dark Buddha, ahol nem is akarnak már adni. Hiába hőzöngünk, hogy még nem hasis na-punk van, be kell érnünk rummal.
Felváltva hányunk hazafelé, és iszonyú fejfájással dőlünk le a kanapékra, amelyeket összetoltunk a nagyterem közepén.
Reggel egy téglával a fejemben ébredek, és azonnal aszkor-binsavért nyúlok. A teremben kezd káosz uralkodni, de még nem vészes. Egyikünk sem bír enni semmit, de hogy ne essenek teljesen szét az izmaim, benyomok két adag aminosavkomplexet, és a töb-bieket is erre buzdítom. Közben karácsonyi dalok szólnak a beépí-tett hangfalakból, amelyre rákötöttük a laptopomat.
Délben sikerül ennünk némi mutánskonzervet, aztán be-dobjuk az első bogyókat. Hihetetlen, hogy sikerült Kék Angyalt szereznem, már évek óta nem hallottam róla. Kasaki a saját Mi-tsubishi-jával kezd, és a Prédikátor is ragaszkodik Sarló és Kalapács készletéhez.
Uzsira meg is vagyunk.
A hangfalakból már nem George Michael tolja, hogy ne-künk adta a szívét múlt karácsonykor, hanem régi Chemical Brot-hers albumok szólnak. Most kezdünk el igazán szétlenni. Innentől kemény emlékezetvesztések várhatóak, és nem is stimmel minden. Egy Adam Freeland szett alatt elmegyek zuhanyozni, hogy kicsit magamhoz térjek, de csak még jobban bepörgök, miután kiderül, hogy Muto vegytiszta MDMA-t kevert a narancslébe.
Nyikorognak a fogaim és nem elég hangos a zene.
Kasaki az előtérben felejtett billiárdasztalon tombol, a Pré-dikátor egy óriástükörnél ropja, Muto meg eltűnik valahová masz-turbálni.
A szabályok szerint kizárólag az adott nap bódítószerét él-vezhetjük, ami most kezd nagyon rosszul hangzani. Mindannyian elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor szervezetünkből elfogy a napi THC felhalmozódása.
Hogy eltereljük a figyelmünket, kurvákat rendelünk, és amikor megérkezik a négy, szinte tökéletesen egyforma szőke an-gyal télapóruhában, azonnal módszeresen tömni kezdjük őket tablettákkal. Először kényeskednek persze, de néhány órával ké-sőbb már lelkesen nyelik a spermánkat egy újabb adagért.
Hajnalban a kanapékon szanaszét izzadva végezzük, úgy alszom el, hogy a Prédikátor szőrös segge fél méterre sincs tőlem.
Délután kettőkor ébredünk táskás szemekkel, és tudjuk, hogy késésben vagyunk – habár az idő teljesen elcsúszni látszik. Egy DMA nap után az ember nemhogy nem bír enni, de létezni sem nagyon. Ilyen állapotból csak egy módon folytathatjuk, mert, ahogy mondani szokás: harapást szőrivel – és máris felszívjuk az első speed csíkunkat az asztalról, amely addigra már felismerhe-tetlen szemétszörnyé változik.
A lányok megdöbbenten észlelik, hogy mibe keveredtek, és azt mondják, maradnak ingyen, ha van egy kis dizájner drogunk is. Elküldjük őket a picsába. Hülye, igénytelen népség.
Kora estére úgy pörgünk, hogy a felrakott gyári techno sem enyhíti a panaszainkat, ezért megnézzük a neten, hogy mi van a belvárosban.
- Kurva nagy techno party van a Melkwegben bassza meg! – üvölt fel a monitor előtt Kasaki, és tovább nyomja a robottáncát balról jobbra csujjogatva.
- Kik játszanak? – néz az arcába Muto vicsorítva, mert nem bírja egy helyben nézni a képernyőt.
- Kibaszott Boris Brejcha! Wááhhá.
- Múltkor láttam a parkban játszani, nagyon komoly! - mondom nekik, és már alig várom, hogy induljunk – Ez most va-lami jelsorozat része, amire figyelnem kellene?
- Fogalmam sincsen, miről beszélsz, de szuper! – feleli Kasaki és felszív még két utcát a likaiba.
A Melkweg iszonyat messze van ebben az idősíkban, de az utcákon legalább történik valami. Mínusz hét fok van, de a meleg negyed sármos kifutófiúi még mindig YMCA szerelésben nyomják a reklámot a környékbeli szórakozóhelyeknek.
Közben:
Szarnom kell / fáj a hátam / kivagyok / remegek / pör-gök.
Bődületes tömeg a Melkwegben. Sápadt arcú cicababák, hétpróbás tiniklónok próbálnak bejutni a lázadás kellős közepére.
Valahogy nekünk is sikerül, de csúnyán elveszítjük egy-mást. De nem is érdekel. Elkap a zene magával ragadó lüktetése, és ásványvizes palackkal vészelem át a következő, órákat. Boris Brejcha megalkuvás nélküli high-tech minimálja a tökéletes aláfes-tés egy speedes bulihoz.
Ropom tovább megállíthatatlanul, nézem az előttem nyo-muló csajok seggét, és csak éjfél után kezdem el keresni a többie-ket.
Egy boxban lelek rájuk, valami idegenekkel csereberélnek.
Nem értem, miről van szó, a basszus szétdarabolja a dob-hártyámat, de örülök, hogy végre megvannak. A figurák, akikkel megismerkedtek, valami beteg művészcsoport tagjai, akik szintén most tartják az évzárójukat, és végre kiderül, hogy miről hablatyolnak: azt mondják, van egy fél palack dinitrogén-oxiduk a parkolóban. Ez nem is lehetne jobb hír, habár egy pillanatra el-gondolkodunk különös túránk szabályain, de ezt a ziccert egyi-künk sem akarja kihagyni, úgyhogy rá is állnánk az üzletre, de kokaint keresnek, az meg nekünk csak a holnapi nap. Aztán ráéb-redünk, hogy ma már holnap van, így hát meginvitáljuk őket a vezérlőtermünkbe. Addigra már úgy is jócskán lecsutakosodunk, félő, hazafelé meg is fogunk fázni.
De nem érünk rá ilyesmivel foglalkozni.
Rendelünk egy taxit, mert villamossal már nem merünk közlekedni, és egyébként is feltűnő lenne egy irdatlan palackkal a kezünkben utazni. Az egyik kortárs fazon kocsival van, persze totál készen, de azt mondja, mindig tud vezetni, így hát fájó szív-vel hagyjuk ott a puhán és nyers ütemeket, és megindulunk. Cse-rébe hazaérve klasszikus drum&bass partit csapunk a nagyterem-ben, ahová már az összes fellelhető bútort bevonszoltuk. A srácok behozzák a dinitrogén-oxidos palackot meg egy csomag hópe-helymintás lufit, és ettől a pillanattól kezdve csak jó ideig a gázki-eresztő hang folyamatos ütemre illesztését hallani.
Úgy tűnik, a dinitrogén-oxid mindannyiunk kedvence, mert csakhamar vinnyogások és eszméletvesztések kereszttüzébe kerülünk – többen elesnek a mámortól.
- De jó lenne ezt folyamatosan érezni – nyög fel Kasaki, és tudatát újfent a padlóra hajítja.
A többiekkel követjük a példáját.
Hat vendégünk mindegyike elvetemült kortárs alkotó: leg-inkább szürreális cuccokat vetnek papírra, amely végre megfelel az ízlésemnek. Adunk nekik kokaint bőven, hiszen már reggel van, és erre rögvest csiripelni is kezdik kattant verseiket meg no-velláikat. Az egyikük nő, de nyilvánvalóan leszbikus, úgyhogy Kasaki és Muto fogadást kötnek, hogy a tények ellenére megpró-bálják megdönteni.
A nap közben felkel, és gyilkos sugarakat lövell a sötétítő-függönyök mentén, amely alatt ott tobzódunk mindannyian.
Úgy döntünk, nem alszunk és közösen leesszük a kará-csonyfán található fehér porokkal teli zacskók tartalmát. Délre már fáj az orrom és remegnek a szemeim, a végtagjaimról nem is beszélve.
Már megint kanosak vagyunk a szertől, de a leszbikus csaj-jal nem sikerül dűlőre jutnunk, úgyhogy farokverő versenyt ren-dezünk. A meleg lány nagyon élvezi a látványt, mi meg már any-nyira zombik vagyunk, hogy szinte csak biológiai kényszerből működik a testünk. Felrémlik, hogy jó ideje nem ettünk semmit, ezért kiküldünk valakit kívánságpizzáért, amelyre mindenki dob-hat egy feltétet. A feladatra a Prédikátor és az egyik izgága mű-vészlélek vállalkozik, de órákon át elvannak, nekünk meg már az aszkorbinsav meg a szódabikarbóna sem segít.
Mire megjönnek, már romokban heverünk a padlón, egy-más kifolyt agyrezgéseit mantrázzuk magunkban, és megfogad-juk, hogy jövőre már nem jövünk.
Ezt persze minden évben megfogadjuk. Hogy ez volt az utolsó. Hogy túl öregek vagyunk már ehhez.
De később majd hiányozni kezd a dolog, és büszkén tekin-tünk vissza, hogy még egyszer végigcsináltuk.
Önkínzásunk csúcspontján járunk, bezabáljuk a pizzákat, melyek ízesítésére nem emlékezünk, pedig mi választottuk, de már nem számít, megiszunk pár karton ásványvizet, és tovább szívjuk a port.
A farkam megint áll, úgyhogy megkérem a leszbikust, hogy legalább kézzel – de továbbra is hajthatatlan. Marad a kezem.
Odavannak ők is rendesen, de úgy döntenek, beneveznek még az utolsó futamra, amely éjfél után el is kezdődik.
Ez a szerencsénk, mert végre el tudunk aludni.
Ez már a hatodik nap. A THC ideje.
A próba a vége felé jár, és a hajnali bongtámadás meg az alvás mintha kicsit helyreállított volna minket. De ez csak a lát-szat.
Hideg virslit reggelizünk és nézzük egymás lestrapált fejét, érezzük a szobában terjengő többnapos züllöttséget.
A Prédikátor reggeli után rögtön tekeri az első trombitát, én meg tekerek egyet mindenki másnak, és mind a tízet továbbado-gatva körbejáratjuk őket. Az a szabály, hogy csak akkor fújhatod ki a levegőt, ha te cigid visszatér hozzád.
Két kör után elhomályosodik minden, és nagyjából csak ahhoz van kedvem, hogy a monitoron bámuljam a Reszkessetek Betörőket, amelyet ilyenkor mindig szezonálisan leadnak, de már kurvára nem vicces.
Két nap múlva Karácsony, ez már a célegyenes.
Elfogyott az összes ásványvíz, már csak a méregtelenítő te-áinkban bízhatunk. Habár a költők nem zavartatják magukat, és felisszák az összes piát, amit találnak és elszívják az összes füvün-ket is estig. Közben olyan filmeket tárgyalnak ki, amelyek nagy részéről még csak nem is hallottunk, és persze belemerülnek a nemzetközi kortárs irodalomba is, amihez legalább hozzá tudok szólni. Mikor megtudják, hogy egy szerkesztőségben dolgozom, azonnal dedikálnak nekem egyet legújabb megjelenésükből, ame-lyet közösen írtak, és arról szól, hogy a D-napon a szövetségesek helyett dinoszauruszok lepik el Normandiát. Ekkora faszságot már rég hallottam, így hát megígérem nekik, hogy szólok az érde-kükben odabent, de ne számítsanak semmi jóra. Ez a társadalom még mindig prűd és zárkózott, de legalább is felszínes.
Szerintük még van remény.
Nem tudom, eddig miért nem hallottam ezekről az arcok-ról, de megjegyzem magamnak őket az biztos.
Aztán már akkora a füst a szobában, hogy nem látjuk egymást, olykor még neki is megyek valakinek a ködben.
Hajnalra az összes vésztartalékunk elfogy, már csak kiszá-radt gombafejeket találunk a karácsonyfán, amit becsületesen a kortársaknak ajándékozunk, nehogy a kísértésbe essünk az utolsó, immár tisztulásunkra szentelt napunkon.
Reggel útjukra bocsájtjuk vendégeinket, akik megköszönik az élményt, és ígérik, beleírnak minket valamelyik következő no-vellájukba. A kiürült palackot vállukra vetve hagyják el a játék-tért, mi meg magunkra maradunk végtelennek tűnő letargiánkkal.
Testünk összes dopaminja felszabadult és elforgácsolódott vérünkben. Fekszünk mozdulatlanul a padlón, s ha valamelyi-künk mégis kimegy vizelni, annak csak darabolt mozgását észlel-jük.
Dideregve alszunk órákon át, kora este lesz, mire magunk-hoz térünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy a rendrakással ilyenkor esélytelen foglalkozni, mégis meglepődünk, amikor délelőtt megje-lenik a takarítószolgálat, akiket egy hete már szintén előre meg-rendeltem.
Két fazon és egy egész jó kis cica türkizkék overállban ront ránk, és azonnal megkezdik a kártalanítást. Fél óra után közlik, hogy felárat kérnek, mert ilyennel még nem találkoztak. A kiscsaj a talpára ragadt sűrű ondócellákat és a megsárgult vaginaváladé-kot mutatja a cipője oldalán. Csinos kis arca van, és kiváló lábai, egy pillanatra még járni kezd az agyam, hogy nem-e rejtettem el valahol dugiban kokaint, hogy lekenyerezhessem vele. Sajnos nem működik túl jól a fejem közepén helyet foglaló húscsomó, így a ráadás elmarad.
Dupla összeget hagyok a kisasztalon, aztán távozunk.
Jeges északi szél marja az arcunkat odakint, a pályaudva-rig elvánszorogva úgy érzem, mintha az Antarktiszon lennék.
Az utcákon rohangáló emberek, nyüzsgő tömeg, az utolsó utáni pillanatban bevásárlók rohama.
Tényleg, még fát is kell vennem.
Holnap Szent Este.
Egész karácsony alatt le vagyok lassulva, bár újfent megle-pődök a regenerálódási képességeimen – úgy látszik a folyamatos edzés karban tart. Ennek ellenére két napig folyamatosan el van dugulva az orrom, de tudom, hogy ez csak a szerek mellékhatása, amely a megfázáshoz hasonló tüneteket produkál. aludni és enni sem nagyon bírok, mert nem kapok levegőt, és a csak a számon át lélegzem. A kokain lemészárolta az orrüregeim nyálkahártyáját, így kell egy kis idő, míg a rendszer újra észhez tér. Szerencsére ritkán fogyasztok, ezért remélhetőleg nem kell attól tartanom, hogy végleges károsodás marad odabent.
A karácsony a szokásos menetben telik, család ide- család oda, mindenki boldog, főleg a gyerekek, akikből a tágasabb csalá-dot véve már annyi van, hogy kezdem keverni a neveiket. Ha valamelyik rokonhoz érkezünk, biztos, ami biztos, megkérdezem a feleségemet, hogy akkor ezeket, hogy is hívják?
Huszonhetedikére már egész jól vagyok, reggel a mérlegen elégedetten konstatálom, hogy a drog túrán leadott három kilóból már a fele visszajött, és nagyjából a januári kezdésig megint sú-lyomnál leszek. Ez az én kis speciális karácsonyi módszerem a nem hízáshoz. A kollégák minden évben csodálkoznak, hogy mi-ért nem híztam meg a két hét alatt, mint mindenki más.
Nálam ez nem ügy
A hivatalos téli szünet alatt semmi dolgom. A szerkesztő-ség januárig leállt, a gyerekek itthon, a feleségem itthon.
Lemennek a nagy családi összejövetelek, a kötelező jellegű színpadiaskodás és a műmosoly. Bár időnként tényleg elérzéke-nyülök, néhány pillanatra az vagyok, aki voltam, vagy amivé akarták, hogy válljak.
A két ünnep között kicsit felébred a város, megrohanják a boltokat, mert elfogyott az összes kaja meg sör, de ez már csak tettetés. Valójában mindenki lazulni akar, el akarja felejteni az egész szánalmas évet, és elhitetni magával, hogy jövőre majd jobb lesz.
Néhány kiváltságos sznob elutazik egy hétre valami mele-gebb vidékre, remélem, kirabolják a lakásukat, míg távol vannak.
Épp a polgármester háza előtt haladok. Tisztességből bic-centek is a fazonnak, aki a kocsifeljárón beszélget valakivel.
Ha tudnátok köcsögök.
Udvariasan vigyorgok.
Két gramm kiváló minőségű kokain van a zsebemben meg egy kis kóstoló hasonló paraméterekkel rendelkező speed.
Ilyen világ ez. És azt hiszem, minél jobban elidegenedem az emberektől, annál erősebb leszek.
Tartozhatnék közéjük is, de sohasem akartam.
Nem vagyok túl kifinomult ember, még csak egyetemet sem végeztem. Néhány fizetős iskola és annyi. Valószínűleg többre vihettem volna, ha komolyabban veszem az életet. Az életem. De engem mindig csak a művészetekhez vonzódtam, az tette ki a hétköznapjaimat, a zene a film a könyvek. Most meg ott rohadok egy nyomorult szerkesztőségben és elcseszett film meg könyvkriti-kákat írok.
Sebaj.
Legalább használható értékeim vannak.
Régebben az emberek az értékeket keresték, és az volt az érték, ha valaki más, mint a nagy többség, mint a tömeg. A mai fiatalok rá lettek szoktatva, hogy akkor tudnak érvényesülni, ha úgy viselkednek, mint a tömeg. Ezért van annyi klón az utcákon és a szórakozóhelyeken. Ezek az ál intelektüellek, akiknek az egész létük arra épül, hogy azt mutassák, amivel jobban érvényesülhet-nek, arra törekszenek, hogy mindenáron olyanok legyenek, mint ami elvárható. És minden csak a felszínről szól.
És az nekem az soha nem volt elég. Korán megtanultam, hogy mögötte mindig tömérdek más is rejlik, hogy semmi nem olyan egyszerű és tiszta, amilyennek látszik, hogy a csillogás csak a dolgok egyik oldala, és minden dolognak van alja is, ahová gyakran jókora mocsok van lerakódva, csak erről nem túl előnyös beszélni.
Az év utolsó napja.
Be kell mennem a szerkesztőségbe egy anyagért, amit a kezdésig még át kell néznem, mert azzal kezdünk januárban.
Reggel megiszom a csodakoktélt, amivel karácsonyra meg-leptem magam: püspöksüveg, szarvaskecske-fű, bengáli bársony-fa, ideggyökér, illatos rózsásvarjúháj, és maca keveréket ősziba-rack ízesítéssel. Príma cucc. Azonnal telepumpálja az altestemet oxigénmolekulákkal.
Ennek örömére el is megyek még egy utolsót edzeni idén, és hát a fanatikusok örömére a terem délig nyitva is van, hurrá.
Az utca megint tele van emberekkel, rekeszszámra viszik haza a pezsgőt meg a vodkát, hajrá mindenki, ugyanakkor én meg leszarom ezt a kötelező jókedvcsinálást.
Futok fél órát a padon, aztán vállazom egy kicsit, elnézem a tükör előtt pózoló dinoszaurusz maradványt, aki annyira böszme, hogy tán még a szája is ki van gyúrva, és nekiállok tricepszezni.
Csak fiúk vannak a teremben, a legelszántabbak, ilyenkor a klimatizált ribancok már készülnek az estére, fodrászhoz men-nek meg kozmetikushoz, mintha számítana bármi más azon kívül, ami bennük van, de hát a kanoknak meg számít, úgyhogy men-nek. később majd felveszik csillogó ruháikat is, az este folyamán felszívnak némi kólát vagy speed-et, aztán az újév tiszteletére hajnalban leszopják az aktuális faszt, ami egy ideig biztosítja léte-zésük jogát.
Nem sok kedvem van maradni, „valaminek vége” érzé-sem van, tudom, hogy zárnak, olyan, mint a fesztivál utolsó nap-ján hajnalban a napfelkeltére táncolni: tudod, hogy menned kell.
Megyek öltözni, látom, hogy a folyosó végén lévő masz-százsszalon bejáratára ki van függesztve egy „INGYEN FÉRFIGYANTA CSAK MA!” - felirat, ami megnyugtatóan hat ebben a kaotikus világban. Ez egy biztos pont, amióta úgy döntöt-tünk, hogy kezünkbe vesszük a sorsunkat, magunkhoz ragadjuk az irányítás hatalmát, és korrigáljuk a természetet.
Visszafelé már senkit nem látni az utcákon, vihar előtti csend fedi a csatornák öblét, a biciklik szótlanul alszanak a gracht-okon, a kirakatok hidegen bámulnak.
Otthon egy kis főzőcske vár meg rétes készítés, ahogy illik, a gyerekek literszámra vedelik a kölyökpezsgőt, így hát már dél-után négykor pörögnek a beroppantott cukortartalékoktól, hajrá gagyi TV műsor.
Felrántok egy csíkot a dolgozószobámban, és egyben meg is fogadom a jövő évi előrelépésemet egy szebb életért: innentől kezdve nem szívok semmit, csak hétvégén. Hétfőtől csütörtökig józan leszek, a munkában koncentráltabb, és kevesebbet fájnak majd az izmaim. Ehhez kapcsolódóan pedig: hetente csak kétszer edzek, de akkor mondjuk legalább két órát. Így többet tud majd pihenni a szervezetem, ami talán a merevedésemnek is jót tesz.
Nekem mennek az ilyen fogadalmak. Legalább egy hóna-pig be tudom tartani őket, de a dolog évről évre finomodik, szóval most reményteljesen tekintek a jövőre, és felszívok még egy csíkot ugyanazon az oldalon – így csak egy felől lesz szétdugulva egész este a szaglószervem, s talán aludni tudok.
Este nyolcra elég jól vagyok, s bár megfogadtam, hogy nem, már a harmadik Sztolicsnajámat tolom, és egy cigi is lement.
A magányos szürke, gyerekes családok szilvesztere, olya-noké, akikről egy ideje már lemorzsolódtak a barátok is, vagy el-költöztek, szóval…
A csatornák felett színes tűzijátékok komolykodnak, a ku-tyák már befostak félelmükben, és nagyjából már mindenki bevette legalább az első adagját.
Indul a kötelező mészárlás, az agyakat ma világszinten ap-rítják miszlikbe. Én is csak megszokásból teszem, pedig nem is ér-dekel.
A gyerekek jól bírják, én már nem annyira, a feleségem unottan kapcsolgatja a szarabbnál szarabb műsorokat, én meg minden apró indokkal kilógok cigizni meg inni egy felest.
Persze szokásomhoz híven megint beüt az év végi letargia, ez már elmaradhatatlan nálam ilyenkor – na és mostanában más-kor is egyre gyakrabban, de az év utolsó napján aztán tényleg kö-telező. Pedig azt hittem, idén megúszom, de nem: a fejembe szé-pen lassan begyűrűdznek a gonosz gondolatok, az aggodalmas-kodás szülte agyrémek, amelyekről tudom, hogy sajnos valóságo-sak, s még csak nem is vagyok ezzel egyedül. Azt hiszem, nagyon sokan ráébrednek az ilyesmire időnként, csak végül nem mernek vele foglalkozni. Elzárják agyuk egy titkos rekeszébe, mert hát hogy nézne az ki a mai világban, ha folyton arról beszélnénk, ami körülvesz minket? Nem. Illúziók kellenek, melyek eltakarják ezt. De van, hogy feltartózhatatlanul kijön az egész a neurotranszmitterek sűrűjéből, és íme: megint világvége hangula-tom van. Hogy semminek semmi értelme, hogy az egész csak át-verés és színjáték. Hogy elmúltam negyven, és a jó dolgok már lefutottak, hogy nem kellek már senkinek, hogy a gyerekek felne-velése lassan és módszeresen tönkrevágja az idegrendszeremet, ahogyan a feleségem viselkedése is, aki már csak ki sem veri, hoz-zám se ér, csak parancsolgat, utasítgat és tervez. Hogy csak dol-gozom azért, hogy mindezt fenntartsam, pedig annyira arányta-lan az ár-érték aránya. Most aztán rendesen elmegy a kedvem az egésztől.
Éjfélkor berobban a légtér, mi meg nyugtázzuk, hogy me-gint itt vagyunk a nagy semmiben, holnaptól megy minden to-vább.
Pillanatról pillanatra sűrűsödnek a másodpercek. Oxigén-molekulák a sejtfalakat karcolva behatolnak a tüdőbe, egységnyi vér tódul előre, megérkezik a következő szívdobbanás is, és ami-kor a kismutató lép egyet az órán: még mindig itt vagyunk.
Percről percre sodródunk a jelentéktelenség felé, kávé-automaták adagnyi zötykölődésén átfeszül türelmetlenségünk, ahogy fogynak a lehetőségeink. Lesüt ránk a nap, olvadnak a bol-dogságkapszulák és a szétfolyó örömök fortyogó maradékát kese-lyűk kanalazzák a földről megszállottan. Az emberek tovább né-zik egymást stabil kátrányszemeikkel a felfestett parkoló fogak ínyén, valaki befut a célba hatvan méteres síkfutáson. Az utcákon elhasznált testek, egy nő eloltja a cigarettát, a szennyvíz végre leér a csatornába és elillan tíz köbméter ondó. Műbőr utcákon játékfi-gurák, ugyanazok az autók ugyanazokon a helyeken, a lámpa zöldre vált.
Óráról órára a város csak liheg, mint egy buta bulldog, és ontja magából a félelmet, a szakadékok tovább tágulnak az embe-rek között. társadalmi és erkölcsi téren. Vagy tökéletes példánnyá válsz, vagy még inkább hulladékká, így alakul a kétpólusú világ. Hajtok tovább, hajtunk tovább. Ugyanazok a szobák egymásba tükröződve, ugyanaz a lift csak más csajok pózolnak a szálloda belső medencében, ami sz@rt sem ér, és mindig tele van külföldi turistákkal. Itt is a felocsúdott ízléstelenség tesped, a sabloncsalá-dokat akár át is lehetne húzni egy nagy piros X-el. És most közle-kedési hírek.
Napról napra sorozatok satírozzák az agyunk alját, mes-terséges ízfokozókkal, módosított keményítővel, állagjavítókkal, sűrűsödés-gátlóval és térfogatnövelőkkel. Otthon a gyerekek kivá-lasztják a napi hozzájárulásukat az életünkhöz, ahogy lassan el-veszítjük jellegzetességeinket: felvágás, szakadás, ráesés, üvöltés, összetörés, zúzódás, leborulás, szétfolyás, sírás, kiszúrás, ráömlés, ordítás, dübörgés, csattanás, roppanás, vonyítás, sikoly, pánik és kaotikus őrjöngés. A város fényei zuhanórepülésben a szélvédő-kön tükröződnek és a techno még mindig nem akar semmit. Az emberek csak egymás mellett mennek át az eseményeken, soha semmi nem egyesíti őket igazán. Talán ezért a roppant erőfeszítés, hogy másokat megismerjünk, s minket is megismerjenek mások, talán egyesek szemében ezért olyan nagy szám a szerelem. De mindez csak arra szolgál, hogy megpróbáljunk kiszabadulni ön-magunk kereteiből, feltépjük lelkünk lezárt ajtóit, csak hát mi van akkor, ha már felkerült az i –re a pont, vagy a hab a tortára, és még mindig nincs vége? Elszakad a cérna?
Hétről hétre a tévében rossz színészek rosszul játszanak rossz forgatókönyveket, az emberek virtuális szörnyeiket etetik a laptopokon, a körút teraszain a jövő nemzedéke terpeszt: projekt –menedzserek, stratégiai tanácsadók, szoftverfejlesztők, kereske-delmi koordinátorok, ingatlanfejlesztők. Egy faj, amely felfal min-dent előre, aztán szolid közönyben röhögcsélve süvít az üvegen át, mint parkettán a golyócskák. A rádióban mindig ugyanazok a top slágerek, a zene nem változik, csak máshogy hívják az elő-adókat, és abból látszik, hogy öregszel, ha már az ifjúságod dalait játsszák bénán átdolgozva. A fociligákban lemegy egy forduló, a kereszteződésben széttépett fogadócédulák vonulnak, és a lányok teste néha olyan, mintha egy földönkívüli életforma teremtette volna őket. ⌠A turisták itt köröznek, de sosem jönnek hozzám túl közel.⌡
Hónapról hónapra vánszorgunk a fizetési csíkok mentén, lezárjuk a megtelt blogokat, végigszántjuk az átlátszó ünnepna-pokat és megnézzük az aktuális pankrációs gálát. A kutyák már sántítanak az utcán, de mi még jókat nevetünk egymáson, mintha számítana, miközben azt játsszuk, hogy a megjelölt úton hala-dunk. Belevetjük magunkat a gőzölgő jelenbe, hogy lássuk, mivel hódítanak a farkasok, aztán megint semmivé válunk.
Évről évre összeszedjük a lehullott leveleket a hátsó kert-ben, eltemetjük halottainkat, s miután levedlettük farsangi jelme-zünket, elmegyünk síelni, ahol egy veszélyeztetett faj utolsó pél-dányának irhájával takarjuk be lábunkat a kandallónál. Hazafalé az autópályán kidobjuk a gyorsétterem papírzacskóját a hátsó ablakon, hogy arra kószáló mutáns mókusok reggelije legyen, le-eresztjük az utolsó gallon olajat a torkunkon, felhígított gázme-zőkkel álmodunk. A rájátszások utolsó napjaiban zombikká vá-lunk, a borospincék kiürülnek, kerámiabevonatos nanokompozitokat ültetünk a kiskertbe, és égve hagyjuk estére a lámpát. Rokonaink ballagásán jókat alszunk az igazgató beszéde alatt, megtesszük tétjeinket a megbundázott érettségi tételekre, tökmagot köpködünk az előttünk ülő fejére, miközben a nyár kasszasikerét nézzük. Elutazunk üdülni, hogy kiszakadjunk a sávból, tökéletes testű bikinis lányok varázsára ébredünk a naper-nyő alatt, gyűjtünk néhány érdekes követ, mielőtt hazaindulunk, és amikor hozzák a tortát elfújjuk a gyertyát.
Életről életre megmozdul valamerre a rezgés, de alapvető-en mindig azonos hullámot jár be. A történelem és az emberi szo-kások önmagukat ismétlik unottan, csak a környezet változik, csak a helyszínek módosulnak. A generációk ugyanazokat a hibákat követik el, a föld felnyüszít az újabb fájdalomtól. Az univerzum szivacsa lassan kiszárad, az emberek fejében pedig kikerekedik a kilátástalanság, amelyen már nem segít sem a lázadás, sem a bele-törődés.
⌠de én már nem félek, hogy senki vagyok. ⌡
Elindul az új év, a szerkesztőségben visszaülnek székeikbe a barmok, főokosok és csepürágók, és én is teszem a dolgom, mint egy szorgos kis hangya, hiszen előbb utóbb azzá kell válnod, ha fenn akarsz maradni ebben a világban és nem valami baszott mil-liomos családba születtél.
Építjük tovább az illúziókat, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, pedig legtöbben nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy világunkat csak az ellentétek tartják egyensúlyban, e nélkül összeomlana a rendszer. A fogyasztói társadalomnak szüksége van tagjai pénzsóvárságára, falánkságára, hivalkodására, önzésre és embertelenségre. Szépen lassan mindenki átváltozik, beolvad, vagy ha nem, hát belepusztul. Azt gondoljuk, nem fogjuk elkö-vetni ugyanazokat a hibákat, mint apáink, aztán később mégis megtesszük, de közben kikötjük, hogy akkor majd a fiainkat fog-juk máshogy nevelni, de persze mégsem. A történelem ismétli ön-magát, ahogyan az emberi szokások és viselkedésformák is ugyanazokra a sémákra alapulnak - egy jól kiszámítható táblázat az egész.
Nem marad más hát, mint a szerint értékelni önmagunkat, hogy mi az, amit alkotunk, és magunk mögött hagyunk, még ha tudjuk is, hogy legtöbbünkre már két generációval később sem fog emlékezni senki. Bizony – egy olyan világban élünk, ahol az óriás-nak is lábujjhegyre kell állnia, hogy bebizonyítsa: magas.
Éljük hát az életet, és közben szépen csendben darabokra hullik a lelkünk.
Mivel annyi mindenen túl vagyok már, hogy nincs mit vesztenem, ezért éjévi fogadalmaimat valóban tartom, már-már mereven.
Napi biokémiai hype-om a következő:
Ébredéskor éhgyomorra zsírégetővel kombinált tesztoszte-ronfokozó. Utána reggeli plusz aminosavval, halolaj kapszulával, aszkorbinsavval és rost tablettával, plusz a kis király dinnyekivo-nat.
Naponta százhúsz gramm tiszta marhafehérje, tejsavó nélkül, magnézium, kalcium.
Lefekvés előtt probiotikum.
Semmi füst, semmi szintetikus.
Már két hét eltelt.
Az agyam pezseg, a testem turbó fokozaton, hátfájás, izomfeszülés, fejgörcsök ide vagy oda: az élet megy tovább, és ná-lam sokkal szerencsétlenebben rohangálnak odakint végtagok nél-kül vagy mélyszegénységben.
Nekem pedig újra egy észrevehetetlen bizsergés ólálkodik az agyam körül. Napról napra, érzem, hogy közelebb kerül, oldalt ólálkodik, aztán már csak azt veszem észre, hogy rám telepedett.
Tűröm, mert melegít, és végül hagyom, hogy belém mász-szon.
Egy nap ismét meglátogatom hát Krijstent.
Nem is tudom, miért, a józan eszem azt diktálná, hogy fe-lejtsem el az egészet, hagyjam lenyugodni, felszívódni a dolgot, de érzem, hogy valami vár még ott. Nem az volt a kérdés, hogy eljö-vök-e újra, hanem hogy mihez kezdek a helyzettel.
Mikor másodjára ott vagyok, először is szájon csókolom, ami nem szokás errefelé, de nekem már baromira hiányzik egy igazi csók, egy igazi hosszú smárolás. És piszok jól is esik. Érzem nyel-vének édeskés nyirkosságát, kipárnázott akarni vágyását.
Aztán azt kérem tőle, hogy most had kényeztessem én őt, és közben beszélgessünk.
Meglepődik, de hát az üzletben rugalmasnak kell lenni, első az ügyfél, végül is nem vagyok perverz, nincsenek különös kérése-im, beteg szokásaim, egyszerűen csak gyengédségre vágyom.
És mindig van egy pont, ahonnan nincs visszaút.
Ezért léteznek ősidők óta ezek a helyek.
A képmutató társadalom kétszínű hozzáállása nem izgat.
Ha egy nő hetente többször lefekszik valakivel, az kurva, de ha egy férfi teszi ugyanezt, akkor macsó. Ennek semmi értelme. Mennyivel rosszabb ez, mint a központosított, felszentelt és legali-zált pozíciószerzése a nőknek, amit manapság házasságnak hí-vunk?
Miért vagyok rossz ember azért, ha gyengédségre vágyom? (És most tegyük félre a vallásos szarságokat.)
Nem akarom saját, mások által hozott szabályok értelmé-ben vett bűneimet ezzel takargatni, nem akarom magam ezzel védeni, egyszerűen csak azt szeretném, ha mindezt természetünk-ből eredően kezelnénk, és nem ragasztanánk címkéket mindenre, hogy azután beazonosíthassuk a dolgokat jóra vagy rosszra.
Hiszen minden csak nézőpont kérdése.
Most például kiderül, hogy Krisjten nagyon is kedvel en-gem, sőt. Teljesen odavan, és azt mondja, tényleg bejövök neki, és alig várta, hogy megint jöjjek.
Az kemény, nem?
Aztán, mire feleszmélek, előkap egy bekészített jointot, amit meg is gyújt lazán.
Tovább beszélgetünk.
Körvonalakban elmeséli az életét én meg az enyémet, és mire ez lemegy, totál beállunk.Azt mondja, nagyon kíván, és már le is kapja magáról a cuccokat, s közben követeli, hogy én is ugyanezt tegyem.
Most nincs masszázs.
Besiklok a bőre alá, testének puha barázdáiból megrésze-gülve kortyolok, és megszűnik minden más.
A popsitörlők száma újabb darabbal gyarapodik a
popsitörők száma újabb darabbal
a kiskukában.
Az a folyamatosan élvező típus.
Nem az, aki egyszerre robban, hanem akinek sokáig jó fo-lyamatosan. Kiváló.
Azt mondja, nem bír kiverni a fejéből a múltkori eset óta. Hát akkor, én mit szóljak?
Fél óra alatt ráeszmélünk, hogy ugyanazon a hullámhosz-szon vagyunk, és egyre jobban rákattantunk egymásra. Elkéri a számomat.
Találkozni akar civilben is ≈ ⌠Meghívás kivégzésre⌡
És a következő alkalmak mindegyikén újabb darabok ke-rülnek felszínre, újabb ismerős darabok, mintha csak belőlem szaggatták volna ki őket egykor.
A bennünket összekötő láthatatlan fonalak kivetüléseinek megszámlálhatatlan egyezése ijesztően természetessé válik.
Ez a nő már majdnem olyan mélyen van, mint én, pedig mennyire fiatal még. És pont arra van szüksége belőlem, amire nekem belőle. Egyszerű a képlet: kellünk egymásnak, hogy pótol-juk életünk hiányzó láncszemeit.
Minden stimmel.
Mintha nekem találták volna ki épp most. Nem is életszerű már.
Rég kihalt kémiai folyamatok élednek újjá bennem.
Eltorzul a valóság látásom.
Olyan, mintha egy film szereplője lennék, akinek mindig csak aznap reggel mutatják meg a forgatókönyvet. De eddig a másik oldalon álltam, azok között, akik soha nem nyerik el méltó jutalmukat. Az ilyenek fejét veszi az élet.
De ha van egy szerencsecsillagod, akár meg is úszhatod. Minden a forgatókönyvíró szeszélyeitől meg mindenféle kozmikus összefüggésekről szól.
De most átléptem egy határt.
A túloldalon megy tovább a film.
Mi a helyes út?
Mire átkecmergek a városon, megőrülök.
Nem merek előzni.
Haladok a kétsávoson egy gyökér városi minicar mögött.
Ha ez a kocsi elmegy, előzök én is.
Az egy vagy másfél órás találkák aztán egyre meghitteb-bekké válnak Krijstennél az elkövetkező hetekben. Amióta megis-mertem, nem is járok senki másnál, csak nála. Nincs is szükségem másra, mert nem kifejezetten a testiség a lényeg, hanem az érzelmi közelség.
Jókat beszélgetünk, őszintén, semmi titok és tényleg. Bármi-ről bármikor bármilyen módon. Teljesen nyílt vagyok, és ő is az, nincsenek tabuk, bármilyen területet érintünk. Amikor vele va-gyok, úgy érzem, mintha lenne egy titkos jolly joker kártyám, amit viszont csak ritkán használhatok. De legalább tudom, hogy van. Nagyon felszabadító érzés, nehezen is fogadom el, hogy tényleg ez hiányzott az életemből.
Ugyanakkor aggódom is egy kicsit.
Azt hiszem ez természetes reakció, mikor az ember élete egyiknapról a másikra átalakul.
Itt van ez a tökéletes nő, akire tényleg szükségem volt. Minden szempontból megfelel, keresve sem találnék jobbat. És ha úgy vesszük az első és az utolsó lehetőségem is egyben, hiszen még egy ilyen partnert nem találok. Szóval most vagy soha.
Ugyanazon a hullámhosszon van, mint én, és teljesen rá-kattantunk egymásra.
Ez egészen biztosan veszélyes.
És akkor most mondhatod, hogy te akartad bazd meg, ezt akartad, nem?
Igen, és amikor megtörténik, minden más.
Milyen sablonos.
Minden egyes percet élvezek vele, és minden egyes percben rettegek, hogy ez kiderül, és a családi életemnek annyi.
Elnézem otthon a gyerekeket, ahogy játszanak, és arra gondolok, lehet, hogy most látom őket így utoljára, lehet, hogy holnap kiderül és vége mindennek.
Vége a biztonságnak.
Félek a változástól és nyüszítek a komfortzónámban.
Egy ilyen mellékkapcsolat rohadt sok odafigyelést igényel.
Krisjten azt mondja, lazuljak el, de ez nekem nem megy.
Miért?
Mert megszoktam, hogy mindig ébernek kell lenni.
Hisz tudod – ez az egyik jelszavam.
Márpedig egy ilyen dolgot muszáj kontrollálni, nagyon észen kell lenni, és ez kimerítő.
Van már elég problémám.
De vágyom rá.
Kezdődik az összeomlás?
A Melkwegben ülünk a vetítőteremben.
Nabokov Lolitáját nézünk Kubrick rendezésében.
A fekete fehér filmek mindig érzelgőssé tesznek.
Gyengéd izgatottsággal bújok oda hozzá, arcomon érzem a nyakának finom vonalán étpárolgó vonzást.
Mélyen kivágott ruháján át lágyan markolászom a mellét.
Felszisszen.
De hogy lesz ezután?
Ki vagyok ütve.
Egészen máshogy halad az idő.
Kilépünk az utcára, tétova sirályok rögtönzött táncát figye-lem az égen, Köztudott hogy a madarak repülése szervezett, ebből kiindulva pedig az emberi természet összetettsége is az egymás közti hierarchia függvénye.
Újfent megfájdul a fejem.
KPT
A vásznon férfiak és nők, gyermekek és idősek. Virággal és gitárral a kezükben lemészárolva.
Otthon bámulom a gyerekeimet, miközben újabb Lego bi-rodalmak dőlnek össze.
Mindennél jobban fájna, ha elveszíteném őket, de közben érzem, ahogy szétmorzsolódva lüktetnek a belém plántált boldog-ságkapszulák. Napokig nem érzem önmagam, nem látom jól meg-szokott határaimat, nem érzékelem biztonságos gondolataimat. ≈ ⌠Kétségbeesés⌡.
Ez a nő teljesen megváltoztat, elfeledett reményeket ger-jeszt, azt mondanád tipikus kapuzárási pánik, de hidd el, ez több annál. Ilyet még nem láttam: szabályosan akarom őt, mert kiegé-szíti romlottságomat.
A szerkesztőségben mindenkivel kedves vagyok: ha bejön egy nő az irodába, mértéktelen melegséghullám jár át, túláradóan kedvesen viselkedem. Mintha bármely nő megtestesíthetné egy pillanatra vágyakozásom tárgyát.
Eszem, iszom, dolgozom és élek. Közben történik valami, de én mindezt csak amolyan felülnézetből figyelem, mert félig nem ott vagyok. Félig mindig Krisjtent látom. A többi homályos. A kö-vetkező dátumot várom, ami mindig szörnyen messzinek tűnik. A küzdelem roppantul megbolygatja az idegrendszerem.
Még verset is írok neki.
Tudom, hogy nem kellene odaadnom, mert akkor végleg magamhoz láncolom, és valószínűleg meghatározom a következő években rám váró küzdelmek és nehézségek irányvonalát.
De persze odaadom.
Halld az üvöltésem:
Szívfacsar
szerintem fordulj felém, hogy teljesen lássalak
hadd legyek tiéd, ha már felsértettél
gyújts rá és fújd a szívembe a füstöt, pár darab
óvatos fénytörés meg hirtelen összenézés
aztán felőlem harapj tovább
én meg majd hagyom gyöngyözni
hátamon a felszabadultságot, mert
úgy látszik, mégis lakik valaki
bennem még.
nem is kell mondanod,
azt hiszem, ismerlek -
láttalak mindenhol kifestett álmokon
a megkívánás kallódó taréjhullámán
a véletlen elhagyott tükörképén -
most meg egy lépésre vagyok, hogy átmossam magam
feléd
az egy szuszra vágyott boldogság után.
szemcsés izgalmad nem bírod tartani
lenyalod a páncélt rólam
hántod a darabokat alulról
és olyat löksz rajtam
hogy nem találom a cellám:
kopott remények a szemem alján visszanéznek -
azt hiszem, nem merlek még tán,
nem merlek még tán.
úgyhogy csinálhatnánk egy kis pikniket egymáson
és ne legyen szemfényvesztés
ha szűk a tér vagy duzzad az idő
csak karmolj tovább
mert ha elmész
mint egy eltévedt kisgyerek
kóválygok majd magam körül
idióta dalokra táncolok a TV előtt
barmokra mosolygok az utcán
azt se tudom ki vagyok
kifacsar, elszédít, megőröl
minden percben
egymás után.
A megérzéseim még sohasem hagytak cserben, és tudom, hogy most valami felemelő vár rám.
És így is lesz.
Hetekig forrunk, nem szűnő elszántsággal tépjük egymás-ból, amit érünk, és úgy tűnik, soha nem elég.
Meddig tarthat ez?
Hogy lehet, hogy még mindig itt van bennem?
Azt veszem észre, hogy két világban élek egyszerre, és ugyanaz a díszlet, csak az érzéseim mozognak benne.
Nem játszom el semmit, csak kétféleképpen működöm. Néha keverednek a napok, mikor hol voltam, és mit mondtam. Személyiségem egyre erősödő megbomlását nehezen kontrollálom.
Tudom, hogy megszenvedtem a boldogságért, de most mégis lelkiismeret furdalásom van.
Ez egészen az ötödik találkánkig tart.
Akkor valahogy letisztul minden.
Addigra annyira a részesemmé válik, hogy el sem tudom képzelni nélküle már az életem.
Már nem aggódom, csak résnyire.
Elfogadtam, hogy ezt végig akarom csinálni, mert szüksé-gem van erre a lányra, mint, ahogy mondani szokás, éhezőnek a falat kenyérre.
Belém nő, szívemhez rögzül, lelkemre tapad.
Fiatal kora ellenére igen sokat megélt már, sajnos ezekről lemaradtam, de ez is csak egy újabb közös vonás lesz sorsunk ke-resztmetszetén.
Egy bevásárlóközpontban loholok a gyerekek után farsan-gi-ruha keresési akció közben.
Az emberek körülöttem a szokásosak és mégsem.
Már meg sem nézem a csinos nőket, vagy csak úgy átfut rajtuk a szemem és azt gondolom: oké, ilyen nekem is van.
Nincs szükségem már a fel nem ajánlott szeretetre, vagy az elérhetetlenség látványára. Elhalnak a sóhajok, megszűnik a véget nem érő ábrándozás.
Nem vagyok már fiatal és sokat kockáztatok.
Magamért teszem. Kettőnkért.
Szimpla egyenlet ez is, és nekem megéri.
Igen, néhány hétig aljasnak és önzőnek éreztem magam, aztán újra végignéztem másokon és a saját életemen.
És megszűnt a lelkiismeret-furdalás.
Nem tudom meddig élek még, de nekem is szükségem van pár csepp boldogságra.
Készen állok. ≈ ⌠Tündöklés⌡
Újra odakint mozgok.
Figyelem az embereket, érzékeim újra kitágulva. A kettős élet valcertánca modifikálja az ösztönöket, előtérbe kerülnek a túlélés legalapvetőbb elemei. Felélednek bennem azok a mozgató-rugók, melyek úgy tűnik még mindig nem rozsdásodtak be, és én élvezem.
A földalatti lét megköveteli a kiváló memóriát: ki, mit, hogy kivel, mikor. Odafigyelni a részletekre, álmodból felverve is tudni az időbeosztásokat: napi szinten a vonatmenetrendeket, filmkez-dési időpontokat, útvonalak időtartalmát. És a legfontosabb: ne hagyj semmilyen nyomot. A telefon, a GPS az alternatív e-mail fiók. Mindig legyen minden tiszta. Erre még bekészülve is képes-nek kell lenned. Nem hibázhatsz.
Találkahelyeken kerülni a szemkontaktust a kulcsátadóval.
Utcán baseball sapkát vagy kapucnit hordani napszem-üveggel. Az előre bekészített váltóruhák, hogy ne fogjanak szagot. De a nősténynek jó a szaglása és a füst tartósít. Mindig legyen egy palack víz a kocsiban, hogy lemoshasd vele az arcod, mielőtt ha-zaérnél.
És folyamatosan készen kell állnod a váratlan helyzetekre.
Térfigyelő kamerák, hirtelen felbukkanó ismerősök.
De mire számíthatok?
Ha nagyon egymásba gabalyodunk, annak nem lesz jó vé-ge, úgyhogy le kell lassítani. Hagyni kell ülepedni a felkavart vi-zet.
Kiszakadt a ketrec oldala.
Eddig csak azt vártam, hogy a világ széthulljon, addig meg elleszek valahogy. Most meg harcolok magamért, az elveszett illú-ziók utolsó szikráit keresem.
Bárhol vagyok, az események mellékesek.
Az agyam félig át van kapcsolva Krijsten üzemmódba, ezért minden történés átlátszó.
A Sörtemplomban ülök a főszerkesztőmmel, és végre meg-próbálom rátukmálni magam. Azt mondja, nem is tudta, hogy írok. Mondom, csak úgy magamnak, de lehet, hogy mások is hasznosíthatnák az élményeimet.
Mégis miről írok?- kérdezi.
Mindenről. Nézd azt a buzit ott a képernyőn.
Például róla is.
Miért, egész jó hangja van.
Egész jó hangja van? Na és? Kinek nincs? atyaég, mini-mum három zenei tehetségkutató lemegy évente minden ország-ban, már fiatalkorúknak is van külön műsor, ez a nemzedék már genetikailag úgy termelődik, hogy jó hangja legyen. nem hülyés-kedek. ez komoly. a természet mindig igazodik a túlélési igények-hez, ez az egyik legszebb és egyben legrémisztőbb dolog, ami va-laha történhet
az emberiséggel. egyfajta evolúció, csak most már egészen aprólé-kos szinten működik. Jó hangja van? Manapság béna fasz vagy, ha nincs jó hangod, ember erre üzletágak épülnek már vagy húsz éve. Múltkor takarítottam a nappalit, közben be volt kapcsolva a zenecsatorna - tudod, az az egy, amelyiken még tényleg klippek mennek, nem pedig valóságshow-k meg mindenféle csinált műso-rok, érted? Na, takarítok, közben hallgatom a sok fos dalt, amit ma úgynevezett pop-nak hívnak, de öregem a pop, az kb a ’90-es évek végéig volt pop, most már nem tudom, mi a fasznak kéne hívni.
Soha nem is szeretted a pop zenét.
Hát ez az, de komolyan mondom, ahhoz képest, ami régen volt, hát nem tudom, akkor már százszor inkább az, mint ezek a pofádba lihegős, nyögdécselős tini kurvák meg metroszexuális köcsögök, akik ide-oda vonaglanak, dobálják a testüket, miközben milliószor elhasznált sablonokat szórnak a szájukból, ki vannak készítve, mint valami kirakatbábu, és közben holt komolyan gon-dolják, hogy ezt komolyan gondolják.
Mi?
Hát ez az.
És amikor végleg beleszeretek, akkor egy napon Krijsten nincs ott a megbeszélt helyen.
Általában kevésbé ismert coffeshopokban találkozunk, ahová a helyi oroszokon kívül nemigen jár más. Persze nem tessé-kelik ki az embert, ha nem rendelkezik megfelelő felmenőkkel - ez a város nem ilyesmiről lett híres.
Még jóféle csempészvodkájuk is van, és az sem zavarja őket, hogy ukrán. Tisztában vannak vele, hogy az még az övéké-nél is jobb. De nem játsszák meg magukat.
A legtöbb coffeshopban nem is mérnek szeszt, úgyhogy most jól jön az a vodka, mert kezdek izgulni.
Várok Krijstenre még fél órát, hátha elfelejtett, aztán kérek még egy hasisból kevert forró csokit is a Rusland tulajától, és bá-mulom tovább a szűk utcácskán keringőző embereket.
Nem sokáig bírom, kezdek aggódni, hát felhívom.
Ezen a számon előfizető nem kapcsolható.
Lerakom a telefont.
Összeesküvés Elmélet - rudacskák kezdenek dölöngélni az agyamban, egymásra borulnak és gátat húznak a higgadt gondol-kodásmód elé.
Újra egy filmben vagyok.
A film napokig tart, és kiábrándítóbb, mint egy B kategóriás detektív sztori.
Krijsten eltűnt a föld színéről.
Postafiókja visszaküldi az üzeneteket, telefonszáma meg-szűnt. Hiába keresem egykori munkahelyén is a masszázsházban. A főnöknő, aki menedzseli az üzletet, nem ismer ilyen nevű lányt. Na, igen - nyilván nem a saját nevén dogozott. Ami viszont sok-kal különösebb, hogy nem is lépett ki lány az utóbbi időben onnan.
Mintha egy szellemet keresnék.
De auraköddé vált boldogságomat sehol sem találom.
Hetek telnek el.
Nem tudok magammal mit kezdeni.
Üresen téblábolok a szerkesztőségben, sivár pofával bámu-lom otthon a mosogatnivalót, és robotszaggatott mozdulatokkal pakolok össze a gyerekszobában.
Rendeltetésszerűen működöm.
Elvárható teljesítményhányadossal teszem a dolgom.
Befizetem a menzát, beugrok a cukrászdába megrendelni a farsangi süteményt, hazafelé útközben megveszem a színes ceruza készletet, és hozok vacsorát.
A taposómalom kerekeinek töredezett rönkcsúcsai újra erő-re kapnak, és hajtanak tovább. Hirtelen nincs már miért küzde-nem, újra mechanikus hússzerelvénnyé válok.
Újra megszokom a ritmusom, reggelente felveszem a védő-felszerelést és megindulok.
De agyam legótvarabb zugaiban valahol ott marad egy csupornyi remény, és nem vagyok hajlandó elfelejteni Krijstent.
Az utolsó, amire még emlékszem, az a vonatállomás.
Állok a Central Station-ön a várakozó oldalon, és valami elcseszett magyar íróra várok, akit a feltörekvőben lévő bizarro irodalomban zseninek tartanak.
Kezemben a tábla: KOMOR ZOLTÁN
De a vonat késik, ezért átmegyek a büfébe inni egy teát.
Amikor elhaladok a kerámiamátrixos nano-kompozitokkal kirakott jelzőtáblák alatt, önkéntelenül is az induló oldalra téved a szemem, és lemerevedem.
A kifelé tartó járatok egyikén Krijstent látom felszállni a lépcsőn.
A pillanat elcsökevényesedve rezzen össze, ahogy szeme-ink találkoznak.
Elejtem kezemből a táblát, rajta a béna nevű fickóval, és el-indulok az aluljáró felé, hogy felszállhassak arra a vonatra.
Bárhová is tart. ≈ ⌠Egy naplemente részletei ⌡
Epilógus
Nem tudom, ki vagyok, de az, ami mögöttem van, biztosan én. Ennek csak számomra van jelentősége, mindenki más önma-gáért felel. Az emberi kapcsolatok nagyon összetettek és bonyolul-tak. Mire megérted, hogy hogyan működnek, vagy mi, miért tör-ténik és melyik a viszonylagosan helyes út - addigra már késő. Egyfajta csapdában találod magad, amiből soha, vagy csak még nagyobb szenvedés és fájdalom árán kerülhetsz ki, de így se, úgy se leszel többé ugyanaz. Életed alakításához szükséges tudásodat többnyire későn szerzed meg, vagy soha.
De ma én leszek a kacsintó oroszlán.
Kezemben egy másolat a levélből, melyet néhány hete küld-tem neki. Utoljára még egyszer elolvasom, hogy erőt merítsek belő-le, aztán elrakom. A kódok megvannak. Lehúzom az utolsó tara-jos sörömet a Dark Buddha pultjánál, magamhoz veszem a háti-zsákot és megindulok.
Aztán márciusban elkezdett megváltozni a táj.
A harmincméteres erdeifenyők csúcsdíszein megjelentek a szi-porkázó napsugarak első tünetei, a szemben lévő lakkozott hegyoldalon délutánonként újabb és újabb foltokat hagyott maga után a komótosan érkező ébredés, és tudtuk, hogy nemsokára olíva-zöld bimbókat vetnek majd a fák.
Mindig azzal ébresztettél, hogy megcsiklandoztad az államat, aztán belecsókoltál a fülembe, úgy, ahogy csak te tudsz, majd felnyíló szemembe néztél. Te voltál az első, akit megláttam reggel, és veled fe-küdtem minden este, akkor is, mikor nem voltál.
Azokban a hetekben nehezen múltak az órák és néha a percek is.
Számolgattunk vissza, mint két eszement tinédzser, kerregve néztük a postafiókunkat, és lopva örültünk egymásnak a záporban, ami minden oldalról körülvett minket.
Aztán eljöttek a napok, a mi napjaink, amikor már kora reggel vérszemet kaptunk, tudván, hogy néhány óra múlva találkozunk az éjszakában. És az éjszaka a miénk volt.
Ismeretlen bérházak e célra kialakított szobácskái, üres hűtő-szekrények, a kád szélére kikészített tusfürdők.
Haraptunk, téptünk és öleltünk.
Orgazmus-pöttyökkel tarkított puha takarónkon átsütött a tom-paezüst holdfény; előre gyászoltuk az együtt el nem töltött időt.
Mert ezután ismét a szűkös hetek következtek. Nyüszítettünk, ahogy hátunkon minden este végigsurrogott a vágy, agyunk cikk-cakkban zakatolt, s szemünkben az őrület csak akkor hunyt kissé, ha újabb nap telt el.
És mire teljesen beléd szerettem - egyszer csak eltűntél.
Apránként szakadt szét bennem a remény, lassan bandukolva lefelé szívem napbarnított oldalán, a hús és a vér párája remegve kocso-nyásodott meg csontjaimon.
Csonk maradtam, üres tekintet.
Szikrázó pillantásod lestem mindenhol, mindenkiben.
A város összes rejtett zugában kerestelek már, zaklatottságom légörvénnyé kuporodott a hasamban, mire azon a napon végre meglát-talak a vasútállomáson.
Valami irdatlan zúgással a fejemben, mellkasom roppant dübör-géssel valahogy feljutottam arra a vonatra utánad, ami aztán idáig hú-zott minket. Más nem számít. Meg kellett történnie.
Aztán már csak ezekre a hegyekre emlékszem.
Nem tudom, mennyi idő telt el, te biztosan számon tartod.
Mindig is jó voltál ebben.
Megjegyeztél minden apró részletet, már az első napokban, mi-kor idekerültünk. Egyből elrejtetted az egyetlen csomagodat, amit ma-gaddal hoztál, benne az eladásra váró jutalomfalatkákkal – azt tervez-ted, majd abból elleszünk egy darabig. Időnként lementél a faluba bevá-sárolni, én meg az ablakból néztem, ahogy sétálsz a bekötőúton lefelé, s mikor visszajöttél, mindig lágyan szeretkeztünk a viszontlátás örömére.
Hetekig csináltuk.
Lassan kezdtünk itt megszokni.
Márciusban elkezdett megváltozni a táj, a harmincméteres er-deifenyők csúcsdíszein megjelentek a sziporkázó napsugarak első tüne-tei, mi meg a ház teraszáról néztük, ahogy a szemben lévő lakkozott hegyoldalon délutánonként újabb és újabb foltokat hagy maga után a komótosan érkező ébredés. Érzetük, hogy nemsokára olíva-zöld bimbó-kat vetnek majd a fák.
Esténként újra egymásé lettünk, mert tudtuk, hogy bármikor vége lehet.
Ha ránk találnak, újra kellett volna kezdenünk mindent.
Nem ismertük a folytatást, a pillanatnak éltünk.
Soha nem voltam még egyszer olyan boldog, mint akkor.
Napközben elmélyülve rajzoltál munkafüzetedbe, a kandallóban ropogtak a vaskos farönkök, én meg közben németre fordítgattam az írásaimat, hátha pénzzé tehetem őket idekint. A bécsi kiadó ugyan nem sokat fizetett értük, de minden egyes novellámmal újabb hetekre volt biztosítva hegyekbe zárt boldogságunk.
Kora esténként együtt főzőcskéztünk az ébenfa bútorokkal bélelt konyhában, ahonnan fenséges kilátás nyílt a közeli lankákra. Morgós techno-t hallgattunk, ami sehogyan sem illett a festői környezethez, de valamiképp mégis keretet adott túláradó lebegésünknek, amit egymás közelében éreztünk. Ez a megfoghatatlan erő hálózta be kapcsolatunkat már az elejétől kezdve. Hamar eljutottunk oda, hogy már nem kellett kérdeznünk egymástól, mert egy pillantásból vagy egy halk sóhajból azonnal tudtuk, mit akar a másik. Tipikus, meseszerű állapot volt ez, olyan, amelyben egyikünk sem hitt soha, mert azt gondoltuk, ilyesmi csak a középszerű amerikai filmekben létezik.
A vacsorák végeztével általában te hajlítottad meg az első cigit, ami után sokáig feküdtünk egymás mellett, kibeszélve magunkból min-den sarat, amit megelőző életünk hordott össze. Szemedben nyugtalan-ság sakkozott, én meg próbáltam beléd önteni mindazt, ami szívemből túlcsordult, így hát összebújva, egymás kiégett lelkét magunkhoz szo-rítva aludtunk el. Álmainkat aranyporral hintettük be, míg felettünk a sűrű kékség erőre nem kapott.
Nem bírtam kivárni, míg eljön az igazi nyár, ezen a vidéken ez egyébként is mást jelent. A hó még az utolsó álarcait rázta le magáról, amikor én már április végén fejest ugrottam a hátsó kertben lévő külső medencébe. Nagyon aggódtál, hogy meg ne fázzak. Aggódtál minde-nért, ami én voltam, nekem meg szükségem volt minden egyes pórusod-ra. Valószínűleg ölni is képes lettem volna érted, a kiképzés, ami az évek során rám rakódott, legalább is felkészített rá.
De sokáig nem jöttek értünk.
Beköszöntött a csillogó nyár, a mögöttünk őrködő fenyvesek már méztócsáikat izzadták, s mi jártuk az erdőt, félnapos sétákat tettünk és a helyiek borát ittuk a hegy oldalára vetett napsütéscellákban. |
