DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2830 szerző 37236 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Machó Zsófia
  Apokalipszis
Új maradandokkok

Ötvös Németh Edit: szuszogó
Tálos Barbara: Szem
Nyári László: Csecsemő
Bártfai Attila Márk: Majomparádé
Kántor Zsolt: Gravírozás
Ötvös Németh Edit: átneveztelek
Bara Anna: a csend árnyékában
Albert Zsolt: CELLAINFORMÁCIÓ
Bártfai Attila Márk: 5
Kiss-Teleki Rita: Veszekszem
FRISS FÓRUMOK

Tóth Gabriella 2 órája
Pálóczi Antal 2 órája
Radics Zina 3 órája
Lantos Tímea 18 órája
Szakállas Zsolt 19 órája
Oláh Imre 19 órája
Gyors & Gyilkos 20 órája
Tóth János Janus 20 órája
Szilasi Katalin 1 napja
Ötvös Németh Edit 1 napja
Busznyák Imre 1 napja
Szabó László 2 napja
Czékmány Sándor 2 napja
Kiss Anna Mária 3 napja
Szilágyi Erzsébet 3 napja
Szécsényi Katalin Boglárka 4 napja
Albert Zsolt 4 napja
Szalay Károly 4 napja
Király Ferenc 6 napja
Bara Anna 6 napja
FRISS NAPLÓK

 EXTITXU-UXTITXE 1 órája
Hetedíziglen 1 órája
az univerzum szélén 1 órája
Bara 4 órája
Pssz!Ich-ézis 11 órája
nélküled 22 órája
Bátai Tibor alkotói naplója 22 órája
Vezsenyi Ildikó Naplója 1 napja
történések 1 napja
A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS 1 napja
Baltazar 1 napja
Sin 1 napja
Készül az album 1 napja
rákok tánca parti homokban 1 napja
Ötvös Németh Edit naplója 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Anyu mesél
Legutóbbi olvasó: 2020-07-14 12:35 Összes olvasás: 620

Korábbi hozzászólások:  
6. [tulajdonos]: ...2020-04-27 13:17
De térjünk vissza a nagyanyámékhoz, meg a Mamáékhoz... Még azt se fejeztük be, hogy mi volt a háborúban. Mama annyit mesélt a gyerekkoráról, hogy 12 éves korában odaadták egy... urasághoz, vagy mit tudom én, hogy mondták, egy úrhoz libapásztornak. Földesúrhoz. Az egy alkalommal molesztálta. Így mondta mama, nem részletezte, mi történt, csak annyit mondott, hogy ő hazaszaladt, elmondta nagyanyánknak, nagyanyám nem szólt semmit, de nem küldte vissza, és soha többet nem emlegették a dolgot. Mama ezt már csak idős korában mesélte el, amikor már mi is asszonyok voltunk. Beszélgettünk Körösújfaluban a konyhában vagy az előszobában. Nem emlékszem, hogy miért kezdte el mesélni, talán könnyebbíteni akart a lelkén, de lehet, hogy az ízületei fájdalmakról beszélgettünk, mert nekem már akkor sok gondom volt az ízületeimmel, biztosan arról panaszkodtam a Mamának, és eszébe jutott, hogy amikor libapásztornak adták, neki is nagyon fájtak az ízületei. Egyszer annyira begyulladt a lába, a térde, vagy nem tudom, hogy nem tudott járni. Hát, nem volt cipőjük, mezítláb jártak a késő hideg ősszel is az esőben, sárban, meg kora hajnalban amikor még nedves volt a fű. Azt még meséljem már el: négy elemit végzett a Mama, tudom, hogy te ötre emlékszel, de szerintem nekünk négyet mondott, de még az is lehet, hogy csak kettőt, mert dolgozniuk kellett, nem járhattak iskolába. Szükség volt az egész család munkájára, ahhoz, hogy meg tudjanak élni.

Mama gyerekkoráról ennyit tudok. A háborúról még azt mesélte, hogy a lányoknak bujkálniuk kellett az orosz katonák elől. Először az ólpadlásra, a szalma közé bújtatta őket a nagyanyám. Egy orosz katona, valami tiszt, bevágtatott a konyhába lóval, követelte, hogy hol vannak a lányok, és mivel nagyanyám nem mondta meg, belelőtt a kasztlinak a tükrös részébe. A kasztli egy 3-4 fiókos szekrény volt. Vajdics nagyanyádék Mihálydiba komódnak nevezték, nálunk kasztli volt. Nagyanyám nagyon megijedt. Felöltöztette édesanyámat és Róza nénémet férfiruhába, valószínűleg a nagyapám nadrágjába, kabátjába meg kalapjába, de ezt csak én gondolom, és elküldte őket Komádiba, a kommandóhoz, vagy mihez, lehet, hogy nem jól mondom, valami védelmi pont lehetett, mintha így mondták volna, oda küldte őket panaszt tenni, a kommandós azt mondta, hogy nagy szerencséjük van, hogy útközben nem fogták le őket a katonák. A komádi híd akkor már fel volt robbanva, a Sebes-Kőrösön kellett átmenniük éjszaka. Nem tudták, mennyire van megáradva a Körös. Szencsére scak derékig ért nekik a víz. Valami rokonnál bújkáltak napokig. Róza néném aztán végül mégis csak teherbe esett egy orosz katonától. A főtiszttől.

5. [tulajdonos]: ...2020-04-11 16:35
Húsvétkor Mama mindig lefürösztött és ünneplőbe öltöztetett bennünket, ami legtöbbször sötétkék szoknya és fehér blúz volt. Bugyik Teruska néni varrta a ruhákat. Nyomorék kis asszonyka létére ő volt a környék legjobb varrónője. Újihrázon lakott, oda jártunk át hozzá ruhát varratni. Mama nem csak nekünk vett anyagot, hanem a Róza néném gyerekeinek is, a lányoknak, és egyformát varratott mindannyiunknak. Ahogy nőttünk, minden évben új ünneplő ruha kellett. Emlékszem az egyik fehér blúzomra: három leveles virágok voltak ráhímezve fényes szálú cérnával.

Vasárnap elmentünk nagyanyámékhoz a tanyára. Négy kilométerre volt a falunktól, Ihrázpusztától. Akkor még így hívták, később lett belőle Körösújfalu. Nagyanyám húslevessel várt bennünket, derelyemetszővel vágott kockatészta volt benne, amit nagyon szeretünk. Kürtös kalácsot is csinált, meg apró süteményeket, például szalalkális tésztát. Vízengőznek nevezték, mert tej helyett vízzel kavarták ki a tésztáját tojással, cukorral. A tetejét is kristálycukorral szórták be, és ha volt dió, azzal is. Felvert tojássárgájába mártották a tésztát, úgy forgatták a cukros, darabos dióba. Lekvárral, dióval vagy mákkal töltött vaníliás kiflit is sütött nagyanyám. Valami diós meg mákos rúdra is emlékszem, de azt inkább karácsonyra csinálták.

Nagyanyámnak járt a Nők lapja és a Fürge ujjak, onnan szedte a recepteket. A sutba volt berakva az újság. A sut mellett állt egy dévány, egy sezlonyhoz hasonló, ruganyos fekvőhely. Kerek henger alakú párna is volt hozzá dísznek az ablak alatt, ott üldögéltünk, és olvastuk az újságból a mesét.

Nanyáméktól Róza nénémékhez mentünk Bölcsibe, ami kb. három kilométerre volt a tanyától. Bölcsi pár utcából álló kis település volt. Róza néninél játszottunk és beszélgettünk az unokatestvérekkel. Sokszor ott voltak a szomszéd gyerekek is. Ez első nap volt, vasárnap. Az mindig látogatással telt. Késő este értünk haza. Nehéz volt annyit gyalogolni. Sokszor feltörte a szandál a lábunkat. Olyankor levettük, és mezítláb mentünk tovább. A szandált a kezünkben lóbáltuk.

Másnap korán keltünk, hat, fél hat fele. Felöltöztünk ünneplőbe, és vártuk a fiúkat. Közben besegítettünk mamának a zöldségpucolásba, mert oda kellett készíteni az ebédet. Hűtő akkoriban még nem volt: Mindent aznap kellett megcsinálni, hogy ne poshadjon meg az étel. Nem lehetett napokkal korábban megfőzni semmit. Egyébként mifelénk nem csináltak nagy ügyet a vallási ünnepekből. A mi falunkban nem volt templom sem.

Volt valamikor nálunk is egy katolikus templom, de azt az ötvenes évek elején átalakították iskolává. A régi szentélybe került a kémiaszertár, ott meghagyták a régi falfestményeket. Szép színesek voltak, a kupolás mennyezet is tele volt velük. Azok alatt végeztük a kísérleteket. A kémcsövekben kotyvasztottunk mindenfélét, már nem tudom, mit öntöttünk mihez, csak arra emlékszem, hogy pezsgett és bugyborékolt. A templom hajójában volt a többi óra. Egyetlen hatalmas nagy terem az egész iskola. A négy alsó tagozatos osztály együtt tanult benne. Felváltva. Amíg az egyik osztály hangosan tanult, a többi csöndben feladatokat oldott meg. Önállóan. A padok még az eredeti 3-4 méter hosszú templomi padok volt. Ott álltak két sorban, hatan-nyolcan is elfértünk bennük. Ebbe az iskolába havonta egyszer járt ki egy református lelkész, ő tartotta az istentiszteletet. A katolikusok átjártak Újihrázra. Az istentiszteletre általában csak az idősebb asszonyok jártak, a hetedikes fiúk konfirmáltak, ennyi volt a vallás. Az emberek nagy része dolgozott vasárnap is, volt, akinek húsvétkor is mennie kellett a földekre, vagy az állatgondozókba.

Édesanyám nagyon korán kelt. Négy-öt órakor ő már fent volt húsvétkor is. Hétfő reggel megfestette a tojást kék, zöld, piros, sárga, lila színűre mikor, milyen festéket kapott a boltban. Feltette a húslevest, megpucolta a zöldséget, pörköltet vagy rántott húst készített elő, délre szép sorban minden kifőtt. A süteményeket előzőleg sütötte ki, nagypénteken.

A fiúk (a rokonok, a szomszédok, az osztálytársaink, az én bátyám is) már korán reggel elindultak locsolkodni. A legtöbben már hatkor úton voltak. 10-12 óra is volt, mire körül járták a falut. Volt, aki az egész falut meglocsolta, mire hozzánk ért. A felnőtt férfiak, amikor mi gyerekek voltunk, még nem jártak locsolkodni, az csak évek múlva jött divatba, amikor már nagylányok voltunk. A fiúk hímes tojást kaptak a locsolkodásért. Csak a rokon gyerekeknek adott Mama egy-két forintot, vagy oda volt készítve egy tálkába pénzt, és abból osztogattuk a fiúknak, kinek amennyi járt. Elsős-másodikos koromtól emlékszem ezekre a dolgokra. Később általános szokássá vált, hogy minden locsolkodó kapott egy pár forintot, amikor már jobban éltek az emberek, és már tudtak mindenkinek adni. a háború után pár évvel születtünk, szegények voltunk. Nem csak mi, mindenki. A locsolkodás úgy zajlott, hogy elmondtak egy verset, mindig megkérdezték, szabad-e locsolni. A hajunkra vagy a ruhánkra szórták az illatos vizet. Nem volt mindenkinek kölnije vagy rózsavize, volt, aki maga készítette a locsoló vizet szagos szappannal. Az látszott mindig: zavaros víz volt az üvegben, nem örültünk neki, de nem utasítottuk el azt sem. Mi nem utáltuk úgy a locsolkodókat, mint a mai lányok, kifejezetten vártuk őket. A fiúk csapatostul vonultak az utcán, mi lestük a kaput, hogy bejönnek-e. Általában négyen-öten összeálltak, és úgy jártak. Mi meg számon tartottuk, és másnap az iskolában megbeszéltük, kinek hány locsolója volt. Hárman voltunk lányok. Kicsi korunkban mindegy volt, hogy ki jött, minden fiút vártunk. Majd nagylánykorunkban már nem jött be hozzánk mindenki, csak az ismerős fiúk, akiknek tetszettünk.

Nem mindegyik kölni illatát szerettem. A szegfű illatú kölninek émelyítő szaga volt, azt nem bírtam, mert hányingerem volt tőle. A papának akácfa illatú kölnije volt, azt nem utáltam. Ő is meglocsolt bennünket, de lehet, hogy ez már csak akkor volt, amikor a felnőttek is locsolkodtak. Ő nem csak húsvétkor használta a kölnit, ha ment valahova, és ünneplőbe öltözött, mindig beszórta magát, ez amolyan férfiszokás volt.
Volt egy fiú, a gyerekkori szerelmem, Far Jancsinak hívták, őt különösen vártam. Na, most, ez ott kezdődött, hogy az apja, akit szintén Far Jánosnak hívták, már pólyás koromban kiválasztott, hogy „ez lesz az én menyem”. Ezt Mamáék mesélték. Jó barátságban voltak vele, Komádiban lakott a családjával, valószínűleg ott dolgozott a faluban, mert bejárt hozzánk. Akkor költöztek Körösújfaluba (akkor már így hívták Ihrázpusztát), amikor én ötödikes voltam.

Jancsival mintha mindig ismertük volna egymást. Három évvel idősebb volt nálam, szép piros barna arca volt, fekete szeme, gesztenyebarna haja. Biztosan mesélt neki az apja rólam, mert az iskolában, amikor odakerültek, egyenesen hozzám jött oda, ha bármire szüksége volt, vonalzóra, körzőre vagy valamire. Tőlem kért mindent el, pedig sokan voltunk a teremben. Az ötödik és a hatodik egyben volt. Ő hetedikes volt. Nyolcadikosnak kellett volna lennie, de megbukott, mert nem volt valami jó tanuló. Volt egy folyosó a tantermük és a miénk között. Ez már az új iskola épületében volt, a tanácsháza mögött. Az is valami régi kastély volt. Az ő tantermébe is két osztály járt egyszerre, a hetedik és a nyolcadik. Onnan jött át mindig egyenesen énhozzám, pedig mehetett volna a többi fiúhoz is.

4. [tulajdonos]: ...2020-04-10 08:27
2020. április 10.

Rosszat álmodtam. Körösújfaluban voltam Mamáéknál az udvaron. Valaki szólt, hogy baj van a kúttal. Én odamentem, és elkezdtem húzni a vödörrel a vizet. Egy rossz bádogvödör volt rajta, a láncon vagy kútostoron. Inkább lánc lehetett, mert nehéz volt felhúzni a vödröt. Folyamatosan mertem ki vele a vizet, és visszaöntöztem a kútba. És akkor elkezdett zubogni, és jött fel a víz a kút kávájáig, sőt ki is ömlött belőle, folyt át a szomszédba a tönkő alá. Tönkőnek fának a gyökere, Mihálydiban dücskőnek nevezik. Folyt alá a víz, elkanyarodott egészen a szomszéd háza felé. A szomszéd kijött, én elnézést kértem, mondtam, hogy én voltam. Visszamentem a kúthoz, de akkor már egy hatalmas nagy feketésszürke szőnyeg is jött ki belőle, utána meg könyvek, füzetek. Akkor már volt ott több gyerek is. Én is gyerek lehettem, gondolom. Mondtam a többieknek, hogy menjetek az iskolába, mert elkéstek, és szóljatok az osztályfőnöknek, hogy én csak később tudok menni. Valamelyikük azt felelte, hogy ezt így nem fogadják el. Eszembe jutott, hogy el sem olvastam a leckét, nem tudok semmit.

Aztán egy hosszú úton mentem előre. Fel volt törve, nagy földtömbök voltak rajta, és gödrök. Ott bukdácsoltam köztük. Egy lány karon fogott, hogy menjek vele. Sütemény volt nála egy fehér kendőbe kötve. Kérdezte, elfogadom-e. Elfogadtam, de mire ettem volna belőle, már átugrottam egy másik álomba. Ismét Mamáéknál voltam. Mama valami dióbelet adott, hogy egyem meg. Az egyik része nagyon törmelékes volt. Ez nem lehet így kiválogatni, mondtam. Valaki azt felelte, hogy nem is kell, majd kiszelelik, mint a pelyvát.

Aztán egy rossz biciklivel akartam útnak indulni. Az ülése billegett, vessző szerű vaspálcákból volt összetákolva, azt igazgattam, mondtam: „erre nem lehet felülni”, de nem volt ott senki. Az almatárolóba akartam eljutni, de akkor már gyalog. Fel volt túrva az út. Másztam át a gödrökön, amíg simább útra nem értem. Eszembe jutott megint az iskola, hogy elkések, ha gyalog megyek, fel kellene szállni a buszra. Volt is ott nem messze egy buszmegálló-tábla. Egy teherautó állt előtte. Hatalmas, fekete füst szállt fel belőle, úgy indult el. Akkor már ott álltam a buszmegállóban egy másik nővel. Együtt dohogtunk, hogy milyen emberek vannak, befüstölik a levegőt.

3. [tulajdonos]: ...2020-04-10 08:19
Amikor az oroszok bejöttek, nagyanyámék már a tanyájukon laktak, Kisihrázpusztán. De nagyanyám története ott maradt félbe, hogy átszökött nagyapámhoz, ezért a dédnagyapám kitagadta. Az hogy kitagadta nagyanyámat csak annyi volt, hogy nem akart neki semmit adni, amikor még lett volna miből (a dédnagyanyám titokban adogatta át neki a kerítés végében a ruhát s az ételt, de főként azt jelentette, hogy haragudott rá. Megtagadta, hogy „nem vagy a lányom”. De ez csak egy ideig tarthatott. Biztos megbocsátott neki, hogy mikor, azt a jóisten se tudja, de az biztos, hogy dédnagyapámat idős korában, amikor szélütés érte, és attól teljesen lebénul, a nagyanyámék gondozták. A dédnagyanyám, gondolom, addigra már meghalt, és az öreg magára maradt. De ez is már a tanyán volt. Amikor a dédnagyapám elveszítette a vagyonát, cselédnek állt, így került az egész család Nagyihrázra a cselédsorba. Az, hogy cselédek lettek azt jelentette, hogy a földesúrnak végeztek szolgálatokat: a férfiak állatokat gondoztak, kaszáltak, fuvaroztak, trágyát hordtak, vetettek, arattak, csépeltek. A lányok és az asszonyok summásnak szegődtek az uradalmi földekre. Hat hónapig (tavasztól őszig) így volt munkájuk. Markot szedtek, répát egyeltek, kapáltak, pelyvát hordtak. Így is nevezték őket: pelyvahordó lányoknak. A pelyva a szalmának az a része, amiben a mag van. Abból csépelik ki a gabonát.
De ez akkor most az én történetem lesz, mert azt nem tudom, nagyanyámék hogy csinálták. Amikor én pelyvahordó lány voltam, a cséplőgép mellett szedtük a pelyvát. Mert amit a cséplőgép kirostált, azt a száraz, hártyás levelet, ami a gabonaszemről leválik, ki kellett kaparni a gép alól. Tiszta poros lett tőle az arcunk, a szemünk, a ruhánk, mindenünk. Két óránként váltottuk egymást. Akik a lyukban voltak a gép alatt, azok a következő két órában a kazalra hordták a saroglyákra összegyűjtött pelyvát. A kazalnak támasztva volt egy létra, vagy is inkább egy deszka, amin keresztbe lécek volt felszegelve, azon szinte futva kellett felmenni a pelyvával, mert mire gép alól összegyűlt a következő saroglyára való addigra ott kellett érte lenni. A saroglya deszkákból állt, a két végébe egy-egy keresztrúd volt szegelve, azt fogták a lányok, egyik elől, a másik hátul, és így vitték a pelyvát. A cséplés úgy zajlott, hogy a fuvarosok egy szekér tetejéről villával adogatták fel a kévéket a kévevágónak, aki rendszerint egy fiatal fiú volt, Pista bátyád is volt annak idején kévevágó, neki dobálták fel az összekötözött kévéket, ő levágta róluk a kötelet, feladta az etetőnek, aki beledobta a dobba. A dob egy hatalmas tölcsérszerű lyuk volt. Elkapta a kévét, megforgatta, és kiverte belőle a magot. A férfiak a cséplőgép végére akasztott zsákokat cserélgették. Volt ott valami kampó, azon lógtak a jutazsákok. A juta szöszös, kenderből sodort fonal, abból szőtték a zsáknak való jutavásznat. Amikor a zsákok megteltek maggal, bekötözték a szájukat, és újat raktak helyettük a kampóra. A teli zsákokat mázsára rakták, lemérték, elszállították a magtárakba. Nem mindet. A részesek munkabére is gabona volt. Minden dolgozó részesedett a kicsépelt gabonából. Az etetők kaptak a legtöbbet. Amikor én dolgoztam a cséplőgépnél, akkor legalábbis így volt. Gondolom az uraság idején is így lehetett. Nem pénzt kaptak a summások, hanem terményt, az volt a fizetségük. Aki tengerit tört, tengerit kapott. De nem minden terménnyel volt így. Aki dohányt szedett, mint a nyírségi lányok, vagy a gyapotszedők, pénzt kaptak. Volt gyapot, hogyne lett volna. Ihrázpusztán Mamáék utcasarkától egészen a kövesútig tele volt a föld gyapottal. Nagy zsebes kötényekbe szedtük. Szétnyílt mint a gesztenye. Aztán vitték feldolgozni. Azért pénzt kaptunk, nem terményt. De ez már mind akkor volt, amikor én már nagylány voltam, és még nem voltam férjnél.

2. [tulajdonos]: ...2020-04-07 00:50
Anyai dédnagyapámat Balogh Józsefnek hívták. Komádi legnagyobb földbirtokosa volt, dinnyeföldjei voltak, Mama szerint ő honosította meg az Alföldön a sárgabélű bolgár dinnyét (tudod, ami olyan ízű, mint a görögdinnye, csak nem piros bele van, hanem sárga). Jól ment a dédnagyapánknak egészen addig, amíg valakinek kezességet nem vállalt, aki nem fizetett, isten tudja miért, biztosan csődbe ment, és rántotta magával a dédnagyapánkat is. Az összes birtokát elveszítette, még a házát is elvették. A családjával együtt a nagyihrázi uradalomra költözött egy cselédházba, olyan hosszú, sárból tapasztott épületbe, ahol több családra jutott egy közös konyha. A feleségéről nem tudok semmit. A gyerekei: József, Róza, Antal, István és a nagyanyánk, Erzsébet. A sorrendet, hogy ki volt idősebb, fiatalabb, nem tudom. Erzsébet már nagylány volt, amikor még a dédnagyapánknak még birtoka volt, lovakat, teheneket tartott, még lovász- és tehenészcselédje is volt. Erzsébet beleszeretett egy háborúból hazatért fiatalemberbe, Krucsó Ferencbe, aki a szomszédban lakott. 12-en voltak testvérek, szegények voltak, ezért nem akarták hozzáadni. Nagyanyám mégis átszökött a fiatalemberhez, ezért dédapánk kitagadta. A dédnagyanyánk a kerítésen adogatta át a ruháit, és az ennivalót, hogy legyen mit enniük. Mert amikor összeálltak, egyiknek sem volt semmije. Ez a huszas években zajlott. Aztán jött a második világháború. Mamáék csak úgy emlegették: a Háború. Nagyapámat hason lőtték. 30 km-en keresztül gyalog ment haza úgy, hogy a beleit a kezében tartotta. 1959-ben halt meg gyomorrákban. Hét gyerekük született. Abból kettő meghalt pár hónapos korában. Fiú volt mindkettő. Csak a négy lány maradt éltben: Bözsi néném, Róza néni, a Mama, akinek akkor még úgy mondták a nevét: Zsuzsánna, Juci néni, Emike. Emike se sokáig élt. Egy éves korában beleesett a forró zsírba disznótorkor. Nagyanyám sütötte kifele a zsírt, amikor kész lett, letette a földre és egy pillanatra elfordult. Emike, aki nagyon eleven kislány volt, ott sertepertélt körülötte, és mire nagyanyám visszafordult, már megtörtént a baj. Próbálták gyógyítgatni, de annyira megégett az alsó teste, hogy nem élte túl. Nem ez volt az első balesete. Egyszer szódát is ivott. Zsíros szóda, úgy hívták. Szappant főztek vele maradék zsírból és szalonnából. Porból volt egyébkét, nem tudom, mihez higította fel nagyanyám. Emike megitta, úgy mondták, nem tudom, hogyan lett belőle lé. Aranyos kislány lehetett. Az oroszok nagyon szerették. De most nagyot ugrottam, mert Mamáékról még nem is beszéltem. De majd oda visszatérek. 45-ben Emike még élt, amikor bejöttek az oroszok. Azt is külön elmesélem, hogy a nagyobb lányokat, köztük Mamát is rejtegetni kellett, hogy a katonáktól megóvják őket, mert lehetett hallani, hogy amerre járnak megerőszakolják a lányokat és férj nélkül maradt asszonyokat, de most még visszatérve Emikéhez: az orosz katonák rajongtak érte. Ölükbe vették, énekeltek neki, beszélgettek vele, hülyeségeket tanítottak neki. Ott ült benn ugyanis a nagyanyámék házában egy orosz tiszt mindig a kíséretével. Mert az a tiszt beleszeretett Róza nénibe, és feleségül akarta venni.

1. [tulajdonos]: ...2020-04-04 09:50
Az apai nagyapám anyja, az én dédanyám, Zemán Anna német nevelőnő volt. Az a hír járta, hogy a gróf, akinél tanított, teherbe ejtette, és tőle lett Hegedűs József, a nagyapánk. Én Papától hallottam ezt, ő is hallotta valakitől a családban. A nevét onnan kapta a nagyapánk, hogy Annát, a dédnagyanyánkat feleségül vette egy Hegedűs nevű férfi. Hogy ki volt, mit csinált, nem tudjuk. Papa nem mesélt róla. Nagykerekiben éltek. Hegedűs József, a gróf fia, ha az volt, felnőtt korában feleségül vette Dudás Virágot. Papa még ott született Nagykerekiben. Nyolcan voltak testvérek. Egy beleesett a bányatóba. Volt egy András nevű bátyja, az Amerikába ment. Hogy pontosan hova, nem tudjuk, azt sem, hogy mit csinált kinn, miből élt. Két testvérük még gyerekként meghalt. Négyen maradtak életben: Jani bátyánk, Ilonka néni, Anna néni és Papa, a legfiatalabb. Még gyerekek voltak, amikor a család a jobb élet reményében Nagyvárad mellé költözött, Tarcos községbe. Papa ott lett cseléd tizenkét éves korában egy tehenészgazdánál. Az apja, Hegedűs József léha életet élt. Nem törődött a családdal, ivott, nők után járt. Papának tejet kellett hordania Nagyváradra egy katolikus rezidenciára a papoknak és az apácáknak. Tejeskocsival jártak. Valaki vezette a kocsit, egy felnőtt, gondolom. Papa folyton éhes volt, de a tejből nem mert soha inni, mert a gazda az erdőszélen megbújva leste őket. Elcsapta volna a szolgálatból, ha beleiszik a szállítmányba. A nagyanyánk, Dudás Virág ekkor már nem élt. Tüdőbajban halt meg. Papát a nagynénje nevelte. Annyit tudok még, hogy Papa hároméves korában még szopott. Vitte a kis fejőszéket, leült nagyanyánk mellé:
-- Adjon egy kicsit!
-- Mit adjak kisfiam.
-- Hát, tudja azt maga.
Aztán meghalt nagyanyánk. Papa akkor lett cseléd, tizenkét éves korában. És itt megszakad a szál. Ezután már csak annyit tudok, hogy Papa Nagyváradon volt katona. Ott ismerkedett meg Mamával.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2020-02-26 09:25 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2020-07-14 11:51   Napló: EXTITXU-UXTITXE
2020-07-14 11:40   Napló: Hetedíziglen
2020-07-14 11:22   Napló: az univerzum szélén
2020-07-14 10:37   új fórumbejegyzés: Tóth Gabriella
2020-07-14 10:30   Új fórumbejegyzés: Pálóczi Antal
2020-07-14 09:03   új fórumbejegyzés: Radics Zina
2020-07-14 08:32   Napló: az univerzum szélén
2020-07-14 08:27   új fórumbejegyzés: Radics Zina
2020-07-14 07:41   Napló: az univerzum szélén
2020-07-14 04:16   új fórumbejegyzés: Tóth Gabriella