NAPLÓK: A VERS LEGYEN VELETEK Legutóbbi olvasó: 2024-05-02 04:11 Összes olvasás: 32374| 129. | [tulajdonos]: KÖLTŐK GYERMEKKORA | 2018-08-24 08:39 | Ez tehát az a versem, amelyről az alábbiakat írtam. S amelyben én lényegében már 2,5 féléves koromban "elbúcsúztam" Szokolay Zoltán problémakörétől, világlátásától, sőt, az esztétikájától is. A jellem és az idegrendszeri típus ugyanis már életünk első néhány évében kialakul s a költő - a jó költő, Szokolay is az - később ezen személyiség számára választja meg a mondanivalót és az annak kifejezésére használt költői eszközöket. Lényegében már akkor eldől, hogy valaki a későbbi életében szélsőséges mértékben vonzódik-e a kötött formákhoz és a rímes költészethez, vagyis a "doromboló macskát" kedveli-e, vagy inkább a robbanékony dinamikával ható szabadverset, amelyet most olyan "jókutyához" hasonlítok, amelyik visszahozza a frizbit.
Nem igaz tehát, hogy támadnám Szokolay Zoltán költészetét, hiszen ő nem az én világomban - tulajdonképpen nem is az "én időmben" - él.
A kizökkent világ valójában sosem érdekelt. Értelemszerű, hogy jellegzetes, meghasonlott figurája (félrecsúszott nyakkendőjével) szintén hidegen hagy. Olyan ez, mint amikor véletlenül egy minket nem érdeklő filmre kapcsolunk át, tévedésből, de nem nézzük végig, hanem a "mi filmünket" igyekszünk visszakeresni. Újabb hasonlattal: az "uszoda vizembe" az ő rendszeréből, életünknek egy rövid szakaszában, szennyvíz került át: ezt kell most a szükséges eljárással (bármit is jelentsen ez) közömbösítenem.
A Szerkesztőségi főemlős etológiája című regényben pedig elvégzem mindennek a dokumentálását.
S mindezzel párhuzamosan, a "Balatonversekben" rúgom el magamtól a mindig is kritikával szemlélt "fülemből képzelt vér folyik" költői mentalitást, mert ezzel szeretnék emléket állítani az élni akarásnak.(Amit most az intézeti gyerekeknél, hajdani életem visszatükröződéseként is látok.)
Ebben az versben tehát, a későbbi "fülemből képzelt vér folyik költő" mint kisgyerek, azért sír, mert beviszik a Balatonba.
Ezzel szemben az én alteregóm, a magában költő korában a bennünk lakozó nemes vadember élni akarását felismerő hajdani kisgyerek nem akkor sír, amikor beviszik a Balatonba.
Hanem...
KÖLTŐK GYERMEKKORA
hogy sírtunk mindig én és más
későbbi költő
Fonyódon a strandbejáró lépcsőn
olyan rossz annyira kiszolgáltatottnak lenni
csak fölkaptak minket és vittek
hiába sírtunk hiába rúgkapáltunk
mondják annyira üvöltöttem hogy zengett a strand
és ezt nagyon szégyellték a szüleim
hiszen mi odavalósiak voltunk
állítólag még a pesti gyerekeknél is hangosabban sírtam
mikor bevitték őket a Balatonba
csak én mindig akkor
amikor kihoztak | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
