NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2025-10-26 20:13 Összes olvasás: 82737| 882. | [tulajdonos]: Grecsó: Mellettem elférsz | 2025-10-24 12:42 | "Idén nem volt tavasz, csak egy betoppanó nyár, egymásra folytak az időrétegek, az akác és az orgona. Egy világtalan lány állt meg a pad előtt, megütögette az ülőlap szélét, szabad? Igen, feleltem, és azt szerettem volna tudni, hogy érezte meg, hogy itt vagyok. Annyira jólesik a napsütés, mondta. A fény felé fordult, levette a szemüvegét és nyitott szemmel belenézett a napba. Behunytam a szemem, próbáltam én is irányba fordulni, de még a csukott szememen
át is annyira égetett, hogy nem bírtam. Aki vak, az nem sötétet lát, nem lát semmit. Ekkor lettem nyomozó. Nem önszántamból, nem nyomozónak lenni sokkal kényelmesebb dolog, nem nyomozónak lenni felelőtlenség, mert a nyomozók önmaguk után mennek, saját agukat kergetik, a nyomozók maguknak hagynak nyomokat, hogy aztán kínnal-keservvel megfejtsék saját jeleiket. Aki egyszer nyomozó lett, többé nem lehet nem nyomozó, de ez nem jelenti azt, hogy bármit is megfejt, kiderít, bármi is világosabb lesz munkája nyomán. A nyomozó kérdéseket tesz föl, következtetéseket von le, de a játszmának, a játékkal kapcsolatban ellentétben, nincs vége, mert újabb jeleket hagy magának – a folyamatosság a rendszer lényege. Nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. A lélekmosdatás után biztos voltam benne, hogy szükségem van minden szilánkra, de azt is tudtam, tágan kell mozognom, nem maradhatok magamhoz közel." | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
