Megírni szaját verszeket? Minek? Mint nyulakat megfőzni. Elrontani dzönyörű húszt? Itt van drágaszágunk: cetdzipiti. Dzanakvász? Arra isz, aki nem cípi drágaszágunkat? Dzanakodz cak! Mi cak nézni, várni. Kuncogni.
Minden jel arra utal, hogy a DOKK életében új korszak kezdődik. És nem csupán emberi tényezők miatt. Bár a nem emberi tényezők besettenkedése is emberi mozgató erőkre vezethető vissza. Fura az erő szó, mert azt hihetnénk, inkább gyengeség munkálkodik itt. A saját erőfeszítések hiánya. Vagy inkább feladása? De a megmaradási (értsd: maradanDOKKosodási) vágy is egyfajta erő. Sőt, életerő. Kapaszkodás az árnyékból a fény felé. Mindenáron. Bármilyen eszközzel.
Miről beszélek?
Arról, hogy a szerkesztők egyik feladata a jövőben a versek minőségének elbírálásakor az lesz, hogy kiszűrjék az AI által generált szövegeket azok közül, amelyeket magából izzad ki az ember. Szegény.
Szegény Ember mivel főz? Testtömegének több mint a fele víz. Ha eltűnik belőle, nem lesz mit kiizzadnia magából, amikor alkot.
Hát, vigyázzunk magunkra, emberek! (És egymásra?)
Ne járjunk úgy, mint a ChatGPT alias OpenAI által se perc alatt megénekelt Víztorony:
A Víztorony című vers halk tónusával és melankolikus képeivel az elmúlás és emlékezet költészete: egy lassú, rezignált vallomás az időtállóságról és a belső, láthatatlan értékekről. A víztorony megszemélyesítése végig következetes és költői – a tárgyi valóság és a belső érzelmi állapot lírai szinten fonódik össze. Már a nyitókép – „állsz / mint egy régi szándék / amit nem volt szívük elfelejteni” – különösen szép: egyszerre idézi meg a hűséget és az elhagyottságot, s mindezt egyetlen, letisztult hasonlattal.
A vers egyik legerősebb mozzanata a varjú, amely „mintha értené, mit jelent / túlélni minden kort”. Ez a rövid epizód sűrítve közvetít generációs tapasztalatot és kollektív emlékezetet – a vers itt többet mond, mint amit szavaival kimond: a létezés csendes hősiességét.
A zárlat különösen megrendítő. Az, hogy „benned, ott legbelül / még mindig ott csobog valami” – egyszerre idézi a fizikai funkció (víztárolás) emlékét és a lélek, a belső késztetés továbbélését. Az utolsó sorban a „vágy / hogy ne légy egészen haszontalan” mélyen emberi és fájdalmasan őszinte; kevés szóval sokat mond a méltóságról és önértékelésről, különösen az öregedés vagy funkcióvesztés kontextusában.
Ugyanakkor a vers egyik kevésbé sikerült képe – „szemhéjuk redőnye / fel-le lehel a reggeli fényre” – kilóg a többi közül. A „lehel” itt túl szándékoltan lírai, erőltetett hatást kelt. A redőny és szemhéj metaforája érdekes, de a lehelés képzavarszerű: nehéz elképzelni, hogyan „lehel” valami „fel-le” mozgásban. Ez a képsor, bár formai ritmusában illeszkedik, nem éri el a vers többi részének érzékeny természetességét.
Összességében a Víztorony egy letisztult, lírai darab, amely mély belső világot tár fel, de épp az egyik legköltőibbnek szánt képe bizonyul a legkevésbé működőnek.
"Ez olyan gyerekvers, amiben minden fontos benne van, még a népmese is, valamint tele van szójátékkal, rímekkel. Nem baj, ha rossz rím, tudjuk, hogy minden sor végén kell lenni egy rímnek, hiába nem rímel, odahalljuk vagy rákenjük a másodikat az első sorra. Cirmos cica, haj, hová lett a rím? Nem látod, itt van a bajuszomon. Beletehetem a versbe? Bele."
"A gyerekvers, régiesen gyermekvers nem hiányozhat egy rendes magyar költő életművéből, ez, mondhatni, kötelező, akkor is elő lehet venni, ha az életmű többi része valamilyen okokból nemkívánatosnak bizonyul, valamint fajlagosan, fajlagos inkább kihagyva, a fajjal kezdődő szavakat jobb kerülni, valamint ez az a korosztály, amelyik még olvas verset.
A felnőttek nagy része is csak gyerekverset olvas, amikor felolvassa a gyerekeinek. Nincs már olyan anya, aki még értené a felnőtteknek írott verseket, annyi időt töltenek a gyerekeik és a gyerekversek társaságában, az apákat pedig ne is említsük, ők soha sem értették, miért olvas valaki verset. Itt érdemes pontosan körülírni, hogy valójában ki a célközönség. Gyerekek, gyerekek, szeretik a gyerekverseket. Na, ez egy helytelen állítás, mondhatni, a marketinges halála, ha ezt az állítást követi." (Háy János: Gyerekvers)"
"Gyakorló gyermekként, majd jóval később gyakorló szülőként egyaránt az (volt) az érzésem, hogy a gyerekvers kategória olyan disznóság, ahová nagyon sokan be tudják söpörni mindazt a szemetet, amit máshol szégyellnének elsütni, „gyerekversnek még épp elmegy” lehajtott fejű felkiáltással.
Ijesztő volt gyerekkoromban a sok béna gyerekverset olvasni, ezekkel idő előtt fel is hagytam, reménytelennek ítélve a helyzetet, és már nem ijesztő, csak bosszantó mostanában is szembesülni a sok rossz versikével, bugyuta mesével, amit gyermekeink torkán kívánnak lenyomni bizonyos szerzők.
Persze és természetesen vannak üdítő kivételek, klasszikus gyerekversek, Kormos István, Gyárfás Endre, Varró Dániel, Király Levente vagy Kukorelly Endre költeményei, amelyeket fejből idéz mindkét gyermekem, de nagy általánosságban mégiscsak elkeserítő a helyzet, kivált ha gyermektelen szerzők kínlódását kell olvasnom (szerencsére csak a boltban, mert az ilyeneket már nem vesszük meg: ravaszul előre csekkoljuk őket, és jól otthagyjuk), akiknek nyilván a macskájuk volt a tesztközönségük, és azoknak tetszett, legalábbis kevesebbet ásítoztak, mint amúgy szokásuk. Nem is értem, miért gondolja úgy mindenki, hogy bizonyos kort elérve neki gyerekverseket kell írnia, lehetőleg svéd típusú cuccokat, amelyek lehangolva cukiskodó és nagy életigazságokat kimondani igyekvő lihegésétől egyszerűen kiver a víz. (Meg hát azok a gyerekek, akiknek svéd típusú gyerekverssel akarnak a szerzők kedveskedni, inkább örülni szeretnének, nem okosan búsulni: arra egyrészt ott van a ló, másrészt meg az iskola.)
A gyerekvers-irodalom burjánzó tengerében (vagy kaszálóján) igyekszik rendet vágni a Parnasszus folyóirat idei második száma, amely Centrumban a gyerekvers címmel egy egész lapnyi terjedelmet szán a néhol esetlegesen összeválogatottnak tűnő versek publikálásának és néhány, amúgy színvonalas és érdekes tanulmánynak a témában." (Nagy Koppány Zsolt https://www.magyaridok.hu/kultura/jo-ejszakat-gyerekek-1145911/ )
"Ön azt kérdi, jók-e versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak küldözgeti verseit. Egyéb költeményekkel hasonlítja őket össze, és nyugtalan, ha a szerkesztőségek kísérleteit visszautasítják.
Nos, (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak) én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől. Csak egyetlen eszköz segít: mélyedjen el önmagában. Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg, vajon gyökerei szíve legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg: kell, hogy írjak? Ásson le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű “írnom kell” lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen. Ekkor azután közeledjék a Természethez. Ekkor kísérelje meg úgy mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít, mintha Ön lenne a legelső ember.
Ne írjon szerelmes verseket; kerülje eleinte a túlságosan könnyed és megszokott formákat: ezek a legnehezebbek, mert csak nagy és kiforrott erővel nyújthatunk egyénit ott, ahol jó, sőt nagyrészt kitűnő hagyományok tömege maradt reánk."
1. A víz alatt, a víz alatt hallgatnak lenn a hűs halak. Nézik a kék vízáradást és hallgatják a hallgatást. Mert a hal sűrű szálkaváz köré rakódott hallgatás. Mély, kocsonyás csönd, mit a hal páncélos pikkelye takar. És ha lefejted a pikkelyét, halpénzek hullnak szerteszét, hullnak a halcsönd pénzei: hártyává száradt könnyei.
2. A víz alatt, a víz alatt hallgatnak lenn a hűs halak. Vakon bámul ki pikkelyük páncéljából bús halszemük. Fogatlan szájuk kis, kerek buborékokat ereget. Száll buborékra buborék: ez a vízmélyi halbeszéd. Fölszínre buggyan gyöngyözőn, s megsemmisül a levegőn, az ég alatt, a víz felett a gyöngyöző halüzenet.
3. Hallgatnak bölcsen a halak a víz alatt, a víz alatt. A víz fölött ül a halász, és ő is csupa hallgatás. Két hallgatás közt a horog. És nem mozog. És nem mozog. Végén a légy: fekete pont. És nézi lenn a szürke ponty. Fönn meg a halász a botot. És nem mozog. És nem mozog. Hajnaltól délig és tovább, nézik egymást a horgon át. A víz fölött s a víz alatt: hal halászt s halász halat. És lassan nem is tudni már, kit várnak, s ki az, aki vár: halászt hal, vagy halász halat, a víz fölött, vagy víz alatt, s a mozdulatlan horgon át melyik nézi a másikát.
4. Mikor hold süti a tavat, táncolnak néha a halak. Karcsú testtel a víz alatt cikázva föl-le siklanak. Áttetszik ezüst pikkelyük, s lüktet alatta halszivük. Csillámló, piros halszivek szikrái szántják a vizet. Villannak itt, villannak ott. gyors, vízalatti csillagok. Kering a hal-csillagvilág, és néha egy-egy hal kivág s megfürdeti a holdas éj csorgó tejében pikkelyét.
