Ahogy a folyosón nem fordul vissza, ahogy a sarkon nem fordul be, ahogy nem ül le más mellé, ahogy nem köszörül torkot, ahogy mással nem nevet, ahogy nem roppant, mint fájdalom, ahogy már többet nem megy el.
Szeretteink őrzik ócska slágerek, ízek - nem feltétlen a legjobbak- az őszi erjedt illatok - kész időutazás hátrasétálni a kertben, ahol a fény már szinte test lesz. Nem vesznek el teljesen, amit jelentettek, megvan valahol, és aktiválódhat harminc év múlva is, s már ott is vagy karnyújtásnyira. Mint egyébként mindig. És csodálkozhatsz, hogy a távolság nem nőtt, nem csökkent, ugyanannyi, mint mikor érteni kezdted, mint most, hogy az élet eltelt, és már nincs mit érteni.
A szégyen mélyül az idővel. Talán, mert közben öregszem, nem tudom, de egyre kétségbeejtőbben szégyenteljesnek látom, h képes voltam magam beleképzelni ebbe a szerepbe. Nemcsak, h léptem, hanem, h egyáltalán felmerülhetett bennem, h magamra úgy gondoljak vele kapcsolatban. Igazából az elbúcsúzásom is szégyellem ma, pedig azt nem szoktam, nem volt jogom ahhoz sem.
Hogy egy sztorinak mi volt a lényege, rendszerint utólag derül ki. Az is, hogy milyen emberek voltak a szereplők. Mindkét dolog akár többszörösen is megtörténhet. Nincs végső verzió, csak utolsó van.
Ma idegen tájon, idegen légkörben, idegen fajok között próbálok megmaradni, amik közül ő is csak egy volt, de amíg volt, olyan volt, mint vmi bódítószer a túléléshez. Napi öröm, még akkor is, ha merő gyötrelembe csomagolva, mint az utolsó 1- 1,5 évben. Most ugyanaz a megszerethetetlen táj, azok a lények, akik nem fognak se látni, se szeretni, akiket soha nem fogok tudni szeretni én sem, az a bolygó, ami felszámol mindent, ami vagyok, szal ugyanaz, mint eddig, talán kicsit magasabb fokozaton. Csak most már, h nincs, érzéstelenítés nélkül csinálom. Illetve nem takarja előlem azt se semmi, h mit is csináltam, amíg be voltam bódulva.
Legszívesebben bevackolnék az őszbe. Az avarba. Már nem várom, h bárki értem jöjjön és megmentsen. Tudom, h nem jön senki. Akinek jönni kellett, az már járt itt mind. De tudom, h jönnek majd mások, akiket nem várok. És ha ideérnek, nem tudok elbújni sehova. Elég régóta kísérletezem a láthatatlansággal. Hol megy, hol nem. Megbízhatatlan. Cserben hagyhat a döntő pillanatban.
Köszönöm mindkét támogató lájkot az előző bejegyzésemhez, minden támogatásra szükségem volt, hogy végigcsináljam az elmúlt 5 napot. Nem lett nagyon jó, de elfogadható szinten teljesítve volt a minden számbajöhető szempontból. Most leginkább azt érzem, h legszívesebben elvonulnék tisztán látni ezt az egész összetett tapasztalást, ami persze lehetetlen, mert a mókuskerék pörög benne velem, nem a helyén, nem a megfelelő alkatrészként ellátva a feladatát, miközben máshova, másra lettem teremtve.
Ismét embertelen mennyiségű és minőségű feladatot kell a jövő héten teljesítenem. Ha túlélem és nagyobb baj nélkül túl leszek rajta, talán elmondom. A felelősség nagy, a feladat ijesztő (megint olyasmi, amihez nem értek), de az ember felkészül, ahogy tud, erre, biztos, ami biztos, bekavar a teste. Ez az a része, amit fogalmam sincs, hogy fogok menedzselni, h miközben ott vagyok gyakorlatilag egy ötnapos ottalvós táborban, belőlem ömleni fog az áldás. A fájdalmakra lehet gyógyszert szedni, bár tegnap már a gyomrom is fájt, úgyhogy az se lesz jó mértéktelenül. És közben nekem életvidámnak meg dinamikusnak kellene lenni, h az egésznek értelme legyen. Lesz velem egy segítő, de azt hiszem, az égiekre is szükségem van, h minden rendben menjen.
Álmomban megláttam a hosszú folyosó végén, az üvegajtó mögött. Megvittem a hírt a közösségnek, akikkel voltam, mert jelentősége volt a számukra. Vagy annak, h ő jön, vagy annak, h egyáltalán vki. Aztán leültem egy fonott fotelbe kicsit reszketve, kicsit elakadó lélegzettel, arra várva, h mi lesz majd, ha előttem elhalad.
Emberek jöttek. Aztán mentek is. Mindig mások. Aztán jöttek-mentek a napok is, a hetek, az évek. Egy évtized. Elmúlt alólam a szék, kicserélődött a közösség körülöttem, elmúlt a hosszú folyosó és annak ajtaja. Ő nem haladt el. Vége lett az életemnek. Aztán az álmomnak is. De azért csak vártam. Talán még most is várok.
Nem tudom, agyam milyen mélyrétegéből aktiválódott ez most ma, de ezt dünnyögöm, miközben a busz ablakán túl már megint visszafelé rohan a táj, aminek most már mindegy, h előre vagy hátra, mert hozzád se távolabb, se közelebb. Egy szó se stimmel, nemcsak azért, nem nyújtom, meg sorolhatnám, egyébként se élünk giccset, de azért újra meg újra felrakja magát, mikor lejár. Olyan, mint egy kisköltésvetésű, saccra 30-40 év előtti fekete-fehér magyar film végső jelenetében soundtrack. Utcákat látunk, mondjuk, a villamosból, csupa mindennapi, költészetmentes dolgot, amik kiteszik antihőseink életét innentől.
Az önáltatás szomorúsága. Az álmaink reménytelen satnyasága. Hogy hát ennyi volt, csak ennyi.
Bennem a szerelem helyén most ő áll. Valószínűtlen, h arra a helyre más kerüljön. Nem fogok többet olyannal találkozni, aki leválthatná, ez gyakorlatilag biztos, mert közegemből nem tudok kilépni, annak szellemi anyaga meg nem terem újabb kísértést. Másrészt most már olyan idős vagyok, h a viszonzás esélye zéróhoz közelít, ha fiatalabb, vonzóbb koromban sem voltam képes azt elérni egyszer sem, h viszont szeressenek, most már biztos nem fogom.
Tehát leváltani nem fogja más. Így lehet, h egy év múlva is ugyanígy őt fogom szeretni, azt, aki addig és akkor volt, amikor elment. Csak ő nem lesz már akkor az a vki. Ő az lesz, akivé az addigra eltelt újabb év teszi majd. És azt a vkit nem fogom tudni szeretni, mert ahhoz már nem lesz hozzáférése az én szeretetemnek. Hát így fog elmúlni. H akár halálomig benne ragadhatok ebben a szerelemben, csak épp a szerelem tárgya nem lesz már sehol.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
