NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 05:39 Összes olvasás: 55127| 825. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 72. | 2024-04-26 11:24 | Arról, hogy a szívek összetörnek
A szív természetesen nem tud összetörni, hiszen csak egy halom izomszövetből, ínból és érhálózatból áll. Csak hús, csak vér. Összetörni csak a kőszív tudna, de a kőszívű ember általában nem érző lény, ahogy a jelzője is mutatja.
Az emberek sokat gondolkodhattak azon, hogy hol LAKIK a lélek a testben, mitől lesz élőlény az ember, és mi hajtja, élteti, viszi előre. Máig vannak, akik a gyomorban éreznek, pedig ott csak az adrenalinlökettől lehet valamit, görcsöt, összehúzódást, jelzést érezni. Ha félünk, ha szenvedünk, összeszorul a gyomrunk. Olyannyira, hogy enni sem tudunk, ha éhesek lennénk sem. Persze összeszorult gyomorral nem éhes az ember, mással van elfoglalva. A hírtelen, stressz vagy félelem kiváltotta hasmenés is okot adna arra, hogy azt higgyük, a lélek a gyomorban „lakik”. De ott meg csak enzimek, savak, nedvek, összerágott ételdarabok vannak, semmi egyéb.
Hol lakik hát a lélek mégis? Vannak, akik azt gondolják, hogy egyértelműen a gondolatokat szülő agyban „lakik” a lélek, hiszen az agy irányít minden funkciónkat, minden lépésünket, minden érzelmünket, még a gyomrunkat is. Az agyban keressük tehát a lelket, ami élővé tesz bennünket? Hiszen az agy semmi egyéb, mint víz és zsír, alig valami „szárazanyag”, amikből idegsejtek bonyolult hálózata épül ki, amiken átfutnak az ingerületek, amik aztán gondolatokká, megfoghatatlan, anyag nélküli részekké válnak. Hohó, hiszen akkor jó helyen járunk!? Valamelyest igen.
Az agy léte, működése már valamit megmutat a TEREMTŐ anyaggá sejtesülő tervének nagyszerűségéből, hiszen úgy irányít, befolyásol, hogy maga a gondolat (akár a Lélek) alaktalan, formátlan, testetlen, megfoghatatlan. Ez egy olyan mélyen misztikus dolog, amit még ma sem fejtettünk meg, ami még évszázadokig, vagy talán (ha leszünk még, s lesz „emberi arcunk” akkor) évezredekig ad majd „munkát” a filozófusainknak, vagy ilyen „amatőr” gondolkodóknak, mint amilyen én magam vagyok. „A lélek nélkül a test halott” – olvassuk a Bibliában, e szerint mégiscsak kell lennie egy helynek, egy ficaknak a testben, amit a lelkünk lakhelyének hiszünk. De hol van ez?
Nem tudunk egy olyan helyet említeni, találni magunkban, amiről minden kétség nélkül kijelenthetnénk, hogy ott lakik a lelkünk! Épp ennek az örök problémának a feloldására találta ki magának az ember azt, hogy ezentúl a szívet teszi „központtá”, olyan hellyé, ahol a lélek lakik (vagy lakhat), ami végre valamennyire megnyugtatóan „rendezi” az agyunkban, a fejünkben, a gondolatainkban a „lelket”, s így Istent is. Mert ha a lélek a szívünkben él, akkor Isten is élhet benne, sőt, akkor Isten is abban él. Így lett a szív az anyagi test „legnemesebb” szerve, így kapta meg azt a státuszt, ami ahhoz kell nekünk, földhözragadt embereknek, hogy EL TUDJUK KÉPZELNI ISTENT ÖNMAGUNKBAN! Talán ez kicsit felértékeli önmaga előtt az embert, talán így jobban megbecsüli a TESTÉT is, hiszen az a lélek és Isten lakhelye!
Ha ennek ellenére romboljuk a testünket, akkor tényleg „összetörhet” a szívünk. És nélküle nem lesz lakhely bennünk sem a léleknek, sem Istennek, és halottak leszünk.
Én magam átestem már két szívinfarktuson. Amellett, hogy óriási testi gyötrelem, fájdalom (annyira, hogy szemrebbenés nélkül ajánlottak az orvosok, ápolók morfiumot, ha nem akarnám, hogy fájjon), a benne lakó lelkem semmit sem érzett ebből!! Talán tudta (?), hogy ez még nem a testből való kiköltözés ideje? Az infarktus, a „halálközelség” is egyféle misztérium ezek szerint? Nyugodt voltam a lelkemben, nem háborogtam a fájdalom ellen sem, „megérdemeltem”, ha eddig nem figyeltem erre a „bennem élő lakhelyre”! Eztán majd fogok -ígértem. Persze -milyen az ember?- semmit sem tartottam be ebből az ígéretből. Ma is iszok kávét, egy-egy kupica pálinkát, néhány pohár bort, ma is elpöfékelek hetente egy-két pipát, ma is eszek zsíros ételeket, és ma sem tornázok, mert megelégszek azzal, hogy a feladataimat el tudom látni. Persze vannak jelek az újabb, az elkövetkező jövőre, de mivel NEM FÉLEK, sőt, néha szinte vágyok arra, hogy a lelkem „hazataláljon” végre, így egyelőre nem foglalkozom velük.
Persze, ha TÉTJE van az életnek (feleség, gyerekek, unokák, rokonok, versek, könyvek stb.), ha VALAMIT még szeretnék megtenni itt, akkor figyelembe kell vennem, a szívek össze tudnak törni.
És akkor valamennyi „visszhang” Márai gondolataira: Nekem a szívemben túl régóta van sokkal fontosabb dolog annál, hogysem össze tudná törni azt egy ember. Tanuld meg, mik a fontos dolgok, s nem kerülsz olyan helyzetbe, amikor úgy érezheted magad, „összetört szívű lettél”.
| |
| 824. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 71. | 2024-04-25 09:18 | A sexusról és a szomorúságról
Az emberi kultúra talán egyik leginkább tabunak számító része a TEST, s annak szaporodása, illetve a szex, a szeretkezés pusztán az élvezetekért. Több oldalról lehet megítélni a meztelenséget is: Ádám, amikor evett az Éva által neki odanyújtott gyümölcsből, azonnal észrevette, hogy mezítelen, hogy a lábai között valami furcsa kinövés van, és ezért elbujdokolt a Paradicsomban. „Ádám, hol vagy, merre csavarogsz?” – kérdezte a Teremtő tőle. „Itt vagyok egy bokor alján, elbújtam.” „Miért tetted ezt?” „Mert meztelen vagyok.” „Ki mondta ezt neked?” -kérdezte az Úr dörgő basszusán, de rögtön tudta a választ, ettek a tiltott gyümölcsfáról, így az EMBER mindent-tudóvá vált. Először fügefalevéllel takarta el Ádám és Éva a szemérmét, mert még egymás előtt is szégyellték önmagukat, a testüket. Hogy miért? Máig rejtély. (Talán, mert ekkor értették meg, hogy a test-lélek-szellem „szentháromságának” az ember számára vége van, a test, az anyag „legyőzte” az anyagtalan lelket, szellemet.) Ha az ember az Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, akkor hogyhogy nem a kezdetektől fogva ruhában járt? – kérdezhetjük jogosan. Talán az Isten és környezete is meztelen volt? Vagy nekik nem volt szaporítószervük, így nem volt mit szégyellni?
Egy biztos, hogy a Teremtő volt az első bőrös (tehát nem a kurvaság a legősibb foglalkozás), hiszen a bűnük-engedetlenségük miatt kiűzte Ádámot és Évát a Paradicsomból, mégpedig úgy, hogy bőrruhába öltöztette őket (Károli fordítás szerint, de van fordítás, amiben „bőrruhákat készített nekik” mondat szerepel). A „készítéshez” már ölni kellett, cserzeni kellett, szabni kellett, varrni kellett. Mindezt azért, hogy azokat a kis lábközi részeket takarják. Ezen felfogás-hit szerint maga a nemiség, a meztelenség eltakarandó-szégyellendő. (Ha az, akkor MIÉRT így, ilyennek teremtett bennünket az Isten?) Valami olyan, ami nem illik az emberhez. Valóban: Gondoljunk bele, ha máig meztelenül járnánk mi emberek, mire figyelnénk elsősorban? Mire tapadna elsősorban a szemünk egy nőt meglátva, vagy egy nőnek a szeme, ha férfit lát? Hogy szerezne tekintélyt egy egyetemi professzor a hallgatói előtt, egy politikus a szavazói előtt, egy orvos a betegei előtt, egy tanár a tanítványai előtt, ha így kellene megjelenniük az ugyancsak meztelen, de mégiscsak alárendeltségi viszonyban lévők előtt?
Az emberiséget az állatvilágtól maga az öltözködés is kiemeli. Ettől leszünk mi emberek másabbak, és ez egyben az egyik kitörési lehetőségük sokaknak ahhoz, hogy az emberi konvenciókat „levessék”, s ruháiktól megszabadulva a meztelen valóságot mutassák magukból. Sokszor önkritika nélküli egy-egy ilyen levetkezés, mert illúzióromboló is lehet a meztelen test különféle állapotában való mutogatása. (Gondoljunk csak bele, mennyire nem tudjuk elviselni testi fogyatékos embertársaink látványát.) A vetkőzők, akik nudista strandra járnak, nem önmaguk miatt vetkeznek, véleményem szerint mind csak önmagát akarja mutogatni, mert egyáltalán nincs önképük, önkritikájuk. Persze, van ilyen közösség sok, és természetesen én egyiket sem vetem meg. Mindenki úgy és azt csinál a testével, amit csak akar!
Ha már az első emberpárnál (akár Ádám és Éva volt az, akár egy patkányból kifejlődött majompár) tartunk, akkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy az ember általában amit nem lát, ARRA kíváncsi. Amit lát, ami „színről-színre” ott van a tekintete előtt, az nem annyira érdekes neki, mint az, amit a látásig csak elképzelni tud, vagy kénytelen. Épp a ruházattal „adta” az Isten a szexualitást az embereknek: innentől élt bennük a vágy, a kíváncsiság a másik teste iránt, mit is takarhat a ruhadarab az ágyékán, vagy a nő mellén. És lettek „egy testté”, és szerették egymást, és rájöttek, hogy eggyé lenni óriási élvezet. Ez az élvezet egy „cukorka”, egy örök szexre kényszerítő csábítóerő, a kielégülési vágy egy rafinált érzés Istentől, aki EZZEL biztosítja az örökös és állandó szaporodásunkat. Bár már nagyon régtől „védekeznek” a nők és a férfiak a „gyermekáldástól”, s használnak különféle eszközöket-szereket, de a szélesebb körben elterjedt tudás a testünkről, az életfunkcióinkról csak a modern korban terjedt el. Évszázadok, évezredek teltek el úgy, hogy az ember nem tudta, MITŐL szaporodik, mitől-miből lesz a gyerek. Manapság azonban ebben az örökösen rohanó világban nem akar mindenki, sőt, talán a többség nem akar magának gyereket, talán csak egyet, maximum kettőt. A születési adatok azt mutatják, hogy főleg Európa elöregszik utódok nélkül, épp az az Európa, ahol a különféle emberjogi, liberális gondolatokat valló, szabadságot garantálni akaró nézetek kialakultak. A jóléti társadalmakban az élvezetek mellől az emberek egyszerűen eltüntetik Isten fifikás tervét, és tablettákkal, óvszerekkel megakadályozzák a szaporodást. Ha mégis „bekapná a legyet” valaki, akkor még ott van számára egy sok helyen törvényes lehetőség megszabadulni a terhességtől, a magzattól, az abortusz.
És itt valahogy a kör bezárul: sokak számára a szexualitás mára nem más, mint ami a csecsemő számára az anyai mell – nyugtató, élvezetet, kielégülést adó. S ha ezt az „anyai mellet” elveszik tőlük, nem találják helyüket a világban. És különféle pótszereket keresnek helyette, ám az mind a szexualitással, a testi élvezet utáni vágyakozással lesz rokon. Természetesen nincs is ezzel semmi baj. Mindenki annyi gyereket vállal, amennyit szeretne, mindenki úgy és annyit „szexel”, amennyit és ahogy csak akar. (Épp egy Nádasdy Ádám kötetet olvasok, ha valaki nem értené mire célzok.) Ki kell használnunk Isten fifikás tervét, s ha már gyereket nem akarunk, akkor legalább egymást, a MÁSIKAT akarjuk, mert ez anyagi létünk, életünk szinte egyetlen felhőtlen és csodás örömforrása.
Ismét csak Ádámra és Évára visszatérve: Isten azt ígérte, szinte átokként mondta a „kiűzetéskor”, hogy bár a nő szülése keservesen nehéz és fájdalmas lesz, mégis vágyni fog szüntelenül a társára és a szexre. (Érdekes, hogy a férfinak a mindennapi munkát és a kemény élet-halál harcot mondta átokul.) Ám, ha már „mindentudók” lettek, az Úr nem fosztotta meg szeretetét tőlük teljesen, s azt kérte, „ne menjen le nap a te haragoddal”, és azt mondta, „ne fosszátok meg egymást magatoktól”. Ez az utóbbi kijelentés egy pusztán a szexre vonatkozó kijelentés. Ha a pár egyik tagja „akarja”, akkor a másik ne mondjon nemet neki. Így biztosította Isten mind a szaporodást, mind az ember jólétét. A szaporodás szexualitással együtt jár, a szexualitás pedig örömmel – akkor is, ha nem szaporodunk. Így teljes a kép.
Miért akkor a fejezetcímben a szomorúság? Márai ugyanezt vallotta, mint amit fentebb én leírtam, azaz a szeméremről azt, hogy „érzendő”, a szexről pedig azt, hogy „élvezendő”. Ám a vágyakozásról, az örökös szenvedélyről mondta azt, hogy az reménytelen és embertelen. Mert nincs ÁLLANDÓ kielégülés, és a kielégülés után mindig a VALÓSÁG terhe és a HIÁNY érzése szállja meg az embert. A szexualitást örökös „kényszermunkaként” fogalmazza meg, ami egyedül a szaporodásra való, ami MELLÉKESEN nagy örömöt, de a vágyakozás révén nagy fájdalmakat is jelent. Na, ez az a bizonyos szomorúság!
És akkor a szaporodás, a gyereknevelés végtelenül fáradalmas „munkájáról” még nem is beszéltünk.
| |
| 823. | [tulajdonos]: Mysterium Carnale | 2024-04-24 08:22 | A kilakoltatott lélek…
Németh Péter Mikola könyvbemutatójára
„Isten halott! És mi öltük meg őt!” – adja a szájába a mondatot egy utcán futkározó
bolondnak Nietzsche, s negatív tapasztalatai után arra gondolt, egy olyan új
világrend jön, amiben az ember nem ismer el önmaga fölött semmiféle tekintélyt,
nem ismer el más értéket, csak a puszta földi létezést. Csalódott a vallásban a
filozófus, mert észrevette, hogy az emberek nem a hitük vagy a vallásuk szabályai
szerint élnek, sőt, azt egyre inkább mélyen megvetik. Egy álszent világban élünk,
vagy ahogy Mikola mondja: „Ránkfeketedő időkben”. Mint tudjuk, Nietzsche
elméjének elborulását egy agyba-főbe vert ló látványa okozta halála előtt tíz évvel
(ezekben az éveiben csak vegetált), ez a trauma okozta „lelkének kilakoltatását”.
Gondoljunk bele: ekkor még csak „helyi” háborúk dúlták fel az egyes országok
lakóinak életét, még nagyon messze voltunk az első, és a második totális
világégéstől, a tömeges „lélekkilakoltatástól”. Talán a fentebb idézett mondat e két
háború, vagy épp az atombomba ledobása után lett volna igazán időszerű, így és
akkor csupán egy oximoron volt. Isten nagyon is él, és lám, az ember is nagyon is él,
és lám, Nietzsche nem is volt annyira bolond, amikor egy olyan világot vizionált,
amiben a „lovakat lelövik, ugye”? Mára ez sajnos evidencia.
Isten halálhírének ÉLŐ cáfolata Németh Péter Mikola! Egész életével, költészetével
nem is csak bizonyítja, inkább bemutatja: Isten van! A VAN az Isten!
Isten halálhírének élő cáfolata volt a mélységes szeretettel és tisztelettel imádott
Pilinszkyje, Kassákja, vagy Csontváryja is. A mindig komoly és szomorú Pilinszky
egyik töredékében így ír:
„örökös előkészület
a bárány éjszakája.
Időtlen előkészület
a sírás ünnepélye.” (1966?)
Ez maga a misztérium: az örökös előkészület (emlékezzünk csak a szüzekre az
olajjal) először a halálra, majd végtelen előkészület a feltámadás és az örök élet
örömére. Pilinszky ebben a lázas, örökös előkészületben élt, és mivel tudta, hogy
nem a test, az anyag élete, milyensége, hibái, és nem is feltétlenül a lélek egyszerű,
hétköznapi bűnei számítanak Isten előtt, ezért itt és most olyan életet élhetünk,
amilyet saját lelkünk megenged számunkra. Amilyet megenged nekünk a saját, ki
nem lakoltatott lelkünk!
Pilinszky idején még könnyen elismerték, ha valakinek prófétai elhívása volt Istentől.
Még másképp álltak a művészetekhez, az irodalomhoz, a versekhez az emberek.
Abban az „átkosban” nagyobb rangja volt az emberi értelemnek, az íróknak, a
költőknek, mint manapság: akkor a Hatalom tűrt, tiltott, vagy épp támogatott, mert
még az istentelen kommunista ideológiai is elismerte, az embereknek KELL (csupa
nagybetűvel írva) a szakralitás, a felsőbbség, az eszme, a misztérium, valami,
amiben hihetnek, ami felemeli őket. Abban az időben Istent akarták csak „kilakoltatni”
az emberi lelkekből, de rájöttek hamar az akkori „korifeusok”, hogy a kommunizmus
(szocializmus és minden, ami politika) is csak egy vallás, és a vallás minden jegyével
leírhatóak mind a „papjai”, mind a „hívei”. Ám, nem minden ember változott önálló
gondolkodásra képtelen fanatikussá a múltban, s épp azért támogatta vagy tűrte a
Hatalom a kultúrát, illetve annak részeit, mert EZEKTŐL az emberektől félt igazán.
Nem akarta kihúzni náluk a gyufát! Mivel istenfélelem nem volt a hatalmasságokban,
ezért az emberektől féltek. Így például Pilinszkytől is: mert nem értették, hogy
teremthet egy egyszerű istenhívő ember néhány szóval egy egészen más
univerzumot, és hogy hiheti el ezt neki, hogy követheti százezer, vagy millió más
ember!!! Ez kérem nagyon veszélyes volt, nagyon veszélyes most is, és nagyon
veszélyes lesz mindig is az épp aktuális földi Hatalomnak!
Manapság már nem attól kell félnie Mikolának, vagy más költőknek, hogy esetleg
csak tűrik, vagy netán tiltják: mostanában már nincs akkora értéke a szakrális
szavaknak a nagy tömegek előtt (gondoljunk Hamvasra, mit mondott erről), és a
prófétákat sem tűrik meg maguk között az emberek, mert a próféták mindig olyanra
figyelmeztetik őket, amiket nem szeretnének abbahagyni, befejezni. A hibáikra. A
bűneikre. Akkor sem akarnak hinni a prófétáknak, ha hosszútávon az amit
mondanak, nekik jó lenne. Mostanában mástól kell félnie az alkotóknak: attól, hogy
magányosakká válnak, magányossá teszi őket még tán az Isten is manapság, ahogy
azt Pilinszky is írta:
Király és királynő
Magányossá tettél. Innét hűségem.
Összetörtél. Ezért vagyok erős.
Kifosztottál. Ettől ragyog palástom.
Ülünk, fekszünk, sétálunk egymás oldalán.
Olvasatomban ez a vers egyértelműen Istenről beszél, mint ahogyan általában
Pilinszky folyamatosan azt teszi.
De ennyi bevezető után térjünk rá a mostani örömünnepünkre, Mikola könyvére,
annak bemutatására, ajánlására.
A Mysterium Carnale, a Testté vált hittitok önmagában egy pofonegyszerű könyv
lehetne. Léte, megszületése természetes, akár a szerzőjéé, legyen a kor a most, a
jelen, vagy a majd, a jövő. Ilyen verseket, ilyen könyvet csak az az ember tud alkotni
(itt most minden szerzőtársáról is beszélek), akinek mély, és természetes
kapcsolódása van a Teremtőhöz, vagy a teremtett világhoz, illetve az élethez. Amikor
Hozzá, a Teremtőhöz szól Mikola, tulajdonképpen nekünk beszél. Istennek ugyanis
elég annyi szó vagy ima vagy cselekedet Mikolától, hogy felnézzen az égre, vagy
ránézzen egy keresztre. Tőle nem vár többet az Isten, mert tudja, mit mondana. Neki!
Mikola épp ezért tud kevés szóval is sokat adni az Úrnak. Persze ő is sokat kapott
Tőle, van miért hálásnak lennie.
Verseiben ugyanazt a tömörséget és egyszerűséget (bár sok esetben megfejtésre
nehéz, de megérzésre könnyű sorokat) találjuk, mint mesterénél. A könyv
Parancsolat című verse már egy egész hegyet zúdít ránk: „Legyen meg a Te
akaratod/ a kilakoltatott lélekben.” Akinek ez a mondat nem okoz sérüléseket, az
nyugodtan folytassa a könyv olvasását, nem lesz baja belőle, tőle, sőt… ám, akinek
ez a mondat visszafordíthatatlan traumát okozna netán, az meneküljön a költészet
elől, a versek elől, a könyvek elől, a költők elől – és/vagy GONDOLKODJON EL,
miért nem tudja elviselni ezt a mondatot! Érdemes lesz.
A 6-7. oldalon szereplő alkotások -a könyv összehajtásakor egymásra hajló oldalak-
az űr sötétségét is szimbolizálhatják, ám átvilágítva rajtuk a Holtomiglan –
Holtodiglan felirat üzenete világol, akár a Holdsugár, az épp telő Hold sugara.
Összehajtva egy könyv két szemben lévő oldalát - így ÜZENNI - maga a misztérium.
Nincs mese, az embernek használnia kell látásán kívül a fantáziáját, emlékeit,
élményeit, amikor olvassa Mikola verseit. Az avantgard üzenetforma egyébként is
megbontja a BEFOGADÓK versekről kialakított eddigi nézeteit, de épp ez is a cél a
képversekkel, vagy a kötet illusztrált verseivel: észrevetetni, hogy soha sem csak a
forma, hanem a tartalom ÉS a forma egysége az, ami igazán számít. Bár ordas
közhely ez amit most mondtam, de igaz. (Csak zárójelben jegyzem meg: Ideje lenne
a „közhelyeinket” újraértékelni végre.)
A Passió című versének ajánlásában önmagáról így vall:
„megálmodnám mindenki javára
a világot, ha engedné, úgy,
ahogy a Három Királyok,
midőn Jézust köszöntötték.”
Utalás ez arra, hogy adott esetben ő maga is átvállalna Jézustól feladatokat, részt
venne ebben a Passióban tevőlegesen is. Kétértelműen fogalmaz, mert „a világot, ha
engedné” sort lehet úgy értelmezni, hogy a világ nem engedi meg az álmodást, de
úgy is, hogy maga Jézus nem engedélyezi az embernek az istenfiúi feladat
átvállalását, akkor sem, ha azt örömmel tenné. Az az Ő feladata volt, és nem az
emberé.
A Fiesta című versében a „hétköznapjainknak keresztet ácsolunk” sor olyan költői
alapigazságot mond ki, amit sokan megtettünk már mi, költők. (Talán ez is
bizonyítéka, hogy az Isten Szelleme mindannyiunkban ugyanúgy működik. Már, ha
hagyjuk.)
A kötet címadó verse a Mysterium Carnale első, zárójelbe tett sora Weöres Sándor
egyszavasára „hajaz”: TOJÁSÉJ, írta Weöres – HOMLOKÉJ, írja Mikola. Mindkét
összetett szó egy-egy újabb hatalmas misztérium, egy óriási lehetőség arra, hogy a
ki nem lakoltatott lelkünk önmagának keresse meg bennük azt, amit a szavak
leírásával a költő (mint médium) nekünk üzen. A túloldali kottás dal Allelujája épp
ezeknek az „egyszavaknak” megtalálására adott örömdala. (Közben ne feledjük el
Mikola panasznélküli kijelentését: „Szavak pengéi vérzik föl nyelvem.”
A (helyzetjelentés) című versben a Mesterrel beszélget. Igazi öröm, lendület, tréfás
„odaszólás” ez Pilinszkynek, és még itt is, még most is olyan kőkemény mondatokat
használ, mint az „egymásra szegzetten”, vagy az „egymást átvérző játékos
őrületben”. Hát nem lehet teljesen szabad a fájdalomtól, a nehézkedéstől, a
gravitációtól az ember?
A versek között a Dialóg című Vigilia-idézet gondolkodásra késztető sorai a hit és a
filozófia határainak egybemosódásáról vall. A Négysoros önismétlései felerősítik az
utolsó sor „örömüzenetét”, az örök nőt, az örök anyát. A versben említett kő, kenyér,
bor említése ezt a látszólag egyszerű, könnyed kis négysorost is szakrális hitvallássá
teszi. A Triptichon három darabra „vágott”, elmosódott korpuszával szemben az
Angyali üdvözlet élesen látható felirata szembe megy a szomorúsággal, és
látszólagos zordsága ellenére akár egy kinyílt hármasoltár: örömre ad okot.
A Főbe(n)járó üzenet képillusztrációi keretezik a költői üzenetet: „kifosztani érettetek
a csendet”. Tehet mást Mikola? Van más lehetősége, ha kedves akar maradni az Úr
előtt?
Azonban ahogy múlnak az évek, bizony a legjobb szándékú próféta (ember) is
elfáradhat. Az Úr imája 2000-ben című versének idézetei a kötet legszomorúbb sorai
számomra: lám, mások IS belefáradtak (Babits, Pilinszky, Nietzsche, József Attila)
már az életbe, és pillanatokra elveszítették a hitüket, vagy csak egyszerűen pörölnek
Istenükkel. Mikola csak pöröl, s megint kér. Többes szám első személyben, mint
mindig, a KÖZÖSSÉGRE, az emberekre gondolva. Igen, mi másra gondolhatna, ha
nem RÁNK? Hiszen hivatása már a rólunk való gondoskodás, a figyelmeztetés, a
szókimondó jobbító gondolatok átadása, s a vigasztalás: a csonkolt cédrusból erdő
lesz, meglássátok!
Visszatérő motívum a könyvben a horgany-, vagy rézfedéllel készített kereszt, ami a
első oldalakon szereplő Holtomiglan -Holtodiglan üzenet után mint egy kártyalap
kerül elő, s mégis, az egyik legtragikusabb történelmi eseményünkről „üvölt”, 1956-
ról, és 2006-ról.
Sorra említhetném az ikonikus verseket, de már csak egyet akarok megemlíteni, ami
annyira jellemzően vall az avantgardról, mint művészeti kifejezőeszközről is. A Homo
ludens című rövid, valóban játékos versben csak kérdez:
„Itt ma már nincs hová visszakozz?
De még csak egy-Istenünk sincsen?
-Eljátszottuk titkon életruletten?”
Aki bátor, válaszol. Ám mielőtt megtenné, kérem, gondolkodjunk el, nem elég csak
önmagunknak válaszolni? Nem elég bizonyíték az „örökké tartó háborúk” közül a
most a keleti szomszédunkban zajló? Hát nem ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak
mindkét oldalon? Kapnak választ? Nem, nem, soha! mert Isten nem zsarolható. Sem
szeretettel, sem imával, sem haraggal, sem békével, sem háborúval. „Szent”
háborúval, „békeharccal” végképp nem!
Nem térhetek ki és nem is akarok kitérni a kötet minden versére, legyenek azok igazi
„lelki csemegék” Önöknek, olvasóknak. A kötet versei nem véletlenül szólalnak meg
lengyelül is. Talán az egyetlen olyan nemzet a lengyel, akik a történelem viharaiban
is mellettünk álltak, s hitünk is olyan mély és eleven, mint az övék. Ráadásul
Vámosmikolán a lengyel-magyar kapcsolatnak sok évtizedes összefonódása van,
amikor is menekülő lengyel katonákat fogadott be a falu hónapokra, a második
pusztító háborúban. Sok barátság, sőt, házasság is született ekkor vagy utána, s az
emlékezet, és a másik nemzet felé érzett szeretet a mai napig eleven a faluban.
Már csak egy-két személyes emlékemet szeretnék elmesélni Önöknek: Mikolát 1986-
ban ismertem meg – versein keresztül. Amikor könyvárus voltam Nyíregyházán,
egyszer a hét verse volt pavilonom falán Mikola Poézis ’74 című verse, ami a
Visszasejtesít című kötet egyik darabja. Olyannyira megfogott ez a verse, hogy
végigkíséri életemet: hiszen mindannyian megfoghatatlan, múlandó szóáradattal
teszünk valamit az ÉLETÉRT, ám ezeket VALAMI mindig elpusztíthatja, mert
tehetetlenek, sokszor kiszolgáltatottak vagyunk. Illetve már megtettük amit
megtehettünk. Aztán Mikolával valóságosan is megismerkedve említettem neki ezt a
versét. Mit tett ő? Azt mondta: „Legyen a tiéd.” Igen. Megtartani csak úgy lehet
bármit, ha nem ragaszkodunk hozzá túlságosan. Ha csak járjuk kijelölt utunkat, néha
fáradtan, néha álmosan, néha álmodozva, néha éberen, néha bortól nehezült
lélekkel. Mert az utunkat csak mi tudjuk végigjárni. Talán ez az egyetlen valóság, az
egyetlen örök misztérium az életünkben a feltámadás örömhírén túl: az alkotó
magány, amikor tudjuk, nem vagyunk egyedül!!!
Mert Ő itt volt-van-lesz veled Péter! És ez a bizonyosság keményebb a
legkeményebb kőnél is.
„Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az
én mennyei Atyám. 18 Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a
kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.
19 Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz
az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is.”
Gratulálok mindenkinek, aki ezen magyar-lengyel nyelvű kötet „szülésénél”
bábáskodott! Isten áldása az Alkotón, Isten áldása az Olvasón!
Karaffa Gyula
2024.04.23. Nagyoroszi | |
| 822. | [tulajdonos]: Ajánlom | 2024-04-23 13:37 | |
| 821. | [tulajdonos]: Ajánlom | 2024-04-23 13:35 | | |
| 820. | [tulajdonos]: Méghogy... | 2024-04-23 08:00 | Méghogy vidéken nincsenek jó programok... Hála a Déryné Programnak, vannak... kemény darab, de pompás előadás volt!!!
| |
| 819. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 70. | 2024-04-23 07:36 | A boldogságról
Aki sokat akar MAGÁNAK, az sosem lesz boldog. Az az összes elképzelhető emberi gyarlóságokat el fogja követni MÁSOKKAL szemben, mert elvenni mindig gyötrelem: annak is akitől, és annak is, aki elvesz. Ha megvárod, míg odaadják a vágyott dolgot, tárgyat, érzést, tiszteletet, megbecsülést, szerelmet etc., akkor te is és az is boldogabb lesz, aki neked ad. Próbáld ki egyszer azt is, hogy te adsz!
Talán valamilyen genetikai „deformáció” miatt a tulajdonságaim között nagy szerepet játszik a lemondás. Mindig is olyan voltam, hogy MINDET szerettem volna magamnak, DE ha egy barát, vagy rokon, vagy akár egy idegen „megkívánta” azt ami az enyém, szó nélkül odaadtam neki. Ilyenkor mély és valós döbbenetet láttam az arcokon, senki sem akarta elhinni, hogy „csak úgy” oda lehet valamit adni a másiknak, érdek és elvárás nélkül, pusztán jóakarattal, pusztán szeretettel. Általában zavarba jött a megajándékozott, ám azt is láthatta, komolyan gondolom azt, amit tettem, később sem fogom megbánni, visszakérni tőle semmit! Sőt, NEM IS VÁROK TŐLE ezért semmi viszonzást.
Valahol ott kezdődik a boldogság, ha két ember úgy ad egymásnak (akár önmagukat is), hogy közben nem vár viszonzást. Az önzőség ugyanis mindent tönkre tehet, még a legszebb szerelmet is. Még a legjobb barátságot is. Még az életet is.
Számomra hatalmas tapasztalat az, hogy ha lemondok a saját érdekeimről, és másokét teszem az első helyre, ha nem tőle, akkor MÁSTÓL sokkalta többet kapok vissza. Évekig dolgoztam úgy, hogy egy ugyanilyen felfogású ember teljesen törvényesen bőrhulladékokat hozott nekem: ha már autóval volt, akkor bepakolta és elhozta a kidobásra ítélt anyagokat. Óriási ajándék volt tőle, a sorstól. Nem tudtam neki meghálálni igazán, mert nem kért szinte soha semmit „cserébe”. Persze igyekeztem NEKI meghálálni, de amikor láttam, nem megy, akkor MÁSOKNAK kezdtem el különféle dolgokat készíteni, segíteni, INGYEN, hogy meghálálhassam mégis a nekem adott értékeket, ajándékot. Éveken keresztül dolgoztam ingyen öreg nénikéknek, özvegyeknek, szegényebb sorban lévőknek, hogy abból a sok jóból amit kaptam, VALAMIT visszaadhassak. Mindig is úgy fogtam fel, hogy az Istennek. Mivel neki nincs leszakadt táskafüle, ezért Katikának, vagy Rózsikának, vagy Pista bácsinak segítettem, „Istenpótlékok” voltak tehát számomra.
Sokan egyszerűen csak lehülyéztek emiatt. Sokan megdöbbentek, és elgondolkodtak. De ahogy a gazdag ifjú nem tudta szétosztani a vagyonát és követni Jézust, úgy nem tudták ők sem abbahagyni a „szerzést”, az önzőséget. Kevesen vagyunk ilyenek, mondhatom, de nagyon is sokan vagyunk ilyenek, ha (megint csak a Bibliát idézem) ötven, vagy negyven, vagy tíz igaz embertől függ valami. Például a szebb élet reménye. Hogy van emberibb élet. Hogy lehet MÁSKÉPPEN is, nem csak úgy, ahogy azt elődeinktől láttuk.
Én végtére is, boldog vagyok. Folyamatosan. Amilyen mélyről (és amilyen hátránnyal) indultam, ahhoz képest egy rossz szavam sem lehet az életem miatt!!! Ház, autó, étel, ruha, könyvek, laptopok, internet, kutyák, udvar, kert, fák, asszony, négy gyerek, hat unoka, s mind „rendben” van – mi kellene még, mondd ember, mit akarhatnál még az élettől?
| |
| 818. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 69. | 2024-04-22 14:14 | Arról, hogy az értelem kevés a megértéshez
Sose tudtam mit kezdeni azzal a fogalommal, hogy: alázat. Talán csak azért, mert e szó mögé lehet bújni minden felelősség és minden törvény elől. Ha valaki netán renitens lenne, s nem osztja az uralkodó véleményt, meg lehet egy pillanat alatt vádolni azzal, hogy nincs alázta benne. Ha valaki kritikát fogalmaz meg (mondjuk épp a magyar emberekkel szemben), könnyen ráterítik a vádat: nincs benne a hazája iránt alázat. Ugyanilyen kiüresedett mondat lett mára a művészeteknél alkalmazott alázat szó is. S akiben nincs alázat, az képes valami újat, valami mást kitalálni, csinálni. Az úttörőkben sohasem volt alázat, mert ha lett volna bennük, soha nem lettek volna úttörők. Az alázat szó, fogalom egyértelműen a Gonosz találmánya, amivel elbizonytalanítja az embert, s elhiteti vele, mennyire kicsi, mennyire semmi-senki! Isten nem alázatot vár (azt csak a vallások várnak el a vallásosoktól), Isten a szabad akarattal egyenrangú társnak alkotott bennünket.
Minden ember értelemmel születik. Minden perce a halál felé vezet, és a földi lét elmúlását sietteti. A gyerek már mindent tud ami fontos, de beszélni nem tud róla. A tanítás közben aztán elvesszük ezt a gyermeki ártatlanságot tőle, és megtanítjuk fölösleges dolgokról elmélkedni, megtanítjuk beszélni, írni, olvasni. Szóval olyasmikre, amikre semmi szüksége nincs az embergyereknek. Így (irigységből) „csinálunk” belőle ugyanolyan „hústömeget”, mint amilyenekké mi lettünk. S ha mi ilyenek vagyunk, „nehogymá’” más jobb legyen!
Az ember értelme kevés ahhoz, hogy felfogja, érdeke az lenne, ha megmaradna gyereknek. Ha semmit sem hagyna magára ragadni a földi lét piszkából, a hús vágyaiból, a szerzés kínzó ösztökéléséből, a hatalom émelyítő ízéből. De mindig is azt keresi, ami érzékeit szolgálja. Lelkét háttérbe szorítva nagy garral beszél tudományról, értelemről, világuralomról, mások fölötti uralkodásról. Lubickol ebben a „tóban”, hagyja, hogy teste minden pórusába beigya magát ez a részegségszerű mámor, s azt sem veszi észre, amikor teste a rárakódott súlyok miatt elmerül a szennyes áradatban.
Mindegy, hogy „három méter mély, vagy harminc méter mély vízben fulladsz meg”. Mert, hogy megfulladsz, az kétségtelen.
| |
| 817. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 68- | 2024-04-21 08:28 | Az ünnepekről
Az ünnepekből csak a piros szín maradt, az is csak a naptárban. Pedig mennyire hiányzik! Mennyire jólesett egy igazán felhőtlen nap, a sok feladat között a feladattalanság, a sok munka között a munkanélküliség! Ám ez is mint minden amihez „hozzáérünk”, végzetesen elromlott.
Apám kékesre borotvált, arcszesztől illatos képe remeg elő a múltból, s teszi könnyebbé a jelent: készült rá, várta, s mindent megtett, hogy szebb legyen a környezetének is az a nap, ami neki fontos. Nem biztos, hogy kellett neki naptár ahhoz, hogy tudja, melyik AZ a NAP. Ilyenkor anyám lelke is kivirult a sok gond között, s nemcsak kivirult, de illatozott is. A környék összes „kanja” érezhette, hogy BOLDOG, akkor is az, ha csak egy napra. Majd lesz másik ilyen nap, és akkor is boldog lesz. Az életen csak így lehet „átgyalaogolni”.
Régebben voltak zászlók, lobogók, szent énekek, búcsúk, vásárok, vásárfiák, kikiáltók, hangszórók, kakasos nyalókák, két száron álló babák, töltöttkáposzták, főtt csirkecombok, nokedlik, kovászos uborkák, szódavíz és olcsó fehér, kugli a kocsmában, füttyögés Mari után, kacagás, felhőtlen ég, s a nap végén az „asszonnyal” vagy az „emberrel” együttszuszogás, ellazulás, békés kielégülés. De már akkor is jelen volt a jelszó, az elviselhetetlen hangerő, a drágaság az asztaloknál, a késelés a kukoricásban, Mari „felcsinálása” ugyanott, az apaság nem vállalása, az udvari budi bűze az orrban, a szegényszag a konyhában, a hiába merevedett fasz, a fölöslegesen nedvező pina: MERT a HOLNAPra gondoltak.
Az ünnep akkor az igazi, ha CSAK MA VAN! Holnap már csak a kellemes bizsergés maradjon belőle, s az erő, amit ad a húskötegekbe, hogy rakhasd azt a „tizenhat tonnát”. Az ünnep ha csak ma van, ÁLDÁS! Isten áldása, és ajándéka. Hogy lássuk, VAN ő is és olyan nap is, amikor RÁNK gondol. Csak ránk. És ilyenkor kifényesedik az ég akár egy suvickolt kitüntetés, és felragyog az arc, mert nem vagyunk EGYEDÜL!
Az ünnep arra való, hogy megérezzük, sohasem vagyunk egyedül! Isten mindig ott van velünk, s mi is ott lehetünk VELE, ha akarjuk. Ha akarjuk, „örökkarácsony” lehet az ÉLET, és benne mi a Kisjézusok – még előttünk áll az egész élet tisztán, reményteljesen, még lehet belőlünk bármi és bárki, még az is lehet, hogy a végén NEM FESZÜLÜNK KERESZTRE!
Az ünnepben MINDEN előfordulhat. Erre is való: lássunk tisztán a lehetőségeinkre, és fogjuk fel végre, MI VAGYUNK azok, akik miatt Isten annyit idegeskedik, aki miatt annyit stresszel, hogy néha még pánikrohamai is vannak! Ha így látjuk Istent, akkor tudjuk, ő is csak egy ember (lásd, mit tett a Máriával is), néha neki is kel egy kis „áramszünet”, meg egy kuglicsata a kocsma udvarán, hogy aztán ott hugyozhasson a sok vizezett sörtől a deszkapalánk mellett.
Tényleg, mi is az ünnep? Ugyanaz az ünnep a szegénynek is, mint a gazdagnak? Mit csinál ilyenkor egy gazdag mást, mint egyéb napokon? Két kanállal eszi a kaviárt, vagy háromszor ül fel a repülőre? Van KÜLÖNBSÉG ember és ember között, ünnep és ünnep között?
Rég megtanította már az IDŐ, és ISTEN, hogy nagyon is van. Hogy csak mese a „szabadság, egyenlőség, testvériség” szlogen, mert még az angyalok sem egyenlőek. Rég megtanította az ünnepek nélküli élet azt, hogy hiába rúgkapálsz, a „tőkéseké a haszon”. És most nem afféle mocskos kommunista dumát szajkózok, hanem csak a tényeket közlöm, ha eddig nem jöttél még rá! Én arról nem tehetek, hogy az igazságot sokszor (mindig) kommunista dumának, vagy „baloldali” hőbörgésnek lehet hallani. A saruban járó Jézust is megvetették a gazdag, aranyaktól nehéz ruhában járó farizeusok.
Az ünnep – tényleg, mi is az? Álom, amitől kicsordul a nyál a szájszegleten? Remény, amitől megnyugszik a háborgó lélek? Ajándék, amitől mi magunk is adni vagyunk kénytelenek? Jóllakottság, amitől elfeledhetjük a száraz kenyér (és az élet) ínyhasogató keménységét? Szeretkezés, amitől isteneknek érezhetjük magunkat egy-egy pillanatra?
Mi is az ünnep?
Egy bizonyos, máma már nem az, ami tegnap volt, és holnap nem lesz az, amilyen ma volt. Múltidő. Mindig csak volt, sosem VAN. Mindig csak vágyunk rá, ahogy arra is, hogy EGYSZER, EGYETLENEGYSZER ne csak egyénként, egyes egyedként lássuk magunkat, hanem NEMZET és NÉP legyünk. Csak egyszer! Mohács után 498 évvel (két év múlva 500) csak egyetlenegyszer érezzük magunkat MINDANNYIAN magyaroknak! Testvéreknek, „egy vérből valóknak”, és vegyük fel mindannyian azt a „kúrva kokárdát”, és tegyük a mellünkre büszkén, és ne mondjuk a másikra végre soha azt, hogy „idegenszívű”, hogy „hazaáruló”, hogy „libernyák”, hogy „mocskos kommunista”, hogy „fasiszta”, hogy „nyilas”, hogy „szélsőjobb”. Mert Mohács után NINCS JOGUNK! Nincs senkinek joga a másikat hibáztatni: Mert a pokol bennünk van!
Ezért nem tudunk ünnepelni.
| |
| 816. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 67. | 2024-04-20 10:26 | A hősiességről
Néha nem árt hallgatni a Világra! Néha van haszna annak, ha meghallgatjuk azokat is, akik nem a jóbarátaink, mert egy jóbarát csak a szépet és a jót fogja mondani, azt, amit hallani szeretnénk: nehogy megsértődj azon szavaitól, amiben nem hősként tűnsz fel önmagad és a Világ előtt. Igaz, vannak olyan barátok is, akik arra szerződtek, hogy megvédjenek: önmagadtól! A rosszabbik énedtől, és ezért könyörtelenül a képedbe vágják az igazságot, vagy amit annak vélnek. Az ilyenek nem jóbarátok, EZEK az igazi BARÁTOK.
A kritikát hősiesen elviselni – mindennél nehezebb feladat! Nem a lövészárok penészes levegője a nehéz, hanem a mások (sokszor) megvető pillantásai, és a rólunk kialakított véleményük a nehéz. Mégse az a hős aki „állja” ezeket, hanem az, aki megállja azt, hogy ne válaszoljon, ne vágjon vissza! Ha visszavágsz, sosem lesz igazad! A düh és a másik „megsemmisítésének” akarása rossz tanácsadó, jobb lenne, ha kivernéd a fejedből. Úgy sosem lesz belőled hős, ha nem tudsz uralkodni sok alantas ösztönödön. Ha nem tudod legyőzni önmagadban az „őst”, a vadembert. Mert az a vadember soha sem volt „nemes”. Ő abba nőtt fel, hogy mindenkit el kell pusztítani, aki az érdekére tör, aki „ellene” van bármiben is.
Manapság nem kell harcolnunk. Maximum önmagunk ellen. Persze ehhez tudnunk kell, kik is vagyunk valójában. Tudnunk kell, hogy a hősök csak a filmekben és a legendákban „élnek”, s belőlünk is csak akkor lesz hős, ha már réges-rég nem leszünk.
Az atombombát nem felfedezni volt nagy cselekedet (hiszen csak meg kellett találni azokat a fizikai törvényeket, amik szerint az atommag meghasad), hanem le nem dobni lett volna az!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
