Nem csak ahhoz kötődünk, amit szeretünk. A gyűlölet, mint a cián-akrilát, pillanatok alatt reakcióba lép mindennel, amihez hozzáér, és ha az ember nem vigyáz, a saját szemhéjait ragasztja össze vele – jobb esetben csak az ujjai tapadnak össze egymással vagy a megütött arccal.
Nekem, mint a parasztgyereknek a mesében, be kellett csapnom mindig az ördögöt: az anyámat, az apámat, a férjemet. Így tudtam, csak elérni, ha valamit akartam. Mert ők soha nem bíztak bennem. Anyám, amikor csipkebabát varrtam, azt mondta, nem fog sikerülni, mert én ügyetlen vagyok. Aztán amikor mégis elkészültem a babával, kiállt a kapu elé, és mutogatta, mintha az ő érdeme lett volna, hogy meg tudtam csinálni.
Apám soha nem ölelt meg, nem ültetett az ölébe, nem beszélgetett velem. Akkor támadt csak beszélgethetnékje, amikor el akartam menni valahová. Már ott álltam az ajtóban, de ő nem hagyott békén, addig beszélt hozzám, hogy már késő volt elindulni. Amikor látta, hogy maradok, már nem akart velem tovább "beszélgetni".
A férjem meg összefogott a szüleimmel, hogy együtt kisebbítsenek. Amikor a gyerekeket úszni akartam vinni, gúnyolódtak, hogy megy a skizofrén vízbe fojtani a gyerekeit. Mégis megtanultak úszni a gyerekek, előbb Imola, aztán Előd is. Titokban hordtam őket uszodába. Titokban takarítottam, hogy legyen rá pénzem.
Be kell csapni az ördögöt, ha nem engedi, hogy jók legyünk.
Egyszer csak ott állt előttem a kisebbik húgom szép fiatalon, mosolyogva. Elöntött az öröm, amikor megláttam: jaj, de jó, hogy itt vagy, éppen hívni akartalak, hiányoztál. A hiányoztál-t nem mondtam, csak éreztem, a többit is beszéd nélkül közöltem vele, ahogyan álmomban szoktam. El akarok menni homokért, mondta Erzsó még mindig mosolyogva, a gyerekeknek kell a festéshez, eljössz velem? Nem tudtam, hova akar menni, csak azt tudtam, hogy veszélyes hely lesz, és hogy nagyon messze van. Elindultunk. Egy busz vitt el bennünket valahová a senki földjére, ahol már nem voltak házak, aztán mégiscsak került oda néhány ház, de csak később. Előbb az történt, hogy a busz, mint egy katapult, kilökött bennünket egy homokrakásra, ami puha és nedves volt, belesüppedt a lábunk, onnan kellett zsákba szedni a festéshez a homokot. Lila színű volt, mint a szeder, vagy, ahogyan mifelénk nevezik, a fekete eper (Arany János „Családi kör”-ében annak bólingat a lombja). Nehéz lesz a zsák; aggódtam, hogyan fogjuk haza cipelni, és mi lesz, ha valaki észreveszi, hogy megdézsmáljuk. Kietlen, füves terület vette körül a homokdombot, oldalt pillantva a távolban elszórva emeletes házakat láttam, éreztem, hogy ellenséges területen járunk, valaminek a peremvidékén. Kérdeztem is Erzsótól, biztos, hogy nem lesz baj, ő legyintett, de mire megnyugodtam volna, már ott termett egy hatalmas kutya, ami a következő pillanatban már egy kopasz fejű, szakállas férfi volt, a homok őre. Idegen nyelven ordítozott. Nem értettem a szavait, de a gesztusaiból azt olvastam ki, hogy azonnal el kell hagynunk a terepet, különben bajba keveredünk. Fedeznem kellett Erzsót. Tudtam, hogy nem fogja abbahagyni a homokszedést, a gyerekeknek szüksége van a benne lévő festékanyagra. Előrébb léptem a ház felé, ahonnan a férfi üvöltözött. A kertben állt, akkor már egy asszonnyal együtt, akit a feleségének néztem. Spanyolul köszöntem nekik, és magyarázni kezdtem, még mindig spanyolul, hogy mi Nyírmihálydiból jöttünk, hallottak-e már Magyarországról, Hungría, messze van, és mi onnan jöttünk idáig a homokért, szükségünk van rá a festéshez. Közben megjött értünk a busz, amivel el kellett indulnunk haza. Visszanéztem a kertes házra. Az idegen házaspár úgy állt ott megmerevedve, mintha valaki oda festette volna őket.
Nekem, mint a parasztgyereknek a mesében be kellett csapnom mindig az ördögöt: az anyámat, az apámat, a férjemet. Így tudtam, csak elérni, ha valamit akartam. Mert ők soha nem bíztak bennem. Anyám, amikor csipkebabát varrtam, felém állt, és azt mondogatta, nem fog sikerülni, nem fog sikerülni, mert én ügyetlen vagyok. Aztán amikor mégis elkészültem a babával, kiállt a kapu elé, és mutogatta, mintha az ő érdeme lett volna, hogy meg tudtam csinálni.
Apám soha nem ölelt meg, nem ültetett az ölébe, nem beszélgetett velem. Akkor támadt csak mindig beszélgethetnékje, amikor el akartam menni valahová. Már ott álltam az ajtóban, de ő nem hagyott békén, addig beszélt hozzám, hogy már késő volt elindulni. Amikor látta, hogy maradok, már nem akart velem tovább "beszélgetni".
A férjem meg összefogott a szüleimmel, akárhányszor kisebbíteni akartak. Amikor a gyerekeket úszni vittem, azt mondták, megy a skizofrén vízbe fojtani a gyerekeit. Mégis megtanultak úszni, előbb Imola, aztán Előd is. Titokban hordtam őket uszodába. Titokban takarítottam, hogy legyen rá pénzem.
Be kell csapni az ördögöt, mert nem engedi, hogy jók legyünk.
HATÁRSZÉL LILA HOMOKKAL Egyszer csak ott állt előttem a kisebbik húgom mosolyogva, szép fiatalon. Elöntött az öröm, amikor megláttam: jaj, de jó, hogy itt vagy, éppen hívni akartalak, hiányoztál. A hiányoztál-t nem mondtam, csak éreztem, a többit is beszéd nélkül közöltem vele, ahogyan álmomban gyakran szoktam. El akarok menni homokért, mondta Erzsó még mindig mosolyogva, a gyerekeknek kell a festéshez, eljössz velem? Nem tudtam, hova akar menni, csak azt tudtam, hogy veszélyes a terep, és hogy nagyon messze van. Elindultunk. Egy busz vitt el bennünket valahová a senki földjére, ahol már nem voltak házak, aztán mégiscsak került oda néhány ház, de csak később. Előbb az történt, hogy a busz, mint egy katapult, kilökött bennünket egy homokrakásra, ami puha és nedves volt, belesüppedt a lábunk, onnan kellett zsákba szedni a festéshez a homokot. Lila színű volt, mint a szeder, vagy, ahogyan mifelénk nevezik, a fekete eper (Arany János „Családi kör”-ében annak bólingat a lombja). Nehéz lesz a zsák; aggódtam, hogyan fogjuk haza cipelni, és mi lesz, ha valaki észreveszi, hogy megdézsmáljuk. Kietlen, füves terület vette körül a homokdombot, oldalt pillantva a távolban elszórva emeletes házak álltak, éreztem, hogy ellenséges területen járunk, valaminek a peremvidékén. Kérdeztem is Erzsótól, biztos, hogy nem lesz baj, ő legyintett, de mire megnyugodtam volna, már ott termett egy hatalmas kutya, ami a következő pillanatban már egy kopasz fejű, szakállas férfi volt, a homok őre. Idegen nyelven ordítozott. Nem értettem a szavait, de a gesztusaiból azt olvastam ki, hogy azonnal el kell hagynunk a terepet, különben bajba keveredünk. Fedeznem kellett Erzsót. Tudtam, hogy nem fogja abbahagyni a homokszedést, a gyerekeknek szüksége van a benne lévő festékanyagra. Előrébb léptem a ház felé, ahonnan a férfi üvöltözött. A kertben állt, akkor már egy asszonnyal együtt, akit a feleségének néztem. Spanyolul köszöntem nekik, és magyarázni kezdtem, még mindig spanyolul, hogy mi Nyírmihálydiból jöttünk, hallottak-e már Magyarországról, Hungría, messze van, és mi onnan jöttünk idáig a homokért, szükségünk van rá a festéshez. Közben megjött értünk a busz, amivel el kellett indulnunk vissza. Visszanéztem a kertes házra. Az idegen házaspár úgy állt ott megmerevedve, mintha valaki oda festette volna őket.
Egyszer csak ott állt előttem a kisebbik húgom mosolyogva, szép fiatalon. Elöntött az öröm, amikor megláttam: jaj, de jó, hogy itt vagy, éppen hívni akartalak, hiányoztál. A hiányoztá-lt nem mondtam, csak éreztem, a többit is csak beszéd nélkül közöltem vele, ahogyan álmomban szoktam. El akarok menni homokért, mondta Erzsó, a gyerekeknek kell a festéshez, eljössz velem? Nem tudtam, hova akar menni, csak azt tudtam, hogy veszélyes terep és nagyon messze van. Elindultunk. Egy busz vitt el bennünket valahová a senki földjére, ahol már nem voltak házak, aztán mégiscsak került oda néhány ház, de az később volt. Előbb az történt, hogy a busz, mint egy katapult, kilökött bennünket egy homokrakásra, ami puha és nedves volt, belesüppedt a lábunk, onnan kellett zsákba szedni a festéshez a homokot, ami lila színű volt, mint a szeder, vagy, ahogyan mifelénk nevezik, a fekete eper (Arany János „Családi kör”-ében annak bólingat a lombja). Nehéz lesz a zsákaggódtam, hogyan fogjuk haza cipelni, és mi lesz, ha valaki észreveszi, hogy megdézsmáljuk. Kietlen, füves terület vette körül a dombot, oldalt pillantva a távolban elszórva emeletes házak álltak, éreztem, hogy ellenséges területen járunk, valaminek a peremvidékén. Kérdeztem is Erzsótól, biztos, hogy nem lesz baj, ő legyintett, de mire megnyugodtam volna, már ott termett egy hatalmas kutya, ami a következő pillanatban már egy kopasz fejű, szakállas férfi volt, a homok őre. Idegen nyelven ordítozott. Nem értettem a szavait, de a gesztusaiból azt olvastam ki, hogy azonnal el kell hagynunk a terepet, különben nagy bajba keveredünk. Fedeznem kellett Erzsót. Tudtam, hogy nem fogja abbahagyni a homokszedést, a gyerekeknek szüksége lesz a benne lévő festékanyagra. Előrébb léptem a ház felé, ahonnan a férfi üvöltözött. A kertben állt, akkor már egy asszonnyal együtt, akit a feleségének néztem. Spanyolul köszöntem nekik, és magyarázni kezdtem (még mindig spanyolul), hogy mi Nyírmihálydiból jöttünk, hallottak-e már róla, az Magyarországon van, en Hungría, messze van, és mi onnan jöttünk idáig a homokért, szükségünk van rá a festéshez. Közben megjött értünk a busz, amivel el kellett indulnunk vissza. Visszanéztem a kertes házra. Az idegen házaspár úgy állt ott megmerevedve, mintha valaki oda festette volna őket.
2018. május 10. Mamánál vagyunk álmomban a körösújfalui házban -- többen. Kik? Nincs lebontva személyenként. A család egy-egy személyben testesül meg, mint egy gyűjtőfogalomban, egyszer Ibolyában, az unokatestvéremben, másszor a nagynénémben, Marikában, mikor kit rángat elő a tudattalanom. Egyikük sem körvonalazódik tisztán, csak érzem, hogy ott vannak.
Valakinek teát akarok adni. A konyhaszekrény vitrinjébe nyúlok, egy fémedény kerül a kezembe, olyan, mint egy bogrács, furcsa, hogy ott találom a poharak közt. Nem baj, most már ebben adok teát, kinek, nem tudom. Aztán tudom. Egy férfi ül az asztalnál, valahonnan ismerem, nem rokon. Vendég.
A bográcsszerű fémedényről, mire a teát beleönteném, kiderül, hogy koszos. Sűrű, sárga színű, folyékony mosószert kenek rá egy másik edényből, és megpróbálom elmosogatni, de rájövök, hogy zsírt kentem az edényre, kolbászzsírt. Addigra más mosogatni való edények is előkerülnek. Egy egész vájdlingnyi edény. Dohogva mondom a többieknek, hogy valaki itt felejtette a mosatlant, és mire ezt kimondom, már tudom, hogy évek óta áll a mosogatólé az edényekkel a vájdlingban. Mondom is elrettenve a többieknek, ez „azóta” áll itt, és az „azóta” azt jelenti, hogy amióta a Mama és a Papa nem él. Nem egyszerre haltak meg, és mire a Mama meghalt, ő már régen nem a körösújfalui házban lakott, de ez álmomban egyáltalán nem zavar.
A kezem az évekkel ezelőtt ott felejtett mosogatólében. Poharak és evőeszközök között kotorászok. Mit rendezkedek én itt, gondolom, az a férfi engem vár, miattam van itt. De ő addigra már fekete ruhában fekszik az ágyban. Nem mozdul, amikor mellé fekszem. Halott.
Látni akarom újra. Látni akarom, ahogy ott ül a zebra mellett, hátát a villanyoszlopnak görbítve, a kartonpapírral a kezében. Kérem, segítsenek, ez áll a papíron, vagy valami más, ami ugyanezt jelenti, csak körülményesebben. A lába előtt tejfölös doboz. Magyar tejföl, ez van ráírva, nem látom, csak tudom, mert felismerem a színeiről. Eltűnődöm, miért így nevezik, milyen lenne a tejföl, ha nem magyar. A külföldieknek nehéz elmagyarázni, mi ez, amíg meg nem kóstolják, spanyolra és angolra jobb híján savanyú krémnek fordítják, de a legtöbb külföldi jobban érti, ha sajtnak nevezzük, mint a mascarpónét. Látni akarom újra. Látni akarom, ahogy ott ül a zebra mellett a tűző napon. Látni akarom a villanyoszlopnak görbülő hátát. Látni akarom az arcát, a kezét, a csuklóját és a csuklóján azt az üveggyöngyökből készült karperecet, amin legelőször akadt meg a tekintetem, amikor arra jártam. Látni akarom újra. Biztos akarok lenni, hogy nem én láttam rosszul, nem én találtam ki: létezik az a karperec, mert az a lány úgy koldul, hogy közben szép szeretne lenni.
Hajában virág helyett sárga lepkék, mellén a hivatásos álmodozók láthatatlan érdemkeresztje, hiába keresi a helyet, ahol végre önmaga lehetne, valakinek mindig láb alatt lesz, ezt be kell látnia, mint ahogyan azt is, hogy ha akarna, sem tudna lemondani a szerepről, amelyben arra kényszerül, hogy gazdátlan örömöket fogadjon örökbe nemi és nemzetiségi hovatartozásukra való tekintet nélkül. Pálcikaemberekkel vitatkozik. Úgy tesz, mintha nem zavarná, hogy csak arra kíváncsiak dugott-e már aznap. A lineáris ellentéte a felhőszerű, nem a ciklikus, vágják a fejéhez, amikor bizonyos kérdésekre nem úgy reagál, ahogyan ők szeretnék, és szavaik, mint a falhoz dobált labdák, lepattannak róla. Semmi baj.
Jól érzi magát. Csak a bőre ne hámlana jobban, mint a vakolat a házban, amely úgy látszik, együtt akar megöregedni vele. Vállai rozzant gerendák, erei kitágult vízcsövek, szemében kiégett villanykörték. Csak a keze lát. Hiába keresi a helyet, ahol egyszer majd önmaga lehet. Felemelt karral, mint a Száz év magány- banUrsula, meg kell tanulnia eligazodni a sötétben
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
