Abban jó vagyok, hogy lássalak a napban, hogy mikor nem vagy itt, keresselek, hogy lessem az ajtót, hogy várjalak, s ha megjössz, lássalak, de ne nézzelek.
Jól megy az, hogy kiszűrjem a hangod, húsz másik közül, ha mögöttem beszélget, hogy összerakjalak apró gesztusokból és tűnődjem rajtad, mégse értselek.
Jó vagyok még a rád gondolásban, hogy mikor nem látod, figyeljelek, hogy hónapokig ne váltsak veled szót, de tudjam olvasni a testbeszédedet.
Itt vagyok hozzád egyre közelebb, de csak úgy, hogy soha el ne érjelek.
Szóval én elméletben túl vagyok a dolgon. Érdekes mód gyakorlatilag fájdalommentesen. Felfogtam, h ebből annál több, ami esetleg van most, ha van egyáltalán vmi részéről, s nemcsak én vagyok teljesen hülye, ami a sokkal valószínűbb, szóval, hogy ennél több (ha van, ha nincs) nem lesz. Asszem azért nem is fáj, mert még ha léteznének is csodák, és tényleg érzett és akart is volna tőlem vmit, én azért nagyon is tisztában vagyok a testem állapotával, ha ő nem is, és elég nehéz volt elképzelnem bármiféle boldog beteljesülést az én lejárt szavatosságú testemmel. Szóval az életem megkeserítője, a remény erősen csökkentett üzemmódban volt még akkor is jelen, ha érdeklődést mutatott irányomban (vagy legalábbis én azt képzeltem) Egyrészt. Másrészt meg magamhoz képest az utóbbi hetekben kurvára termékeny vagyok. Én általában akkor írok, ha (reménytelenül, hogy másképp?) szerelmes vagyok. Szerelmen kívül alig. Erre nem elég, hogy tegnapelőtt írtam, de ma meg beüt egy szonett (akkor is, ha szar). Hogy mosdatlan szájjal fejezzem ki magam:WTF, de tényleg.
Abban jó vagyok, hogy lássalak a napban, hogy nem vagy itt, keresselek, hogy az ajtót lessem, hogy várjalak, de úgy lássalak, hogy mégse nézzelek.
Jól megy, hogy a hangod kihalljam harminc másik közül, ha mögöttem beszélget, hogy összerakjalak apró gesztusokból, hogy tűnődjek rajtad, mégse értselek.
Jó vagyok még a rád gondolásban, hogy mikor nem látod, figyeljelek, hogy hónapokig szót veled ne váltsak, de olvassam naponta a testbeszédedet.
Jól megy az, hogy úgy jussak a legközelebb, hogy biztosan soha el ne érjelek.
Akár a kardomba is dőlhetnék most, mint egy elfuserált regény végén, amiről kiderül, nem lesz megírva. Ezt bebuktam, vagy bebuktuk, ki tudja. (Én nem.) Erre azt veszem észre, hogy a nap, ami ezt elhozta, tízből minimum nyolcpontos. Váratlanul jó lett. Nem átallotta. Holtfáradtan és egymás után átesve az összes dolgon, ami a hátam közepére se kellett, az egészségi állapotomban a legcsekélyebb pozitív változás, a jövőm tekintetében a legcsekélyebb remény nélkül, ülök és fülig ér a szám. Öröm. Milyen rég volt, hogy utoljára itt járt. És már el is önt a hála, mert több billió sejt ordítja belőlem a világba, hogy nahát! Még mindig létezem.
Hálanaplót kell vezessek 1 hónapig. Azért van, mert minden kérdőíves egyetemistának, ifjú kutatónak kitöltök, részt veszek, a lányom miatt, aki majd vért izzadt, mire meglett az elegendő számú és jellegű kitöltője. (Nem szerencsés Machiavellizmust kutatni, mert a Machiavellisták aztán pont nem fognak egyetemistáknak kitöltögetni.) Na mindegy, hálanapló vezetés a kutatás része, ide nekem azt is.Az egyértelmű, h én ettől jobban kéne érezzem magam, csak a gondság, h 2 évvel ezelőttig annyira ezek mentén az elvek mentén éltem és többek közt ennek a segítségével manővereztem magam reménytelen gödörbe és hagytam hálásan minden kevésért elhasználódni magam addig a szintig, hogy mikor felébredtem, akkor arra, hogy már nem tudok változtatni azon, amin hálás éveimben még lehetett volna. Szal az a bajom ezzel az attitűddel, h eltakarhatja az okat a problémákat, amiket orvosolni lehetne és kéne. Az első heti feltöltött hálanaplóm elég muris lett, ez vezetionális, a több évtizedes barátságaim ett a második kérdéshez. Azon vettem magam észre, h (5 dolgot kell naponta összeszedni, amiért hálás vagyok), h az én naplóm inkább a napi örömök számbavétele. Ráadásul, mivel nem igazán burjánzanak az ilyen pillanatok, a házasságom diszfunkcionális, több évtizedes barátságom kipukkadva, kiépült emberi kapcsolataim a régi munkahelyemen magam mögött hagyva, ilyen dolgokkal volt tele, h 1. elértem a buszt 2. meg tudtam tartani az óráimat 3. meleg volt otthon 4. volt pénzem kajára, 5. van munkahelyem, van 3 gyerekem, kutyám, ami nem biztos, h az, amire gondoltak, meg kicsit olyan, mintha gúnyolódnék az egészen, pedig csak tényleg semmi mást nem tudtam felidézni. Szóval, amiért elkezdtem írni, az az a kérdés, h létezik-e öröm nélkül hála? Tudunk-e hálásak lenni örömtelenül? (A második hálahetem viszont váratlanul sokkal jobb lett öröm szempontjából. Hatna a hálanapló?Vagy csak annyi, h érzem a tavaszt és ennyi?)
"Nonviolent Communication really grew from my attempt to understand the concept of love and how to manifest it, how to do it. I had come to the conclusion that love is not just something we feel, but it is something we manifest, something we do, something we have. And love is something we give: We give of ourselves in particular ways.
It's a gift when you reveal yourself nakedly and honestly, at any given moment, for no other purpose than to reveal what's alive in you. Not to blame, criticize, or punish. Just "Here I am, and here is what I would like. This is my vulnerability at this moment." To me, that giving is a manifestation of love.
Another way we give of ourselves is through how we receive another person's message. It's a gift to receive it empathically, connecting with what's alive in them, making no judgment. It's a gift when we try to hear what is alive in the other person and what they would like." (By Marshall B. Rosenberg)
"Nagy a különbség az adni és elfogadni valamint a megraboltatni és elvenni között: ez a menny és a pokol, a szerelem és szeretetlenség átka közötti különbség, amely vámpírokat teremt. Egy külső szemlélő talán nem is látja a különbséget. De a saját tapasztalatom szerint kristálytiszta, hogy az ember csókot ad, vagy csókot rabolnak tőle; hogy valaki bírja a másik elmélyült és nagylelkű figyelmét, vagy elveszi a másik becses idejét és vonakodó figyelmét." (Feldmár András) Ez kiterjeszthető nagyon sok informális emberi kapcsolatra, amibe jelentős időt és energiát fektetünk, s ami (ezért) az identitásunkat meghatározza, vagy kockára teszi. Tapasztalataim szerint a rablók, a sakálként viselkedők száján jóval könnyebben és gyakrabban esik ki a szó, hogy szeretnek. Dömdödöm óta tűnődünk, mit érthetnek ezen.
tulajdonképp a kardomba is dőlhetnék akár hiszen itt vagyunk egy elfuserált meg nem írt regény végén bebuktam megint vagy bebuktuk, ki tudja (én nem) erre azt kell mondjam, hogy ez a nap tízből nyolcpontosan váratlanul nem átallotta és jó lett holtfáradtan és egymás után átesve a dolgokon, amiket nem kívántam és amik a hátam közepére se kellettek az egészségi állapotomban a legcsekélyebb pozitív változás a jövőm tekintetében a legcsekélyebb remény nélkül csak ülök és fülig ér a szám öröm. milyen régen is, hogy utoljára itt járt. és elönt a hála. nahát. minden kétséget kizáróan ordítják sejtjeim a világba, nahát, létezem.
Sok értelme nincs a DOKK jövöjéről beszélgetni, ha nincs szerkesztői munka. Pusztába kiáltott szó lenne megkérdezni, sztem biztos megtették többen, h mégis mikor térnek vissza a szerkesztők? Az összes többi nekem pótcselekvésszagú, lehetnek estek, beszélgetés a jövőről,meg az ördög tudja mi egyéb, de ezt az oldalt az különböztette meg a többitől, h voltak itt valódi költők, akik valódi visszajelzést adtak. Én ugyan nem érek semmit, de a magam részéről nem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha működne, ami nem működik, szóval nem szaporítom tovább a feltöltött versek számát, amíg az oldal újra nem funkcionál. (Ami önellentmondás, mert a Timi idejében is rakosgattam fel, de egyébként az ő egyszemélyes meózása idején jóval nagyobb esély volt visszajelzést kapni.)
