"It may be that there is no place for any of us. Except we know there is, somewhere; and if we found it, but lived there only for a moment, we could count ourselves blessed." (Truman Capote: The Grass Harp p58)
***
Mióta nincsen fogam, nem tekintem magam nőnek. Ez nem hiszem, h magyarázatra szorulna. (Nem leszek többé vágynak tárgya, abban az értelemben.) De attól, h az ember játékon kívülre került, sajnos még eshet szerelembe. Egyféle kimenetellel.
Nálam egy Balaton-felvidéki kiránduláson kezdődött. Érthető módon nem akartam. És akkor még nem is történt semmi visszafordíthatatlan. Úgy értem, bennem. De emlékszem, h megyünk hazafelé a busszal, sötétedik és ahogy ring a táj, a hegyek oldalában időnként fények pislognak. Nekem meg az jut eszembe, h milyen jó lenne egyszer kintről, a hidegből megérkezni egy ilyen szobába, ahol engem várnak.
Arra számíthattam, ami lett belőle: visszautasításra, és, h a szemem láttára választ mást, hozzá illőt. De ha meg kéne mondanom, h én mégis mit akartam tőle, mikor már nem tudtam visszafordítani, akkor azt hiszem ezt: megmelegedni egy éjszakára.
Azért azon a ponton, amikor majdnem minden fogam kihúzták (ha jól emlékszem 6-ot hagytak meg lecsiszolva, azok tartják most ez az egész látszatot a számban),és annyira nyomorultul éreztem magam, h a tragikus eredményű fogröntgent készítő asszisztens megsimogatta a karom, szóval sztem ott kurvára elmaradt egy jókora baráti ölelés. De nem volt ott senki, h megtegye. Se akkor, se máskor.
***
Mikor találkozunk, M. először 1,5-2 órán át szinte megállás nélkül beszél. Magáról, pontosabban a rémtörténeteket a munkahelyéről. Vmilyen hatásra megy, pl ilyen felvezetéssel, 'akkor, mikor vér folyt az órámon", amire nyilván megkérdezem, h az hogyan történt. Közben kémleli az arcom, vmi reakciót akar kiváltani, amit nem vált ki, mert meghallgatom figyelmesen, de nem vonódok be érzelmileg És egyáltalán nem értem, miért nem hagy szóhoz jutni, mikor elméletben azért jöttem.
Kb 1, 5-2 óra után közli, h bocs, de ennek ki kellett jönnie, s hogy most már én jövök. Akkorra már alig emlékszem, mit és hogyan akartam, úgyhogy megmondom neki, h amúgy is nehéz nekem kettőnkről beszélni, de ez a hosszú meghallgatása után még kevesebb az erőm, mint volt. De aztán csak megpróbálom magunkat irányba terelni: azért jöttem, mert olvastál vmit, amit nem neked szántam és szenvedsz, mert érteni akarod, miért kerüllek.
Aztán ugyan sikerül ezt-azt elmondanom, amit akartam, s amitől talán nem folytatható minden úgy, ahogy régen, de mikor hazaérek az a nyúlós érzés fog el, h kudarcot vallottam. Mert ő semmi olyat nem mond, amit ne tudtam volna előre, h mondani fog, tehát ugyanott tartunk, mintha nem beszéltünk volna.
Ugyanazt a példát hozom fel, amit V-nek is elmondtam, ami után levontam a következtetést, h ez nem barátság. 2018. február, abszolút mélypont, négyszeresen, aminek az alja, mikor megegyezünk Rebivel, h ebben a helyzetben az a jó, h már rosszabb nem lehet, és még aznap telefonon végighallgatom, h a fiamat megtámadják a pesti utcán (el tudott menekülni). Szóval abszolút padló, mikor is a közös csetben segítséget kérek a részletek nélkül jelezve, h nagyon szarul vagyok, mire M. visszaír, h ő viszont tud mondani egy jó hírt: azt, h mégsem lett öngyilkos.
Mikor V.-nek mesélem ezt, miközben a négyszeres csapás résznél tartok folyamatosan jelennek meg az arcán az érzelmek, a fogaim kihúzásánal az iszonyat, a fiamnál a szája elé kapja a kezét stb, és M. mondatára felkiált, h ezt vele kell megbeszélned. M. arca viszont végig érzelemmentes, a végén meg csak annyit kérdez: Miért, ez nem volt jó hír?
De elmondja megint, sajnos, h ő tudja, h őrült vagyok, de azzal együtt szeret endem. Ezt biztosan nem vágytam hallani, mivel az őrült arra jön, h megosztom vele a gyerekeimmel kapcsolatos legbensőbb szorongásaimat (melyiket mitől féltem), ezt az azzal együtt/annak ellenére szeretlek dologból meg kifejezetten elegem van. Ha szeret AZÉRT szeressen, amilyen vagyok, ne annak ellenére. Másrészt meg ezt hallgatom évek óta. Csak épp nem érzem. Se azért, se ellenére. (Azt se szeretem, ha identitásokkal kínálgatnak (ilyen vagy) ahelyett, h kiváncsiak lennének rám.)
Nem ismeri el, h cserben hagyott volna, ő megtett mindent, mikor rosszul voltam, mert szándékosan nem terhelt abban az időszakban. Tudtam, h így gondolja. Ez az, amit ő adni tud. Hogynem terhel. Viszont elképed attól, h sztem ez nem egy egyenrangú kapcsolat. Mert ő mindig is kiegyensúlyozottként tekintett rá. Visznt ha nem kapok segítséget, akkor azzal lehet baj, h nem fogalmazom meg pontosan, mire van szükségem.
Még egy furcsaság, h egy csomó mindenre megszépítve emlékszik. Hálistennek a rosszat elfelejtem, mondja. Nem vagyok benne biztos. Mert munkanélkülisége 6 évére emlékszik úgy, h akkor nem volt annyira depressziós, mint most, én meg közben tudom, mert végig asszisztáltam, h dehogyisnem. És azért veszélyes ez, mert most készül ott hagyni az állását, a rémtörténetek is azt célozzák, h bizonyítsa a világnak, h nincs más választása, csak épp úgy készül erre, h nem keresett másik állást, tehát, ha meglépi munkanélküli lesz megint.
Amúgy is elgondolkodtat ez a múltszépítő emlékezése. Az ígéretemre, azt, h ezt a szerepet elvárta/elfogadta tőlem, mikor öngyilkos akart lenni a nagymamája halála után egyáltalán nem emlékszik.
Szóval az 'áldozatok' túlnyomórészt fiatalok, de nemcsak. És nem mindenki magáért áll bosszút. Hanem van, aki az apjáért, gyerekéért stb. Nem a saját, hanem a mások kibírhatatlan szenvedései is képbe jönnek.
Gy. egyik kedvenc animéje. Azt hiszem, 2 évvel ezelőtt nyáron néztük együtt. (nézette meg velem). Mikor nyelvvizsgázott anno, akkor is sikerült erről beszélnie. Gondolom, lestek.
A lényeg az, h ha valaki nagy fájdalmat okozott neked, vagy nagy bűnt követett el ellened stb, akkor van segítség. Kapcsolatba léphetsz a Pokollánnyal számítógépen, pontban éjfélkor és ha tényleg égbekiáltó a gazság, kapsz tőle egy bábut, amin van egy piros zsineg. Ha leoldod, akkor azt a személyt a Pokollány még aznap elviszi a pokolba. Rendszerint bűnükhöz méltó módon hagyják el az árnyékvilágot, de a vége mindig ugyanaz Ai, a lány evez velük egy szürke, túlvilági tájon, s elmondja ezt a szöveget fölöttük:
"Sötétben bolyongó szánalmas árnyék, aki másoknak fájdalmat okozol, bűnben elmerült tisztátalan lélek… kíváncsi vagy, milyen a halál?"
Az igazságtételnek, a rossz megbűnhődésének azonban ára van. Aki leoldja a piros zsineget, az halála után maga is a Pokolban végzi, akármennyire is igaza volt, vagy akármilyen tiszta és jó életet élt is különben.
Nem tom, mennyire tűnik gagyinak, nem az. A figurák külleme persze a tini korosztályt célozza, de epizódról epizódra nagyon elgondolkodtató és kemény élethelyzetek jöttek elő. Amennyire emlékszem, szintén a tizenéves korosztály szerepelt, mint áldozat , akivel vmi olyat tettek, h a világ rendje nem engedheti meg, hogy megtorlatlan maradjon.
A legnagyobb feszültség mindig ott volt, mikor már megkapták a bábut és kezükben volt az agresszor és a saját sorsuk is. Hogy leoldják-e? Megfizetnek-e?
Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a tizenéves szereplőktől függetlenül simán vonatkoztathatjuk a kérdést magunkra is.
Onnan jutott eszembe, mert volt példa bullying-ra is, én meg épp most fejeztem be Yrsa Sigurdardóttir Exit (az angol címe Absolution) című krimijét, aminek szintén ez a téma áll a középpontjában és kapcsolódik a fentiekhez gondolatilag. A könyvről egy itteni másik naplóban olvastam először. Ezúton is köszönöm.
Nincs kizárva, h ami van, az kóros, mert introverzió ide, vagy oda, azért ennyire nem voltam emberkerülő még eddigi fennállásom alatt.
Ma úgy indult, h fuldoklom attól, amiben vagyok, a kapcsolattól, a munkahelytől, a totális kilátástalanságtól mind szakmai, mind magánéleti téren. Nem akarok ott dolgozni, ahol dolgozom, nem akarok azzal élni, akivel élek. Igazából senkivel sem akarok élni a gyerekeimen kívül, de ők félig kiröppentek amúgy is. Nem akarok társat. És asszem barátokat se. No, ez a része ejtett gondolkodóba. Mert nem ilyen voltam. Nagyon, nagyon nem.
De most senkit sem akarok. Persze, lehet, h azért van, mert most az egész börtön. És tökmindegy, h mit adnak be a rácson, ha szabadságom nincs, semmim sincs.
Van ez a sokféle kényszer, meg kötelesség. Meg leginkább a szánalmas életösztön, meg a gyávaságom. Mert egyébként értelme, h folytassam, semmi.
Az, h nem volt, h nincs célom, h nem szeretek/tudok kitűzni semmit, amiatt van, mint ma leesett két mozdulat között, mert azzal az emberrel, akivel élek, semmit nem tudok/lehet megvalósítani. Vele lassú pusztulás van, felélése a dolgoknak (többek közt az én felélésem is), ha minden erőm, energiám bevetem, akkor úgy-ahogy fennmaradás, kis eltolása a dolgok szétesésének. Mint a barátnőm esetében is, a szerepek soha nem fordulnak meg, mindig nekem kell erősnek, támasznak lenni. Mert ő nem lesz (viszont mindig lesz mentsége, miért nem.).
Csak nekem már nincs, rohadtul nincs kedvem ehhez. Meg mindezt úgy, mintha ez tenne boldoggá. Nem mintha boldog akarnék lenni. De ez a folyamatos frusztráció, ami ráadásul növekvő mértékű, nehezen elviselhető. Bizonyos napokon alig tudom elviselni.
Nem csoda, h neki ez jó. Hisz az ő igényeire lett szabva. Azért mentem hozzá, h rendbe jöjjön az élete. Évekig úgy éltünk, h részéről a házasságunk arról szólt, h boldog, részemről meg az volt a nyereség, h boldoggá tudom tenni. És az egyik legfőbb ok, amiatt eddig nem váltam el tőle az, h egyáltalán nem vagyok biztos abban, h képes megállni a maga lábán. Szóval újra, meg újra úgy döntök, h pont azért, mert képes lenne összeomlani nélkülem, akkor már a nyakamba veszem és végig viszem. Mert én legalább látom, h mit lehet benne szeretni.
Viszont ez azzal jár, amivel kezdtem: pusztulás, frusztráció, zéró biztonság. És ami a legnehezebb, úgy tenni, mintha nem ez lenne, hanem az, aminek ő megéli. Szeretet. Milyen más az arca felőle és felőlem.
*** Olvasom, h van akit az gátol, h fél mások szeretetének elvesztésétől. Semmi ilyesmi. Attól félek, h másoknak olyan kárt/sérülést okozok, amit nem tudnak kiheverni. Ez azt hiszem nem független attól, h a szeretteim többsége, akik elméletben az adó oldalon lennének, passzív agresszív. A szüleim, a férjem és M. is.
Olyan világban szeretnék élni, ahol nem esne szó a szeretetról. Talán nem is létezne, mint fogalom. Maradnánk pőrén azzal, ami nekünk a másik. Lahajtott fejjel, leereszett fegyverekkel.
Hogy vmi kevéssé fontosról írjak: a fiatalember szerelmével akkor se mentem volna semmire, ha történetesen létezett volna. Pl hiába próbáltam én férfinak látni, bár az életkora szerint annak kellene lennie, nem az. Fiút játszik. Akár (látens) homoszexuális is lehet a viselkedését tekintve. Nem azért, mert én nem érdekeltem, mint nő, mert a férfiak 99%-át nem érdeklem, hanem mert elég szűzies bizonyos értelelemben, olyan, mint aki még egy szerelmét se hálta el.
Tök feleslegesen jár rajta az agyam, mikor jár, mert szép ugyan és van benne értelem, de felülbecsültem. Pengébb az agya, mint az enyém, tehát több benne a lehetőség bizonyos értelemben, de alighanem a gondolkozása is kiskorú. Szóval csak zsákutca lett volna, még akkor is, ha.
Abban sem vagyok biztos, h ez a szar, amit engedtem magamnak megélni vele kapcsolatban, nevezhető-e egyáltalán szerelemnek. De most nem szeretem és kurvára nem érdekel, h ha találkozni leszek vele kénytelen, az megint tele lesz gyötrelemmel. Mert a testem reagálni fog, ha nem az első találkozáskor, akkor majd a harmadikon. De nem érdekel. Szarom le, akkor is ha bele fogok dögleni. Akkor se ér semmit.
Ja, meg most, h visszamentem ugyanazokra a helyekre, ahol 2 évvel ezelőtt nyáron voltam, közvetlen mielőtt megismertem, és visszajött, h hogyan éreztem magam akkor, rájöttem, h ez a 'szerelem' nem osztott, nem szorzott. Megalázó volt, fájdalmas és szégyen, de ahogy adni sem adott semmit, elvenni sem tudott. Mert már nem volt mit. Már 2 évvel ezelőtt nyáron sem. Nőiségem utolsó lobbanása, de csak zombi módra. Percig se hittem, h léteznék közben.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
