NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-04-29 03:09 Összes olvasás: 55236| 788. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 48. | 2024-03-25 08:40 | Az utazásról
Sehol sem éreztem otthon magam. Bárhová is utaztam, sose egyedül tettem. Mindig társaságban, többedmagammal utaztam, és sosem volt unalmas az út. Még akkor sem, ha elfáradva, hazafelé mindenki szótlan és csendes volt, elfoglalva saját gondolataikkal, honnan és hogyan folytassák tovább, ha hazaérnek?
Minden utazás egy ajándék. Míg utazhatsz, míg távol vagy attól, amit otthonodnak hívsz, hazádnak hívsz, addig minden felelősséget és terhet levetsz a válladról. Út közben nincs más dolgod, csak ellazulni és figyelni a környezetet, az új élményekre fogékonynak lenni, és lehetőleg hallgatni arról, milyen problémákat hagytál a hátad mögött. Ha azokról beszélsz, nem értetted meg az „úton levés”, az utazás lényegét.
Imádok autót vezetni. Amikor a kormánykereket fogom, s a gázpedált taposom, menekülök is: a napi rutinból (ez a „halálom”), a kötelező feladatok elől, az élet egy bizonyos része elől. Amíg úton vagyok, nem gondolok semmivel, nem is gondolkodok, van időm befogadni a látványt és élvezni a sebességet. Élvezni azt a megdöbbentő élményt (ami csak az embernek és a madarak egy részének adatott meg), hogy ülök, nem mozdulok, nem teszek semmiféle erőfeszítést és mégis 120 kilométer per órás sebességgel haladok előre. Döbbenetes!
A spanyolországi utam is annak köszönhető, hogy szeretek vezetni. A csapat főnöke (aki az útravalót pályázta és nyerte) költségtakarékossági okokból úgy döntött, hogy Nyugat-Nógrádból egy kilenc személyes kisbusszal fognak elutazni a Dél-Spanyolországi Ubeda nevű városba (a világörökség része). Összeállította kis csapatát, de kiderült, hogy a „jobbkeze”, a helyettese a korára való hivatkozással bejelentette, ő nem szeretne vezetni. Így kerültem én a képbe, egyébként soha sem láttam volna meg Spanyolhont! Nyolc napos volt az utunk, négy nap az oda-vissza utazásra, és négy nap Ubedában és környékén. Csodálatos volt számomra. Odafelé a boss beugrasztott második sofőrnek (az első természetesen ő volt), átadta a kormányt Szlovénia határátkelője előtt, és átadatta a Francia határátkelő után, így egy szuszra levezettem a 2400 kilométerből 760-at, a rám eső részt. Négyen vezettünk felváltva. Ubeda nem véletlenül ennyire népszerű város: olyan történelmi épületek, tárgyak, szokások, életmód tanúja, bemutatója, amit sokaknak kellene látni. Január elején voltunk ott, de San’ Esteban település templomtornyán fészkelt a gólya, érett narancsok lógtak minden út melletti fáról, fürtökben lógott a datolya a zöld ágak alól, és épp tartott az olajbogyó-szüret. 20-22 fok volt, kellemes napsütés, igaz, a spanyolok fáztak. Három hely fogott meg nagyon Ubedában: idegenvezetőnk megmutatta saját otthonát, ami egy mór-stílusú, belső udvaros, emeletes épület volt, ezer helyiséggel, ezer kis „odúval”, és nagy közösségi térrel. A belső udvaron buján zöldelltek a növények, fellocsolva a kövezet, s olyan trópusi párás, de ennek ellenére mégis kellemesen hűvös idő volt odabenn, amit csak élvezni lehet. Nem azt mondom, hogy irigylem tőle ezt a házat, de irigylem tőle ezt a házat, amit ráadásul még jó időben egy madridi panellakás árából vett meg.
A másik hely ami megfogott, az egy tapas-étterem volt. Ez is egy történelmi épületben, ami akkora volt, hogy a pincér majd egy percig kerengtetett bennünket, míg a különtermébe értünk. Csodás termek, rengeteg vendég, mind jókedvű, olyan hangulatban, mint amilyen lehettek a budai vendéglők Szindbád idejében. Akkor lakomát is kaptunk, amivel még ő is meg lett volna elégedve, bár itt nem volt főtt marha, vagy galamb, vagy csapolt ser, de volt legalább húsz féle tapas (apró falatok, de mind más és más), s a végére olyanok lettünk, mint a duda.
A harmadik hely egy a XV.-XVI. század környékén épített kastély, épület volt a város egyik utcájában, ami egy nemesi család tulajdona most is. A sokadik leszármazott fogadott bennünket, mint kiderült abból él, hogy körbevezeti a vendégeket ősei otthonában, s megmutat mindent, hogyan éltek, mivel ettek, mit olvastak. A könyvtára volt számomra a legmeglepőbb: rengeteg pergamenbe csomagolt régi, kézzel írott könyv (gondolom sok első kiadás), rengeteg régi nyomtatvány, természetesen emeletes, létrás polcrendszerrel, minden könyvben ex-libris. Az étkezőasztalokon arany és ezüst étkészlet, a fürdőkben ezüst utazókészletek, porcelánok. Nem mesélem tovább, csodálatos volt – főleg, ha gyerekkorom nyírségi nyomorához hasonlítom, akkor egyenesen a mennyország.
Visszatérve a témához: úton lenni jó dolog. Hazafelé egyik társunk kezdte meg a vezetést, de mindössze 100 kilométert vezetett egy benzinkútig. Itt bejelentette, hogy fáradt, és nem akar vezetni. A főnök ezen úgy felhúzta magát, hogy egészen Ljubljanáig vezetett egy szuszra, hiába mondtuk neki, most már elég. Közben láttunk az égi felhők között lebegő keselyűt, láttuk La Mancha szélmalmait, az északi hegyek parafatölgy ültetvényeit, és még ezernyi szép dolgot. Késő éjszaka volt, amikor a boss felébresztett engem Ljubljana határában, és végre átadta a kormányt. Ahogy hátradőlt az ülésemen, azonnal elaludt. Innen egészen Bánkig én vittem a társaságot haza.
Utazni jó. Nekem a legjobb. Ezért vágyok végzetesen egy lakóautóra, amivel bejárhatnám a világot, de Magyarországot mindenképp. Hiszen hazámból alig láttam valamit eddig.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
