NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-07-12 12:12 Összes olvasás: 143245| 1895. | [tulajdonos]: Nagy László 351. | 2025-07-11 23:31 | Válasz feleségének
.
Áldott, ki ír nekünk – irtál egy kockás irkalapot.
Bár viselnék most pörge magyar avagy ír kalapot:
lekapnám, sőt bekapnám azt, örömem olyan böhöm,
étvágyam is – ha tehetem, vagyok én hős Töhötöm.
Fölszedtél harminc dekát – ha percenkint értendő, kedves,
akkor már elég nehéz vagy, böjtölj, hogy ne növekedhess.
De ha nem így van, gyűrd az ipart, vagyis a tölteteket,
ne sajnálj magadtól, szívem, borokat, sörbeteket.
Megedd a husikát mindíg, öleld már, ne lökd el az ételt,
nagy lelked házát: kis kalyibádat bevakold s jól kibéleld,
szorgalmas így légy Te végre, Rádmondhassák hogy: falánk,
szerintem szebb mint a rózsa a jó marha-perkelt s a fánk.
Megvagyunk mi férfiasan – szobádban állunk s ülünk
gyöngyeid közt néha némán, egyébként főzünk, sütünk.
Fiad a palacsintával művel már oly figurát,
hogy hármat fordul, vagy placcs: a plafonról fityeg le ránk.
Jó nekünk a fazék s köcsög, eszünk, mint a lovak, állva,
színméz a szájam, Bundinak káposzta-szál a szakálla.
Csókoltatjuk a jó levegőt meg az ottani csillagokat,
délben is, este is, távoli csillagom, sétálj sokat,
lesd meg a füleseket: a nyulat, a baglyot, a kis denikét,
dalosaid is, hogy ne feledd, mit kell dalolni s miként.
De a verset hagyjuk, fő az egészség, törvény ez, örök,
óhajtjuk: gyere haza úgy, ahogy egy dinnye görög!
. | |
| 1894. | [tulajdonos]: Nagy László 350. | 2025-07-10 22:43 | Madaras dísztávirat
.
..............................................................a beteg Z. Z. költőnek, születésnapjára
.
Ön se lett másból:
madártojásból,
s nem egy Dzsingisz kán,
költő, de tisztán.
Költése, Z. Z.,
változzon pénzzé,
vajjá meg mézzé,
makkegészséggé.
Kapjon új szárnyat,
szárnyához lábat,
évet az évre
kínnal ne mérne,
gyöngyökön inkább
járjon a friss láb.
E dalos disztáv-
iratot írta:
sármány, pacsirta,
csalogány, csóka,
csúszka, rigóca,
királyka, pintyke,
búbos pityerke,
szénfejü cinke,
kékfejü cinke,
bóbita-cinke
s barátka cinke:
La-cinke.
. | |
| 1893. | [tulajdonos]: Nagy László 349. | 2025-07-09 23:38 | Bárányos dedikáció
.
Márta, aki nyár-delelő
deli nő,
Luca, aki gyöngy baba-kislány,
de hölgynek beírva a szívbeli listán,
Pista, aki verset virágzik
s Goloáz hamujával a szív-
koronája cicázik,
aki dörmög, iázik
a gyöngy baba gyöngy örömére, te Pistám
aki Hármotok jó ügyelője
vagy: Gondviselője
te jó Atya-istván!
Ha ér szivetekhöz e vers,
habosan e herold ha becsönget
előbb csak a jó szemet nyittatni kell s:
látni eme fancsali könyvet –
a tokja, az ékes, kökényes,
a könyv maga lakkosan fényes,
akárcsak az ármány.
De bévül, a mélyben ború:
hamu-párnán
térdel az én Feketém,
legelője, a szép-kerek pázsit
mint sapka, mint glória
fönn a fején,
de konyult sugarú,
de fogyóka akár a remény,
hacukája a gyapja, de fázik,
de a kárminos pálcika-zászlót
ölelőn: szuszog árván.
Íme a
Fekete Bárány,
a kényesen vers-fodorú.
Kifelé szimatol,
mert néki a könyv nem akol,
a lakkja se napja,
s ha a hét-szint is pártául kapja
az néki csak locska szivárvány.
Bé, bari, bé!
Bé csak, te vers-fodorú,
ahol nyitva a szív-kapu, bé!
Vegye Hármatok vérköre bé!
Mert mára beért a gyanú:
szerzőnek a húsa ha kékül, kökényül,
tokjábul a lelke kiszédül
s majd ácsorog otthona nélkül.
De ihaha! Ma jobb ha nyerít
s tekerős kicsi lantja fölött
nyakolajt benyelint:
László
a láz-ló, a váz-ló,
azaz
ácsi, kovácsi,
cukori, pogácsi,
mézeskalácsi
Laci-paci bácsi.
. | |
| 1892. | [tulajdonos]: Nagy László 348. | 2025-07-08 23:37 | Gyászom a Színészkirályért
.
Megfojtom a heroldokat,
kik halálodtól hízva gurulnak,
vért gurguláznak,
lerakom mind a gyalázatosat
küszöbére a gyalázat urának.
Mi történt megint, mi történt?
Kicsoda ment el megint
valami vérző eskű szerint
szétdúlva a köznapi törvényt?
Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus?
Csak jó ripacs, vagy színészkirály?
Szépség, vagy hetven kilógram színhús? –
a színfalak mögött az irigység,
közöny és középszer még hezitál.
De színfalak mögött a vakotás,
rozsda-sálas ócska lokomotívok
toborozódnak a szokás szerint,
párátlan prüsszögnek én amig sírok,
torlasztják homlokuk egyként a gondnak
s mázukat is pattogva egyként bongnak:
ez a rebellis nem az enyém,
de halottam rend és szokás szerint,
sorsa írva volt a tenyerén,
onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,
neki is jobb már nemet ha nem int.
Neked jobb már, de szemem vizével
elfolynak a csillagok – mégis látom:
a végállomási vakvágányon
korongon lassúdan megforgatva,
már tetőtől talpig megmosdatva
s mégis bűntudattal s véred ízével:
magányosan reszket az ártatlan Diesel,
ő, aki a végső szerepből kiölt –
s lám nem dőlt össze a szinház, az lett
megint ami volt, noha nincs már Hamlet,
de van ki egy életet pitizve kitölt
operett-kutyaként s bosszút nem áll.
Aranyos meg édes nyár van s béke,
minek ide tébolyult Színészkirály?
Szemüregem árván retten a kékbe
s fázom – egy elfáradt szárazvillám
vérszegfű-csokorral mászik elémbe,
ráismerek, íme, az Elektro-sokk,
csokra: agyadról a sok kis vérfolt –
Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?
Ostor, ige-habzás immár elég volt,
béke van, nyár van, ti elléphettek,
vagy vázába kerültök csendéletnek
a tévé-azurral bélelt hazában.
– Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk
s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
Nyár van, illene hogy én se fázzam,
csak búgjak fehéren, turbékoljak
e hét emelet vasbeton-galambházban.
Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
te kísértetnek is őrült Király!
Vicsorogd rám a reményt, miképpen
élve is, magadnak sereget csinálj,
mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
fordul még Mohács is, megfoganhat
mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,
szállj föl versmondó nagyharangnak!
Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
pohár az asztalon, hűen várlak
akár utrakészen is, mint egy
mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.
Csönd vagy te, csönd vagy te, Színészkirály,
te jajtalan immár, de bennem baj van:
belémtestáltad Mohácsod, érzem,
te holtomiglan átvérzel rajtam.
Légy forgószél, őrült Színészkirály,
az legalább, ki a nagyranőtt sírból
szél-Krisztusként ragyogva kiszáll –
bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,
hahotázd meg a Gyászbaborúltat –
a mozdonykerék-nagy koszorúkat
gurigáld a versemen át!
.
| |
| 1891. | [tulajdonos]: Nagy László 347. | 2025-07-07 23:46 | Glossza, bocsánatért
.
................................................................Szilágyi Domokosnak
.
Megbocsáss költő te selyemhajú
te kemény akin hajszálrepedést
mikrohasadást sem okozhatott
a hó a hő az erkölcsi erózió
megbocsáss költő hogy méltatlanul
bánt veled hogy elbánt veled
a rotációs hogy nagy haláloddal
a lap aljára kellett leszállnod
mint második sírba s még örülhetünk
hogy rotációson máig sincs bevallottan
szemetes csak szerkesztői levelesláda
de kisbetűs halál a nagynak is kijut
zsugorítva tér kalodánál sírnál rosszabb
pedig magasztaltalak érdem szerint
nyargaltam érted ezer kilométert
jól tudva hogy nem bugylibicskát
kell eltemetnem – én az ilyen fanyelüért
letyegőért eleve gerinctelenért
a dicső Kerepesi temetőig se
tántorgok el – de te éles gyöngyház-kés
becsukódtál s villámot csattant az ég
tüneménye máig is megfagyva áll
s mert vállaltalak vállamon vagy te
vegye tudomásul a rotációs
vállamon vagy végleg csak selyemhajad
hullhat alá szivem arcán a könnyet
letörülni de képemet árnyas kezeddel
ne takard el mert pironkodom nyilvánosan
mert kénytelen a szégyent is vállalom
. | |
| 1890. | [tulajdonos]: Nagy László 346. | 2025-07-06 23:11 | Aki szerelmes lett a halálba
.
...............................................................Búcsú Szilágyi Domokostól
.
Búsúlva a gyászban, a sujtás alatt is: illik tartani a maradék erőt, nehogy félrebeszéljen, nehogy hamukázzon a száj. Illik a haragot félre lökni, nem más miatt, nem is magunkért, de tapintatból a fényesen kényes szellem iránt. Aki lebegve is embermérték, báj, okosság, fölismerés, aki a szenvedés csöndje. Nehogy elriasszuk magunktól a tündért, nehogy ő sirasson el minket. Gyász és becsület indított e koporsóhoz – vigyázzunk, ne bántsuk meg szólván: föltámad a test, mert szerinte a föltámadás eleve szadizmus. Már vízszintes a gerinc, a lábszár, már pihennek a likacsos csontok. Érette arannyá álmodtam magam, átcsempésztettem a határon magam: íme, itt az arany, tömködjétek a csontjaiba! Emlékezzetek, óhajtozott élni, játszott az életért madár-kecsesen, szeretősen. Táncolt neki vitézmihályos verslábakon, ál-marcsás dib-dábul, atavisztikus bájritmusokban, fából faragott királyfi-tagokkal. Táncolt és labdázott úgy, hogy fátyolba göngyölte a sziklát, mert a pucér erőmutatványt rühellte. Ő az, aki szemérmes szerelmesleveleket írt a szabadsághoz. Ő az, aki megsebesült a testvériségért. Ő az aki szerelmes lett a halálba. Fölment a halálért a hegyre. Ki látta, ugyan ki láthatta randevúját? Ama szelíden is rettenetes képet, ahogy ültön az ősz blonder-keretéből kilóg a lábszár, ahogy a két boka közt üveg áll a bírhatatlan szomjúság ellen? Ahogy fönt, mint arany szemöldökfán átsisteregnek a szárnyak? S ki látta, ahogy oldalt kinyúlik a kéz, ahogy a város fölé, a kérdőjeles Európa fölé ragyog a pohár? Egyetlen édes halálom. Ime, hát meglelte ő is. Tündér előttünk, tündér utánunk, vigyázva lépjünk, ne könyököljük orrba még véletlenül se, mert fényesen kényes. Te glóriás, elherdált Szilágyi Domokos, vélted fényűzésnek a megváltókat. Halálod a pazarlás teteje már. A megtartók jöjjenek, igen. Már halálod rémlő csúcsív a megkavart, meghabart, siralmas talaj fölött. Érzed-e a földet, költő? Ne legyen néked nehéz ez a föld.
. | |
| 1889. | [tulajdonos]: Nagy László 345. | 2025-07-05 22:03 | Három nap, három éj
.
....................................Simon István halálára
.
Három nap, három éj –
sötét a nap, az éj világos.
Három nap, három éj
neked virrasztok, hűtlen Drágalátos.
Három nap, három éj
tekintetemtől ne kanyarodj el végleg,
három nap, három éj
ne sziklásítsd meg ajkad, véredényed,
három nap, három éj
kihányom, amit bevettem s megettem,
három nap, három éj
igézlek lágyan, vasból vetkezetten,
három nap, három éj
magam megadva mindenem ajánlom,
három nap, három éj
mint kisded szívd a vérem és a lángom,
három nap, három éj
ha élek még, a torkomnak te essél,
három nap, három éj
pacsirtás kézzel fojts meg engem, testvér!
.
Három nap, három éj – kiterítve a mérőszalagnak
s minden mércének átadva magadat: fekszel.
Méretezik a sírt, a koporsót, ácsolnak búcsúztatót is
méret szerint, mégis habozva, vagy húnyt szemmel is hűen.
Szerettelek én is. De sohase féltem ha féltettelek.
Több voltál nekem mint hitted, több mint hitették veled.
Hervadt kezeddel ezért a gyászosaktól válassz el engem,
föl ha már nem támadsz, tedd meg: búsúlhassak érted külön,
ordasan félre vonulva, világos vackomban éjjel,
a vak nap csikorgó kanyaraiban ingva, lehajtva fejet,
s hagyd, hogy dühöngjek a gyászban kétféle kórság miatt,
kétféle rágó ráksúlyt leszorítsak átok alá,
mert mind megölődünk, s hervadva elhal az idea is,
ha túlteng a méreg, ha e létben megromol a Máj.
Most mit tehetünk visszafele? Hüppögve a rosszból a jó
felfűzhető gyöngynek a gyászban, három nap, három éj –
Szakad lágyan az ég, szereti a hazát az eső,
nyúlfül-puha ütése alól elfordult a költő örökre,
el a meggyfák vértükreitől, borulattól, az égalji sáv
sármánytollától, vékony derűtől, elfordult zöld erdeitől,
a köd-pávaasszony fölhúzott inge elől, napraforgóktól,
szölleje szűzlány-csecseitől, Országházától, ügyeitől,
panaszosoktól, portalan úttól, szélvészek poraitól,
el a sebektől, sebeitől, el a szerelmeitől,
a szajha-szagu Luxor délelőtti villanya alól,
hol márványon írta a verset, elfordult verseitől,
emléktől, jövőtől, a stressztől, a boldog pohártól,
el a mosolyától, a hazától – szakad lágyan az ég,
dagad repedésig a domb s dagadtan rohan a Duna
zöld ággal, koporsóval, koporsók az ázott mezőn is:
gőzölgő aranyládákat kombájnokkal tojat a nyár,
mert nem mozdulsz többé, rozsda üt ki szürke meg sárga,
szakad lágyan s keni magát sárral az ég. Kicsoda
sír ott? A halál. Megsirat az erős halál is.
Meghalt kalapod is, Pista, mert meghalt szemedben a kék.
Három nap, három éj – kitárva lényednek élek, halok,
beszélek árván, magasan ácsorgó kézzel dohányzom
s mentegetem arcod magamnak, régi rajzon véglegesen
törlök, javítok, rossz bogot oldok, s világos a kép,
érce, hamva helyén van, s noha grafitban: él a madárszáj,
néz a kökényszem rám, csak nézel, csak nézlek, ennyit elértem.
Csak ennyit, mert két jobbkéz férfiügyét, az oldást, kötést
elnapolta sorsunk, áthúzta végleg a halál. A kötést,
amire képes a sértett zsivány is, ha zsandár meg dögvész
paripázza az erdőt. Marad az állókép immár örökre.
Nézel csak, nézlek, míg Pest-Buda meg a Bakony fölött
falvédőjét a Sátán kivarrja, két galamb: levágott kézfej,
nem érhet össze, s röhög a zöld levegő, marad a vétek,
hamu pereg rám és rád is egy zsákból három nap három éj.
.
– Zöld oromra áll a gyász, a ravatal.
– Helye majd zeng, ha ő a mélybe tért is.
– Áll az őrség, néma síp-sor, feketén.
– Torok a sír, a kürtnél harsogósabb.
– Sóvirágos hőség ma a sisakunk.
– Harangjai is megizzadnak érte.
– Hó-redősen szűzek melle közelít.
– Majd látogatják hattyúi a télnek.
– Mellek tolnak lábfejéhez koszorút.
– Pályázik ő a végtelen körökre.
– Édes földje, íme, fürjes, gabonás.
– Kiárad szőkesége minden évben.
– Lát a szem körökkel hímes levegőt.
– Madárfiaknak osztja már a telket.
– Zárva láda-éjszakába – iszonyú.
– Kölykök szeméből néz a szemfedőre.
– Vésve, festve végzetének betűi.
– Ha bátor vagy, kapard le körmeiddel.
– Mélyen, mélyen zord vegyészet muzsikál.
– Emeld kezed a romlás angyalára.
– Napban napfolt, gyász a vérben feketül.
. | |
| 1888. | [tulajdonos]: Nagy László 344. | 2025-07-04 23:24 | Az elhúnyt várakoztatása
.
.................................................................Szabó Istvánnak, halála tizenhatodik napján
.
Hány fokos volt a láz, ama lármás
gép, ami elütött? – Kibírhatatlan –
Hány fok mínusz az a téli rekesz,
ahol még feküszöl? – Kibírhatatlan –
Te nyüszítesz, hurutos csillagok
ingnak a kékség hörgőiben, s hiába.
Élőknek szava ez a Kibírhatatlan,
türelmetlen halottat kicsoda látott?
Halálod óta barackfák fagytak el
s szőlőtőkék, számukat csak te tudod,
holtan is számadó, te elhanyagolt
halott. Ím, tavasz van s nincs temetés.
Cinke vagy tengelice zárna be inkább
tarka kis koporsójába, s bús harangot
húznának vadgalambok, ha már az ember
irodáiban ácsorgó akta vagy!
Hadd hogy kitöltsek országló űrlapot.
Kiféle, miféle? Kiváló kaszás.
Jó ivó. De ha egy házinyulat
leütnie kellett, a törkölyt kihányta.
Nem tudta kihányni soha Csehovot,
soha a Sorsot, hát ujjára a lélek
tollat forrasztott: húzza gyönyörűn,
gyöngyen a rendet a rendetlenségben.
Elásnak majd téged is, mint a többi
halott barátot, nem öltesz soha gyászt,
s gyászbanda ha kürtöl: már nem állsz külön,
jelezve, hogy soros te vagy az elbukásban.
Pályaudvari tátincs szendvicsekhez már
halál-kordon nem ereszt s nem párolunk
cefre-őszből szeszt már, – kiittad a szent
örökmécsest mint rubin rumospohárt!
Kínodban ittad ki s bársonyos a tűz,
istenkei gyerkőc, a nyelved hegyén.
Örök homály nem bír veled, irgalmatlan
tisztaság, világosság vagy te magad!
Képzelem: hazaér fekete kocsid,
feketéjén szürke közöny a kocsis,
s ládádban levegő csak, mert te kiszálltál
elvesztett koszorúkat válladra venni.
Lepkék bojkottálják, ím, a temetést,
dögönyözik hantok üres koporsódat,
nyelvek ráhöbögnek: Azt hitte, a város
vásár, bábos, tükrös – csúnyán bevásárolt…
Hold körül szivárvány, jössz te koszorúval,
s vállad aranybérce már süllyed alá…
Jó testvérünk megérkezett, virágozzunk! –
Harsognak a keserű mandulafák.
. | |
| 1887. | [tulajdonos]: Nagy László 341. | 2025-07-03 22:46 | A költő pohara
.
.............................................................W. H. Auden emlékének
.
Kivasaltak, gyűröttek, ál-ragyogók
meg az igaziak csődületében
állt poharával a Pepitaruhás.
Kutyák ugattak benne, kutyák, a benső
földrengésre, a játszó vaksorsra, a szellem
hűséges ebei az elrendelésre
sírván a testért előre. Vígasz volt-e
poharából a korty az agyvelők
jövőt smacizó szeansza után,
mikor ingmelléről a gomb lepattant
sziklai mozdulatától s a hölgyek
papírszalagostul falták a tortát?
Jó volna hinni, hogy jó volt a pohár
mint lovasnak a ló, ahogy jó lehet
minden, amit a lavina előtt
magunkhoz ránthatunk még – egy virágszál
s párna, hol alúdva megfulladunk.
. | |
| 1886. | [tulajdonos]: Nagy László 340. | 2025-07-02 23:35 | Nunuka sírverse
.
Napvilágban, holdvilágban
varrógép volt kezem, lábam.
Míg a selymet ennek, annak,
varrtam a jajt enmagamnak
s jajos lettem, kicsit őrült:
rabló bánat velem nősült,
téli csillag jött be hozzám,
siriglan ült kontyom ormán,
fölszívta a vért magába,
s lettem nem fehér, de sárga,
sárig sárga kicsi madár,
markában vitt el a halál.
Nunuka már földbe zárva,
ne kérdezd hogy fáj-e fájva!
szíve vagyok én a földnek,
édes zápor tűpárnája.
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
