NAPLÓK: Anyu mesél Legutóbbi olvasó: 2026-05-02 16:21 Összes olvasás: 8228| 6. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-11 16:35 | Húsvétkor Mama mindig lefürösztött és ünneplőbe öltöztetett bennünket, ami legtöbbször sötétkék szoknya és fehér blúz volt. Bugyik Teruska néni varrta a ruhákat. Nyomorék kis asszonyka létére ő volt a környék legjobb varrónője. Újihrázon lakott, oda jártunk át hozzá ruhát varratni. Mama nem csak nekünk vett anyagot, hanem a Róza néném gyerekeinek is, a lányoknak, és egyformát varratott mindannyiunknak. Ahogy nőttünk, minden évben új ünneplő ruha kellett. Emlékszem az egyik fehér blúzomra: három leveles virágok voltak ráhímezve fényes szálú cérnával.
Vasárnap elmentünk nagyanyámékhoz a tanyára. Négy kilométerre volt a falunktól, Ihrázpusztától. Akkor még így hívták, később lett belőle Körösújfalu. Nagyanyám húslevessel várt bennünket, derelyemetszővel vágott kockatészta volt benne, amit nagyon szeretünk. Kürtös kalácsot is csinált, meg apró süteményeket, például szalalkális tésztát. Vízengőznek nevezték, mert tej helyett vízzel kavarták ki a tésztáját tojással, cukorral. A tetejét is kristálycukorral szórták be, és ha volt dió, azzal is. Felvert tojássárgájába mártották a tésztát, úgy forgatták a cukros, darabos dióba. Lekvárral, dióval vagy mákkal töltött vaníliás kiflit is sütött nagyanyám. Valami diós meg mákos rúdra is emlékszem, de azt inkább karácsonyra csinálták.
Nagyanyámnak járt a Nők lapja és a Fürge ujjak, onnan szedte a recepteket. A sutba volt berakva az újság. A sut mellett állt egy dévány, egy sezlonyhoz hasonló, ruganyos fekvőhely. Kerek henger alakú párna is volt hozzá dísznek az ablak alatt, ott üldögéltünk, és olvastuk az újságból a mesét.
Nanyáméktól Róza nénémékhez mentünk Bölcsibe, ami kb. három kilométerre volt a tanyától. Bölcsi pár utcából álló kis település volt. Róza néninél játszottunk és beszélgettünk az unokatestvérekkel. Sokszor ott voltak a szomszéd gyerekek is. Ez első nap volt, vasárnap. Az mindig látogatással telt. Késő este értünk haza. Nehéz volt annyit gyalogolni. Sokszor feltörte a szandál a lábunkat. Olyankor levettük, és mezítláb mentünk tovább. A szandált a kezünkben lóbáltuk.
Másnap korán keltünk, hat, fél hat fele. Felöltöztünk ünneplőbe, és vártuk a fiúkat. Közben besegítettünk mamának a zöldségpucolásba, mert oda kellett készíteni az ebédet. Hűtő akkoriban még nem volt: Mindent aznap kellett megcsinálni, hogy ne poshadjon meg az étel. Nem lehetett napokkal korábban megfőzni semmit. Egyébként mifelénk nem csináltak nagy ügyet a vallási ünnepekből. A mi falunkban nem volt templom sem.
Volt valamikor nálunk is egy katolikus templom, de azt az ötvenes évek elején átalakították iskolává. A régi szentélybe került a kémiaszertár, ott meghagyták a régi falfestményeket. Szép színesek voltak, a kupolás mennyezet is tele volt velük. Azok alatt végeztük a kísérleteket. A kémcsövekben kotyvasztottunk mindenfélét, már nem tudom, mit öntöttünk mihez, csak arra emlékszem, hogy pezsgett és bugyborékolt. A templom hajójában volt a többi óra. Egyetlen hatalmas nagy terem az egész iskola. A négy alsó tagozatos osztály együtt tanult benne. Felváltva. Amíg az egyik osztály hangosan tanult, a többi csöndben feladatokat oldott meg. Önállóan. A padok még az eredeti 3-4 méter hosszú templomi padok volt. Ott álltak két sorban, hatan-nyolcan is elfértünk bennük. Ebbe az iskolába havonta egyszer járt ki egy református lelkész, ő tartotta az istentiszteletet. A katolikusok átjártak Újihrázra. Az istentiszteletre általában csak az idősebb asszonyok jártak, a hetedikes fiúk konfirmáltak, ennyi volt a vallás. Az emberek nagy része dolgozott vasárnap is, volt, akinek húsvétkor is mennie kellett a földekre, vagy az állatgondozókba.
Édesanyám nagyon korán kelt. Négy-öt órakor ő már fent volt húsvétkor is. Hétfő reggel megfestette a tojást kék, zöld, piros, sárga, lila színűre mikor, milyen festéket kapott a boltban. Feltette a húslevest, megpucolta a zöldséget, pörköltet vagy rántott húst készített elő, délre szép sorban minden kifőtt. A süteményeket előzőleg sütötte ki, nagypénteken.
A fiúk (a rokonok, a szomszédok, az osztálytársaink, az én bátyám is) már korán reggel elindultak locsolkodni. A legtöbben már hatkor úton voltak. 10-12 óra is volt, mire körül járták a falut. Volt, aki az egész falut meglocsolta, mire hozzánk ért. A felnőtt férfiak, amikor mi gyerekek voltunk, még nem jártak locsolkodni, az csak évek múlva jött divatba, amikor már nagylányok voltunk. A fiúk hímes tojást kaptak a locsolkodásért. Csak a rokon gyerekeknek adott Mama egy-két forintot, vagy oda volt készítve egy tálkába pénzt, és abból osztogattuk a fiúknak, kinek amennyi járt. Elsős-másodikos koromtól emlékszem ezekre a dolgokra. Később általános szokássá vált, hogy minden locsolkodó kapott egy pár forintot, amikor már jobban éltek az emberek, és már tudtak mindenkinek adni. a háború után pár évvel születtünk, szegények voltunk. Nem csak mi, mindenki. A locsolkodás úgy zajlott, hogy elmondtak egy verset, mindig megkérdezték, szabad-e locsolni. A hajunkra vagy a ruhánkra szórták az illatos vizet. Nem volt mindenkinek kölnije vagy rózsavize, volt, aki maga készítette a locsoló vizet szagos szappannal. Az látszott mindig: zavaros víz volt az üvegben, nem örültünk neki, de nem utasítottuk el azt sem. Mi nem utáltuk úgy a locsolkodókat, mint a mai lányok, kifejezetten vártuk őket. A fiúk csapatostul vonultak az utcán, mi lestük a kaput, hogy bejönnek-e. Általában négyen-öten összeálltak, és úgy jártak. Mi meg számon tartottuk, és másnap az iskolában megbeszéltük, kinek hány locsolója volt. Hárman voltunk lányok. Kicsi korunkban mindegy volt, hogy ki jött, minden fiút vártunk. Majd nagylánykorunkban már nem jött be hozzánk mindenki, csak az ismerős fiúk, akiknek tetszettünk.
Nem mindegyik kölni illatát szerettem. A szegfű illatú kölninek émelyítő szaga volt, azt nem bírtam, mert hányingerem volt tőle. A papának akácfa illatú kölnije volt, azt nem utáltam. Ő is meglocsolt bennünket, de lehet, hogy ez már csak akkor volt, amikor a felnőttek is locsolkodtak. Ő nem csak húsvétkor használta a kölnit, ha ment valahova, és ünneplőbe öltözött, mindig beszórta magát, ez amolyan férfiszokás volt.
Volt egy fiú, a gyerekkori szerelmem, Far Jancsinak hívták, őt különösen vártam. Na, most, ez ott kezdődött, hogy az apja, akit szintén Far Jánosnak hívták, már pólyás koromban kiválasztott, hogy „ez lesz az én menyem”. Ezt Mamáék mesélték. Jó barátságban voltak vele, Komádiban lakott a családjával, valószínűleg ott dolgozott a faluban, mert bejárt hozzánk. Akkor költöztek Körösújfaluba (akkor már így hívták Ihrázpusztát), amikor én ötödikes voltam.
Jancsival mintha mindig ismertük volna egymást. Három évvel idősebb volt nálam, szép piros barna arca volt, fekete szeme, gesztenyebarna haja. Biztosan mesélt neki az apja rólam, mert az iskolában, amikor odakerültek, egyenesen hozzám jött oda, ha bármire szüksége volt, vonalzóra, körzőre vagy valamire. Tőlem kért mindent el, pedig sokan voltunk a teremben. Az ötödik és a hatodik egyben volt. Ő hetedikes volt. Nyolcadikosnak kellett volna lennie, de megbukott, mert nem volt valami jó tanuló. Volt egy folyosó a tantermük és a miénk között. Ez már az új iskola épületében volt, a tanácsháza mögött. Az is valami régi kastély volt. Az ő tantermébe is két osztály járt egyszerre, a hetedik és a nyolcadik. Onnan jött át mindig egyenesen énhozzám, pedig mehetett volna a többi fiúhoz is.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
