Ősz
Ezen az őszön az élősködők új terveket ötlöttek
korgó roncspusztáikon nyelvtelen kacskaringókat húzva
a fák fölé és azt gondolván ma végre betörik a napot
és felvésik magukat a bepiszkolt időre csak legyen aki
megfőzi a vacsorát - ha már
mellettük rónákon át fakulnak a klóntelepesek
az előre kódolt tűrésre születtek akik torz kényelmüket
csak úgy nyögik, mint őrzik megfélemlített reményeiket
és látszik valahol a falakon túl, hogy
az elvékonyított társadalmat a feddhetetlen vezérek ülik meg
és mindkét irányból hártyányi huzalon pattog a lüktetés
amit érinthetetlenségük táplálása fölöz le itt:
a pékek korán kelnek és az élet semmit sem ér
miután ez a nyár is beváltatlan ígéretként távozott, kijövök a ja-pánétteremből, és a parkolóban tovább már nem süt rám a nap
a kereszteződésben tétova angyalok párolognak - a félhomálytól
nem látják meg a kegyvesztett dicsőséget
csak megszokott mozdulatokkal kapcsolják ki a szívdetektorokat
hogy senki ne találjon haza, közben
a vezérek olajozzák a hátsó üléseket
ahol kimakkozott lányok száradtak el
az élősködők meg vihogva üvöltik, hogy tűrj még
de a történet elveszti fonalát
azt hiszem rekordot döntöttem - kilenc
gondolom, mikor testem fájdalomszakaszainak számát ejtem
magam mögé, kilenc, mint a tűzokádó sárkány feje
én meg azon tűnődöm, most kellene-e végleg befejezni, kinyírni magam
és kész
vagy álljak fel megint, álljak fel innen is, aztán meglátjuk.
elvégre nem hagyhatom magukra a gyerekeket.
A többi már igazán nem számít, de
a két kicsi nem érdemli meg. picsába.
szóval maradnom kell, és tovább tűrni.
Hát akkor legyen az, hogy egyenként próbálom levágni a sárkány fejeit. Az utolsót egészen biztosan nem sikerül majd, de már csak ott lennék.
Egyenlőre az Oude-kerk bestiális tornyai tövében haladok, s mint egy vezényszóra rajzanak ki elém a szertartásos ruhába öltözött kéregetők, akik a templom felújítására gyűjtenek, én meg úgy teszek, mintha ott se lennék, hiába néznek rám, kérlelhetetlen vagyok, játszom a szívtelen sznobot, vagy az érdeklődését vesztett idősödő felsővezetőt, játszom a másodpercekkel, élvezem, hogy befolyásolom az időt, amit nem azért adtak, mert jár, hanem, hogy dolgozzak is meg érte, és most alibiből azt figyelem, hogyan válto-zik évről évre a táj, és közben rájövök, hogy engem igazából már csak az hoz lázba, ha gyermekorom nyarainak új könyv illatát érezhetem – ami pedig elég ritka.
Elsuhanok a hívők közt, menthetetlenül tépem el társadal-mi szerepvállalásaim utolsó madzagjait, melyek legtöbbünket fog-va tartanak, utolsó cikázó lépéseimmel kijátszom a pillanatot, hogy sokan még mindig a módfelett képmutató vallásokban lelnek támaszra, és azokat használják menedékként a legyőzhetetlen valósággal szemben.
A Magamfajták viszont úgy élnek, mintha már az utolsó szakaszban éreznék magukat, ahol látszólag nincs is igazán már tétje semminek, de végül is minek siettetni a dolgokat, el lehet még nézelődni. És ha netán tényleg valamiféle csoda folytán mégis rendbe jönnek a dolgok, akkor majd újra nekiállhatunk megma-gyarázni, hogy mi értelme.
Majd. Egyszer. Addig is túlélünk.
De legalább nem csüggünk soha meg nem valósuló illúzió-kon, mint ezek a szerencsétlenek a téren. Amióta orvosok, ultra-hang-berendezések, vizsgálóhelyiségek és klórszag montázsaiban telnek a hetek, már jó pár ilyen embert láttam. Már megismerem őket. Látom az arcukon, hogy tudják. Néhányuk még küzd, má-sok végleg beletörődnek a vesztésbe. „Soha nem adom fel” ez len-ne az én jelszavam is, de csak azért, mert ez a másik verzió az öngyilkosság mellett, amihez úgy tűnik még mindig nem gyűlt össze elég indok az évek során. Pedig a sors igazán sokat tett érte, de talán van még egy-két adu ásza, amire szinte már számítok.
Igen, a felségem szerint egy kicsit paranoiás lettem, és minden apró jelből a legrosszabbra következtetek.
De hol volt ő az előző évek alatt, miközben én vizsgálatról vizsgálatra jártam?
Nyomogatta a gombokat a laptopján.
Úgy látszik, boldogabbak azok, akik nem törődnek semmi-vel. Nem tudom. Vissza kell mennem dolgozni.
Az ősz kíméletlenül lecsap az alkalmazottak hangulatára a szerkesztőségben is. Én mondjuk kivált jól bírom azt az elmúlást, amit az évszak képvisel, szeretem nézni, ahogy a fák lassan levet-kőznek, a kertekben napról napra gyűlnek a rozsdafoltos levelek. Hiába kaparja össze őket az ember, másnap megint ott vannak, és így megy ez hetekig, van aki hagyja, hogy a fű beléjük fulladjon, mások meg módszeresen eltakarítják napról napra, miközben pá-rát köpködnek a felhők, a nap pedig egyre távolabbra tartja magát a saras, fellazult földtől.
A hangulatom is inkább beletörődő, mint lemondó, de ahogy a többieket elnézem, rájuk is inkább a fásultság vesz erőt. De azért nekem is kijut a jóból. Az asztalom túloldalán itt ül ez a tenyérbemászó képű kis köcsög, aki máris a halál faszába külde-nék, ha nem lenne a kiadótulajdonos unokaöccse. Persze klónfeje van, a legutóbbi buzeráns divatot követi, amely megint olyan, mintha nem tudna már magával mit kezdeni: a dolgokat már el-mondták, a stílusokat már kitalálták, semmi új nem történik, csak a már meglévő mozzanatok keverednek. Mindenki egyforma akar lenni. A srácnak éppen ezért oldalt jól fel van nyírva a haja, felül meg olyan félhosszú, oldalra fésült, olyan, mint bármelyik New Kids On The Block-os fazonnak a ’90-es évekből, amelyet egyéb-ként nagyon is szerettem, de, hogy harminc évvel később megint ez jön velem szembe, az szerintem nem divat, hanem baromság, ötlettelenség, gagyi és kész. Ezek a srácok mintha nem akarnák eldönteni, hogy melyik nemhez is tartoznak. Természetesen szem-üveget visel, de már nem lehet tudni, hogy dioptriás-e vagy az is csak kellék, mint általában a mai suhancokon, akik ezzel akarják takargatni erősen hiányos intellektusukat, na meg persze a szakáll, amellyel ennek itt nincs szerencséje, mert a hormonjai annyira sem képesek még, hogy normális arcszőrzetet termeljenek maguknak, így hát ez a fél-buzi kénytelen beérni a szemüveggel meg a belőtt sérójával.
Szóval nem elég, hogy el kell viselnem a látványát, a fő-szerkesztő minden áron ki akarja adni ennek a serdülőnek az írá-sait, verseket is ír, naná, el kell olvasnom az egész szánalmas ér-tékrendszerét, amivel semmire sem fogok menni, és tényleg igazán meglepne, ha találnék benne valami igazán értékelhetőt, vagy csak egy mondatot, amiért megéri kiadni, mert már találkoztam olyannal is, igen, de korántsem így nézett ki, és persze nem is ad-tuk ki, mert senki sem volt, és ha rajtunk múlik, nem is lesz.
De hát ki tudja, hiszen az idő, meg annak véletlennek hitt hullámai folyton megváltoztatják a körülményeket, nem beszélve arról, hogy gyakran erőfeszítéseink mellékösvényei változtatnak meg mindent, noha semmi sem általánosabb, mint a tehetséggel megáldott sikertelen ember, akiből soha nem lesz semmi.
KPT
Úgy döntök, abbahagyom az edzést, és megpróbálom visz-szaidézni hőskorom napjait: az alkoholhoz fordulok. A jó öreg megbízható szer már kiment a divatból, de hátha sikerül előkotor-nom valamit az idegrendszerem mélyéről, amely emlékeztet arra, amikor jól éreztem magam. Lehet, hogy nem lesz semmi értelme, és még rosszabbul is fogom érezni magam, de úgy hiszem, egy próbát megér, azok után, amin keresztülmentem. A sérvem még mindig érzékeny, még mindig nem bírok rendesen hugyozni, és a szexet sem kívánom. A testem valószínűleg túlfeszül a munkahe-lyi meg az otthoni stressztől. Elhatározom hát, hogy egy hétig nem edzek, és minden este inni fogok.
Jellemző, hogy az első este nem sikerül túl jól, a bor mintha nem ütne, gondolom túl jó az erőnlétem, vagy mi, úgyhogy más-nap már egy hozzám sokkal közelebb álló klasszikushoz, a vod-kához fordulok.
Ha az ember vodkát iszik, ne elégedjen meg a pacsmaggal, amit a legtöbb helyen árulnak, keressen magának olyan helyet, ahol jófélét mérnek. Legjobb az orosz vagy még inkább az ukrán, teljesen mindegy milyen noname, de az se baj, ha ismertebb. Fény-koromban egy üveg ukrán Sztolicsnajáért sok mindenre képes vol-tam.
A könyvespolc tetejéről leveszem az évek óta féltve őrzött díszdobozos Sztolit, és szertartásos módon, kovászos uborkával mártogatva szépen lassan benyakalom. Közben előveszem a Mez-telen Ebédet Borroughs-tól, amit a héten ismét elkezdtem. Kétéven-te általában újraolvasom, hátha jobban megértem, mint előzőleg, de érzem, ezúttal sem sikerülhet. Viszont most is állandóan feláll tőle a farkam olvasás közben, mivel majd’ minden oldala tömény perverzióval átitatott orgia, ezért képtelen vagyok napi tíz oldal-nál többet kibírni. Lassan haladok, bevodkázva pedig pláne.
Az ital hatása végre nem marad el, a Sztolicsnaja megbíz-ható, mint egy japán penge vagy egy amerikai fehérjeturmix. Lim-bikus rendszerem rendesen összezavarodik, tudatom kissé meg-roppan, már ha eddig nem volt betörve. Képtelen vagyok egy helyben maradni. Ráadásul beüt a szokásos RLS szindrómám is, amelyet nehezen viselek. a Nyughatatlan Láb Szindróma tünetei általában akkor törnek az emberre, mikor nem számít rá. Elalvás előtt vagy nyugalmi állapotban a legvalószínűbb. Egyszerűen mu-száj megmozdítanom a lábamat, nem bírom egy helyben tartani, már a percenkénti rángásoknál járok. Úgy döntök, inkább kilépek valamerre, ha már úgy alakult, hogy a régi életemet éljem a régi szokásaimmal. A gyerekek alszanak, az asszony meg olcsó vetél-kedőt néz a tévében, úgyhogy nem sokat teketóriázok.
Megpróbálok hugyozni egyet, s miután többé-kevésbé sike-rül, befújom magam a kedvenc Clinique Happy-mel, hogy még jobb kedvem legyen. Emlékszem, régen csak a Denim meg az Axe volt, és slussz. Változnak az idők. És ez a rendszer arra épül, hogy minden vágyadat kielégítse, miközben rabszolgává tesz. De aztán minden amire nagyon várunk, túl kevésnek és gyorsnak tűnik, amikor végre eljön. Már vége is. Ha pedig túl sokszor ismételjük, akkor elmosódottá válik. És mégis. Egy rakás boldognak tűnő em-ber rohangál odakint, de legalább is úgy néznek ki, mint akik jól bírják. Olykor irigylem őket.
Én is élni akarok. Port akarok látni. Meg szilánkokat - ösz-szetörő bútorokat és beszakadt falakat. Falrepeszeket akarok.
Az éjszaka koloniál stílusú husángokat ereget felém, ami-kor az utcára lépek. Érdes banánpüré illat terjeng a közeli fák alatt. Meg sem állok a Rusland-ig, amely azon kevés helyek egyike, ahol jóféle lila cuccot lehet kapni. A városban nem sokan foglal-koznak a termesztésével, de az itteni török üzemeltető páros nem aprózza el a különlegességeket.
Másfelet veszek a felturbózott Purple Haze-ből, amit hely-ben be is tekerek két cigire némi konyakos dohánnyal felöntve. Mialatt elfüstölöm az egyiket, a kávézó szűk előterében kihelyezett monitoron az e havi pankrációs gálát nézem. Ez az Adrian Neville csóka azért nagyon komoly. Épp szanaszéjjel tapossa az utóbbi évek három nagyágyúját egyszerre, kaszkadőri teljesítmé-nye berepeszti a képernyőt. Basszus, de kemény ez a cucc.
Zsibbadó fejjel indulok tovább, és fogalmam sincs, hogy keveredek el a főtérig, ahol nyüzsgő esti tömeg fogad. Az egész placc tele van szétbombázott turistákkal, meg a sarkokban pózoló helyi bandamaradványokkal.
Ahogy megérkezem, egy bolíviainak tűnő fazon azonnal lecsap rám az árujával. Extra tétel yohimbin van nála, amit persze kurva drágán árul, engem mégis megállásra késztet. Általában nem állok szóba ilyen fickókkal, de yohimbint egy évben, ha egy-szer lehet szerezni a városban, és én meg már szinte el is felejtet-tem, milyen intenzív érzést tud produkálni az emberben ez a cucc. De ez a méregerős vágyfokozó nem igazán illik bele a jelenlegi repertoáromba, mivel a szexuális életem annyira silány, hogy félig már le is mondtam róla. De hét ez mégis csak yohimbin. Hátha.
Beugranak a régi szép idők, amikor bárhol, bármikor képes lettem volna a szexre. Az átspeedezett bulik, melynek végén rend-szerint óriási kefélések következtek. Picsába. Mintha egy másik ember testében élnék. Az élet legtöbbször a megtagadása annak, ami előtte volt. Ahogy mindent kiforgatunk és eltorzítunk, miköz-ben múlik az idő. Azt hiszem, az emlékek tesznek minket veszé-lyessé.
A fejem mostanra rendesen lüktet, valami megállás nél-kül bolyong odafent, és én élvezem. Megcsapolom a kreditjeimet és veszek két adagot a gerjesztő cuccból. Remélem, értelmesen fel is tudom majd használni. Legfeljebb otthon kiverem rá, és megint fájni fog a hátam, hiszen így működik ez a világ: az átmeneti bol-dogságnak mindig ára van.
Ahogy haladok át a téren, látom, hogy egy csoport raszta, tradicionális karib-tengeri raggát tol egy hordozható lejátszóból. A sűrű füstfellegbe burkolt szertartást kínai turisták fényképezik, de az nem zavarja őket, láthatóan úgy érzik magukat, mint a dzsun-gellakók, akiket állandóan filmeznek.
Érzem, hogy az ital meg a fű lazítja az altestemet, s mint-egy megvilágosodásként rájövök, hogy ezt az alkohol dolgot me-gint elcsesztem. Már jó néhányszor elvetettem, mert soha nem tett jót, ráadásul, mivel el vagyok tőle szokva, másnap még agresszív-vá is válok. Ha az ember rendszeresen iszik, akkor nincs ezzel gond, de én, aki valaha kemény vodkás voltam, már leszoktam az utóhatásaitól, melyek ilyenkor rendszerint a családon csapódnak le másnap. Vagyis holnap ezek szerint ismét vidám vasárnapunk lesz. Az altestem romokban, de én, mint egy robot, megyek to-vább.
Még jó, hogy felvettem a szuszpenzoromat.
Az utcán kezd felhorpanni a garashideg levegő, de így leg-alább nem zavar.
A városközpontból kifelé haladva az este sárgás műanyag-fényeiben egyre inkább tompulnak a házfalak élei, a sarkokon kiál-lított turistacsapdák helyét átveszik az apró, de barátságos étter-mek, melyeket csak a beavatottak ismernek. Épp a La Boca mellett megyek el, amely rendesen tömve van már, de mivel éhes sem vagyok, úgy döntök, inkább beülök a Sörtemplomba, a kereszte-ződésen túl. Ott legalább nem valószínű, hogy valamelyik szá-nalmasan üres munkatársammal összefutok. Mert ahhoz ma este semmi kedvem.
Haladok hát tovább a csatornák felé, és már a Keizerrijk-nél vagyok, ahol az egész utcában valamiért csuromsötét van, csupán egy nemrég nyílt Gardolé szalon hűvös fényei adnak egyetlen támpontot a szűk utcán. Esetleg benézhetnék egy kis csemegéért.
A Gardolé a legújabb őrület. Néhány elvetemült karakter-gyilkos találta ki az egészet - talán a hideg téli napok unalmát el-űzendő - és nagyon úgy fest, hogy az emberek odavannak érte mindenhol. A világ nagyobb városaiban már mindenesetre elkezd-ték megnyitni a hasonló helyeket, úgyhogy robog az üzlet.
A szalon tolóajtaja elzümmög a szemem előtt, aztán belé-pek.
Kopárkék kanapék fogadnak egy előtérben, meg egy dögös kiszolgálólány, akinek arcára ráolvad a bujaság. Olyan „Rohadjon meg” típus: ⌠ már-már idegesítően hibátlan arc, kiváló formai adottsá-gok, beépített pasimágnes - egész életében tündökölt a szépségével, és úgy tesz, mintha ezt nehezen kezelné, de közben élvezi⌡Nem hiszek istenben, de ezt biztosan valami felsőbbrendű hatalom teremtette. Időnként tele van velük a város. Egy ilyennel való találkozás pe-dig igazán mély nyomokat tud hagyni. Az ember egy pillanatra szerelmes lesz, aztán arcul csapja magát, hogy kijózanodjon, s miközben továbbhalad, egyfajta kellemetlen, szúró hiányérzetsze-rű kémia járja át, mert tudja, hogy egy csodával találkozott, amelynek soha nem lehet a részese.
Elnézem legújabb, lézerkivetítős mobil karkötőjét, de még ez sem bír lehangolni.
Halk nu-jazz lüktet a falakból, valamelyik régi Kruder & Dorfmeister, amit fiatalkoromban szerettem, de már nem emlék-szem a címére. Ez megadja a lökést, és határozottan jobb kedvem lesz, pedig tisztában vagyok vele, hogy a zene jórészt csak arra jó, hogy elhitesse veled: az élét kevésbé rossz. Mert ez is csak egy újabb, önmagad által létrehozott illúzió, az alapvető védekező mechanizmusod része.
A kiszolgáló hölgy máris édesded hangon tájékoztat az aznapi akciókról, és az újdonságokról. A héten például le van árazva a George Bush őszinteséghullám, meg jött egy doboz, jó minőségű Steven Tyler kokain-flash, amiből már csak néhány da-rab maradt. Az eladási listát még mindig Lady Gaga orgazmusa vezeti, de a csaj szerint nem olyan nagy szám.
A Gardolé lényege, hogy különböző árfekvésekben hozzá-juthatunk ismert emberek érzelmeihez. A mikrobiológiai eljárá-sokkal lecsapolt impulzusokat kapszulákban árulják, mint a dro-got. A kevésbé tehetősek olyan alapérzelmeket vehetnek, amelye-ket átlagemberekből vontak ki – általános depresszió, külvárosi közöny, idült alkoholizmus, kérges elszántság vagy hazugság okozta szégyen - de ez persze nem olyan nagy szám, és a boldog-ság kapszuláik sem olyan tartósak. Annál inkább a sportolók, poli-tikusok, színészek érzelmei. Egy-egy ismert híresség fájdalma meg-fizethetetlen.
Aztán van itt minden: megerőszakolt nők gyötrelmei, nagyfokú segítségért érzett hála, beteljesül szerelem, megjátszott orgazmus, fátyolos prűdség vagy elszalasztott lehetőség utóíze bogyókba préselve. Igazán szép a felhozatal. Csak azt sajnálom, hogy halottakból már nem tudják kivonni ezeket az impulzusokat, én szívesen vennék, mondjuk egy Jodorowsky éber hallucinációt.
Nézem a listát és egyszerűen képtelen vagyok választani. Egy egész sor híres szakács íz-élményei. Tudósok megválaszolat-lan kérdései. Elitosztagosok adrenalin löketei bevetés előtt. Egy rakás író agymenése.
Na, mindegy, végül egy Aya Ueto ébredés pillanatait meg egy dupla adag Dwayne Johnson edzés előtti bedurranás érzést veszek, melyeket a kiszolgáló hölgy máris csomagol, ajándékként pedig hozzápasszint egy interaktív Cd-t a jelenlegi termékválasz-tékról.⌠Zene: Karel Svoboda⌡
Az utcára visszatérve átvágok a Sörtemplom felé, de ami-kor megérkezem, látom, hogy itt is már az ajtón lógnak ki a ven-dégek, szóval esélyem sincs bejutni. Ekkor az odakint tömörülők között hirtelen megpillantom Liát, egykori életem egy itt maradt darabkáját. Már vagy ezer éve nem találkoztunk, de még mindig egész jól tartja magát ⌠ széjjelszolizott ráncos bőr, kellemes alak, kissé megereszkedett fenék, amolyan „messziről jól néz ki” kurva típus⌡
Úgy tűnik ő is észrevett, mert megindul felém fakó léptek-kel, arcán pedig örömmel felöntött csodálkozás tükröződik. Kur-jongatva ugrik a nyakamba, aztán máris faggatni kezd. Nem em-lékszem, hogy bármikor is ennyire ragaszkodó lett volna, de azért jól esik az érdeklődése, nem beszélve arról, hogy be akarok jutni a Sörtemplomba.
Megpróbálok szépeket mondani neki, s közben végig az jár a fejemben, hogy mennyire aljas az udvarlásom. Mert azt hiszem, minden udvarlás hallgatólagos megegyezésen alapuló kölcsönös manipuláció, a hivatalos út kötelező betartása csupán - társadal-mi körítés ahhoz, ami egyébként ösztönös. Itt van ez az 50-es egyedülálló nő, aki már nem kell senkinek - és én ezt most kihasz-nálom.
Lia láthatóan ki van éhezve, úgyhogy nincs is olyan nehéz dolgom. Kezdem elfelejteni, hogy ki vagyok, és csak a pillanatra koncentrálok. Mert hát cselekvés közben nem gondolhatunk foly-ton a következményekre vagy másokra, egyszerűen csak a pilla-natra figyelünk, nem arra, hogy utána majd mi jön.
Akkor sem gondolkodom sokat, amikor Lia előkap egy üvegcsét, és azt mondja, szerzett egy kis minőségi rush-t.
Nahát. Évek óta nem toltam rush-t. Úgy látszik, ez a várat-lan meglepetések estéje. Több se kell és máris a csatornapart sötét-jében állunk, orrunkkal mohón szívva fel az üvegből párolgó esz-szenciát. Egymásnak adogatjuk a szelencét, és a harmadik körnél érzem, hogy megjön az első. Az a baj a rush-al, hogy a csúcshatá-sa váratlanul csap le rád, így amikor eleinte nem érzel semmit, és rátolsz még, az végzetes hiba lehet.
Mielőtt tudatunk végleg összeomlana, megjön a komolyko-dós elmélkedés is, az agybizsergés jótékony mellékhatása. Lia épp rágyújt egy Styvesant-ra, amikor bekattan neki:
- Felgyorsult a világ. – süvölti - Sűrű és átláthatatlan, ami képződik rajta az idővel. Nem látsz ki alóla. A rétegek mögött sa-ját külön kis világot kel létrehoznod, hogy tovább bírd.
- Ja, valami olyasmi – mondom, és én is rágyújtok.
- Azt mondják, senkinek se higgy, de kik mondják ezt? – folytatja - Azok, akinek hiszel, akikben bízol. de mi van, ha ők is átvernek? Végül bennük sem hiszel, és semmi sem változik, marad a megszokás, szóval mindent ugyanúgy teszel megint.
Miközben tovább beszél, a Sörtemplomból kiszűrődő rum-ba party hangjai és a mondanivalója között ingázok, nem egészen érzem stabilnak a valóságot. Szerencsére a rush hatása hamar el-múlik, és arra eszmélek, hogy az autómegosztós applikációját élte-ti, amelynek köszönhetően újra színes az élete.
- A pasimnak épp lerobbant a kocsija, így nem tudott eljön-ni értem, de szerencsére épp volt a közelben egy csaj, aki elvitt reggel melózni. Kiderült, hogy egy idióta. Iszonyú fárasztó volt, míg beértünk, ráadásul el is tévedt, úgyhogy a főnök pipa volt, és ez az egész napomat elszúrta. Aztán hazafelé egy rock banda ho-zott, de teljesen be voltak gőzölve és a város szélén kötöttünk ki, ahol tüzet raktunk meg minden. Persze előkerült egy kis hasis, ami még jó is lett volna, de az egyikük totál rám kattant, és meg akart erőszakolni. Gyorsan leléptem és még épp időben elcsíptem egy kamionsofőrt, akinek viszont irdatlan büdös volt a kocsijában és furcsán is beszélt, úgyhogy az egyik lámpánál kiszálltam, mert nem akartam benne lenni a hírekben. Kerestem egy utolsó fuvart haza. Jött is arra egy hájas arab, de inkább felhívtam a pasimat, hogy sétáljon le elém, szóval…..
Apró, fehér elefántok rohangálnak a csatornaparton, a rumba negédesen zakatol a túloldalról, Lia pedig csak mondja és mondja, miközben nekem nincsenek kétségeim afelől, hogy az ak-tuális talpra állásaimat súlyos mélypontok fogják még követni, és hogy a pillanatnyi rendezettség csupán illúzió.
Három tompavörös pont liheg a hegy tetején a város fölött, valami valósághomály ül a közeli kishíd alatt, és mozdulatlan a csend a csatornaparton. A bamba hold pikkelyes elmúlást öklen-dezik a sápadt holdfénynél.
Az est további részének kvintesszenciája másnap csak ho-mályosan tükröződik vissza az elmémből.
Ahogy kidobom a kiürült rush-os szelencét egy szemetesbe a Sörtemplom előtt.
Ahogy ki akarom fizetni a következő kört a pultnál, de a fakó arcú angyallány azt mondja, az előbb fizettem ki.
Ahogy kokaint szívok Lia felém düllesztett faráról a hátsó WC-ben. (Azt hiszem végül nem raktam be)
Ahogy a csontarcú Keny Arkana lábai előtt fetrengek a színpadon.
Nagydarab barnamedvék hurcolnak valami lépcsőn, mely-nek oldaltövét kifinomult ragadozók őrzik, feltupírozott szempillá-ik alatt megcsillanó könyörtelen szemeikkel.
Megvágom magam a konyhapulton, miközben az alvást elősegítendő hasiskockából próbálok egy darabot leszedni az előt-tem ólálkodó napfelkeltében.
Na és Lia?
Ő elveszett valahol a rejtjelezett térben.
KPT
Újabb napok omlanak össze a konyhai falinaptáron, a reg-gelek kezdenek szúrni, a hajnal ködtejfölt ken a kocsim ablakára minden ébredéskor. Rendszerint forralt narancslevet öntök rá, hogy lássak, aztán megiszom a relax teámat, felkapom a gyereke-ket, és már rohanok is a szerkesztőségbe.
Az ovi elég közel van, de kolosszális szöszmötölés megy a megérkezéseknél, szóval jó adag idő elmegy vele, főleg amióta húsevő növényeket telepítettek a nagykapu mentén, csakugyan.
A kisebbik fiamat ez láthatóan nem zavarja. Amikor beju-tunk az udvarra, rutinos mozdulatokkal kergeti el a földre szállt keselyűket, és máris rohan a bejárati ajtó felé, ahol a szülők sorban állnak. Egy rakás eltohonyásodott anyuka meg pár szerencsétlen balfasz, olyanok, mint én, csak meg vannak borotválkozva, méghogy.
Az egyik semmitmondó arctól tüzet kérek és rágyújtok, míg tart a sor, s közben látom, hogy az alkarizmaim tömbjei maguktól lüktetnek. Alkartömbök lüktetnek, én meg odanézek a kocsi felé, nehogy a malajziai örömlányok kikezdjék a nagyobbik gyereket, de szerencsére még korán van.
Aztán három-négyre bejutunk, és elkezdem ráadni a fiam-ra az óvodai egyenruhát ╓ az ő jele a tökös üstökös ╖de azért fél szemmel az anyukák seggét stírölöm, bár nem nagyon van mit. Ez csak amolyan megszokás - pláne. Amúgy persze herótom van a társadalmi beilleszkedésekből és egyenfutamokból, hogy hát a szü-lők nem demokratikusan, hanem autokratikusan nevelik a gyer-mekeiket, amitől aztán azok felnőttkorukban vonzódnak az au-tokrata vezetőkhöz, akkor is, ha félnek tőlük - itt is nézd meg. Stí-rölt anyukaseggekhez tartozó szájak mozognak, az ovónéni, mint most is, mindig negédesen kedves, arcára soha nem tapadnak fel a hétköznapi gondok, profin dolgozik. Reggelente bizonyára dupla adag kitartásszirupot lő be magának, akárcsak.
A dadus közben már tolja be a reggelit a tálcás kocsin, né-hány kiscsoportost elszántva viharzik a terem felé halált megvető bátorsággal, hogy túlélje ezt a napot is, minthogy.
Elsuhanó tálcás kocsik, a faliújság alatt remegő félelmek, rózsaszín pöttyös ruhászsákok.
Puszi balról, puszi jobbról, délutánjövökérted, holnap mi leszünk a gyümölcsnaposak.
Kifele menet érzem, hogy émelyeg a gyomrom, de eszembe jut, hogy a kocsiban van kóla, a Bifidus Avensis Toyota Essensis-e, jót fog tenni, miután leraktam a nagyobbikat.
A nagyobbik már gondolkodik rendesen, valamelyik nap is beront rám a WC-n, és kifejti, hogyan összpontosul a világ gazda-sági hálózata hat-nyolc multinacionális konszern kezében. Nagy jövő áll még előtte az biztos, de ha a méhek kihalnak, nekünk is annyi, és már amúgy is annyi minden miatt kell szégyenkeznünk.
Haladunk tovább a belváros felé, az utcán megint zsiráfte-temek hevernek, kezd feloszlani a köd. A kereszteződésnél egy albínó rendőrnő vezényel a lámpa helyett, és még van nyolc perc nyolcig.
Várom, hogy mi következzünk, nézem a rendőrnő csábos ajkait, csücsörítő tekintetét, a méhek kihalnak, vajon az ő története mi lehet? Sok történetből hiányzik a kerek egész. A befejezettség érzése, miközben mesélőjük úgy érzi, elmondott mindent. Kár ezekért a jó kis történetekért, amelyek nem térnek vissza sehová, valamint.
Megindulunk, kanyarodás közben még megnézem a seggét is, közben majdnem elütök egy fintorgó papagájt, de aztán mégis sikerül épségben az iskolához érnünk.
Kiveszem a gyerek táskáját meg a gyereket, a parkolóban ma hajléktalanok árulnak pillangóköveket méregdrágán, mire megszólal az első figyelmeztető csengő. Fintorgó pillangókövek, jó kis történetek, belváros.
Puszi balról, puszi jobbról, délutánjövökérted, ne gyere, mert halloween parti lesz.
Pénzt adok arcfestékre meg kaszafenéshez, megremegek a nyolcadikos lányok látványától, aztán búcsúzóul meghagyom:
- Ne feledd, a boldogság feltétele a szelektív memória!
Nem megy nekem az az alkohol dolog. Újfent megállapí-tom, hogy alapvetően jó irányba haladok, de mivel nem áll mellet-tem senki, nincs kitől visszacsatolást kapnom, magam megfejtése pedig időigényes feladat.
Talán valamiféle hormonzavarom van.
A sok stressz, a drogok meg az állandóan képernyő előtt ülés. Na meg az a kurva sok aminosav, amit feltolok a beleimbe.
A szervezetem többlet mennyiségű kortizolt termel, hogy energiát biztosítson a folyamatos fizikai és kémiai stresszhez. Gyengíti az immunrendszerem és elvonja a szexuális energiákat is.
Rohadjon meg.
Nem állok meg.
Mindig csak előre.
Beta-ecdysteron-t tolok intravénásan a férfi mosdóban. Na-ponta kétszer kell lőnöm magam, hogy tartsam a szintet. Ez a cucc felturbózza az izmaimat, és az talán megszünteti a gondokat. Ha pedig majd kellőképpen felerősödöm, jöhetnek megint a drogok is.
A WC-ben olcsó kirakatsláger szól valamelyik aktuális kö-csög szépfiútól, és ez egyátalán nem hozza meg a kedvemet az élethez, de azért megpróbálok úgy tenni, mintha kibaszott kemény volnék. David Bowie és Iggy Pop is túlélték a hernyót, akkor ne-hogy már egy kis spenótkivonat hazarakjon.
Amikor kilépek a mosdóból, beleütközöm a fotós csajba, aki mostanában sokat jár fel, ki tudja miért.
Egész jó alakja van végül is, amolyan "Még Menthető” tí-pus: ⌠ Arányai egyenetlenek, de ezért cserébe kedves, szolidan öltözik és jó vele beszélgetni a kiskonyhában, van egy Fischer papagája, és sze-ret csacsogni a barátnőivel, de a megfelelő kezeléssel kihozható belőle a vadállat⌡
Nem lesz a belső kör tagja, de arra jó, hogy néhány percre kellemesen érezhessem magam, amikor beszélgetek vele, és ahogy előttem áll, csak szívom és szívom be a jelenlétét, arcának mozza-natait, blúza alól feltörő parfümözött bőrének illatát, szemén a fény törését, és minél több érzéki információt, ami majd élvezete-sebbé teszi az élményt, ha kiverem rá.
A belső kör azok köre, akik igazán számítanak az életed-ben. Azon emberek szűk tagsága, akik valóban fontosak számod-ra. Ez a csaj csak valami csoda folytán kerülhetne be, de mivel már két hete nem ejakuláltam, teljesen elzsibbadok tőle.
Az egészséges férfi szervezetben minél hosszabb ideig gyü-lemlik a szaporítóanyag, annál inkább kiélesednek a gyárilag beál-lított szenzorok. Kielégülés utáni napokban az ember csak azokra a nőkre figyel fel az utcán vagy a boltban, akik valóban a zsánerei: akik minél inkább megfelelnek a személyes beállításainak. Aztán, ahogy telnek a napok, egyre kevesebb külső tényező számít. Ne-gyedik napon már nem baj, ha nincs olyan jó alakja, de jó a melle és a lába. Ötödik nap már az is belefér, ha van egy kis úszógumi is. A hatodik napon már a nem is olyan jó nők is jók volnának, reggel pedig merevedésed van. A hetediken már az összes poten-ciálisan szóba jöhető példányt elképzeled magad alatt. A nyolca-dik nap holtpont. Már nem tudod, mit akarsz. Ki kéne verni, de állandóan fáj tőle a hátad. Vársz még egy napot, hátha az asszony megsajnál, de semmi. Szenvedés. Most már azért is kibírod, és még kínzod is magad. Szajhákat nézel az internetes szexpartner kere-sőkön. Brutális kínálat megfizethető áron, kényelmes környezet-ben. Már a képektől feláll a farkad, és az jut eszedbe, még se olyan jó ötlet, mert ha egy ilyenhez elmész, két perc alatt elsülsz, ami pazarlás. Nézed az eladók mellét a boltban. A bőrükön lévő mik-robarázdákat. Nyakuk ívét, meg azt a részt ahol a fülük találkozik az oldalhajjal. Érzelgősebbé válsz, elsírod magad a Gigasztár 7 döntőjén. Érintéshiány. Jobban érzed a nők kipárolgását. Csak azt szeretnéd, hogy hozzád érjen valaki. Már egy ölelés gondolatától is libabőrös vagy. Olvasás közben félrenézed a szavakat: „elnyom-ta a cigarettacsikket” helyett „elnyomta a cigarettacsiklót” olvasol. Ez már a vég? Azt mondják, a felhalmozódó sperma nem tesz jó a szervezetnek.
Dumálgatok a lánnyal egy kicsit, élvezem tiszta sugárzását, aztán visszamegyek az asztalomhoz, hogy tovább írjam beszámo-lómat a pénteki beszélgetős műsorról, amit a kiadó a gerontofil kortárs irodalom jeles képviselőinek szervezett. Időnként azért átpillantok az asztalához és próbálom megfejteni.
Egy nő akkor fedi fel teljes énjét, amikor gyereket csinálsz neki. Azt mondják, élje vele együtt, mielőtt elveszed.
Az semmi.
Akkor még mindig csak félig ismered, vagy talán egy kicsit jobban. Együtt élsz vele pár évet, és megkéred a kezét.
Akkor jársz hetven százalék körül. Ilyenkor már viszony-lag biztonságban érzi magát, de még sok minden nyitott és bizony-talan, és hát nagyon vigyázni kell, nehogy az utolsó pillanatban elszúrja. Ez csúszós pálya, itt sokan meggondolják magukat.
De ha végül elveszed feleségül, nyomban tapasztalod, hogy milyen gyorsan változnak a dolgok. Ilyenkor mondhatni bizton-ságban érzi már magát. Elkezdenek termelődni benne a megnyug-tató hormonok, de ezek még nem olyan erősek, mint amelyek a szülés után fognak burjánzani a testében, tehát még mindig nem adja ki teljesen magát (a terhes nők az agyuk csak bizonyos terüle-teit használják, olyankor a többi funkció kevésbé érvényesül). Szóval a házasságkötés után sok minden megváltozik és előjön a nőből néhány addigi, rejtett tulajdonsága, amelyeket még az együttélés alatt sem fedeztél fel, nem beszélve arról, hogy ez embe-rek amúgy is változnak, a sejtek hét évente cserélődnek, és ez álta-lában pont ez a szakasz. De ez még semmi.
Még mindig csak kilencven százalékon vagy, amikor a nagyszülők könnyes szemmel és tátott szájjal tartják a kezükben a karácsonyra kapott bébi zoknit vagy cumit, jelzésképpen részetek-ről, hogy nagyszülők lesznek.
És aztán a szülést követő három évben ismered meg igazán a nőt. Most már teljesen biztosnak érzi a helyét, ha pedig kellő-képpen ellátod a dolgodat, és megfelelsz szükségletei kielégítésé-nek, akkor minden bizonnyal már kilencvenöt százaléknál jársz.
Többet ne várj.
Ez a maximum.
Soha nem fogsz teljesen kiismerni senkit, egy nőt meg plá-ne.
Le kell adnom az anyagot.
Az unalom egyenlő a nemléttel.
Erre gondolok, mikor kiveszem kényszerszabadságom első részletét, hogy kevesebb maradjon év végére. Mi a szart fogok itthon csinálni egy hétig?
Már a második napon kezdenek elhalványodni életem ke-reteinek kontúrjai.
Senki nincs itthon. Pankrációt nézek a tévében, nyújtják a konfliktusrétest már hetek óta, most meg persze lenyomják a baj-nokot, amivel vége veretlenségi korszakának.
Hát igen.
Nem mindenkinek sikerül az, hogy jól jöjjenek ki a dolgok. Persze legtöbbünknek összejön egy-egy mozzanatra, kisebb széri-ákra - de hogy az sokáig kitartson, csak keveseknek sikerül. A Be-atles-nek például volt néhány éve, amikor minden összejött, min-den klappolt.
De ha az embernek folyton azt mondogatják, hogy milyen jó, milyen tehetséges, akkor egyszer csak el fogja hinni, hogy úgy igaz, és azután ahhoz lesz hozzászokva, az lesz a természetes, ezáltal viszont pont azt veszíti el, amiért mindig önmaga tudott maradni.
Valamit ki kell találnom, mert az agyamra megyek.
Nézzük csak.
Valami agyrém kell, ami kurvára menő.
Egészen biztosan jót tenne a lelkemnek, ha lenyomnék va-lami kurvára menő dolgot.
Mi most a kurvára menő?
Internetes körkihívás.
De én nem vagyok jó ezekben a szarságokban.
Nem megy jól a felszínesség és a megjátszás.
Hát:
Mivel még csak délelőtt van, megpróbálok nem betépni, így viszont állandóan jár az agyam.
Jár az agyam, és az nem jó.
Eszembe juttatja, hogy mennyire boldogtalan vagyok.
Most pofán kéne vágni.
Hiszen elég jó életem van.
Elég jó kocsim, elég jó munkahelyem, elég jó szüleim voltak és sok mindent elértem már. Igaz, a feleségem nem akar velem szexelni és eldeformálódott. És az a baj, hogy leginkább belülről.
Egy nő vagy szolgál, vagy kihasznál.
Egyik sem igazságos.
Ha olyat találsz, ami mindkettő és egyik sem, akkor arany-halad van.
Az egészségügyi állapotom viszont szintén kaotikus.
Mások azt mondanák, ezek csak az öregedés jelei. De én tudom, hogy ez több annál. Egyszerre vagyok fitt, éber és ugyan-akkor kimerült. Több sebből „vérzem”. Talán már meg sem lennék a napi fájdalomadagjaim nélkül.
Nem emlékszem már, milyen fájdalom nélkül élni.
A minap egy pillanatra megcsapott a boldogság szele, vagy legalább is valami olyasféle érzés, mint régen. Nem tudom, az volt-e? Mondom – már nem emlékszem, milyen volt normálisan „lenni”. Hogy nem fáj legalább három helyen egyszerre. Nem em-lékszem, így lehet, hogy nem is azt éreztem, mindenesetre valami pozitív volt, sokkal pozitívabb, mint bármi az elmúlt években.
Nem tudom, mitől volt. Nem figyeltem eléggé.
Talán, hogy végre szabadságra mehetek, és azt csinálok egész nap, amit akarok? Ez túl sablonos lenne.
És én sajnos mindig hittem abban, hogy az ember sorsát a cselekedetei határozzák meg. Soha nem tettem semmit az ellen, hogy ne úgy legyenek a dolgok, ahogy mások akarják. Általában csak hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek, csak sodródtam az eseményekkel, bízva abban, hogy jó cselekedeteim egyszer majd megtérülnek, és az én sorsom is jó irányba fordul. De rá kellett ébrednem, hogy a természet energiái nem így működnek. Legtöbb-ször a jó emberek szenvednek a legtöbbet, míg mások, akik aljasul viselkednek, kihasználnak vagy bántanak másokat, vígan éldegél-nek, és én hiába várom, hogy elnyerjék méltó büntetésüket.
Úgyhogy fend ki a bárdod, mert közeleg a tél.
A testem nem bírja feldolgozni a sok fizikai és kémiai stresszt, amit előidézek a magatartásommal. A kémia legyőzött. Meg kell adnom magam, ha normális merevedést akarok produ-kálni.
Abbahagyom hát az edzést és leállok az étrend kiegészí-tőkkel. Egy két napig nincs is baj, a szervezetem hozza a formám. De aztán elfogynak az aminosav tartalékok. Harmadnapra érzem, hogy testem különböző területein szivárog az izom. A szokásos napi mozdulatok már nem ugyanolyanok, nehezemre esnek, vagy legalább is megérzem őket. Negyednap már kész van a derekam. Ha pedig az nem bírja, akkor a hát is megroppan. Már érzem is. Rámegy az aranyeremre. Fél óránál többet nem bírok ülni se. A hét végére tropára megyek, ha nem tolok valamit. Akkor legyen egy negyed adag rizsfehérje. Az még elmegy.
De ha már ennyit szenvedek, legalább összejöhetne valami.
A kirakatban vörös-fehérre mázolt kupacokban csordogál-nak a díszek. Az ajtóban kopásnak indult télapó zizeg egy naptár-ral a kezében, amely jelzi, hogy még tizenhárom nap van hátra. Ha letelik, majd újrakezdik az egészet. Itt minden nap Karácsony.
Jó lehet ilyen helyen dolgozni.
Aztán végig a Rokinon más üzletek polcait is lassan beterí-tik a csoki mikulás mutánsok, a marketek sorait napról napra vonzóbb hoszteszlányok uralják ünnepi díszbe öltözve. Tökéletes combjaikra ráfeszül a karácsony, mosolyuk mögött szaloncukor-kedvesség.
Minden csillogó és koordináltan arányos.
Vegyél még.
Felkeltik az érdeklődésed.
Előhozzák belőled a legmélyebb ösztönöket.
Hónapok óta én is egy príma testre vágyom.
Nem kifejezetten a szex hiányzik, hanem inkább az érintés. A gyengédség.
Abból mindenkinek kevés jut.
Nem tudok mit kezdeni magammal.
Időnként járok egyet a tíz fokos decemberi délelőttökön, csak, hogy kiszellőztessem a fejem. Ilyenkor szeretem nézni mások házait. Elképzelem az életüket.
Mindennapi szöszmögéseikre gondolok, meg, hogy az ő vállukat vajon milyen teher nyomhatja.
Az egyik délutáni séta közben a Waterlooplein-en a két ős-kori jazz lemez mellé veszek egy kis kokaint is, hátha mégis lesz valami szilveszterkor. Bár nem valószínű, hogy kimozdulok, de ha mégis, akkor legyen – és hát aznap beszerezni ilyesmit gyakran lehetetlenség, a legtöbben már jó előre betáraznak, nehogy nekik ne jusson.
Régi szép idők.
Egyedül maradtam.
Legrosszabb esetben éjfél előtt feltolok egy kicsit majd ott-hon, bár tudom, hogy magamban kólázni nem valami nagy dobás, de ha az ember élete beszűkül két fal közé
╓ munka / család ╖
akkor jórészt csak magában ünnepel, már ha eljut odáig, hogy van értelme.
Átlátszó hártyaréteg vagyunk a világot uraló hatalmassá-gok bélrendszerében. Csak létezünk, a saját szabályaink által, ti meg elhiszitek, hogy minden a tiétek.
Semmit sem tudtok rólunk.
Ilyen világ ez. És azt hiszem, minél jobban elidegenedem az emberektől, annál erősebb leszek. Ha nem olvadsz be, kiközösített leszel, de ha ügyes vagy, megtalálod a saját utad. Mindenkinek ott a lehetőség.
De ha úgy vesszük, minden csak átverés, mert minden tet-tünk mögött valami cél feszül, valami önzés, és már csak az a kér-dés, hogy ez mennyire van ellentétben a saját értékrendünkkel, hogy mi az, ami még belefér, amit el tudunk fogadni, és mi az, amit már nem. Ezek a dolgok határoznak meg.
╓munka?╖
Jórészt csak azért dolgozunk, hogy az abból szerzett javak-ból azt csináljunk, amit mi akarunk. Dupla átverés. Az időd meg-határozó részét kitevő munka a túlélés kellemetlen eszköze. S, ha még azon szerencsés kevesek egyike is vagy, hogy jól megfizetik és szereted csinálni – akkor is csak egy véget nem érő harc, s mint minden ilyen, szükségképpen: aránytalan. Aránytalanul elosztott javak aránytalan újraosztása periódusokban ismétlődő természet-ösztönös szabályrendszer szerint.
╓család?╖
A filmek kilencven százaléka eltorzítva ábrázol bármiféle családképet és emberi kapcsolatot, a felnövő generációk pedig ezt a torz valóságot vélik normálisnak, mialatt a folyamat egyre csa-varodik tovább.
A házasság: irányítás és alkalmazkodó készség.
Hogy mindig előtérbe kell helyezned mások érdekeit állan-dó súrlódásoknak kitéve, hogy szünet nélkül kell megfelelned a követelményeknek, megoldanod szituációkat, okosan kezelni problémákat.
Vannak, akik ezt korán felismerik, megijednek, és el sem kezdik. Vannak, akik közben jönnek rá és kilépnek az egészből. Vannak, az olyan túlélők, mint én, akik belefáradva hajtanak to-vább, tudatok megváltozik, valaha épp lelkük átalakul, és már soha nem lesznek azok, akik voltak. És talán valahol az óperencián túl van néhány szerencsés, akiknek minden klappol.
Azokról mintázzák a filmeket, mert különben:
A házasság olyan, mint egy Nabokov történet: engedély adunk önmagunknak a nehezebb útra, a kínkeserves pillanatokra, melyek erősebbé tesznek, vagy az őrültbe taszítanak. A házasság nem a szerelemről vagy a boldogságról szól – a házasság acélke-mény küzdelem, melyet senki nem vészelhet át komolyabb sérülé-sek nélkül.
A házasság és a család: szisztematikus és önkéntes lemon-dás az egyénről egy más illúzió kedvéért. olyanért, amelyek azt mondják, hogy az egyéniségedért és feláldozott energiáidért cseré-be kapsz biztonságot, szeretetet, no meg persze korlátlan szexet törvényesen.
De ezek nagy része a legtöbb házasságban nem teljesül.
Az egyén elvesztése és az aránytalan áldozathozatal vi-szont mindenképpen bekövetkezik. Olyan érzés, mint amikor jó áron veszel egy jó parfümöt, de otthon kiderül, hogy csak utánzat, és ettől átverve érzed magad.
A házasságban eltöltött idővel párhuzamosan morzsolódik az egyén is. Az első években még nem sok darab mállik le, csak olyanok, amelyeket még magad is jó szívvel adnál, és lelkesen ve-szed, mint az üzlettel járó áldozatot. Aztán telik az idő, és a dolog egyre több részt követel belőled. Aztán jönnek a gyerekek és még többet. Aztán azt veszed észre, hogy minden erről szól. Intézke-dés, feladás, előre engedés, alkalmazkodás ismét.
A biztonság? Illúzió.
Ebben a világban semmi sem biztonságos.
Csak önmagadra számíthatsz.
Korlátlan szex.
Na, persze.
Valószínűleg a házasok szexelnek a legkevesebbet.
Főleg harminc felett.
és a plusz egy bónusz:
╓edzés?╖
Csak azért csinálod, hogy az előző kettő bírd, a fegyelme-zettség kitartóvá tesz és eltökélté, emellett figyelemelterelésnek is kiváló, mielőtt a valóságtól teljesen indolensé nem válsz.
Az edzés dresszírozza a gondolkodásmódod, ahogy az el-fogyasztott művészfilmek és könyvek is. Ez segít a túlélésben, és, hogy eljuss a kiskapukig.
Mert a megoldások léteznek, csak meg kell találni őket.
.
Annyira üres vagyok.
Egy délután aztán azon kapom magam hát, hogy a masz-százslányokat vizslatom az allyourdreamscometrue.com könnye-debb szekciójában. Itt a lányok nem vállalnak aktust, ellenben egy kis hátmasszázs után extrákkal szolgálhatnak.
Ezt persze a csatornák mentén is megkaphatnám bármikor, de az ottani lányok többségében semmi lojalitás: jórészt külföldi munkavállalók, akiknek az egész üzlet csak futószalag. Lezavar-ják húsz perc alatt aztán kidobnak a bíborfénybe öltöztetett utcá-ra. ≈ ⌠Gyér Világ⌡
Nekem érzésekre van szükségem, és ha elsőre nem sikerül, majd tovább kutatok.
De ez az oldal valahogy meggyőzőnek tűnik. Exkluzív szolgáltatásokat nyújtanak, nyugodt környezetben, hízelgő helyi lányokkal.
Belövöm a kedvenc paramétereimet a keresőbe (hajszín, mellbőség, életkor tól-ig, szilikon igen / nem) aztán rátapadok a képernyőre dobott tucatnyi képre.
Krijstent választom, és azonnal fel is hívom.
Aztán leborotválom a fanszőrzetemet, hagy legyen teljes az élmény.
Egy pohár bor kíséretében benyelem a nemrég vásárolt yohimbin adagom felét, intravénásan belövök egy kis noradrenalint és megindulok a keleti dokkok felé.
A város már kora este betakaródzik, a nappalok még min-dig előrefelé hajtanak, a járdákon emberi öntudatlanság tükröző-dik.
Megyünk a dolgunk után.
Sárga fények lüktetnek a Damrak kirakatainak hajszálere-in, és nemsokára elérem a pontot.
Becsöngetek, a kaputelefonon útbaigazítást kapok a felju-táshoz, ami nem is olyan egyszerű, de végül sikerül.
Ajtórácsok nyílnak, mögülük egy szempár tessékel.
Amikor az ajtó becsukódik mögöttem, szemügyre veszem Krijstent, aki nagyjából huszonnégy éves lehet, alacsony és úgy néz ki, hogy azonnal rávetném magam.
Két szál fehérnemű van rajta csupán, meg a tompán ra-gyogó mosolya. Perfekt testi arányokkal rendelkezik, a képek nem hazudtak, de élőben még jobb. Csak az arca jelent újdonságot, amelyet a hirdetésekben kitakarnak, de nem csalódom. Mosolyog, igazi barátnő feeling árad belőle, azonnal megkedvelem, és ő is ezt mondja rólam, amikor átnyújtom a bonbonos tasakot. Felhívom a figyelmét, hogy vigyázzon a csomagra, mert extrák vannak benne. Azonnal megérti és továbbmosolyog.
Bevezet egy szűk, de hangulatos szobába, ahol lágy chill-out szól és gyertyák csonkjai ontják az azúrfényes hangulatvilágí-tást.
Fénylő szempilláival rám mosolyog, és megmutatja, hova tehetem a ruháimat, s mire pőrére vetkőzöm már vissza is tér egy törölközővel.
Elzavar fürdeni, és azt mondja, bent vár majd.
Kétszer megmosom mindenütt.
Kilépek a fürdőből, egyenesen vissza a szobába, ahol aztán a masszázságyra fektet és betakarja a hátamat egy másik lepellel.
Az előre felmelegített langyos masszázsolajjal bekeni a láb-fejeimet, majd elkezdi a mutatványt. Nem túl erős, nem túl gyenge a keze, de mindegy is, mert legjobban az érintése tetszik, bármit is csináljon. Teljesen átadom magam az élménynek.
Közben beszélgetni próbál. Semmi erőltetett, és valahogy azonnal egymásra hangolódunk. Nem is értem. Tényleg jó fej ez a csaj, néhány percre meg is feledkezem a dolog erotikus töltetéről. Akkor riadok fel csak, amikor időközönként átfut a heréimen egy pillanatra.
Aztán azt mondja, ha már ilyen jó barátok lettünk, felada-tot bíz rám. Felültet az ágy szélére, amely közvetlenül a tele tükör fal mellett van. Elém rakja az olajos tégelyt és megkér, hogy most én is kenjem be egy kicsit.
Mialatt kézbe veszem az olajat, lehúzza a bugyiját, figyel-mem azonnal elvonja teljesen leborotvált öle, ami felettébb kívána-tosan fest. Aztán a melltartóját is leveszi.
Feszes és kemény, mint még soha ≈ ⌠Nevetés a sötétben⌡
Végigkenem mindenütt, átölelem, le a fenekére is, közben dörgölőzik hozzám, megfordul, elölről markolom, le-fel jár a ke-zem, és egyre merevebbé válok. Odarakja magát hozzá, hátrafe-szül, nyögdécsel.
Megfordul, leviszi a térdem felé a már mindenhol csordo-gáló olajat, és egy pillanatra a szájába vesz. Teljesen elborul az agyam, úgy fest neki is, mert azt mondja, most már.
Most már.
Minden álmod valóra válik.
Elernyedek, ő leszáll és eltűnik halálra ítélt utódaimmal, s mire magamhoz térek, már mosolyogva vissza is tér.
Pár kedves szó, aztán menjünk el közösen fürdeni.
Bekeni a mellemet én az övét, megint kezd felállni, nevetgé-lünk. Megfordul, megmosom a hátát, néha hozzáér a / nyakába csókolok, most ő akarja az én hátam.
Ekkor egy pillanatra elhallgat, keze valahol félúton megáll.
Hátranézek és értetlenséget látok az arcán.
- Mi a baj? – kérdezem
- A tetoválásod….- nyel egyet – én téged ismerlek. Jézusom, tényleg, hogy nem ismertelek fel azonnal? – sápad el és egyszerre tűnik rémültnek meg boldognak. – Nem láttam a félhomályban…
- Ismerjük egymást? – hűl meg ereimben a vér. Nem emlék-szem rá sehonnan, de látom, hogy nem viccel.
- De még mennyire. – feleli, majd megmondja a nevét.
A Világegyetem unikornisai vagyunk.
Egymás hullámrezgéseibe kapaszkodva haladunk előre az időben, ami nem létezik.
A lányban első igazi szerelmem kishúgát tisztelhetem, aki akkoriban kezdődő tinédzseréveit élte meglehetősen vehemensen. Még a nevetéseire is jól emlékszem. A nővérével annyira eszelősen forró volt egyberezgésünk, hogy az egyetem utolsó évében náluk laktam. Ő esti iskolába járt, én meg délutánonként a húgával ko-saraztam a hátsó udvaron.
Akkor még nem ilyen haja volt.
És a mellei sem voltak ilyen perfektek. ≈ ⌠Adomány⌡
Kifut az arcomból a szín, a lépcsőház felé kering, de elté-ved, mi meg nézzük egymást, és azt se tudjuk, mit mondjunk.
Aztán felöltözünk, de még nem akaródzik mennem.
Ripityára szaggatjuk egymás emlékeit, próbáljuk összerakni a szétesett darabokat, és némelyeket egész jól sikerül.
Érzem, hogy valami irdatlan erejű érzelmi hullám közelít felfelé a gyomrom tájékáról.
|
