Bomlásterápia: Bomlásterápia

Bomlásterápia bloggernek 1 feldolgozatlan üzenete van.
Kezelésükhöz itt léphet be.

NAPLÓK: Bomlásterápia
Legutóbbi olvasó: 2024-11-23 12:18 Összes olvasás: 3977

1.	[tulajdonos]: Bomlásterápia	2015-12-06 22:44
„Szerintem a halál sok-sok évig eltart, ahogy egyre kevesebb lesz bennünk az élet: ahogy elkezdünk szépen lassan rohadni harmincéves korunkban, már akkor elindulunk a temető felé” Voyti Attila: Trilégia Tavasz És megint a váróteremben. ugyanazok a képek, ugyanaz a szag. tán még a dísznövények is stimmelnek. életünk egyenkapszulái, sérült véglények gyülekezőhelyei ülök és teszem a dolgom. a társadalom hordaléka vagyunk, ülök és teszem a dolgom. alapvetően kétféle váróterem van: a klasszikus, kopott linóleum-szagú, amelyet még a nyolcvanas években építettek aztán felújítottak vagy nem meg a manapság divatos magánrendelő. érzem az ereimben: bérlakások gangösvényei kihelyezett kistáblák és kapucsengők ezeken át tengődöm évek óta egymáshoz hasonló, hasonlóan más képsorok egy egészen új életforma amelyet harminckét évesen kaptam ajándékba - Ülök a váróteremben kik ezek? oda se nézek több ezer ilyen hely van a városban mert a halál ma jó üzlet - hiperklinika itt minden tiszta, mert sokba kerül, itt minden sokba kerül, mert tiszta: az első vizit egy tízes, aztán a kontroll már csak hat, hat hétre vissza vagy hét, hogyne, máris megyek, mennék interneten lefoglalt időpontok a TAJ kártyád száma a retinádra ég és van, amikor így is egy órát vársz, de ha jó fejek, akkor tényleg gyorsan megvagy- mi az, hogy gyors? lehet, hogy csak megszoktam már az állandó várakozást, már nem is annyira feltűnő a pislogást de hagyom, hogy az idő magával vigyen, nem gondolkodom, mert a miértekre adható válaszok is teljesen feleslegesek. csak teszem a dolgom, ülök a váróteremben és most behívnak. az emberek közben tovább nézik egymást behunyt kátrányszemeikkel, a váróterem akváriumában pedig újra elleni kezdenek a gömbhalak sorszám alapján a negyvenes asszisztens néha mosolyog néha meg nem olyan anyuciféle, aki már nem friss de van, akinek még simán jól jön. egyébként amolyan „Kár érte” típus: ⌠combban erős, töltött galambforma felsőtest, feltűnően szép arc, a fizikai meghasonulásért cserébe kedves mosoly⌡ a Gazdag-negyedből hozta be valami rokon, vagy csak szeret szopni „A doktor úr fogadja” - közli A Doktor Úr! jó ha egy évvel öregebb nálam pénz szaga van és tiszta könnyed, hangsúlyos mozdulatok sokat tanult az egyetemen hogy a jövője ilyen legyen sok mindenről lemondott, és sokat speedezett, hogy fent tudjon maradni éjjel magolni, most meg beszédhibás mert a győzelme vitathatatlan: felsőkategóriás szedánja van és mindenhová aranykártyáit dobálja be és azt is kiderítette végre, hogy mi a fasz bajom van- mert olyan nincs, hogy ne legyen valami. ha megoldod az egyik problémát, rögtön feltűnik egy új, jön a következő és általában több van egyszerre fejfájáshátfájásaranyérmegfázás ez a minimum a rekordom hét nyűg, hét panasz egy időben nem sokan járunk így egy cipőben, de mi legalább látjuk az élet igazi oldalát mert ez nem az a hely, ahonnan kimész és elfelejted az egészet kurva klóntenyészet - szerinted? beülsz a merdzsódba és irány a kávézó minden jó nőre sejtelmes mosolyt vetsz de itt aztán simogathatod a telefonod, akkor se leszel jobban, mert holnap megint jön valami, ami eddig még nem volt. egészen profivá válhatsz, akárcsak én, profi vagyok: az elmúlt években végigjártam már mindent ismerem a gyógyszerek hatóanyagait, a kiszereléseket a kombinációkat a megye összes magánorvosát kartonom van mindenhol az éjjeliszekrényem tömve pirulásdobozokkal és különféle kellékekkel kurva egy vegyész lettem, pedig annak idején majdnem megbuk-tam kémiából, de mindez nem elég: a kloáka térdig ér, és nincs elég szín már a szivárványban: hozzatok egy új patront, mert azt mondja ez a faszfej, hogy sérvem van, most akkor, hogy a picsába fogok edzeni? legalább egy hónap kihagyás nem volt még elég? ha tényleg valami felsőbbrendű hatalom szimulátora ez az egész, akkor azt üzenem, hogy most már kurvára nem vicces, bár gondolom úgysem érdekel senkit, hisz ez a lényeg. a semlegesség az érzelemmentesség Így megy ez Ha szerencsém van, három hét múlva műtét csak hát az egy százas lesz plusz az egynapos ellátás díja az még egy húszas és azért a nővérek még le se szopnak, habár ezzel nem lesz gond gondolom oké, akkor holnaptól pihi - megyek is, egy újabb nemezis amin felül kell kerekednem, jár hát az agyam, távolodom. az aranysugár párolog ahogy a lemenő napba hugyozok a felfestett parkoló-fogak ínyén- mert most már óránként kell: (hónapokig azzal szívattak, hogy prosztata meg felfázás) nem ivás, félkúrás / gyártok egy pisálás-napló applikációt, nem félek, hogy senki vagyok, a többi senki még mindig elhivatott, de én már semmit sem látok műbőr utcákon játékfigurák, a lámpa zöldre vált. ugyanazok az autók ugyanazokon a helyeken a kisváros, mint egy buta bulldog, tovább liheg és ontja magából a félelmet, én meg beveszek pár csukamáj-pirulát mert a különbségek minden pillanatban tovább tágulnak az emberek között társadalmi és erkölcsi téren: vagy tökéletes példánnyá válsz, vagy még inkább hulladékká, így alakul a kétpólusú világ. hajtok tovább, hajtunk tovább a város fényei zuhanórepülésben a szélvédőn tükröződnek a halk techno még mindig nem akar semmit csak, hogy legyen úgy csak, hogy legyen úgy és persze szorgosan előadom otthon, hogy műtét lesz - a feleségem halványan megriad a kicsinek fogalma sincs, csak zúzza tovább a padlót a szobában tébolycafatok repkednek, a nagyobbik fiú meg épp legyilkol egy arctámadót, de legalább együtt érez (neki is már két mandula odavan): összecsukható kórházi pótágyak pizsamapartija a hátsó gyógyszerraktárban, velőtrázó nővérközöny. két gyerek, az életed szétmorzsolódása, két gyerek, akikért bármi-kor szétmorzsolnád az életed két gyerek az idő és a tér átalakul, te pedig elveszted jellegzetességeidet, mindent átadsz a múlandóságnak… de senki sem figyel az emberek csak kirakatbábuk és kellékek, egy légüres térben vánszorgunk előre ahol lesüt ránk a nap, olvadnak a boldogságkapszulák és a szétfolyó örömök fortyogó maradékát keselyűk kanalazzák a földről megszállottan két gyerek bepótolhatatlanság nem baj, azért a műtét után elmegyünk arra a fürdőzős hétvégére hetek telnek el, komor arccal járok be dolgozni a szerkesztőségbe szervezem a kiadásokat, de számomra már semmi értelmük a főszerkesztő ráadásul ezekben a hetekben mintha folyamatosan be lenne gombázva, olyan értelmetlenségeket beszél, és még egy új gyakornokcsaj is érkezik a reklám osztályra tetszetős popsija van, de most nem bírok erre gondolni már ez sem érdekel nem edzek, nem élek, nem tudom azt javasolják, ne gyújtsak rá, de én még a műtétet megelőző napon is szívok, de legalább kibírom, mert csak dohányt és olyan dalokat hallgatok amelyektől amúgy is bármikor kiráz a hideg jó kis kilencvenes évek aztán reggel bevisznek és beszkennelnek az altatóorvos pedig úgy néz ki mint a legjobb haverod a kocsmából és azt mondja, ha felébredsz, majd olyan lesz, mintha be lennél baszva és vigyorog és azt mondja, borotválkozz meg kicsit én meg unalmamban leszedem a lábujjaimról is a szőrt és persze elbénázom és már akkor vérzek, amikor még csak tolnak befele a műtőbe, (ez is csak én lehetek) Maga meg mitől vérzik? (WTF?) aztán már alszom is és még napokig azt sem tudom, hol vagyok a drog unottan dolgozik a szervezetemben ezt még én sem ismerem, és hát semmi újat nem talál, csak egy elcsépelt testet de azért dolgozik tovább én meg fekszem, és semmit teszek mindenki más is dolgozik vagy iskolában, én meg nézem a héten indult legújabb valóság-showt, a marsi expedícióról. Olyan kőgazdag celebek vesznek részt benne, akik már senkinek sem kellenek, és így próbálják meg újraéleszteni elhasznált hírnevüket, nem mellesleg még pénzt is keresnek vele az itthon maradt roko-naik számára. Nekik már úgy sem lesz rá szükségük, a szerződé-sük életfogytig szól. A tizenhat résztvevő épp most dokkol be az űrbázisra, miután hetvenmillió kilométert utazott. Vörös vasoxid por dagonyázik a fogadóhelyiség ablakain, ahogy sorban érkeznek a szkafanderes figurák, akiknek a hátsó konzolán méretes számok virítanak, csak, hogy a nézők tudják, ki kivel van. Atyaég, mi lesz itt? inkább beveszek még néhány fájdalomcsillapítót, és várom a hét-végi fürdőzést. vízbe úgy se mehetek de legalább már vezetek, és lemegyek Degeszre ahol a szálloda hordára úgy néz ki, mint egy dagesztáni a felfelé osonó liftek árnyékában meg olcsó sznobillat terjeng már egy kicsit bírok járni, lám: A dolgokat időnként újra kell tanulni. Felsokszorozott életünkben lefelejtjük, kik vagyunk, de az agyunk és a testünk újra emlékezni fog. A bal herém már totál lila és bedurrant, miközben a szállodalán-cok hűvös gyönyöre körbeölel: ugyanazok a szobák egymásba tükröződve ugyanaz a lift csak más csajok pózolnak a kismedencében, ami szart sem ér, és mindig tele van szlovák turistákkal messziről fel lehet ismerni őket, a letöltős oldalakon csucsognak csapatpornóikkal a minibár tele, de nem nyúlunk hozzá hozzuk majd a vizet a marketből, a gyerekek máris összevesztek, gyengéd sikolyok foszladoznak a falakról, este a vacsoránál meg egyből belénk törli magát a felocsúdott ízléstelenség az étteremben a pincérek, mint egy karácsonyi bérgyilkos-csomag, a környék sleppje, kiszolgálják a disznókat a kövér kislányka a jobb sarokban, aki már most harminc százalékos elhízást produkál, a tányérján szaftos husi tésztával, a kezében egy kóla, a legjobb barátod, ⌠valósítsd meg önmagad!⌡ anyuka jól elbaszta mellette, százhét kilós rugózás a létezése érettségi tétel fizikából viszont neki már legalább mindegy, a kislány meg? annak is apuka is elfeszül a családot meg át lehetne húzni egy nagy piros X-el további díszpéldányok néhány jó mellű csaj, de a lábak manapság jobban érdekelnek, meg a még meglévő seggek amelyeket még nem pumpáltak tele mesterséges ízfokozókkal, keményítővel, állagjavítókkal, sűrűsö-dés-gátlóval és térfogatnövelőkkel. van egy bizonyos esztétikai látvány ami mindenkinek a fantáziá-ját megbolygatja. ez mindenkinél más. az adott ember pedig annál inkább tetszik, minél nagyobb arányban megtalálod benne ennek a képnek az elemeit. de kevés a túlélő itt az eddigi legrosszabb. évről évre ezekbe a hotelokba járunk, és azért általában van némi felhozatal. De most csupasz a terep. Csupasz a lelkem is. a piszt-ráng előttem olyan rózsaszín, mint egy fiatal lány teste és vacsora után ugyanazt a szart nézzük, mint otthon, én meg kiló-gok szívni a közeli parkba, ahol a helyi hajléktalanok vérszomjas hakát adnak elő a park szélén, és csak sántikálok, és az alsó szövetek tágulnak a THC-től, vagy mi és hirtelen a friss március esti levegő megcsapja az arcomat és felébreszti bennem a nosztalgiát régi idők iránt gyermekkoromban éreztem ezt valahol borostyán és tölgyfaillat hunyorog a hold alatt letüdőzöm ezt a néhány másodpercnyi múltat és elszívok még egy sima cigit aztán még egyet már alig állok a lábamon, de az agyam az még zakatol - fél tíz, aludni kéne, de nem merek fel a kültéri lépcsőn a bejárat irányába a seb olykor megfeszül, de már tíz napos szóval nincs sok hátra telefonomon kijelölöm az újrakezdés napját Reload Day vagy mi azt hiszem az élet azért büntet, mert túl sokat tudok, és azt is rosz-szul kezelem és nem igaz, hogy nem lehet betörni (valahogy halnom kell) az aula oldalában átlátszó tekepálya teletömve lelkes szállodavendégekkel mosolyognak , jól érzik magukat itt az egész balszárny meg az a sok egyforma dzsippel érkezett barom a céges továbbképzésről: projekt –menedzserek, stratégiai tanácsadók, szoftverfejlesztők, kereskedelmi koordinátorok, ingatlanfejlesztők, HR-es pinák és marketinges picsák - a jövő nemzedéke amely felfal mindent előre szolid közönyben röhögcsélve itt az egész brigád süvítenek az üvegen át, mint parkettán a golyócskák megyek inkább aludni, a harmadikon a TV még javában tombol – füldugó be, és vége aztán nem kell sok, és máris a fürdőben vagyunk egyen-csúszdákon szerencsétlen egyen-családok süvítenek, én meg csak lassan tántorgok a medencék szélén víz még nem érheti a sebet, amelyről a kötést már levettem, a he-rém még mindig kissé duzzadt de legalább már elhiszem, hogy elmúlik, a fürdőben a nők különösen csúnyák, mi ez itt? nem túl kifinomult a genetikai sokszínűség eddig legalább nézelődtem, de most csak gnómok, rengő húsú anyakocák, akik a már úgyis mindegy alapon, tovább zabálnak a büfében epres csoki turmix és sült krumpli fogak közül kiszakadó zsíros fehérjeszövet-cafatok fröcsögő hétvégi jókedv, nekem pedig még két hét, mire lassan újra edzeni kezdhetek lassan ez a betarthatatlannak tűnő kulcsszó hát inkább nézem a vidám selejtcsordát csak, hogy teljen az idő csak, hogy teljen és este megint séta a parkban és megint a lefekvés előtti füst adag és ezt álmodom, hogy a hold másik oldalán járok, ahol idegen élet-forma-telepek állnak, sablonos földönkívüli figurák görnyednek digitális kijelző-pultjaik felett, ők azok akik kitalálták ezt az egészet, ők azok akik ez emberiséget tenyésztik évezredek óta, de náluk nem létezik az idő, csak egységek és szakaszok, és ha eljön a megfelelő pillanat bedobnak valamit a játékba, belenyúlnak a folyamatokba, mi pe-dig feltaláljuk a számítógépet de mi van akkor, ha már felkerült az i –re a pont, vagy a hab a tortára, és még mindig nincs vége? elszakadt a cérna sodródás a jelentéktelenség felé, eggyel kevesebb másodperc- ívelés. A tévében: szar színészek szarul játszanak egy szar forgatóköny-vet, meg ez a hülye Mars Testvér. Kidobnám a készüléket az abla-kon de akkor meg az agyamra mennének a többiek. Így legalább néhány percre nyugtom van, aztán kezdődik megint a háború a konyha és a hálószoba között a két gyerek aknákat rak le ádázan, miközben az anyjuk meg csak bámul tovább néha megeteti virtuális szörnyeit a laptopon én meg inkább elmosogatok ma már harmadszor hogy addig se gondoljak semmire: üres vagyok tele voltam üres leszek semmi vagyok. egyre gyorsabban gyógyulok, és már a farkam sem lila, az utcán megnézem az érettségire készülő lányok önkéntes felvonulását, miközben hazafelé tartok a konditeremből, ahol már 4,6-os fokozaton sétálok a futópadon és a pinyakoláda ízű aminosavkoncetrátum rámalterozza az előörsként küldött taurin-molekulákat a sejtfalaimra. az utcán elhasznált testek, a buszmegállóban viszont egy remekbe szabott „Örök Kedvenc” nőtípus:⌠ Áramvonalas test, hibátlan, hosz-szú lábak, arányos fenék, csillogó arc, kivételes mosoly, hiába öregszik, akkor is sugárzik, és mindig jó alakja lesz⌡ Lőjetek le, nem létezem mert Otthon aztán az idő visszafordul önmagába, és a kiszáradt sajtostallérok sem mernek már rám nézni, ha megérkezem – me-gint fél négy van, és már itt vannak mind: dübörög a délután a végtelenül kényelmes feleségem meg a gyerek, aki ezt örökölte tőle, és a legrosszabb, mikor átmegyünk nagyikához és látom rajta ugyanezt, látom, hogy mindez honnan jött és gonosz érzések kavarognak, dühítenek és üvöltözni akarok mert nagyika kedves és elmaradott, mint a nagyikák általában, de legalább kibaszott finom paradicsoma van a kertben a feleségem meg elszívja az életerőmet, mint Vadóc az X-menben, csak ő évek alatt amióta megint nem dolgozik, újra kezd belassulni elkényelmesedni órákig elbíbelődik mindenen a gyerekek meg közben szétszedik a lakást a kos nekimegy az oroszlánnak, aztán: felvágás, szakadás, ráesés, üvöltés, összetörés, zúzódás, leboru-lás, szétfolyás, sírás, kiszúrás, ráömlés, ordítás, dübörgés, csatta-nás, roppanás, vonyítás, sikoly, pánik és kaotikus őrjöngés ő meg csak fekszik és nyomkodja a telefont égő parkettarepeszek szállnak el a feje felett de ő csak kutat tovább keresi a legjobb megoldást bármilyen felmerülő élethelyzetre, közben megint elmosogatok csak, hogy levezessem a feszültséget, és ne kezdjek el a Kai késemmel rohangálni de megtanultam már tűrni bőven Egy kapcsolatban mindig van domináns fél. Az egyik mindig túl-ságosan kihasználja a másikat. Azt mondják „kiegészítik egy-mást” – pedig leginkább csak élősködnek. így hát tovább telnek a napok, és már majdnem megvagyok és csak tolom előre, amikor egy óvatlan hosszú hétvégén túl korán húzom meg a ra-vaszt, mert a cél előtt a legnehezebb a verseny, Mindig a befutónál nehéz. Addigra elfogy az erőd és össze kell valahonnan szedned az összes maradékot de nekem nem jön össze mert azt hiszem, rendben van és hát hónapok óta nem szívtam kólát, azt hiszem, most már megérdemlem és visszatérnek a régi nevetések, egy pillanatra ott feszül egy jókora csokor régi barát faszénporos grillhússistergés a nosztalgiapára alatt és a medence szélén felejtett vodkásüveg eldőlt lufispalackok hajnalra párolgó öntudatvesztés, kihűlt kedvtelenség falldown ------------ 2000 méteres síkfutásnál befordulok a célegyenesbe és iszonyatosat vágódom :::: reggel izzó fájdalommal konstatálom, hogy a másik oldalon is sérvem van ez pontosan olyan, mint amikor elmész 95%-ig, aztán visszabasznak az elejére Kezd újra a pályát öcsi! mer’ mindennek legalább kétszer kell nekifutni. ebben az életben és hát én vagyok az aki körül a turisták folyton itt köröznek, de sosem jönnek túl közel. Rájöttem, hogy jobb, ha nem érzem jól magam mert akkor csak kilibbenek a fájdalom elviseléséből és egy pillanatra megint élek de utána sokkal kényelmetlenebb a visszatérés ezért jobb ki sem lépni belőle, mert akkor folyamatosan csak tompán érzed. Ez a kilátástalanság, amelyen már nem segít sem a lázadás, sem a beletörődés Pedig kell az embernek egy kis rés, ahol időnként kiszökik a való-ságból, hogy továbbra is elbírja azt viselni. És tudom, hogy egyszer vége lesz. Majd. Az egész a várakozásról, a kitartásról és a türelemről szól. Minden ami történik. Mindig csak majd. Mindig mások, te csak azután. Egyszer eljön a te időd is. Addigra vén szar leszel, és már nem tudsz vele majd mit kezdeni. Úgyhogy szagold tovább a bűzt, és viseld tovább az acélbeton-mellényt. Nézd csak: A feleségem minden este nézi tovább a trágyalét, ami a tévéből folyik megállíthatatlanul. A reklámok elmagyarázzák, hogyan élj. Vedd fel az új. merevítő nélküli push up melltartót, hogy még job-ban nézz ki. Hogy, ha nincs olyan jó melled, akkor is úgy tűnjön, mintha az lenne, és a faszik rád izguljanak. Így könnyebb, hidd el. Aztán, ha felfedezik az igazságot, már kényszerhelyzetben lesz-nek, és talán már mindegy is lesz. Így kell ezt csinálni. Álcázd az igazi énedet. Verj át mindenkit. Így menni fog. Mi segítünk. Rendet rakok a gyerekszobában. Napról napra jobban fáj, újfent a másik oldalon, de szerencsére megint közeli időpontot kaptam. Egy ideig nagyon magam alatt vagyok. Nem iszom alkoholt és nem szívok semmit el Vagy fel Nem töltök többé filmeket, és azt az utolsó néhány kötetet amit félretettem még – azt sem olvasom inkább Már semmi nem érdekel Nem megyek el sehová Törlöm magam a facebook-ról is Majd úgyis megtalál, aki akar De ne akarjon, mert én sem akarom Otthon ülök, és nem csinálok semmit. Már csak egyféleképpen tudok aludni: háton Máshogy nem megy Hason fekve kitekeredik a nyakam és akkor A másnapnak annyi, amíg helyre nem áll, Oldalt meg a két sérv birizgál, szóval hát a lehetőségek mindig csak fogynak Egyre kevesebbé válik minden a legjobb, hogy a tököm is megint bedurran majd, lila, és véreres bőrborzalommá válik egy hétre. Jobb nem is gondolni erre. Össze kell szednem magam. Felveszem a Never Give Up póló-mat, amit még az aranyérműtétem előtt csináltattam, és felszívom magam. Úgy néz ki ez lesz a műtétes-pólóm, márpedig eddig sze-rencsét hozott, úgyhogy lássunk is hozzá. Elmeátállítás: Tűrő Üzemmód. számolom visszafelé a napokat, a rádióban visszafelé számolnak a slágerlistán: TOP 50 semmitmondó countdown. Azokat a számokat dolgozzák fel, amikre húsz éve mi táncoltunk. És mi is tudtuk, hogy a húsz évvel ezelőtti előadók is nyúltak a húsz évvel ezelőtti előadóktól. De valahogy akkor csak egy-egy dallamot, vagy hangmintát, néha egy refrént. Most meg majdnem minden csak feldolgozás és lopás frissen tálalva. Abból látszik, hogy öregszel, ha az ifjúságod dalait játsszák bénán átdolgozva a rádióban. lassan elérkezik az idő. második menet. ugyanazok a körök. most már rutinpálya. Agyam felett hazug sirályhosszák keringenek, az altatófolyadék pedig megint iszonyatosan hatékony. Arra ébredek, hogy az egyik „Mars-lakó” a konyhamodulban épp a szilikonkéssel bénázik, majd rövid reklám után kihívja társát párbajra. A fejem még kásás, de azt hiszem a kihívott fél a jócskán megvénült Steven Segal lesz, a másikat viszont nem ismerem fel, csak azt látom, hogy nő. Valami pornós ribanc. Felállok, hogy megmozgassam magam, és iszonyú szúrást érzek a jobb oldalon. Törött lábú gólyaként megyek el a WC-ig, de valahogy mégis sike-rül pisálnom. A lekötött seb nagyobbnak tűnik, mint az előző. Mi-re visszatántorgok az ágyhoz a párbaj már nagyban folyik a kép-ernyőn. A nézők végül megszavazzák, hogy Barbara Streisand hagyja el a Mars-Villát. Szóval ő volt az. Mire a műtőorvos bejön, hogy megvizsgáljon Barbara már kifelé tart a bázisról. A Mars légköre nagyon ritka és kurva hideg van. Barbarán ugyan rajta van a szkafander, amely védi őt, de a mű-sorvezető elmondja, hogy a folyamatos ultraibolya sugárzás miatt a ruha egy idő után fel fogja mondani a szolgálatot. Már csak az a kérdés, Barbara kibírja-e addig étlen-szomjan. Valószínűleg nem, de mivel ő az első kieső a játékból, mindenki nagyon izgatott. Aztán a nővér benyomja a véralvadásgátló injekciót, és már repü-lök is. Odakint már csapdosnak a nyár első fullánkjai, én mégsem érez-hetem magam felhőtlenül boldognak. De azzal biztatom magam, hogy most még úgy sincs annyira meleg, szóval az igazi nyárra már jó lehetek, és élvezhetem a környezetváltozást, mint minden normális ember. Ez persze nem igaz. Mindig is kilógtam a sorból. Bármilyenből. De azért beszállok a taxiba és újrakezdem a pályát. Mondogatom magamnak, hogy ne add fel a reményt, miközben már rég halott vagyok – ahogy addigra Barbara is. Az aktuális tetoválómnál fekszem kiterítve és varratok, míg a se-bem napról napra fél millimétert gyógyul. Egyszer majd csak jó lesz. Egyszer Majd Berakom a megfelelő sablont a délután foglalatába, és tovább csi-nálom. Mintha nem lenne elég az a két varrat a lágyékomnál, most még a kezemre is kerül egy. Kicsit sok ez így két hónapon belül, le is vagyok pudingosodva, de most legalább ráérek. - Szóval maga ilyen vicces fickó? – kérdezi a tetováló a kivá-lasztott mintámra utalva. A srácot Mortecainak hívják, és most vagyok itt negyedszer, de még mindig nem látok bele teljesen. Fia-tal kora ellenére nagyon összetett személyiség.→magas, karcsú, csontos, nagy kezek, kiugró pofacsontok, kellemesen sápadt arc-bőr, jókora lábak. De a lényeg, hogy szépen dolgozik - Nem – felelem – már évek óta nem vagyok az. Csak túlélek - Mit? - Mindent. – mondom, és várom, hogy erre mit lép. - Miért, mivel elégedetlen? – kérdezi aztán – Mi az, ami za-varja? - Ó, hát minden. Ami körülvesz. Az élet. A politika, a gaz-dasági helyzet, a környezetszennyezés. A képmutatás. Hogy ke-ressük egymás hibáit, hogy legyen miért büntetnünk, miközben senki sem ártatlan. - Pfúúúú – fanyalodik el – Egy újabb idővámpír. – mondja, és beledöfi a tizenhatszoros tűt a vállamba. És csak telnek a napok. A világ tovább rohad, a felettünk lévő generációk viszik, ami még maradt, az alattunk levők meg úgy tesznek, mintha az övék lenne. Nem tudok előrehaladni, egy helyben toporgok, és várom a star-tot. Még két hét, és kezdhetem a visszatérést. A seb szépen gyó-gyul, de még mindig kemény, némi ödéma időnként megnehezíti az ülve töltött perceimet. Addig is futok és ha a gyerekek épp nem Beast üzemmódban vannak, akkor tévézek. A villában már csak tízen maradtak, miután múlt héten kiesett Johnny Knoxville is. Mint kiderült, a szkafanderek szétmállása lassabban megy, mint gondolták, így a kiesők mindezidáig egysze-rűen éhen haltak. Órákig nézhettük agonizálásukat, tök uncsi volt a műsor. De Johhny hozta régi formáját, és amint kilépett a komp-ból, kapásból lecsatolta a sisakját. Ezután rögtön az arcára fagyott a mosoly. A gyilkos hideg ellen a tudósok közben már tesztelik az első burkokat, nem messze onnan az Arab-medencében. Állítólag üvegházhatású kéjgázzal és baktériumokkal akarják növelni a hőmérsékletet, hogy a második szériára már külső helyszíneken is forgathassanak. Egyenlőre azonban még nem tisztázták a di-nitrogén-oxid stabilitását ebben a környezetben. Én mindenesetre kef-et szívok a hegyekben, miután már elég jól érzem magam egy családi kiránduláshoz. A család kirándul, én meg rendezem őket. De néha még így is megéri kikapcsolódni. Amúgy sincs más választásom. A család szétforgácsolja az egyéniséged nagy részét, érted? Elveszi az idődet, tágas öntudatod helyett szűk drámává töpö-rödnek perceid. A két gyerek otthon módszeresen rombolja a la-kást. Amíg a nappalit rakod rendbe, ők máris valamelyik másik helyiségen dolgoznak, mintha ösztönösen éreznék, hogy a rend nem jó. Az asszony naphosszat nyöszörög, nem sok mindenre képes. Lényegtelen dolgokra pazarolja megmaradt kevés energiáit, míg te elmosogatsz és három perc alatt rendbe rakod a fürdőszo-bát, hogy legalább úgy tűnjön, mintha. A gyerekszobában legalább öt különféle játék darabjai szanaszét keverednek minden mással. Az apró játékfigurák, lego alkatrészek és a tegnap megvett kártyapakli földi maradványai jókedvűen kombóznak a talpam alatt. Néhány szétforgácsolt, tépett papírfecni próbál leesni a kisasztalról, de egy zokni pár fele meg-fogja. De a kedvencem egyértelműen a gyurma, amelynek formai és színbeli sokszínűsége meghatározhatatlan masszává varázsolja a lakást, melynek a legkülönbözőbb pontjain is képes felbukkanni. Még ezt a hétvégi kirándulást is megfertőzte. Tűzrakás, pörkölt, menj fel az emeletre a fényképezőgépemért. könnyed mexikói gomba a délután derekán. a hátsóagy bizseregni kezd, és a tűz is máris jobban ég. tudod, hogy megy ez Másokkal ellentétben nekem sohasem azért volt szükségem dro-gokra, hogy ezzel palástoljam a fájdalmaimat, hogy elviselhetővé tegyem az életet. Igaz, ez is benne volt, de én egyszerűen csak jól akartam magam érezni, amit a valóságtól nem sikerült megkap-nom. Unom az emberek viselkedését, a körülményeket és a sablo-nokat, és amikor a feleségem tegnap este megkérdezte, hogy csak így tudom-e magam jól érezni, azt feleltem, valójában még így se. Túl sok nekem ez a világ, és azt hiszem mindenkinek túl sok, csak a legtöbben nem vallják be maguknak, vagy el sem jutnak odáig, hogy ezen gondolkodjanak. Megisszák a napi sörüket a munkából hazajövet, megeszik a vacsorát, amit az asszony eléjük rak, időn-ként szidják a rendszert, aztán, ha eljön az idő, elmennek és meg-választanak egy újabb disznót. Én meg csak szívom a kef-et, pedig valami okos buddhista már megmondta: a drog olyan, mintha pénzt égetnél, és valóban ráadásul egy idő után már nem is nyújtanak semmiféle ráadást, de én másokkal ellentétben legalább nem kezdtem el még kemé-nyebb hatóanyagok után kajtatni, inkább feladtam a boldogságra való törekvésimet és belesüppedtem a semmitmondó jövőbe. Per-sze a napi jointomat elszívom esténként, de azt is már csak azért, hogy jobban aludjak. Néha megpróbáltam elhagyni ezt a tizenhét éves korom óta berögzült szokásomat, de sehogy sem ment az el-alvás. Itt sincs másként. Másnap reggel lecaplatok a hegyről, be a falu egyetlen boltjába, ahol szinte semmit nem lehet kapni, de azt is kérni kell. Megve-szem a reggeli újságot, hogy legyen mivel begyújtani estére a tü-zet, és kérek még két szalamandrapástétomot is. Az eladó és a felesége nagyjából annyira tűnnek kedvesnek, mintha gyermekko-runkban megölték volna a szüleiket. Gyorsan távozom, mintha nem is léteznék. A szemközti bazársoron már javában melegítenek a helyi anyu-kák, felszerelésük a lengyelpiaci mackóalsó, hozzá elnyűtt kötött pulcsi. A lángosos stand előtt a reggeli korhelyek molyolnak: meg-fáradt tekintetek, krónikus sörhasak, az arcokról visszatükröződő pirospozsgás alpáriasság. Rettentő jókedv fodrozódik a hegyen már kora délelőtt, és ez kell is ahhoz, hogy feltornázzuk magunkat a közeli kalandparkba, ahol aztán megint lecsap ránk a sorsunkba ágyazott esetlegesség. A gyerekekkel erdei bobozni próbálunk, de a második fordulónál befut egy kétemeletes busznyi osztálykiránduló. A birkanyájként letóduló tizenévesek pont annyira fejletlenek agyilag, mint ameny-nyire annak kinéznek. Vajon hogyan viselkednének, ha tudnák, hogy mi vár rájuk húsz év múlva? Egyenlőre igen jól érzik magu-kat és semmi mással nem törődnek. Talán egy kicsit irigy is va-gyok, de a vadirtás, amit levágnak körülöttünk, meggyőz, hogy ne sajnáljam magam, amiért nem az értékvesztettek közé tartozom. Indul a következő csúszás. Az előttünk lévő páros olyan lassan halad a síneken, hogy kisvár-tatva beérjük őket a nagyobbik gyerekkel, így aztán az idegeim már kellően be vannak melegedve. Igaz, van egy-két formás pél-dány a lányok között, ropog a húsuk, de hiába az angyalarc és az ígéretes felsőtest, látni, hogy derék és comb tájékon minden má-sodpercben rájuk rakódik a műanyag életük újabb bélsara. És még azt tátom ezeknek a fiataloknak arcán, hogy nem ismerik a határokat, nem fogadnak szót a szüleiknek, és amit egyszer kita-lálnak, azt véghezviszik, még ha fájdalmas is. Még, ha tudják is, hogy baj lesz belőle. Még így is megéri. megszokták, hogy megtehetnek bármit. a tv elhiteti velük (mert megérdemled) a technika megtanítja őket szakadjon meg az idő. kérek inkább egy bivalyburgert a büfében, a gyerekek meg rántot-tás rántott rákot szeretnének, de a kiszolgáló nő – aki a „Felemás” típusba tartozik⌠csinos arc, nagy mellek, üde kisugárzás, ám deréktól lefelé borzalmas torzulás: aránytalanul kiszélesedett csipő, a műkajáktól természetellenes formavesztés, súlyos combátmérők, széles csípő, vé-kony boka⌡ közli, hogy elfogyott a tojás. a háttérből vad tehéngyil-kolós zene a kihelyezett hangszórókon. olyan ricsaj, hogy még belufizva, bespeedezve se menne el goa bulikon. mondom is, hogy inkább menjünk. vissza az ösvényen eldobált barrakuda tetemek mentén a kora nyárestében. fent a házban ismét biztonságban érzem magam, hogy eltűntek végre a folyamatosan semmiről sem beszélő, mozgó szájú fiatal húsdarabok. tűzgyújtás. szesztilalom. a maradék gomba végül pörköltté avanzsálódik a pattogzó tűz felett. jó ez így. a mókusok velünk együtt vihognak, amikor a táj kifordul magából és megborzolja magát egyre magasabbak a lángok és vészesen fogy a fegyelem. így hát gyakorlótúra az éjszakai erdőben. felváltva kukkoló baglyok a lombok szövetén, éppenhogycsak megértett miheztartás, elektromos pókhálók a fejemben kora reggel a magasles padlóján egy pillanatra úgy érzem, mintha élnék, aztán menthetetlenül to-vább sorvadok. de mégis kinek hiányoznék, ha meghalnék? ja igen. a feleségemnek, akinek egy csomó mindent intéznie kellene, amit addig én csináltam. A gyerekeknek bizonyára. az a szüleimmel együtt már öt fő, de ebből csak négy ér igazán. az úgynevezett barátaim vagy ismerőseim? senki nem érdekelne. elraknának a megfelelő dobozba és élnék tovább az életüket. a munkatársaim vagy a főnökeim? keresnének a helyemre másikat. eleinte szar lenne a többieknek, de csak addig, amíg meg nem ta-lálnák a megfelelő pótalkatrészt, lehet, hogy csak pár hetet jelent-het. és ez mindenki mással így van. ne legyenek illúzióink. a legtöbbjüknek csak addig kellünk, míg megtalálják bennünk, amire szükségük van. első lépés a tökéletességre való törekvésben: mindig azt látni, és megélni, ami van, és semmi belemagyarázás. szombat délután névnapi összejövetel a szerkesztőségben. olcsó jazz áramlik az előtérből és valami kibaszott menő borokat iszunk, mert a főnök unokatestvére az ország egyik legismertebb borásza, vagy legalább is ott van a neve egy csomó palackon. én egy „Lealázós Pozitúrák” című lexikont viszek az ünnepeltnek, amit már jó előre kiválasztottam, mert tudom, hogy egy perverz szex-kóros. Ebben a lexikonban figyelemreméltó alapossággal ösz-szegzik azokat az eljárásokat, melyekkel szexuális aktus közben (vagy előtt, vagy után, vagy helyett) megalázhatjuk partnerünket. Mert már erre is van igény. Aztán beszélje meg mindenki otthon, hogy mi fér bele. Egy kis „Megcápázás”, „Rózsaszín zokni” vagy sima „Pókembe-rezés”? De itt van a közönség-kedvenc „Római sisak” és a durvábbak kö-zül a „Rozsdás trombita”. Igazán szórakoztató, főleg az ilyen mocskos perverzeknek, mint akik a szerkesztőség jó részét alkotják. És már amúgy is jó a hangulat. A nyomtatóm tetején kiürült Sztolicsnajás üvegek merevednek, körbevéve eldobható műanyag pohárkákkal, amelyekről már senki sem tudja, melyik kihez tartozik, és senkinek sem volt annyi esze, hogy alkoholos filccel megjelölje őket. Ma nem nagyon megy a mértéktartás. Nem csoda. Volt még egy kis New York Diesel-em tartalékban, amit a kemény maggal már az elején elpippantottunk a toaletten. Szerintem még most is érezni a fűszagot a folyosón, de már nem érdekel. Ahogy mondani szokás, mindenki megvan. A főszerkesztő javában tölti az ótvar szar édes pezsgőjét az ünne-pelt poharába, miközben Proust-ról meg Joyce-ről vitatkoznak. Tudom, hogy be kéne nyalnom neki, és akkor talán hajlandó lenne kiadni a feljegyzéseimet, de nem megy ez nekem, érted. A prózafelelős picsa egy sajtós csajjal smárol a sarokban, a marke-tingesek meg elkezdtek minigolfozni egy seprűvéggel meg a tavaly elnyert Ezüst Galacsin serlegünk galacsinjával. A többiek isznak és lézengenek. Miközben végleg eldöntöm, hogy le kell lépnem, arra gondolok, milyen szomorú, hogy elvesztettem a kapcsolatot az emberi társa-dalmi formák nagy részével. Szinte csak a család meg a munka-hely maradt, meg, hogy vásárlás vagy ügyintézés kapcsán még átélek sablonokat, de más semmi. És közben kurvára lelassultam. A dolgok rendje: huszonhét évesen gyors vagy. Ösztönös. De tíz év alatt elfáradsz. Újabb tíz év múlva pedig már tényleg lassú leszek. De milyen szerepe van az életemnek bármihez viszonyítva? Megnyomom a liftben a lefele nyilat és belebámulok a kabin belse-jére felhelyezett új szerzőnk szőrös pofájába. Igazán leretusálhat-ták volna a bajszán ragadt kokainporlatot. A Repülő Disznóhoz címzett fogadónál átvágok a Vondelparkba, ahol egy szabadtéri buliba sodródom. Két szopósszájú kurva áll a dj pult mögött, akik valamiért azt hi-szik, hogy jó ötlet volt a zene felé orientálódni. Ezek azok a pinák, akik az esti műsorban megpróbálnak úgy nyilatkozni, mintha tényleg volna agyuk, nem csak testük. Na persze ócska tucathouse-t játszanak, hogy a dolog ne legyen túl bonyolult. De csak kevesen táncolnak. A legtöbben okostelefonukat maguk elé tartva filmezik az eseményt. Villódzó lila fények a tömegben. Az újkori koncertélmény. Annak idején volt a Silent Disco, ahol több Dj-t is hallhattál, attól függ melyik sávot választottad a fejhallgatón. A tánctéren csak a ruhák súrlódása és csoszogás. Most képernyőn nézzük a koncertet. Picsába. Azt hiszem az az én bajom, hogy törődöm a dolgokkal. Utolsó párbaj a marsi villában. Itt a nyár és a vakáció alatt senki nem fogja nézni a műsort, szóval a két utolsó játékos választhat, hogyan nyírja ki egymást. Az esti főműsor bombasikernek ígérkezik: a már menni is alig bíró Eddie Murphy és Madonna úgy döntenek, hogy halálra kefélik egymást. Mindkettejük számára nyilvánvaló, hogy még a beültetett porce-lánszívük se bírna ki egy menetet ennyi idősen, nem beszélve az ajzószerekről, melyeket szintén beléjük kell pumpálni, hogy egyátalán legyen valami. Mégis megpróbálják. Úgy hiszik, jobb együtt meghalni, mint magányosan megöregedni a Marson. És most időjárás.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!