NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 13:13 Összes olvasás: 55750| 528. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 5 | 2023-08-31 17:36 | V. fejezet
Mennyire áteredő az áteredő bűn?
Eddig az ember Földhöz való kapcsolatáról, mint lehető legátfogóbb kapcsolatról beszéltem. Ebben az előadásban a kapcsolatokat sokkal kisebb léptékben vizsgálom, az egyén, a genetika, a környezet kérdéseiről általános életfilozófiánk és politikai elveink összefüggésében beszélek majd.
A téma tárgyalását a következő kérdéssel kezdem: Mennyire áteredő az áteredő bűn? Ez a kérdés mindenhol régóta foglalkoztatja az embereket. Mennyire tekinthető áteredőnek az ember alapvető rosszasága, amelyet oly erőteljesen hangsúlyoz az ortodox kereszténység. És mennyire áteredő az ,,áteredő erény", amelyet a taoista és hindu hagyomány hangsúlyoz, ahol az ember alapvető természete, az ,,atman", egyenlő az istenség alapvető természetével. Az áteredő erény a keresztény hagyományban is ismeretes, a kvékerek például ,,belső fénynek", a középkori misztikusok pedig ,,scintilla animae"-nak (a lélek szikrája) vagy ,,synderesis"-nek hívják.
Az áteredő bűn és áteredő erény kérdését azóta feszegeti az ember, amióta saját magáról gondolkozik, és rendkívül változatos módokon válaszolta azt meg. Az indiai hagyomány a karma elméletével magyaráz: mindannyian az elmúlt életek végeredményével jövünk a világra, amely végeredménnyel a jelen életben valamilyen módon foglalkoznunk kell. Ez egy öröklődési elmélet: eredeti sorsunkat előző létezéseink befolyásolják; jelen életünket ez az örökség határozza meg. A problémát a görög hagyományban egyrészt az ember és Isten közötti kapcsolat keretén belül, másrészt a szükségszerűség dimenziójában vizsgálják. A szükségszerűség még az isteneket is befolyásolja, és azt senki sem változtathatja meg. A múltban a zsidó-keresztény hagyomány a kérdés tárgyalását leginkább a kegyelem és a szabad akarat, a kegyelem és a természet, az eleve elrendelés és az üdvözülés problémája köre csoportosította.
Az eleve elrendelés problémáját Matthew perjel négy különös verssorban foglalja össze. A vers igencsak meglepő, hiszen ezt megelőzően a szerző bájos költeményeket szerzett inkább, itt azonban fontos vallási problémákat tárgyal egészen hosszan.
,,Terelhetted-e volna Júdást,
hogy a jövő Poklát elkerüld
bukása előtt?
Ellenállhatott volna-e Pál,
Megtagadhatta volna-e
az elé táruló Mennyet és segítő kegyelmet?"1
A keresztény teológia az ötödik század elején, a Pelágiusz és Szent Ágoston közötti vita eredményeként az egész problémakört száműzte. Érdemes részletesebben is foglalkoznunk ezzel a vitával, hiszen a régebbi hagyomány kontextusában egy olyan problémakört foglal össze, amely még mindig nyugtalanít bennünket, ez pedig a természet és nevelés problémája.
Pelágiusz skót, esetleg ír származású brit ember volt. A brit egyház hagyományai szerint nevelték, amely dogmáira inkább a keleti, mint a római egyház tanításai voltak hatással. Középkorú férfiként, 400 körül indult Rómába. Rómát a mélységes erkölcsi romlottságnak azon állapotában találta, amely e helyre még a további évszázadokban is jellemző volt. Ezen kívül azt tapasztalta, és ez rendkívüli módon nyomasztotta őt, hogy viselkedésüket a rómaiak Ágoston az ember áteredő bűnös természetéről és az ördögi akaratnak való kiszolgáltatottságáról szóló tanaival igazolták. Ha bizonyosak vagyunk e tanítás igazságában, akkor miért is törekednénk, akár csak egy hajszálnyit is, a helyes viselkedésre?
Pelágiusz nyilvánvalóan a brit prakticizmus és empiricizmus korai alakja. Véleménye szerint a társadalmi intézmények reformjára és önsegítő cselekedetekre van szükség. Meggyőződése, hogy az ember, akár egyéni erőfeszítések árán, akár tiszteletre méltó és megfelelő társadalmi intézmények kialakítása segítségével, képes önmaga fejlesztésére. Az áteredő bűn áteredőségét vonta kétségbe tehát, ebben leledzett fő eretneksége. Tagadta, hogy Ádám bűne Ádámon kívül bárki másra hathatott volna, így azt is, hogy az az egész emberi fajra kihathatna, továbbá hangoztatta, hogy minden gyerek, csakúgy, mint Ádám maga is, ártatlannak születik. Ez Ágoston tanításának szöges ellentéte volt, aki azt prédikálta, hogy minden gyerek az áteredő bűnben születik, így, ha csak meg nem keresztelik őket, minden bizonnyal elkárhoznak. Szent Ágoston azt is hangoztatta, hogy a pokol arasznyinál is kisebb csecsemőkből összeállított mozaikkal van kikövezve, amely elég félelmetesen hangzik ugyan, azonban mégis logikusan következik az áteredő bűn áteredőségének előfeltevéséből.
Bár nem tárgyalhatjuk részletesen ezt a keresztény hitviták történetében különösen fontos helyet elfoglaló vitát, azonban érdemes megemlítenünk Pelágiusz tanításainak egyes sajátosságait. Pelágiusz azt hangoztatta, hogy az ember öröklött tulajdonságok nélkül születik. Azt állította, hogy az emberek "non pleni" (nem telítetten) és jellem nélkül ,,sine virtute, ita et sine vitio"2 születnek, azaz erény és bűn nélkül, a jóra vagy rosszra való veleszületett hajlam nélkül jönnek a világra, és minden ember aszerint válik jóvá vagy rosszá, hogy milyen környezetbe kerül és ez a környezet hogyan viszonyul hozzá. Ez az elképzelés jelentős mértékben különbözött Ágoston és a korabeli egyház ortodox tanításaitól. Bár akkor bűnös gondolatnak tartották, a rákövetkező 12 évszázad során mégis sikerült valamiféle teológiai kompromisszumot kidolgozni Pelágiusz felfogása és az extrém augustiniazmus között.
A következő fontos pelágiuszi alak Helvétiusz, a 18. századi gondolkodó. Az elkerülhetetlen fejlődésben az emberek a 18. században kezdtek hinni. Ez a hit együtt járt azzal a meggyőződéssel, hogy az embert elsődlegesen környezete természete határozza meg, és a környezet fejlesztése lehetővé teszi az ernber kedvező alakulását. Bár manapság már alig olvassák, saját korában Helvétiusz nagy hatású gondolkodó volt. Megerősítette Pelágiusz azon tételét, miszerint az ember bármilyen öröklött jellemző nélkül jön a világra, és az határozza meg, hogy végül is mi válik belőle, hogy mit tanul, és hogyan reagál környezete hatásaira. Helvétiusztól származik az az elképesztő kijelentés, hogy a Cévennes-ek minden pásztorgyerekéből megfelelő képzéssel Newtont nevelhetnénk. Ez a szemléletmód jelentős mértékben elterjedt a 18. század úgynevezett felvilágosodott gondolkodói között, sőt egyes elemeit még a 19. század haszonelvű gondolkodói is magukévá tették.
Szintén a 18. századi Franciaországban bukkant fel a biológus Lamarck érdekes alakja, aki azt állította, hogy örökletes tényezőket a környezet is kialakíthat. Más szóval a szerzett jellemvonások örökletességét hirdette. Ezt az álláspontot előbb Darwin, majd részletes genetikai tanulmányai alapján Mendel és követői vonták kétségbe a 19. században. Manapság azt hiszem, hogy a genetikusok Lamarck nézeteit már nem fogadják el, talán egyes orosz genetikusokat, Lysenko követőit kivéve. Lysenko azt állította, hogy a környezet módosításával olyan módon képesek megváltoztatni egy növény tulajdonságait, hogy ezeket a megváltozott tulajdonságokat az egyes növény is átörökíti. Tudomásom szerint ezen állításokat soha nem bizonyították, és a genetikusok elsöprő többsége még a gondolatot is ellenzi.
Nem sokkal azelőtt, mielőtt Lysenko Oroszországban hirdetni kezdte volna tanait, az Egyesült Államokban J. B. Watson behaviorista eszméivel szembesülhettünk. Watson egyes korai kijelentései meglepően hasonlítottak Helvétiusz tanításaihoz. Azt bizonygatta például, hogy a zenei vagy matematikai tehetség nem örökletes tényezők függvénye, és, hogy az ember viselkedését teljes mértékben környezeti tényezők határozzák meg. Mára szerintem ez az álláspont mérséklődött valamelyest, azonban a behavioristák még ma is hajlamosak az örökletes tényezők alulértékelésére. Skinner monumentális Tudomány és emberi viselkedés3 című munkájában az örökletes tényezőket pontosan egyetlen oldalon tárgyalja, a könyv teljes egészében a viselkedés környezeti kondicionálás általi meghatározottságát taglalja. Teológiai fogalommal azt mondhatjuk, hogy a behaviorista meghatározottságú gondolkodók tulajdonképpen pelágiuszi alakok, míg a genetikai meghatározottságot vallók inkább Ágostonkövetők. Az igazság, szokás szerint, valahol középen található. Teljességgel világos, hogy az örökletes (a természet) és a környezeti (nevelés) tényezők egyaránt fontosak, sőt, a valóságban ezt a kettőt képtelenség szétválasztani.
Tekintettel arra, hogy az örökletes tényezőket hosszú időn keresztül lebecsülték, érdemes számba vennünk az egyes ember áteredő – örökletes – tulajdonságait. Az evolúciós skálán felfelé haladva azt látjuk, hogy a fajtákon belüli változékonyság egyre nő, és kétségtelen, hogy a legmagasabb változékonysági szinten az embert találjuk. Jelentős örökletes különbségek, például anatómiaiak is, vannak az egyes emberek között. Anson 1950-ben4 közreadott kiváló anatómiai atlasza talán az első, amely az emberek közötti hatalmas anatómiai különbségeket is felmutatja. Anson nyolc különböző képen mutatja be a jellemző emberi kézformákat. Nem kevesebb, mint tizenkét képpel illusztrálja az emberi szív legáltalánosabb formáit. (Azok, akik az emberi szívről írtak, azt állítják, hogy sokkal nagyobb eltérés van az egyes emberi szívek, mint az emberi arcok között. Ez a megállapítás akkor igazán meglepő, ha számba vesszük, hogy az emberi arcok között mekkora különbségek vannak.)
Sok egyéb anatómiai eltérést is találunk az emberek között. Vegyük például a beleket. A magas és szikár emberek beleinek súlya és hossza jelentős mértékben különbözik a kövérkés és inkább puhány emberek bélrendszerétől. A kövérkés és puhány emberek belei legalább kétszer olyan súlyosak és legalább ötven százalékkal hosszabbak, mint a soványaké. Ebből következően sokkal hatékonyabban működnek, és ezzel magyarázható, hogy a kövér ember miért hajlamos a hízásra, akkor is, ha keveset eszik, míg a sovány akkor sem hízik meg, ha sokat eszik. A belső elválasztású mirigyek ugyanilyen mértékben különböznek egymástól. Az agyalapi mirigy súlya teljesen normális emberek körében 350 és 1100 milligramm között váltakozhat. A pajzsmirigy 8 és 50 gramm között, míg a mellékpajzsmirigy 50 és 300 milligramm között lehet. A herék 10 és 45 gramm között lehetnek. A petefészek súlya 2-től 10 grammig terjedhet, míg a petesejtek száma 30000 és 400000 között van. A tobozmirigy 30 és 400 milligramm között lehet, és a normális hasnyálmirigyben az inzulint kiválasztó Langerhands szigetek száma 200000 és 1800000 között van.
Hasonképpen a fiziológiai reakciók is igen különbözőek. Ízérzékelési kísérletek, többek között Albert Blakeslee legújabb kutatásai kimutatták, hogy bizonyos anyagokat egyes emberek sósnak, mások savanyúnak, megint mások keserűnek vagy édesnek éreznek. A perifériális látásélesség is igen jelentős eltérést mutat az egyes emberekben. Általánosságban elmondhatjuk, hogy ezek a kétségtelenül genetikai meghatározottságú anatómiai és fiziológiai eltérések hatalmas jelentőséggel bírnak, hiszen azok mentális és lelki életünkben is tükröződnek valamilyen módon.
Az emberek közötti hatalmas mentális és pszichológiai különbségek elsősorban az idegrendszer szerkezeti eltéréseivel mutatnak összefüggést. Például bizonyosan tudjuk, hogy az emberi agy neuronjainak száma, formája, elrendeződése különböző. Bár nem tudjuk pontosan, hogy ezek a fizikai eltérések milyen pszichológiai hatást eredményeznek, kétségtelen, hogy gondolkodásmódunkat és jellemünket is befolyásolják. A jellem- és vérmérsékletbeli különbségek összefüggenek még az idegrendszeri aktivitást es a metabolizmust kontrolláló enzimek különbözőségeivel is. Egyre világosabbá válik, hogy ezeknek hatalmas jelentőségük van. Harmadsorban az egyéni pszichológiai különbséggel korrelál még a vérkeringés is, amely az egyén életében rendkívüli jelentőségű. Egyesek szíve sokkal több vért továbbít sokkal gyorsabban, másoknak az erei a hatékonyabbak a vér különböző testrészekbe juttatásakor. Ezek tehát az egyének közötti pszichológiai eltérések genetikai alapjait képezik, így ezeket a pszichológiai különbségeket nyilvánvalóan nem csupán környezeti tényezők határozzák meg.
A modern pszichiátria azért hagyta olyan feltűnően figyelmen kívül az ember pszichológiájának genetikai tényezőit, mert egyáltalán nem foglalkozott az ember testi tulajdonságaival. A test tanulmányozása során meggyőződhetünk róla, hogy az emberek között hatalmas különbségek vannak. Azonban ha a testet figyelmen kívül hagyjuk és kizárólag a pszichológiára koncentrálunk, akkor mindez nem annyira nyilvánvaló, bár könnyen beláthatjuk, hogy a jelentős fizikai különbségeknek valahogy mégis tükröződniük kell a pszichológiai eltérésekben. Amikor a modern pszichiátriai irodalmat olvasom, mindig meglepődöm, hogy a tudomány alapító atyái, Freud, Jung és Otto Rank egyáltalán nem törődtek az emberek fizikai jellemzőivel, és így teljes mértékben figyelmen kívül hagyták betegeik problémáinak genetikai hátterét. Amikor úgynevezett esettörténeteket olvasunk, soha nem tudhatjuk meg, kiről is van szó tulajdonképpen. Leírják X nőbeteget, azonban nem tudjuk meg, hogy a hölgy 45 vagy 100 kilogramm-e, bár nyilvánvaló pszichológiai különbségek vannak két ilyen eltérő súlyú nő között. És Y úrról megtudjuk, hogy rossz állapotban van, de nem tudhatjuk meg, hogy Y úr gömbölyded-e vagy úrifiúsan hosszú lábú, hogy olyan-e mint egy párduc, vagy mint egy medúza. Bár ezek nyilvánvalóan nagy jelentőségű különbségek, az ember egyik könyvet olvashatja a másik után anélkül, hogy ilyen nyilvánvaló tényeket megemlítenének. Egyedül Adler utal néha az ember személyiségének fizikai jellemzőire.
Ahogy az is nagyon fontos, hogy a test orvosai tisztában legyenek az elme és a lélek testre gyakorolt hatásával, ugyanúgy az is fontos, hogy a pszichológusok tisztában legyenek a test lélekre és elmére gyakorolt befolyásával, valamint azzal, hogy e hatások egy része genetikai meghatározottságú, tehát, hogy gyakorlatilag csaknem minden pszichológiai zavar mögött örökletes tényezők is meghúzódnak. A legnyilvánvalóbb kérdés, amelyet, ha jól tudom a pszichiátriai irodalomban eddig soha nem tárgyaltak, hogy ha pszichológiai problémáink gyermekkori traumatikus élményekre vezethetők vissza, akkor mégis mi okozza azt, hogy nem vagyunk mindnyájan őrültek? Mindnyájunk életében voltak gyermekkori traumatikus élmények, azonban közülünk csak néhányan őrültek meg, és sokan viszonylag mégis egészségesek. Ismételten meg kell jegyeznem továbbá, hogy az Ödipusz típusú esetek és a testvérféltékenység olyan biológiai alapokon jelennek meg, amelyek különböző embereknél eltérőek.
Bizonyos embereknek nincs pszichológiai ellenállásuk, míg másoknak, kétségtelenül genetikai okoknak köszönhetően, a fertőzésekkel szembeni fizikai ellenállása nagyon alacsony. Ez hatalmas jelentőségű tény, hiszen ahogy az is lehetséges, hogy biokémiai eszközökkel javítsuk a szervezet a fertőzésekkel szembeni csökkent ellenállását, úgy az is lehetségessé válhat, hogy kijavítsuk azokat a genetikai anomáliákat, amelyek azt okozzák, hogy a pszichológiai traumák egyes emberekre nagyobb hatást gyakorolnak, mint másokra. Szerencsétlenségünkre a pszichológiai irodalomban alig találunk erre vonatkozó utalást. E helyett lépten-nyomon egy olyan dogmába ütközünk, amely a fiziológiai tényezőket szisztematikusan figyelmen kívül hagyja, és amelyet a környezeti meghatározottság dogmájának nevezhetünk.
A dolgok ilyetén állapota azonban korántsem egyetemes, és örömmel tudósíthatok az utóbbi években arról a pszichiátrián belül megindult nem ortodox mozgalomról, amelyet konstitucionális (alkati) pszichológiának hívhatunk. E terület úttörői William D. Sheldon és munkatársai, George Draper és C. W. Dupertius, akik a betegségek és bizonyos örökletes testi tulajdonságok közötti összefüggéseket kutatják.
Sheldon bebizonyította, hogy tökéletesen téves különböző ,,embertípusokról" beszélni. A probléma az, hogy a nyelv természete arra késztet minket, hogy lényegi típusokban és elszigetelt rekeszekben gondolkozzunk, és rendkívül nehezünkre esik bármilyen folyamatosságban való gondolkodás. A fizika világában, amikor a világegyetem folyamatosságáról kellett beszélni, az emberek sajátos ad-hoc nyelvek, azaz különböző matematikai nyelvek kialakítására kényszerültek. A pszichológiai problémák esetében ugyanezt figyelhetjük meg. Ahogy ezt Sheldon bemutatta, az emberek közötti különbségek nem ugrásszerűek, ezért típusokba való besorolásuk teljességgel lehetetlen. Inkább folyamatos variációkat figyelhetünk meg, és ezek nem két pólus között zajlanak – bár mindig hajlunk a dichtómiában való gondolkodásra –, hanem egy hárompólusú keret között.
Ma nem részletezhetem Sheldon nagyon realista osztályozási rendszerét, amely a testalkat és a vérmérséklet – a fizikai külső és a jellem kapcsolata közötti genetikai variációkat mutatja fel. Ezeket a különbségeket a drámaírók és a történetmesélők intuitív módon mindig is értették. Egyetlen dramaturg sem követné el azt az őrültséget, hogy Falstaff figuráját mondjuk Cassius testébe öltöztesse, hogy Pickwick jellemét Scrooge testében mutassa fel. Caesar beszédének logikája tökéletesen világos:
,,Tedd, hogy kövér nép foglaljon
körül,
És síkfejű s kik éjjel alszanak.
E Cassius ott sovány, éhes színű;
Sokat tűnődik, s ily ember veszélyes"5
Cassius ugyan túl sokat gondolkozik, de azért távol áll attól az extrém ectomorph alkatú embertől, aki rengeteget gondolkozik, ellenben soha nem vagy csak rendkívül lagymatagon cselekszik. Ó azoknak a rendkívül veszélyes embereknek a táborába tartozik, akik rengeteget gondolkoznak, és elegendő mennyiséggel rendelkeznek abból, amit Sheldon ,,mesomorphikus faktornak" nevez, ahhoz, hogy erőteljesen és hatékonyan cselekedjenek. Azonban ,,endomorphikus faktoruk", amely a zsenialitás, a kitörő öröm és a kedvesség faktora, túlságosan is alacsony. Cassius tehát a tipikus fanatikus, és azt hiszem könnyedén elképzelhetjük, hogy fizikuma nagyon hasonlatos Savonaroláéhoz, akinek jelentős gondolkodási képessége hatalmas lendülettel, minimális kedvességgel és együttérzéssel párosult.
Vagy vegyük például Chaucert, akit példának okáért én nagyon kedvelek, és olvassuk el a Canterbury mesék prológusát. Meglepve szembesülünk a nagyszámú jellemrajzzal, amelyet Chaucer egész egyszerűen az elbeszélések szereplőinek nagyon pontos fizikai leírásával ér el. A prológus különleges példáját adja annak, hogy milyen sokat mutathatunk be minimális pszichológiai elemzéssel, az emberek fizikai különbözőségeinek megjelenítésével. Egyszerűen abból következően, hogy külső jellemzőik leírása hallatlanul életszerű, rendkívül világos képet kapunk arról, hogy kik is ezek az emberek valójában.
Sheldon tripoláris rendszere azért is érdekes, mert nagyon hasonlít India vallásos hagyományaiban fellelhető tripoláris rendszerre. (A keresztény rendszer inkább kétpólusú; gondoljunk csak Márta és Mária, valamint a cselekvés és a szemlélődés dichotómiájára. Bár a keresztény rendszerek is elismerik, hogy Márta személyisége például több aspektussal is bír.) Az indiai pszichológiai-teológiai elmélet teljességét a Bhagavad Gitából ismerhetjük meg. Az emberi lényeket három fő osztályba sorolják. Bhakti jógának vagy odaadásnak nevezik azt, amikor Isten imádata odaadó gyakorlat által valósul meg. Karma jóga az, ha Isten imádata elsősorban cselekedeteken keresztül, a kötelességek önzetlen gyakorlata által nyilvánul ki. Amikor Isten imádata szemlélődésen és tudáson keresztül valósul meg, jnana jógának hívják. Sheldon szerint a jellemzően endomorph egyén az érzelmi odaadás gyakorlatához, a mesomorph egyén a kötelesség diktálta cselekvéshez, míg a jellemzően ectomorph ember a befelé forduló és szemlélődő élethez vonzódik.
Itt meg kell említenünk azt a furcsaságot, hogy a pszichiáterek amennyiben egyáltalán az ilyen típusú vérmérséklet-különbségeket felfedezték, úgy csak két pólust érzékeltek. Például Jung, aki introvertált és extrovertált típust különböztet meg. Teljességgel elkerülte figyelmét, hogy két, egymástól gyökeresen eltérő extrovertált ember van: a lendületes, heves extrovertált, aki embereken vagy dolgokon szeret uralkodni (ez a típus Sheldon rendszerében a mesemorph ember). A másik az érzelmes, kedves extrovertált (akit Sheldon endomorph embernek hív), aki imádja az érzelmi titkokat, mindenkit a bizalmába akar fogadni és mindenkivel jóban akar lenni.
A genetikai meghatározó tényezők háttérbe szorításának jelenkori tendenciája bizonyos politikai és filozófiai doktrínákhoz kapcsolható. Az ortodox marxizmus például a környezeti determináció ideáján alapul, és nem szívesen számol a veleszületett különbségekkel. Az Egyesült Államokban, talán egy rosszul értelmezett demokratikus kép következtében úgy érzik, hogy az emberek veleszületett és megváltoztathatatlan tulajdonságai, és az ebből adódó különbségek valahogy antidemokratikusak – és ez a megközelítés is igen nyomasztó. A bátyám6 mesélte, hogy évekkel ezelőtt felkérték, írjon egy genetikai tárgyú cikket egy magazin részére. Megírta a cikket, ki is fizették, azonban a szerkesztő azt mondta, közölni nem tudja azt, mert az emberek közötti veleszületett különbségek bemutatása az olvasókat túlságosan is nyomasztaná.
Szerencsétlenségünkre a természet, természete szerint, a szó napóleoni értelmében, aki azt mondta, hogy megnyitja a tehetségek előtt az utat, nem túlságosan demokratikus. Érdekes, hogy az oroszok, annak ellenére, hogy Lysenko azt hirdetheti, hogy árpából búza állítható elő, ami nyilvánvaló lehetetlenség, mégis úgy döntöttek, hogy a hatékony vezetés megvalósítása érdekében gondosan ki kell válogatniuk azokat az embereket, akiket tehetséggel áldott meg a természet. Azt látjuk, hogy a jelenlegi orosz oktatási rendszer lényegében arisztokratikus jellegű, hiszen a legintelligensebb és legtörekvőbb emberek fejlesztésére koncentrál, és kevéssé törekszik arra, hogy mindenki számára egyetemes tudást biztosítson. Az általános iskolázás elég hamar véget ér, azonban a felsőbb oktatás, a hatékony oligarchia megteremtése érdekében, meglehetősen intenzív. Lenyűgöző, hogy bár a marxista elmélet ellenzi az emberi tulajdonságok genetikai meghatározottságának hangsúlyozását, egy marxista országban a gyakorlati élet követelményei mégis arra kényszerítették az oroszokat, hogy a különösen tehetségesek képzésére nagyobb figyelmet fordítson, mint a demokratikus országok. Azonban ez a típusú arisztokrácia, vagy pontosabban inkább meritokrácia7, nyilvánvalóan nagyobb tért fog nyerni, annak arányában, ahogy a technológiai társadalmak egyre inkább igénylik azt. Angol antropológusok megfigyelték a jelenség elterjedését Nagy-Britanniában, és erre fel is hívták a figyelmet. Olyan rétegzett társadalmak fognak kialakulni, amelyben a különböző képességű emberek vizsgáztatása után a legjobbak egyre specializáltabb és intenzívebb képzési formákban vesznek részt.
A tények ismertetése után most vegyük szemügyre, mi van a híd túloldalán. Mit eredményeznek az értékek és gondolatok területén az emberek között megfigyelhető hatalmas genetikai különbségek? A változékonyság tényének egyik következménye, hogy a szabadságot rendkívül értékesnek tartjuk. Hiszen, ha mindnyájan egyformák lennénk, ahogy azt Helvétius, Pelagius vagy munkássága kezdetén Watson hirdette, akkor szükségtelen a szabadság; ami jó az egyiknek, az mindenkinek jó. Az emberi különbözőség – történetesen az, hogy, ami az egyiknek étek, az a másiknak méreg – késztet minket az egyéni szabadság megtartására, a tolerancia gyakorlására, ez tartja vissza a többséget a kisebbség elnyomásától, és ez engedi meg az egyénnek azt is, hogy saját életét bizonyos mértékben meghatározza.
Az öröklött különbözőség a vallásos hagyományban abban a tanban fejeződik ki, hogy az egyén lelke végtelen értéket képvisel. Ez persze a szervezett egyházakat nem akadályozta meg abban, hogy a hívőket egyetlen egynemű hitgyakorlási formába kényszerítse. Mindenhol megfigyelhetjük ezt a feszültséget az örökletes különbségek és a között, hogy a társadalom az emberi élet egyetlen irányítható formájának kialakítására törekszik. Mint mindig, itt is azzal a problémával szembesülünk, hogyan hozhatjuk ki a két törekvésből a legmegfelelőbbet, azaz hogyan hozhatunk létre egy stabil és életképes társadalmat, amely ugyanakkor az emberi egyedek közötti hatalmas különbségeket is figyelembe veszi.
Az, hogy a társadalmak milyen kötöttségekkel korlátozták tagjaikat a kultúra különböző szintjein és különböző történelmi korokban jelentősen eltért egymástól. A primitívebb közösségekben, ahol a közösségek kicsik és a hagyományok nagyon szorítóak, a konformitás kényszere meglehetősen erős. Ha antropológiai irodalmat olvasunk, akkor az egyes hagyományok fantasztikus természete, amelyhez az egyes embernek alkalmazkodnia kellett, megdöbbent minket. Az olyan hatalmas és komplex társadalmak előnye, mint amilyen a miénk is, hogy megengedi az egymástól nagyon különböző emberi lényeknek, hogy igen eltérő módokon fejezzék ki magukat; nem igénylik azt a nagyon intenzív alkalmazkodást, amely a kicsiny és primitív társadalmakban szükségszerű. Mégis, minden társadalom konformitásra ösztönöz, amelyet egyrészt a törvény és a hagyomány kényszerít ki, másrészt maguk az egyének, akik a társadalom által ideáltipikus viselkedés utánzására törekednek.
Ebben az összefüggésben figyelmükbe ajánlom a francia filozófus, Jules de Gaultier körülbelül ötven éve, A bovarizmus címmel megjelent könyvét.8 A fogalmat Flaubert Bovaryné című regénye hősnőjének nevéből hozta létre a szerző. A szerencsétlen sorsú fiatalasszony folyamatosan azzal próbálkozott, hogy az legyen, aki nem volt. Gaultier ezt a jelenséget általánosítja, és azt állítja, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy olyanná váljunk, amik nem vagyunk, hogy olyanná váljunk, amit a társadalom, amiben felnevelkedtünk megfelelőnek tart. Azt állítja, hogy mindannyian ,,bovarikus balekok" vagyunk. Vannak olyanok, akik kevésbé, hiszen örökletes tulajdonságaik kevéssé különböznek attól, amelyet utánzással is igyekeznek megközelíteni. Azonban vannak olyanok is, akik 90 fokban bovarikusak, sőt olyanok is, akik 180 fokban, azaz pontosan az ellenkezőjét igyekeznek megvalósítani annak, amire természetükből következően képesek lennének. Ennek következményei katasztrofálisak. Az egyik mechanizmus, ahogy a társadalom tagjait konformizálni akarja, hogy különböző ideálokat állít fel, és elvárja, hogy az emberek önként utánozzák azokat. (Nem véletlen, hogy a keresztény hitgyakorlat leghatásosabb és legtöbbet olvasott könyvének címe: The Imitation of Christ.) Szerencsétlenségünkre azonban, ahogy az a fiatalkori bűnözésről szóló tanulmányokból kiderül, sokan nem a legnemesebb ideálokat követjük. Utánozzuk Al Caponét, az embereket molesztáló fiatalokat, a rockzenészeket és popmutatványosokat és a többi. Ez a folyamat minden társadalomban megfigyelhető, és szükségszerűen mindig is jelen van és jelen is lesz. Azt kellene kimódolnunk, hogyan találhatnánk meg a középutat a konformitást ösztönző társadalmi kényszer és az emberek genetikai különbözőségei védelme között.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a genetikai különbözőségek lehető legkedvezőbb megnyilvánulása érdekében környezetünket a lehető legkedvezőbb módon kell fejlesztenünk. Csakis akkor érzékelhetjük az ember veleszületett képességeit teljes mértékben, amikor a táplálkozási és oktatási esélyek egyenlők lesznek. Ebben az esetben a képességeket ugyanis nem fogják elfedni a rossz és hiányos táplálkozás, az oktatás hiányának következményei, azaz ekkor lesznek az emberek képesek arra, hogy önmagukat teljes mértékben kiteljesítsék. A korai eugenistákkal szemben én tehát azt állítom, hogy a nem megfelelő egyedek sterilizálása vagy a megfelelőbb egyedek szaporításának szorgalmazása egyáltalán nem elégséges. E helyett egy olyan társadalom kialakítására van szükség, amelyben a megfelelő környezet kialakítása fontos, melyben az egyes ember, a férfiak és nők, a lányok és fiúk genetikai adottságainak teljességét érzékelhetjük végre.
Összefoglalva tehát azt állíthatjuk, hogy az emberi különbözőségek tényei azt jelzik számunkra egyrészt, hogy a szabadság és türelem, másrészt, hogy egy megfelelő környezet – amely mindenkinek hasonló körülményeket biztosít, és amelyet felfelé kell egyenlősítenünk – rendkívül fontos számunkra. Életbevágóan fontos, hogy a genetikailag különböző egyéneket ne kényszerítsük arra, hogy olyanok legyenek, mint mindenki, továbbá, hogy a törvény és rend adta keretek között minden egyén számára lehetővé tegyük, hogy a saját természetének törvényei szerint fejlődjön, hogy a vallási elvek alapján elismerjük, minden egyéni lélek határtalan értéket képvisel. Annak az ideának a megvalósítására kell törekednünk, amit a chicagói filozófus, Charles Morris A nyitott én9 című könyvében tűzött ki célul: egy nyitott egyénekből álló nyitott társadalom megteremtését.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
